Az új jobbágyok felszabadítása
Az egész nemzet szabadul meg a forradalom állandó lidércnyomásától, ha a munkásság ismét teljes jogú tagja lesz a nemzetnek. Vagyis a nemzeti érdek éppúgy követeli ezt, mint az egyetemes emberi kultúra. Ha egyszer elvben elismerjük, hogy minden magyar, akár nagytőkés, akár napszámos legyen, egyaránt tagja a nemzetnek, akkor ezt cselekedettel, gyakorlatban is el kell ismernünk. Ez a korporatív reform veleje. A rendi önkormányzatban ugyanis munkaadók és munkások mint közös, egy testület intézik a rend ügyeit: azonos a jogkörük, de azonos a felelősségük is. Mindkét fél egyetemesen felelős az egész rend jólétéért az egész rendnek és a nemzetnek.
1. Az üzem és vállalat vezetésébe közvetlenül nem szólhatnak bele a munkások, mert ebben a szakszerűség szempontjai a döntők. Ellenben a munkaügyi kérdésekben közösen tanácskoznak és határoznak, így kötik a csoportos bérszerződéseket; ellenőrzik, vajon a megállapított munkafeltételeknek megfeleltek-e mindkét oldalról és közösen intézik el a munkaviszályokat. Ha a munkásság világnézetben különböző szervezetekbe oszlik, leghelyesebb a kamarai tagságra választottak közül jelölni ki a bizottságok tagjait, hogy a világnézeti és politikai ellentétek ne zavarják a bizottságok működését. A döntés szavazással történik; a szótöbbséghez elegendő, ha a munkaadók és munkavállalók fele egy javaslatban megegyezik. A munkásság, hogy az ilyen bizottságokban hátrányt ne szenvedjen, maga fog gondoskodni képviselőinek kellő kiképzéséről. A legújabb tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy a szakszervezeti emberek erre a komoly szakszerűséget kívánó munkára nem igen voltak alkalmasak. Akik hatalmasak voltak a politikai porondon és a társadalmi közelharcban, igen gyöngéknek bizonyultak a felelősséget és tudást igénylő alkotásban.
Kivételes esetekben, amikor a megegyezés nem sikerül, mert vagy a szakszervezet, vagy a munkaadók megkötik magukat, az ügy békéltető bizottság, vagy döntőbíróság elé kerül. Többnyire ugyanis a tapasztalat szerint a békéltető eljárás sikerhez vezet s csak nagyon ritkán kell döntőbírósági megoldáshoz folyamodni. A döntőbíróság határozata természetesen az egész érdekelt szakcsoportra nézve kötelező lesz. Nem hatalmi szóval nyomják el tehát a rendiségben a szükségképpen felmerülő osztályellentéteket, hanem a jog és közérdek szerint megkívánt kiegyenlítéssel.
A társas munkabérszerződéseket is ebben a szellemben kell kötni. Nagyon sok kárt okozott eddig a tarifaszerződések túlságos merevsége mind a munkaadóknak, mind a munkásoknak. Vigyázni kell tehát arra, hogy ezek megfelelően rugalmasak legyenek. A rendi szervek a helyi és egyéb viszonyokhoz alkalmazkodnak, de a szerződés az érdekelt szakcsoport minden egyes tagjára egyenesen kötelező lesz, különben mind az áru-, mind pedig a munkapiacon nagy zavart keltenének azok a vállalatok, amelyek a szerződésen kívül maradnának. Egyrészt a versenyben előnyösebb helyzetbe kerülnének, másrészt megrövidítenék a munkásokat.
2. A biztosítási ügyet is teljesen a rendi önkormányzat veszi át, mert a központi biztosítás egyrészt lényegesen költségesebb, másrészt az egyes foglalkozások sajátos viszonyaihoz nehezen tud alkalmazkodni. A biztosítási díjnak ugyanis arányban kell állnia a kockázattal, már pedig ez foglalkozási csoportok szerint nagyon különböző. Teljesen méltánytalan és igazságtalan, hogy a nagyobb kockázattal dolgozó csoportok biztosítását jórészt a többiek fizessék, holott ezekben a jövedelem és a munkabér is szükségképpen nagyobb szokott lenni az átlagosnál.
3. Minden biztosításnál fontosabb azonban a vagyonszerzés lehetősége a munkáscsalád számára. A legjobb biztosítás ugyanis minden időben a tulajdon marad. A proletár sorsát elviselhetetlenné a megélhetés bizonytalansága teszi. Az ebben rejlő mély emberi tragikumot a kapitalista társadalom nem vette tudomásul, vagy nem vette komolyan, mert erkölcsi érzékenysége és mélyebb műveltsége hiányzott hozzá. A munkásság nagyobb része csak biztos, teljesen elegendő jövedelmet kíván. Ezt sokkal többre becsüli, mint a nagyon magas, de bizonytalan béreket. Sokakat kísért ma a gondolat, hogy a munkás is olyan viszonyba kerüljön az üzemmel, mint a tisztviselő az állammal van. A munkáshivatalnok lenne tehát a megoldás kulcsa, amely a proletárlétnek mindenkorra véget vetne. Akik ezt a hiú ábrándot kergetik, elfelejtik, hogy az állami és társadalmi szervezet között lényeges különbség van, amint az első fejezetekben bőven kifejtettük. A munkásnak ebben az állapotban kétségtelenül biztos és állandó keresete lenne, de csak töredéke annak, amit a rendiségben elérhet. Ha megvalósulna, a munkásság fizetné meg az árát nagyon keservesen.
Az igazi megoldás tehát csak a munkásság jövedelmének emelése lehet, még pedig oly mértékben, hogy abból magának vagyont tudjon gyűjteni. Ez lehet egyszerű takarékbetét, ház és kert. Nehéz időkben ezzel tud magán legjobban segíteni. Nagyvonalú és tervszerű telepítésre van tehát szükség, főleg az ipari városok körül, de a mezőgazdaságban is. Az a munkás, akinek saját háza van és kicsi telkén sertést hizlal, baromfit tenyészt, konyhanövényt és gyümölcsöt termeszt, nem proletár többé, nem társadalmi futóhomok, amely nagy vihar idején az egész kultúrát képes eltemetni, mert gyökeret vert a magyar földön. A hazának egy kis darabja véglegesen az övé s azért teljes értékű embernek és nemzettagnak érzi magát. Ez a megoldás olyan egyszerű, magától kínálkozó és olcsó, talán éppen ezért nem veszik komolyan sem a munkásság vezetői, se a konzervatív körök, akik pedig untalanul hangoztatják a tulajdon szentségét. Ha annyira fontos az a bizonyos „szentség” mind a nemzet, mint az állami rend fönntartása érdekében, miért nem akarják azt azzal véglegesen megszilárdítani, hogy a munkásságnak is érdeke legyen azt védelmezni? Így az ország állatállománya is lényegesen gyarapodni fog, főleg akkor, ha a mezőgazdasági munkás képes lesz egy tehenet is eltartani. A kertes-otthon, fejőstehén, hízósertés és baromfiudvar; ez a szabadító-eszmény, amelyet szerves munkával pár éven belül meg lehet valósítani nálunk is és akkor a magyar proletárok megváltása csodavárás meg forradalom nélkül csendben és egyszerűen megtörténik.
