— Via III. —
Korunk embere kevésbé fogékony a címben szereplő kérdésre, mint a középkor embere volt. Napjainkban magától értődő nyilvánvalóságnak érzik sokan azt, hogy különféle létező lények, emberek, állatok, növények és élettelen dolgok népesítik be földünket. Pedig ez — a laikus látszat ellenére — egyáltalán nem magától értetődő tény, nem olyasmi, ami minden további filozófiai (metafizikai) vizsgálódást feleslegessé tesz. Ezért teszi fel a XX. századi egzisztencialista Martin Heidegger is a kérdést: „Miért van egyáltalán valami? Miért nem minden semmi?”[1]
Ez a kérdés merült fel Aquinói Szent Tamás előtt is, amikor Summájában a harmadik istenbizonyítás (a harmadik út) kidolgozásához hozzáfogott. Ez a bizonyítás Szent Tamás eredeti alkotása, ennek megalkotásában nem használja fel sem Arisztotelész, sem Majmonidész Mózes gondolatait, mint teszi ezt az első, illetve a második istenbizonyítás esetében. Az alábbiakban a harmadik istenbizonyítás felvázolása során némileg eltérünk a Summa szövegétől. Inkább azt ragadjuk meg, ami Tamás gondolatai mélyén van, ami azoknak metafizikai lényegét alkotja. Így némileg egyszerűbb, a mai kor embere számára áttekinthetőbb képét nyerjük a harmadik útnak. A harmadik istenbizonyítás gondolatmenetét így vázolhatjuk fel:
1. A világban vannak esetleges lények.
2. Ámde lehetetlen, hogy minden lény esetleges legyen.
3. Kell tehát, hogy létezzen szükségszerű lény, és őt nevezzük Istennek.[2]
1. A világban léteznek esetleges lények
Esetleges az a lény, amely képes létezni és nem létezni, amely tehát képes keletkezni és elpusztulni. Ilyen pl. az ember, aki képes létezni, hiszen ténylegesen van ember, de ugyanakkor képes nem létezni is. Egyetlen ember sem létezett mindig, valamikor létrejött (a fogamzása pillanatában), és valamikor elpusztult (amikor meghal).
Az esetleges lények lényege valósan különbözik a létüktől, a lét nem tartozik hozzá az esetleges lények lényegéhez. Ha ugyanis az esetleges lények lényege és léte nem különbözne valósan, akkor ezek a lények csak létezni tudnának (hiszen ez lenne a lényegük), és nem volnának képesek nem létezni, vagyis nem lennének esetleges lények. Ez azonban az ellentmondás elve alapján lehetetlen. Vagyis a lét egyetlen esetleges lény lényegéhez sem tartozik.
2. Ámde lehetetlen, hogy minden lény esetleges legyen
Ha ugyanis minden lény esetleges lenne, akkor a lét egyetlen lény lényegével sem lenne azonos, más szóval: a lét egyetlen lény lényegéhez sem tartozna hozzá. Következésképpen nem lenne elegendő alapja, vagyis elegendő magyarázata a világban lévő esetleges lények létének egyetlen lényben sem; nem lenne olyan lény, amely meghatározná azt, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nem minden semmi. Hiszen minden lény teljesen közömbös lenne mind a léttel, mind a nemléttel szemben, egyetlen lény sem volna hajlamosabb a lét irányában, mint a nemlét felé. Ha tehát nem akarunk szembekerülni az elegendő alap elvével (amit viszont az ellentmondás elve garantál), akkor nyilvánvaló igazságként el kell fogadnunk, hogy lehetetlen, hogy minden lény esetleges lény legyen.
