Napjaink politikai zsurnalisztikája könnyen osztogatja a „szélsőséges” címkét. Ha egy nézet vagy egy személy bizonyos köröknek vagy éppen az újságírónak nem tetszik, a lejáratás legolcsóbb eszközét választva rásütik a „szélsőséges” minősítést. Ilyenkor kísérlet sem történik annak megjelölésére, hogy mihez képest, mihez viszonyítva szélsőséges egy nézet vagy egy személy. Hasonló ez a „haladás” vagy a „haladó” szó használatához: aki rokonszenves, azt haladónak nevezik és nem jelölik meg, hogy milyen irányban, milyen cél megvalósítása érdekében halad. Aki az újságíró megbízóinak érdekében tevékenykedik, az haladó, akinek más a célja, az maradi. S ha ez a cél nemcsak különbözik a háttérben meghúzódó körök céljaitól, hanem ellentétes azokkal, akkor a cél, az irányzat és az azt képviselő személy „szélsőséges”!
Ha nem a politikai indulatok alapján, hanem világnézeti mélységben kívánjuk vizsgálni ezt a kérdést, három dologban kell tisztán látnunk.
1. Az egyik problémakör az erkölcstan területére tartozik. A négy sarkalatos erényre (okosságra, igazságosságra, mértékletességre és lelkierősségre), valamint a hitre és a reményre vonatkozóan feltétlenül érvényes igazság, hogy az erény középen áll két szélsőség között. Így például a lelkierősség (az igazi bátorság) arany középút a gyávaság és a vakmerőség között, az igazi hit a hiszékenység és a hitetlenség között, és az igazi remény a vakmerőség és a kétségbeesés között.
Az összes erények között azonban van egy olyan is, amely mind a Szentírás, mind a természetes erkölcsbölcselet szerint a legfontosabb: az erények királynője: a szeretet. Ami kivétel e szabály alól, a szeretetnek ugyanis nincs felső határa. Nem lehet túlzottan szeretni, következésképpen nem lehet szó „szélsőséges” szeretetről. Igaz, szoktak beszélni „majomszeretetről”, de ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, az nem igazi szeretet, csupán torzképe annak. Szeretni ugyanis mindenekelőtt annyit jelent, mint valakinek az igazi javát akarni. Az ehhez társuló érzelmek szintén hozzátartoznak az emberi szeretethez, de a szeretet lényegét, jellegzetességét és állandóságának garanciáját a másik személy javát akaró akarati hozzáállás adja meg. Ez biztosítja pl. egy házasság stabilitását az érzelmi hullámzások és válságok közepette és ez az alapja az életre szóló barátságoknak is. Ha teljes mélységben megértjük, hogy a szeretet lényege a másik személynek való jóakarás, azt is látnunk kell, hogy a szeretetnek nincs és nem is lehet felső határa, hiszen a másik személynek akarható jó korlátlan, végtelen nagy lehet. Az Isten által teremtett ember végső célja, legfőbb java az Istenben elérendő örök boldogság. Akár tudja ezt valaki, akár nem, minden tettét ennek a korlátlan, örök boldogságnak az igézetében hajtja végre. Minden egyéb jóra (vagyonra, hatalomra és élvezetre) is tulajdonképpen azért vágyik mindenki, mert mindezekben a részleges javakban is a maradéktalan jóban való részesülést keresi. Aki tehát igazán szereti a másikat, a neki akart jót nem korlátozza, hanem – amennyiben rajta áll – a szeretett személyt a korlátlan, határtalan jóban kívánja részesíteni.
Nyilvánvaló az is, hogy nemcsak konkrét személyeket, hanem a Hazát is lehet (és kell is) szeretni, sőt elvont eszméket, ideákat is. A történelem tanúsága szerint voltak (nem is kevesen), akik a Hazáért a legdrágábbat, az életüket áldozták, és a mindenkori zsarnokok gondoskodtak is róla, hogy a kereszténységnek minden korban számos vértanúja legyen.
A szeretetben tehát nincs túlzás, nincs „szélsőségesség”. Ha egy ember egy általa halálosan szeretett eszmét (ami meggyőződése szerint az emberiség javát szolgálja) végsőkig szeret, abból minden gyakorlati következményt levon, a maga életében is alkalmaz és a közjó érdekében társadalmi szinten is alkalmazni kíván – ez az ember nem „szélsőséges”, hanem KÖVETKEZETES!