4. A közvetlen béremelés csak kis részben fog segíteni a munkásságon. Célhoz egyedül az árak lényeges csökkentése vezet, amit viszont csak a többtermelés biztosít. Nem annyira a mostani vagyoni és jövedelmi viszonyokat kell erőszakosan vagy mesterségesen megváltoztatni, mint inkább a holnapi nemzeti jövedelem helyes felosztását kell biztosítani. Különben a termelésben igen súlyos zavarok állhatnak elő. A bérmegállapító rendi bizottságokra vár ez a feladat. Egy általános béremelés azonban nyomban felszöktetné az árakat s azért mindig úgy kell eljárni, hogy egyszerre csak a munkásság valamelyik részének bérjövedelmét emeljük. Sokat fog segíteni, ha a fényűzési cikkek fogyasztását erősen csökkentjük a közönség eddigi szokásainak gyökeres változtatása útján, így a tőke a tömegszükségleteket kiszolgáló termelési ágakba fog bővebben áramlani, aminek következtében mind a költségek, mind pedig az árak jelentékenyen kisebbek lesznek és a megélhetés olcsóbbodik.
5. A rendiségnek ez a szervesen átfogó és előrelátó, mindig a valóság talaján mozgó társadalompolitikája megszünteti a munkapiac feszültségét, amelyet a legutóbbi példátlan válság és a nyomában járó munkanélküliség idézett elő. A rendiségnek még egy különösen hatékony megoldás is megkönnyíti ezt a feladatot. A válság éveiben láttuk, hogy a nyomasztó munkanélküliség ellenére sok országban, köztük Magyarországon is állandóan nagy volt a kereslet szakmunkások után, mert a kapitalista vállalatok általában ezeknek kiképzéséről sem gondoskodtak. Mivel pedig a rendeknek egyik elsőrangú kötelessége lesz a fiatalság nevelése az új társadalmi rend szellemében, gondoskodniok kell arról is, hogy minél több fiatalember részesüljön szakkiképzésben. Így könnyű lesz nekik az elhelyezkedés és munkabérük is tetemesen nagyobb lesz, mint a tanulatlan munkásé. Akkor majd nem a munkások tolonganak és tiporják egymást a gyárak kapui előtt, de a vállalkozók kapnak utánuk, mert a minőségi munka annál keresettebb lesz, minél jobban fejlődik a gazdaság és az anyagi kultúra.
6. Amint a munkaadók közös érdekeik védelmére és előmozdítására akár gazdasági, akár társadalmi szempontból a rendek keretén belül saját szervezeteket alkothatnak, éppúgy bár lényeges módosulással megmaradnak a munkásság szakszervezetei is, mint önvédelmi érdekképviseletek. Le kell mondaniuk az osztályharcról, mert ez a rendiségben céltalan lesz; jelentőségük csökken az érdekvédelem terén is, de mint magánjogi testületek továbbra is működnek, sőt egyenesen szükségesek lesznek, különben a rendi kamarákban a munkásság képviselői nem szolgálhatják kellő eredménnyel osztályuk érdekeit. A szakszervezet azonban csak egységes lehet, mert a világnézeti alapon történő szakszervezkedésnek a rendiségben nincsen semmi értelme. A szocialisták ne háborodjanak föl ezen, mert ők mindig erre törekedtek marxista alapon. Ne hivatkozzanak a szervezkedési szabadság elvére se, mert ezt ők mindig csak maguknak igényelték és a többiekkel szemben nem egyszer az erőszaktól sem riadtak vissza. Vallási és művelődési alapon ezentúl is szabadon tömörülhetnek a munkások. Ki kell azonban jelentenünk, hogy keresztény országban a szocialista szervezkedésnek nincs helye, mert a szocializmus lényegében egyenes tagadása a kereszténységnek.
Az egységes szakszervezetek gondoskodnak majd arról, hogy a kamarákba küldendő tagjaik erre a fontos hivatalra kellőképen felkészüljenek és ne maradjanak hátrányban a munkaadókkal szemben. Tehát alapos társadalom- és gazdaságpolitikai tudásra tegyenek szert és megfelelő gyakorlati ismerettel bírjanak.
Így vezeti a rendiség a kapitalista társadalom páriáit, ezeket az újkori jobbágytömegeket a teljes emberi életre, amelynek kínzó szomját eddig a kába forradalmi remények mámorával csillapították hasztalanul.
Az állam sorsa
Minap egy Rómában élő külföldi barátommal róttam a főváros utcáit. Szerfölött érdekelte őt ez a mi különös magyar világunk s alig győztem rengeteg okos kérdésére lehetőleg szabatos válaszokat adni. Egyik kérdése azonban úgy csapott a lelkembe, mint a mérges nyíl az eleven húsba: hol vannak a gyerekek a pesti utcákról, mert itt csak felnőtteket és öregeket lehet látni? Legnagyobb szégyenünket valósággal dadogva magyaráztam el neki. Az idegen megütközött azon, ami a pesti népnek már fel sem tűnik. A fővárosi utcák gyermektelensége mutatja meg, hogy a magyarság igen nagy része kihalásra ítélte önmagát és magában az egész nemzetet. Éppen azért a magyar család termékenységének visszaállítása létkérdése az országnak és mérhetetlenül fontosabb, mint az iskolaügy, a hadügy, vagy a külpolitika,
Hiába építünk nagyszerű iskolákat, ha az osztályokba nem kerül gyerek. Hiába a legújabb rendszerű gépesített felszerelés, ha nem lesz ifjúság, aki fegyvert fogjon. A külpolitikában pedig csak annak a népnek van súlya, amelynek életerejét a magas születési arányszám igazolja. Kicsi vagy elfogyó népekkel mint elhanyagolható mennyiséggel játszik a történelem. Mindig így volt ez, de ma különösen nagy szerepet játszik a nemzetek versenyében a népesedési kérdés, mert a politikai nézetek ebben az irányban lényegesen megváltoztak. Valamikor elég volt az ország földrajzi helyzete, az együttélés megszokásának ténye, a közös hagyomány, az uralkodónál hatalma és tekintélye, a vezető nép számbeli és műveltségi, fölénye, hogy több népet egy birodalomba fogjon össze és békés egyetértésben megtartson. Ma ez a birodalmi gondolat kétségtelenül újból jelentkezik, mint gazdasági és politikai szükségesség, azonban előreláthatólag még sok idő folyik el, míg olyan formát ölthet, amelyet a népek közös akarattal, önkéntes belátásból elfogadhatnak. Ma a népiség elve a szétszórt népcsoportokat és tagokat egységbe kapcsolja, de ugyanakkor lényegénél fogva más népekben is hasonló törekvéseket indít el és a nemzeti érzést korlátokat nem ismerő szenvedéllyé fokozza.