3. Kell tehát, hogy létezzen szükségszerű lény
Szükségszerű az a lény, amelynek a lényege azonos a létével, amelyhez a lét szükségszerűen hozzátartozik, amely tehát nem képes nem létezni, nem képes keletkezni és elpusztulni, hanem mindig szükségképpen létezik. Az ilyen lényt természetesen nem kell létrehozni, nem kell megteremteni, hisz mindig is létezett.[3]
Az elegendő alap elve, és egyben az okság elve megköveteli, hogy az esetleges lényeken kívül szükségszerű lény is létezzen. Az elegendő alap elve kimondja, hogy minden létmozzanatnak szükségképpen megvan az elegendő alapja. Ezen elv értelmében tehát a világban lévő esetleges lények léte elegendő alapot követel. Mivel ez az elegendő alap nincs meg ezen lények (létüktől különböző) lényegében, ezért az elegendő alap csakis a rajtukon kívül létező szükségszerű lény lehet, amelynek a lényege a léttel azonos, s így elegendő magyarázatát adja mind a saját létének, mind az esetleges lények létezésének. Ez a szükségszerű lény az esetleges lényeknek egyszersmind létrehozó oka is, hiszen csakis úgy határozhatja meg, hogy egy esetleges lény tényleg létezzen, hogy egyesíti annak lényegét a létezésével. Ámde éppen ezt a tevékenységet nevezzük létrehozásnak.
A mondottakból az is következik, hogy szükségszerű lény csak egy lehet. A szükségszerű lény lényege ugyanis maga a lét, tehát a létezésnek korlátlan teljessége. Ha két vagy több szükségszerű lény létezne, akkor nem lenne, ami őket megkülönböztetné egymástól, hiszen a létteljességben nincs semmifajta hiány. Nincsen tehát olyan létmozzanat, ami az egyik szükségszerű lényben meglenne, és hiányozna a másikból, illetve a többiből. Vagyis egy és csak egy szükségszerű lény létezik.
Ez az egy szükségszerű lény azonos a tiszta aktussal, hiszen a létteljességben nincs semmifajta potencialitás: nincs olyan további aktus (sem a cselekvés, sem a lét rendjében), amire vonatkozólag maga a lét potencialitás lenne.
A szükségszerű lény az első istenbizonyításból megismert Első Változatlan Változtatóval is azonos, hiszen az Első Változatlan Változtató tiszta aktus. A szükségszerű lényt tehát ugyanazzal a névvel illethetjük a mi anyanyelvünkön, mint az Első Változatlan Változtatót, és a második istenbizonyításból megismert Első Létesítő Okot. Éppen ezért Aquinói Szent Tamás harmadik útjának végső konklúziója:
Létezik egy szükségszerű lény, akit Istennek nevezünk.
Minthogy az esetleges lények lényege és léte a tényleges létezésük ideje alatt is valósan különbözik egymástól, az elegendő alap elvéből nemcsak az következik, hogy Isten hozza létre az esetleges lényeket, hanem az is, hogy Isten tartja fenn az általa korábban létrehozott esetleges lényeket a létükben. Abban a pillanatban, amelyben Istennek ez a létben megtartó működése megszűnne, az esetleges lények a nemlétbe „hullanának” vissza.
Amíg tehát Szent Tamás első két útjából azt tudtuk meg Istenről, hogy Ő az első változatlan változtatója és első létrehozó oka, vagyis teremtője a potenciából és aktusból összetett létezőknek,[4] addig a harmadik út azt is megmutatja, hogy Isten nemcsak teremtője, de a létben való fenntartója is az esetleges lényeknek. Istenre nemcsak a létrejövésükben szorulnak rá az esetleges lények, az esetleges létmozzanatok, hanem egész létezésük folyamán. Hamis tehát a deisták istenképe, akik szerint Isten teremtője ugyan az anyagvilágnak, de miután létrehozta azt, többé már nem törődik vele, és az anyagvilág éli a maga életét, járja a maga útját a saját autonóm törvényei szerint. Istent nem lehet az idő kezdetére szorítani; nem áll helyt az a világkép, amelyben Isten számára a jelenben „nincs hely”. Isten nemcsak a világ történéseinek megindítója, hanem a jelen minden pillanatának is legmélyebb metafizikai valósága, akinek a szükségszerű léte egyedül tud választ adni a heideggeri kérdésre: „Miért van egyáltalán valami? Miért nem minden semmi?” Azért van egyáltalán valami, mert létezik egy szükségszerű lény, akinek az oksági hatása az esetleges lényeket létbe hívja, és létükben megtartja. Heidegger problémájának Isten a megoldása.
[1] Martin Heidegger: Was ist Metaphysik? Bonn, Cohen, 1929.
[2] ST I. q.2. a.3.
[3] Istennek tehát nincs létrehozó oka, de létének van elegendő alapja, s ez nem más, mint a saját lényege, ami maga a lét.
[4] ST I. q.2. a.3.