Persze fel lehet tenni azt a kérdést, hogy nem téved-e az illető annak megítélésében, hogy tényleg a közjót szolgálja-e ez az eszme. Ezért minden elfogulatlan vitának helye van ezzel kapcsolatban – akár a sajtóban is. Más azonban az elfogulatlan, tudományosan megalapozott megkülönböztetéseken és érveken alapuló vita és más a címkéző, a másik személyét kigúnyoló, lejárató minősítés, becsmérlés, tudatos ferdítés és rágalmazás. Aki így jár el (sokszor meg sem értve a kigúnyolt, becsmérelt nézetet), nem érvel, hanem unalomig szajkózott, mások által sugallt (vagy éppenséggel előírt) politikai dogmát ismételget – érvek nélkül.
2. A másik, amivel tisztában kell lennünk, az, hogy a politika a lehetőségek művészete. Ezért a politikusnak – éppen célja elérése végett – sokszor kompromisszumokat kell kötnie, le kell mondania átmenetileg bizonyos céljai megvalósításáról – egy nagyobb jó elérése érdekében. Közben viszont kettőre mindig ügyelnie kell, ha nemcsak egyszerűen politikus, hanem egy világnézetnek elkötelezett híve is: célját sohasem szabad feladnia és nem szabad olyan eszközöket igénybe vennie, amelyek erkölcsileg rosszak. A világnézetileg elkötelezett politikus számára – Talleyrandtól eltérően – nem a politikai hiba, hanem az erkölcsi gazság a legfőbb rossz! Az a politikus, aki ezt az elvet soha nem téveszti szem elől, nem „szélsőséges”, hanem KÖVETKEZETES!
3. A harmadik, amit nem szabad elfelejtenünk, az, hogy a tömeges rossz tapasztalat, amelyet az emberiség századunkban szerzett egyes, szélsőségesnek mondott diktatúrák gyakorlata folytán, nem abból eredt, hogy az illető diktátorok következetesen ragaszkodtak meggyőződésükhöz, hanem abból, hogy céljuk elérése érdekében a legerkölcstelenebb eszközök használatától sem riadtak vissza. Sőt számukra az erkölcsösség nem is volt kategória, hanem a gyakorlati hasznosságot tették meg az igazság és a helyes cselevés kritériumává. A Gulágok, az Andrássy út 60, és a Jászai Mari tér 2. borzalmai, az egyéb XX. századi tömeggyilkosságok nem egy „szélsőséges”, vagyis túlzott következetességgel véghezvitt eszme szülöttei, hanem a teljes erkölcsi gátlástalanság következményei! Természetesen a keresztény ember számára a marxizmusnak az eszméje is téves, nemcsak a gyakorlata volt bűnös. Hiszen alapjában tagadja azt, ami a keresztény számára szent: Istent, hazát, családot és nemzetet. Önmagában véve ez a tan, mint tan sohasem eredményezett volna erőszakos diktatúrát és tömeggyilkosságokat, ha nem párosul az ellenvéleményeket tűzzel-vassal megsemmisítő erkölcsi gátlástalansággal. Ha egy (akár téves) eszmét következetesen képvisel valaki és annak társadalmi méretű megvalósulásáért küzd, de szóba áll mások tudományosan megalapozott, elfogulatlan érvelésével, vagyis türelmes a másképpen gondolkodók irányában, nem válik soha az emberiség közellenségévé.
Nem a szélsőségességnek kikiáltott elvi következetességtől, hanem az erkölcsi gátlástalanság és az ebből fakadó embertelen türelmetlenség legmélyebb alapjától, az isteni erkölcsi törvényektől való elfordulástól kell félteni népünk és az egész emberiség jövőjét. Nem Eleázár volt szélsőséges, aki nem volt hajlandó a vallása által tiltott húst megenni, hanem az őt erre kényszeríteni akaró hatalom volt vele szemben türelmetlen és agresszív. S azt, hogy ilyen erők kezébe sohase kerüljön hatalom, nem a türelmetlenség légkörét árasztó mai zsurnalisztika szolgálja, hanem korunkban, az elvtelen megalkuvások és árulások századában azok az emberek, akik mások ellenvéleményét tiszteletben tartva, elveikben és életük példájával meggyőződésük mellett végsőkig kitartanak!
Megjelent: Nemzeti Újság, 1994. március 12., 10. és 11. old.