A közlekedés gyorsasága ugyan megszüntette a földrajzi határokat, gyepüket és távolságot, de a szellemi távolság a népek között döbbenetesen megnőtt, határsorompók és drótakadályok bevonultak a lelkekbe és jobban elválasztják egymástól az embereket, mint több ezer kilométeres messzeség. Az egyének individualizmusa nemzetivé változott, a fajszeretet csendes tüzei vadul lobogó máglyákká erősödtek a szívekben és olyan egységbe olvasztják a népeket és olyan türelmetlen szenvedéllyé szilajodtak, aminőt eddig a történelem nem látott. Innen ered aztán a törekvés, hogy az országhatárnak egyedül a népi határt tekintsék. Talán a természet kemény parancsa szólal meg erősen eltorzítva ebben és figyelmezteti a könnyelmű népeket a fenyegető végzetre: csak az a föld marad a tiétek, amelyet családdal és gyermekkel tudtok megszállni, csak az a föld marad magyar, amelyen szaporodó magyar családok vertek gyökeret. Ezért a magyar állam sorsa elsősorban a magyar anyák akaratától függ és nem a kormánytól, az országgyűléstől vagy a külügyi vonalvezetéstől.
Ez ma népünk legsúlyosabb politikai és erkölcsi problémája, amelynek megoldását elodázni többé nem lehet, hacsak nem akarjuk az üdvösséget és a hazát egyszerre elveszteni. A magyar középosztály politikai rövidlátása és korlátoltsága e téren egyenesen félelmetes. Terméketlen és nevetséges ábrándok után lohol és a valóságról egészen megfeledkezik. Vezetőosztálynak mondja magát, követeli is magának a jó állásokat, de a népet félrevezeti. Nacionalistának tudja magát, de a náció legfőbb érdekeiről többnyire halvány fogalma sincs. A felelősséget hangoztatja szüntelenül, de szökik az igazi felelősség elől. A magyarságot irtó bűn, a gyermekáldás szabályozása, a középosztályt sorvasztja és tőle tanulják el a többiek. Amint életmódban, igényekben és divatban utánozzák az alsóbb osztályok a felettük levőket, bűneikben is szintúgy követik őket. E tények ma már minden látó ember előtt ismeretesek, de a kérdés megoldását illetőleg hiányzik az egyetértés és elmarad az elhatározó, a megváltó cselekvés.
Sokan, a legtöbben a gazdasági helyzetre hivatkozva igyekeznek mentegetni magukat és igazolni ezt a végzetes óvakodást az élettől. A felelősségre hivatkoznak, amellyel állítólag gyermekeiknek tartoznak. Nem akarják világra hozni azokat, akiknek nem tudnak megfelelő jövőt biztosítani. Nevetségesen együgyű ez a védekezés! Még a néptelenedő nyugaton, Franciaországban és Angliában, sőt a szegény Magyarországon is közismert tény, hogy a jómódú rétegekben a legkevesebb a gyermek, míg a szegény családok népesek, sőt a legszegényebbek hemzsegnek az apróságoktól. Itt is érvényesül a törvény: a szegény és kevésigényű népek termékenyek és erősek, a gazdagok pedig kivesznek és elgyöngülnek. Igen, a gazdag nehezebben tart el sok gyermeket, mint a szegény. Bármilyen különösen hangzik is, ez a tiszta igazság. A gazdagnak annyi nélkülözhetetlen szükséglete van, annyi fölösleges és ostoba igény fojtogatja a fényűzés, olyannyira megterheli, hogy a legfontosabbra, a gyermekre már nem futja. Budapesten legvagyonosabb társaság a zsidóság és ennek van a legkevesebb gyermeke. A gazdagok összeesküvése az élet áldása ellen már jóval a háború, a forradalmak és gazdasági válságok előtt közismert gyakorlat volt. Valóban azt kell mondanunk, hogy a sok pénz, a nagy jövedelem első ellensége a gyermeknek és nem engedi megszületni a holnap fiatalságát. Vagyis a népesedési kérdés elsősorban nem gazdasági probléma, hanem egészen más valami. A nyugati társadalom s benne a magyar is az álkultúra áldozata. Valahányszor az erkölcsi haladás nem tart lépést a gazdasági fejlődéssel, szükségképpen bekövetkezik a születések számának csökkenése és a nemzet rohamos elsorvadása. A könnyű élet megszokása és az élvezetvágy hatalmába keríti a lelket s az ilyen lélek irtózik minden lemondástól és áldozattól. Kínos nyűg lesz neki a gyermek, még hozzá a több gyermek. Elveszti érzékét a mély és tiszta örömök iránt, a szeretet és a szolgálat nagyszerűségét nem is sejti, valami beteg barbárságba süllyed le, amelyből fölemelkedni majdnem lehetetlen.
Ha pedig az erkölcsi erők hiánya legfőbb oka a nemzet sorvadásának, logikusan következik, hogy a bajt megszüntetni egyedül a vallási élet megerősítésével tudjuk. Az életirtó bűn mindent elnyelő áradását visszaszorítani a mostani világrendben csak a kereszténység tudja, mert csak ennek van logikusan zárt erkölcsi rendszere. Ez tanítja és igazolja következetesen, kibúvót és ellenmondást nem ismerve, a lemondás föltétlen kötelességét, ez mutatja meg, hogy a lelki javak lényegesen magasabbrendűek, mint a testi élvezetek s ez láttatja meg az emberrel a kényelem és a könnyű élet borzalmas sivárságát és az egész mai kultúra kietlen ürességét. De a helyes látás még önmagában nem elegendő. A kereszténység több, mint tanítás és belátás. Eleven és közvetlen életközösség a bűnben elhalt életet újjáteremtő Krisztussal és határtalan bőségű erőforrás, amely képessé tesz a legnagyobb áldozatokra is. A magyar állam sorsa tehát végeredményben attól függ, vajon népünk többsége és főleg vezető rétege ismét elfogadja-e a teljes kereszténységet, annak minden áldását és minden parancsát? Ha pedig továbbra, is beéri a neobarokk valláspótlékkal, amely többnyire csak díszítése az életnek, de nem a jellem formája, nem hűséges egyetértés Istennel és a cselekvés állandó sugalmazója, sírba viszi magával a nemzet jövőjét is. Fajtánknak legvadabb ellensége ma a magyar szívekben tanyázik, mint halálos hazugság és gyávaság. Hazugság bennük a hazaszeretet, mert nagyobb országot akarnak, de több magyart nem. Lángolnak a revízióért, de jaj annak, aki fejükre olvassa bűnüket és a legfontosabb revíziót sürgeti tőlük. Készségesen és bátran meghalnak a hazáért, de semmi ellenségtől nem rettegnek annyira, mint a harmadik és negyedik gyermektől. Ezt a hazugságot és gyávaságot egyedül a mély és átélt kereszténység képes legyőzni a lelkekben s azért a legjobb magyar politikát azok csinálják, akik őket Krisztus közösségébe vezetik. Mondjuk ezt ki egészen nyíltan: itt milliókat újra meg kell keresztelni, de már nem vízzel, hanem a lélek újjáteremtő erejével, amely kinyitja hazugságtól vakult szemüket az élet igazi és örök értékeinek meglátására és megkívántatja velük azt a boldogságot, amelyet egyedül a népes családok tagjai élveznek. Majd ha megint tudják, hogy az életet akaró Istennek fognak számot adni sáfárkodásukról, az üdvös rettegés az erkölcsi világrend Urától száműzi szívükből a gyávaságot. Akkor majd nem törődnek a gúnyolódok szennyes megjegyezéseivel és bátran szemébe néznek azoknak, akiknek jobban fáj a mások hősies becsületessége és áldozatos magyarsága, mint a saját hitványságuk szégyene.
Ezt a lelki változást, ezt az erkölcsi ellenforradalmat semmiféle politika nem tudja végrehajtani, mert az Egyház dolga ez s az államnak az a teendője, hogy az Egyház munkáját minden erejével támogassa.
Van azonban az államnak más teendője is. A társadalmi élet az átlagos család igényei szerint szerveződik. Ahol az átlagos gyermekszám a kettő, ott a sokgyermekes család roppant hátrányba kerül a többiekkel szemben. Az adórendszer, a lakáspolitika, a jövedelem megoszlása, az általános életszínvonal mind ehhez igazodik s aki kivételt tesz, annak valósággal tűrhetetlen lesz a helyzete. Társasházakra, komfortos lakásokra mindig akad tőke, de a kislakások építése az ilyen társadalomban nem fizeti ki magát, tehát nem is jut rá pénz. Mindennél beszédesebb példa erre a mi fővárosunk. Csoda-e, ha a sokgyermekes munkás szocialista lesz, amikor azt látja, hogy a kapitalista társadalomban neki csak akkor jut emberi lakás, ha közpénzekből építenek lakótelepeket? Magánvállalkozás erre a mai gazdasági rendszerben nem kapható. A sokgyermekes családra nehezedő gazdasági nyomás tehát a másik oka a születések csökkenésének. Annyira közismert tény ez, hogy bővebb ismertetésével teljesen fölösleges foglalkozni. A kapitalista gazdaság csak egyént ismert, csak egyénben gondolkodott és a családot nem volt hajlandó tudomásul venni. Ez volt a rendszernek legsúlyosabb tévedése, bár a szocialisták egyáltalán nem ezt kifogásolták benne. Odáig ment a mély kultúra rombolásában, hogy a nőt, sőt az anyát is kiszakította a családból és mint olcsóbban fizetett versenytársat állította a férfi mellé. Ezért kezdték a munkásszülők is csakhamar valóságos csapásnak tekinteni a gyermekáldást s ma már épp úgy menekülnek tőle, mint a felsőbb osztályok vagy a kisgazdák. Mivel az államnak ma nem lehet nagyobb és sürgősebb gondja, mint a népesedési kérdés, ezért kell olyan gazdasági rendet bevezetnie, amelynek tengelyében a család áll. A szociális gondolat ugyan Iassankint utat tör magának a közvéleményben és már majdnem mindenki szociális húrokat penget, a szociális igazságosság tartalma azonban még ma is teljesen ismeretlen a közvélemény előtt. Tartalmát ugyanis elsősorban a család jogos gazdasági és egyéb igényei határozzák meg. Jól tudjuk, ma nem egy üzem van, amely nem tud családi bért fizetni, de ennek oka nem a gazdasági kényszer. A gazdaság, ha helyesen van megszervezve, a nemzet minden tagját jól el tudja tartani. Azért az állam kötelessége a gazdaságnak olyan szervezeti formát adni, hogy az céljának meg tudjon felelni. Ez a szervezeti forma pedig csak a hivatásrendiség lehet.
Sőt még tovább is mehetünk! Megfelelő gazdaságpolitikával a sokgyermekes családoknak gazdaságilag kedvezőbb megélhetést nyújthatunk, mint a többinek, az egykéseknek. Ebből a célból új örökösödési törvényt kell hoznunk, amely részleges vagyonvesztéssel sújtja az egykézőket. Ugyanezt az elvet kell alkalmaznunk az adózás terén is. Rendkívül tanulságos igazolása e javaslat hatékonyságának a Michelin-művek kezdeményezése a franciaországi Clermont-Ferrand-ban. Egy gyermek után a pótlék 100 frank volt havonként, két gyermek után 200, három után 405, négy után 540, öt után 675 és nyolc után 1080, egészen 16 éves korukig. Az eredmény nem is késett. 1924-ben a Michelin-családokban a születési arányszám 25.1 volt, míg a környék többi családjaiban csak 14.6 születés esett ezer lélekre. 1929-ben a Michelin-családokban ez a szám 29.8-ra emelkedett, míg a többieknél 11.9-re csökkent. Még azt is hozzá keli fűzni, hogy a Michelin-családok nem külön munkásvárosban laktak, hanem szétszórtan az egész környéken, az egykétől átfertőzött környezetben.
Ezt a célt szolgálja a most végrehajtásra kerülő nép- és családvédelmi törvényünk. István király óta a legbölcsebb és legszükségesebb magyar törvény, de önmagában, átfogó gazdasági reform nélkül csak részben fogja orvosolni a súlyos bajokat, amelyeket egy elveiben téves gazdasági és társadalmi rendszer okozott a magyarságnak. A nép életszínvonalát vagyis a munkajövedelmet emelni csak többtermeléssel lehet. Ámde a tervszerűtlen, kontingentáló kapitalista rendszer már egyenesen útjában áll a többtermelésnek, aminek hazánkban legkirívóbb példáját a cukorkartell szolgáltatta. Amikor a dorozsmai gyerekek még hírből sem ismerték a kockacukrot, a kartell ezer holdakkal csökkentette a cukorrépa vetésterületét. Az ilyen gazdaságpolitika csak azért volt lehetséges, mert a közgazdaság irányításában a nemzet elsőrendű érdekei nem játszottak szerepet. Liberális közgazdák, mint legújabban Marlio is, számosan nyíltan elismerik, hogy a rendszer a vezetők hibájából teljes válságba jutott, de azért a megfelelő következtetéseket e tényből nem hajlandók levonni. Elismerik, hogy a fejetlenség, rövidlátás, kapkodás és szellemi renyheség megbénították a termelést. A gazdaság önmagától, külön irányítás nélkül nem fogja a család igényeit szolgálni. Már pedig éppen a legutóbbi példátlan válságból tanultuk meg, hogy a fiatal korosztályok kiesése és a legfőbb fogyasztónak, a gyermeknek hiánya volt egyik oka a gazdasági szervezet összeomlásának. Ebben az esetben is beigazolódott: amikor az ember szembefordul a természettel, a természet könyörtelenül bosszút áll rajta. A neokapitalista reformok már eleve bukásra vannak ítélve, mert a társadalmi életnek legfontosabb elemét, a családot és annak közgazdasági szerepét újból kifelejtik a számításból. A gazdasági szervezet tehát csak akkor fog meggyógyulni, ha a családot állítjuk annak középpontjaiba. Ez éppen annyira közgazdasági, mint nemzeti érdek. Racionalizálunk vagyis állandóan észszerűbb gazdálkodásra törekszünk, de az eddigi racionalizálás csődöt mondott és kitűnt, hogy a legolcsóbb termelés lesz a legdrágább, ha a fő emberi tényezőt, a családot kihagyjuk a számításból. A megbámult és agyonmagasztalt okszerűség oktalannak bizonyult, de a kellő belátás az illetékeseknél még mindig késik, mert a magasabb emberi műveltség iránti érzékük megdöbbentően eltompult.
Ezért nem látjuk a gyökeres fordulatot és a magyar létérdek parancsának valóban komoly megértését a középosztályban sem, amely ma a nemzet életét irányítja. Gátlás nélkül garázdálkodik tovább a régi könnyelműség bűne, pedig éppen ennek az osztálynak kellene ma kemény bűnbánatot tartania és jóvátennie, amit népünk ellen gyilkos rossz példájával vetkezett. A részleges javulás némi jelei ugyan mutatkoznak már, de ezek még túlságosan szórványosak és a közvéleményt egyáltalán nem tudták megfordítani. Azonfelül nem egy vállalkozás a műkedvelő honmentés komolytalanságával tündöklik s csak arra jó, hogy a nép szemében teljesen lejárassa a halálosan szent gondolatot. Nem éri meg a fáradságot, hogy ezeket részletesen ismertessük, mert megsértenők a képmutatás idült érzékenységét és a tiltakozás rikácsolása csak erősítené a magyar élet ellen összeesküvők helyzeti fölényét. Együgyűség volna megtérést várni azoktól, akik a bűnnel együtt nőttek fel és egyetlen, legföljebb két gyermekük jövőjét is súlyosan veszélyeztették, vagy talán el is játszották önámító és rövidlátó önzéssel. Hiába is mutatnák meg az ilyen elvakultaknak, hogy az agyondédelgetett, elkényeztetett gyermeket megfosztották legfőbb vagyonától, a kemény, harcot bíró jellemtől. Melegházi virágot ültettek a magyar élet szikes földjébe és pálmákat neveltek a Kárpát medence zord történelmi éghajlatába. Pedig a kemény nevelés az egyetlen időtálló örökség, amelyet magyar gyermek szülejétől kaphat. Arról sem beszélünk, mit fognak tenni e szerencsétlenek, ha majd egy véres mérkőzésben a háború démona a halál malmára önti a fiatalságnak százezreit. Itt maradnak, mint valami elátkozott emberkert, amelynek fáin nem terem többé gyümölcs!
Az a fiatalság, amelytől bűnös anyák és apák elvették az élet jogát, hogy a világra jött gyerekek urasabban és könnyebben élhessenek, éppen azoknak fognak hiányzani. Hiányzani fognak a békében, mint munkatársak és a háborúban, mint bajtársak. Emberben, fiatal erőben szegény nemzet vagyonban, hatalomban is szegény lesz és szolgája az erősebbnek. Csak annyi jut neki mindenből, amennyit a másik meghagy és igazában nem is él, hanem csak nyomorultan tengődik, míg a teljes megsemmisülés bekövetkezik.
Hamis volna ez a kép, ha meg nem mutatnók a nagy ígéretet is, amelyet ifjúságunk egy hatalmas tábora jelent. A magyar holnap csodálatos ígérete ez, mert könyörtelenül szakított szegény apáinak minden balgaságával és az élet Teremtőjéhez szegődött győzelmes szolgálatra. A dolgozók minden rétegéből sorozza tagjait: tanárok és tisztviselők, gazdák és béresek, iparosok és napszámosok fiai fognak kezet egymással és nem öregszenek meg, míg hősi akaratukból meg nem születik a sokgyermekes, erős ország. Nem hisznek a forradalomban, de annál inkább abban a titokzatos erőben, amelyet a Krisztussal való életközösségben megtaláltak.
Keresztények és a rendiség
Ez a pár mondat azoknak szól, akik még keresztények, vagy azok akarnak lenni a magyarok közül. Ma ugyanis a többség szemében nálunk kereszténynek lenni csak annyit jelent, hogy valaki nem zsidó. Csak azért tartozik az egyházhoz, mert megkérdezésük nélkül, családi hagyományból bele keresztelték őket. Ezek a hitszegők ma a társadalom megváltásának legfőbb akadályai. Miattuk gyűlölik az új pogányok, a lázadó szegények, a szegények evangéliumát; miattuk gyűlölik a munkások az Ácsmester Fiát, a munkássorsot vállalt Istenembert és miattuk ismerik félre annyian a keresztény kultúra értékét. Rossz hírbe hozták, meggyalázták, hitelét lerontották azok előtt, akik úgy rászorulnak, mint a falat kenyérre. A szerencse csak az, hogy a világot sohasem a többség vezeti, hanem mindig egy-egy kisebbség. A keresztény kisebbségnek kell ma ráébrednie arra, hogy a társadalmi kérdést gyökeresen csak mi tudjuk megoldani. Ez azonban jóval több, mint szép lehetőség és a jótettre kínálkozó alkalom; szoros kötelesség, ez, amellyel mind Istennek, mind az emberiségnek tartozunk.
Ha a keresztények zöme nem árulta volna el a hamisítatlan evangéliumot, ha nem alkudtak volna meg az erkölcsi világrendet tagadó szabad gondolattal; ha nem nézték volna közönyösen a kapitalista uzsorarendszer önkényuralmát; ha a jogosan lázadozó munkásság vezetését nem engedték volna át kalandor forradalmároknak, felhőkben járó hívatlan prófétáknak, közönséges gonosztevőknek és vakmerő szédelgőknek, akkor a mai szerencsétlenségek és borzalmak nem értek volna bennünket. Tehát a múltért, jelenért és jövőért egyaránt felelősek vagyunk.
A szeretet törvénye a keresztény erkölcs lényege és a szociális igazságosság nem egyéb, mint a legkevesebb szeretet, amellyel embertársainknak és az egész nemzeti közösségnek tartozunk. Ámde az igazságosság törvénye mindaddig holt betű marad, míg nincs egy közjogi szervezet, amely az egész nemzetet átfogja és minden tagját, ha kell, kényszerrel is mozgósítja, hogy az egyetemes szociális felelősség reá eső terhét elvállalja. Építhetünk gyönyörű templomokat, rendezhetünk káprázatos egyházi ünnepeket, lehet virágzó keresztény irodalmunk, százával emelhetünk iskolákat és világhírű egyetemeket, ha a kereszténység nem lesz ismét megszervezett társadalmi hatalom, amely minden vonalon érvényt szerez a szociális igazságosság parancsának, a keresztény kultúrát nem tudjuk megmenteni. Pedig nélküle merő baj, szerencsétlenség és bolond nyűg az egész élet kereszténynek és pogánynak egyaránt.
A legnagyobb baj az volt, hogy akkor is csak imádkoztunk, amikor már régen cselekednünk kellett volna; siránkoztunk, mikor harcolni kellett volna; könyörögtünk és görbedeztünk földi hatalmasságok előtt, amikor jogunk volt követelni és kötelességünk parancsolni.
Már most itt van a rendiség programja a maga teljes tisztaságában. Minden osztálynak és az egész nemzetnek meghozza a békét, lefegyverzi a forradalmat, kioltja a jogosan háborgó szenvedélyek vészes tüzeit és a forradalmi elemek lába alól kihúzza a talajt.
Kemény akarással és szívós lendülettel szervezkedik már a magyar rendiség mozgalma és most fog elválni, mennyien vannak még igaz keresztények Magyarországon. Akinek nem kell a program, annak nincsen része Krisztusban, mert nem cselekszi szeretetben az igazságot.
A magyar álláspont
A magyar társadalom túlnyomó többsége ma kereszténynek és nemzetinek vallja magát. Egyetemesen elfogadott és kötelező hitvallása ez a kormányoknak, a közvéleménynek és sajtónak az összeomlás óta. Az untalanul hangoztatott lelki egység azonban csak látszólagos, mert a szavakban ugyan egyezünk, de a fogalmi tartalomban annál nagyobb köztünk az eltérés. A nézetek villongása pedig távolról sem merőben elmélet, sőt egyáltalán nem is lehet az, mert a mindennapi életben az egyéni és közösségi magatartást elsősorban az határozza meg, miképpen értelmezzük a kereszténység és magyarság fogalmát. E tekintetben akkora a zűrzavar, hogy az önállóan tájékozódni nem tudó közönség zömét teljesen megtéveszti a jelszavak azonossága és mesésen jó lelkiismeretet csinál azoknak, akik a gondolatot csak eszköznek tekintik vágyaik igazolására, amelyeket a jól értesült lelkiismeret ítélőszéke előtt nem tudnának igazolni.
A sok kisebb-nagyobb, egyelőre kevésbé jelentékeny csoport mellett két nagy tábor áll egymással szemben: az egyik konzervatívnak mondja magát, a másik forradalmi kísérletektől sem irtózik, hogy a hatalom birtokába jutva, üdvözítse a magyarságot. Mindkettő kétségtelenül súlyos szerepet játszik a közéletben és olyan feszültségben tartja, amely végzetes megrendülések forrása lehet. Megegyeznek abban, hogy egyik sem eredeti, mert csak ősrégi politikai jelenségek korszerűen festett változatai és a kereszténységet mindegyik tökéletesen félreérti, vagy jobban mondva, egyáltalán nem ismeri. Az egyik szerzett előjogait védelmezi, a másik ezeket akarja magának megszerezni. Saját osztályának és pártjának érdekét mindkettő kételkedés nélkül azonosnak tekinti a nemzetével, jóllehet a valóságban ez egészen más valami. A terméketlen és áldatlan küzdelem azonban, amelyet erkölcsileg igazolni nem lehet, roppant feszültséget idéz elő és megszüntetni egyik fél sem fogja a kellő erkölcsi erők hiánya miatt, legkevésbé akkor, ha valamelyik győztesként kerül ki a harcból. Ez a magyar helyzet csak egyik sajátos tünete az európai kultúra egyetemes válságának, amennyiben az európai társadalom a maga eredeti kultúrájának lényegét megtagadta és hűtlen lett a küldetéshez, amely neki a történelemben osztályrészül jutott. Mint Spengler jól kifejezte, egész létünk, minden törekvésünk és alkotásunk értelmét vesztette s a „fönséges céltalanság” iszonyú sivatagjába kerültünk, ahol a hasztalan vergődéstől őrületbe bomlik a lélek.
A háború csak egyik külső megnyilatkozása a belső felbomlásnak s borzalmasan, de egyúttal jótékonyan napfényre hozza a szellemi nyomort, amelybe egymással versenyezve rohantunk. A társadalmi és nemzetközi összeütközések okai meg nem oldott erkölcsi problémák, de ezeknek megoldásához a legtöbb emberben még az egészséges erkölcsi érzék is hiányzik, még inkább a magasabb keresztény műveltség. Ezért nem tudják sokan, hova tegyék azt a harmadik nagy csoportot, amely mint szerves, építő mozgalom a magyar közösség jegyében, alulról indulva, embertformáló csendes munkával, pártpolitikát mellőzve toborozza tagjait. Nem konzervatív és nem forradalmár, olyan fajta emberekből áll, amilyeneket eddig egységbe gyűjtve, mint társadalmi alakulást és erőt nem látott a közönség. A konzervatívok forradalmárnak sejtik őket, a forradalmárok meg a fönnálló rend őrcsapatait látják bennük. Pedig álláspontjuk az egyedül igazolható, az egyedül kívánatos és elfogadható, vagyis radikálisan magyar és radikálisan keresztény egyszerre. E kettő ugyanis mind történelmi, mind tárgyi szempontból teljesen egy és azonos. Ezt a harmadik álláspontot csak az értheti meg, aki a kereszténység eredeti tartalmát ismeri és a magyar lét önálló értékét, mint személyes életvagyont hordja magában. A nem keresztény és nem magyar szükségképpen értelmetlenül áll e különös jelenség előtt és puszta romantikának tekinti, amely tájékozatlan fiatalok álmaiból született…
Vaskosan téved, aki a kereszténységet olyan értelemben tekinti konzervatívnak, amint ezt a szót ma általában használni szokták. Lényegesen több ugyanis, mint örökérvényű igazságok rendszere, mert az emberi életet újjáteremtő hatalom, amely a tudományt magát is közvetlenül az élet szolgálatába állítja. A hittudósok határozottan beszélnek még a dogmák fejlődéséről is, amennyiben idők folyamán az egyes dogmák megértése és kibontása egyre teljesebb lesz, természetesen lényegi tartalmuk, változása nélkül. Az Egyház csakugyan konzervatív, mivel állandóan és változatlanul hirdeti az egyetlen igazságot, amelyet az isteni Tanító reábízott. Emberfölötti eredetének és a benne most is elevenen működő isteni elemnek ez a tántoríthatatlan hűség egyik nyilvánvaló bizonyítéka. Ugyanakkor és éppen ezért a kereszténység természeténél fogva maga a nyugtalanságba határtalan életvágy, a szüntelen reform, a megállást nem ismerő szellemi hódítás egészséges nyugtalansága.
A közismert konzervatív álláspont azért helytelen, mert viszonylagos értékeket föltétlennek, tekint s ezzel akadálya lesz minden haladásnak. Bizonyos tagozódása a társadalomnak szükségszerű lehetett a barokk-korban, de ma már teljesen helytelen lenne a lényegesen megváltozott körülmények miatt. Ha valamikor helyes volt a vezető osztály kiválasztása a születés alapján, ma egyenesen káros lenne az egész nemzetre. A külterjes gazdálkodás idején jó volt a mezőgazdasági nagyüzem, de ma már mind közgazdasági, mind társadalompolitikai szempontból célszerűtlen, tehát erkölcsileg sem igazolható a nálunk fönnálló birtokmegoszlás. A közvélemény e tekintetben hivatalosan is egységes ugyan, de csak az elvet illetőleg, mert a gyakorlatban még jórészt a régen elavult kategóriák érvényesülnek. A meglevő birtokrendszerhez az érdekeltek természetesen mindig a nemzeti érdekre hivatkozva makacsul ragaszkodnak és a vezetők kiválasztásában sem a tehetség, hanem főleg a családi összeköttetés játszik döntő szerepet.
A kereszténység a tökéletesebb emberi lét nyugtalanjainak vallása, amint ez legjobb képviselőinek magatartásában állandóan megnyilvánul. A szó szoros értelmében isteni kultúrája az embernek, mert részesedés az isteni természetben a kegyelem révén. Az élet föladata kialakítani magunkban Krisztus emberi jellemének tökéletességét, akiben megjelent közöttünk Isten jósága és emberszeretete. A személyiség kultúrája ez, amely munkába veszi és újjáteremti egész szellemi valónkat. A mindenség isteni látását közli velünk a hitben és erőt ad, hogy az igazságot cselekedjük szeretetben. Szent Pál hangja szinte forradalmi csengésű lesz, amikor erről az új világteremtésről beszél és ír. Múltat temet és az élet diadalát harsonázza egy haldokló társadalom fülébe. Nova creatura, az új teremtmény, az istenfajta ember lép Krisztus nyomában a történelembe és erjedésbe hozza az emberiség rothadó masszáját. Vágyai, reményei és lehetőségei a végtelenbe tágulnak; csak egy törvényt, egy fegyelmet ismer, azt, amelyet a szeretet parancsol neki. Ezért semmi véges értékben nem tud megnyugodni, folyton elégedetlen önmagával és könyörtelen bírája a maga bűneinek és fogyatkozásainak. Minden dolgot való értéke szerint mér és a föld javait csak eszköznek tekinti a legfőbb cél szolgálatában, hogy minél teljesebb legyen az egyén belső értéke.
Az igazi keresztény az Úr szavai szerint éhezi és szomjúhozza a több igazságot és a minél bőségesebb életet Istenben s azért akarja az igazságosság és béke rendjét a társadalomban is. A keresztény élet törvénye tehát minden időben ugyanaz, de lényegénél fogva, szüntelen haladást parancsol és gyökeres reformot ott, ahol az igazságosság követelményei sem érvényesülnek. A magyar társadalom, mivel hivatalosan kereszténynek vallja magát, elvben ugyan elismeri, hogy minden magyarnak Istentől nyert joga van az egyszerű emberi léthez és legalább annyira biztos megélhetéshez, amilyent az igavonó állatnak is nyújtunk. Az elvben elfogadott isteni jogrendet ez a társadalom gyakorlatban még mindig nem hajlandó elismerni. Tehát ma minden kereszténynek kötelessége az isteni jogrend uralmáért következetesen küzdeni. A föl világosult keresztény azt is tudja, hogy a forradalom ehhez túlságosan kevés, sőt egyenesen hátráltatja a megoldást, még akkor is, ha átmenetileg több igazságot tesz az emberek között, mivel lerontja a lelkekben az erkölcsi rend tiszteletét s ezzel aláássa a társadalmi béke egyetlen szilárd fundamentumát. Ezért a forradalom rendesen újabb forradalmat idéz föl, mert törvényesíti az erőszakot és nem tud véglegesen úrrá lenni a nekivadult szenvedélyeken.
A szélsőséges konzervatív álláspont hívei állandóan arra hivatkoznak, hogy az emberi természet mindig ugyanaz marad s azért a történelemben minden változás csak névleges. Lényeges javulás csak akkor jönne, ha sikerülne az emberi természetet magát gyökeresen megváltoztatni. Mivel pedig erre semmi reményünk nincs, károsnak, sőt vétkesnek tartanak minden olyan mozgalmat, amely egy gyökeresen jobb világ hiú ábrándjával zaklatja föl a tudatlan népet. Ha az ilyen mozgalom vezetőire nem tudják rásütni a politikai törtetés vádbélyegét, egyszerűen beteglelkű megszállottaknak minősítik őket, akiket, mint közveszélyes egyéneket, erélyesen el kell némítani. Ez a konzervatív magatartás azonban szöges ellentétben áll a kereszténységgel, tagadja annak lényegét, a megváltás és újjászületés dogmáját. Maga a történelem igazolja, hogy a kereszténység valóban egészen új erőkkel, az igazságosság és jóság hatalmával fegyverzett embert állított a világba és lényegesen megváltoztatta a föld színét. A dolog természeténél fogva nem tudta elérni azt, hogy végleges és tökéletes rendet teremtsen, mert nem irthatta ki a lélek fizikai szabadságát. A krisztusi kultúra pedig a személyiség kultúrája, amelyben az emberi tökéletesség telje a szeretet. A középkor megnyitója. Szent Ágoston, és egész iskolája, Nursiai Benedek és hatalmas rendje, VII. Gergely és Szent Bernát, Domonkos és Szent Ferenc az emberi kultúra olyan magaslatait jelentik, amelyeket az ókor legjobbjai még gondolatban sem tudtak megközelíteni. Emberfölötti nagyságuk vonzókörébe került az egész társadalom és a kereszténységgel szemben elfogultak is kénytelenek elismerni, hogy a 13. század jogrendje, közerkölcsisége, családi élete, szellemi műveltsége lényegesen különb volt, mint a római birodalomé Augustus Traján vagy Hadrián idejében. Már pedig a kereszténység belső étet ereje ma is éppen oly teljes, mint bármikor volt s akik ezt magukban megélik, joggal hisznek abban, hogy a nagy aposztázia csődje után, amelyben most vergődik Európa lelke, ismét egy magas kultúra korszaka köszönthet ránk. Ennek előkészítője az a fiatalság, amely a keresztény világ minden részében, főleg Európában és Amerikában és nem utolsó sorban Magyarországon is a kegyelem hívását fölismerve, szívósan szervezkedik. Ezek elsősorban magukkal szemben támasztanak magas igényeket, maguk akarnak radikálisan keresztények lenni és a pogány korszellem ellen úgy küzdenek, hogy a teljes kereszténység nagyszerűségét állítják szembe ennek reménytelen sivárságával. Nem sokat vitatkoznak, cáfolnak és bírálnak, hanem egyszerűen megmutatják az újjászületés útját, mert biztosan tudják, mi az élet értéke, mi a család jelentősége, hogyan kell békét teremteni a gazdaságban tőke és munka között és miként kell az államhatalmat visszaadni felsőbbrendű hivatásának.
Nálunk ez a társaság radikálisan magyar, mert világosan látja a magyarság küldetését és nemzeti létünk sajátosan önálló nagyságát. Tudják, hogy a magyar életnek elsősorban európai értelme van. Védőpajzs és bástyafok vagyunk nyugat határán, az ostromokat viselő őrtállás népe, hogy mögöttünk békében alkossanak az előbb érkezett szerencsések. A keresztény kultúra őrsége vagyunk, de tudjuk, hogy ezért hálát nem várhatunk a többiektől. A megváltó Akarat parancsának engedelmeskedünk és legnagyobb alkotásunk a keményen viselt szenvedés, és egyetlen politikai célunk a megmaradás. Nemzeti örökségünk és sorsunk a fegyveres istenszolgálat, meg a határvidék népének bosszútűrő vértanúsága. Különös és jellemző a mai időkre, hogy ezt a roppant tényt és történelmi törvényt mennyire nem látják még azok sem, akik ma a magyar lét értelmét kutatják.
Vérvesztésre és ellenállásra, nem hódításra és építő alkotásra hívott nép vagyunk, azért mélyebb, következetesebb és hősibb az éltünk, mint sok nagy nemzeté. Ezért is maradtunk hívebbek Európa eredeti nagyságához, a krisztusi kultúra örökségéhez, mint mások. Nálunk a kereszténység, ha nem is annyira kiművelt, mint egyes nyugati országok kisebb csoportjaiban, politikai tényező is, tehát egész nemzeti létünk lényeges alkotó eleme: történelmi életforma. Innen van többek közt az is, hogy nemzeti ünnepeink liturgiája nagyrészt vallási liturgia, amelyet még azok is kötelezőnek tartanak, akik lélekben már kiszakadtak a krisztusi közösségből. Szinte azt kell mondanunk, hogy a kereszténység Magyarországon csak a nemzettel együtt fog elpusztulni s aki ezt nem tartja magától értetődő valóságnak, nem tartozik többé egészen hozzánk és magyar szempontból is hithagyónak, idegennek tekintjük.
Azonfelül ez a magyar lét egészen önállóan fejlődött szellemi életforma, mint életnézés, nyelv, irodalom, jogrend, politikai akarat és jellemstílus egyedül a mienk és második természetünk, amelyet levetni csak annak sikerül, akinek az egész csak járulék, de nem életigény volt. Mindezek együtt határozzák meg a magyarság mindenkori céljait, mint annak idején Zrínyi és Széchenyi véglegesen megfogalmazták. Ezeket a célokat a magyar ember szinte a vérében hordja, mert életének sarkalatos dogmái és nélkülök az élet maga értelmét és célját veszti előtte s azért, ha kell, inkább lemond az életről, semhogy annak magyar értékeit föláldozza. Öntudatos magyarok között tehát a célok tekintetében kételkedés vagy nézeteltérés sohasem lehet. Aki a magyar lét céljait: a nemzeti önállóság, a keresztény műveltség, a nyelv, a hagyományos államforma, az állampolgári szabadság, a személyiség sérthetetlen voltát biztosító jogrend és a nép minden tagjának emberi megélhetést nyújtó gazdasági rendszer megtartását, illetőleg kifejlesztését nem érzi személyes életigénynek, aki ezeket nem akarja mintegy ösztönösen és belső kényszerből, vagy sohasem tartozott egészen hozzánk, vagy már kiszakadt a magyarságból: idegen lett köztünk, sőt nem egyszer ellenségünk. Ez a radikálisan magyar álláspont.
Fiatalságunk egyre nagyobb tömegei tömörülnek most a Magyar Szociális Népmozgalomba, mely sokkal több akar lenni, mint valami párt, azért mellőzi is a pártpolitikát. A társadalom minden osztályából toborozza tagjait, hogy teljesebb és magasabbrendű közösségbe olvassza az egész nemzetet. A társadalmi reformot sürgetőbbnek és fontosabbnak tartja, mint a politikait, mert meg van győződve, hogy csak egészséges társadalmat lehet jól kormányozni. Roppant újságot jelent a magyar közéletben és nem csoda, ha annyi jószándékú ember is félreérti, jóllehet ez a tábor nem akar mást, mint radikálisan magyar és keresztény életet az egyénben és az államban egyaránt. Bizton reméljük, hogy a sors nem lesz hozzánk mostoha és a jóságban fogant tiszta szándék valóságra váltja az örök magyar célokat.
