Egyik plébános ismerősöm mesélte, figyelmeztették: templomában ne árulja a Nemzeti Újságot, mivel — úgymond — „ezzel sérti a baloldali keresztények érzékenységét.”
Baloldali kereszténység? Ha a „baloldali” szót abban az értelemben vesszük, ahogy azt a marxisták negyven éven át belénk sulykolták, azaz „baloldalin” egyszerűen „haladó szelleműt” értünk, akkor első pillantásra úgy tűnik: lehet baloldali kereszténységről beszélni. Ebben az értelemben a baloldali keresztény annyit jelentene, mint olyan keresztény, aki a haladásnak elkötelezett.
Ha azonban alaposabban végiggondoljuk, voltaképpen mit is jelent az a sokat emlegetett szó, a haladás, akkor a kérdés sokkal bonyolultabbá válik. Filozófiai értelemben a haladás a cél egyre nagyobb mértékben való megközelítését jelenti. Így a cél felé igyekvő futó és gyilkossági szándékát kivitelező bűnöző egyaránt „halad”, hisz ez is, az is egyre jobban megközelíti a saját célját. Világos tehát, hogy a „haladás” önmagában véve sem nem jó, sem nem rossz; jóvá vagy rosszá a célja teszi. Nem elég azt nézni, hogy valaki, vagy valami halad, hanem az a lényeg, hogy mi felé halad, milyen cél megvalósításán fáradozik.
Ha egy politikai irányzat az új ígéretével lép fel, ha bemocskol és besároz mindent, ami a múlt hagyománya, és soha nem hallott „világboldogító” eszmékkel lép az emberiség, illetve egy nép elé, mint tette azt a liberalizmus, majd a bolsevizmus — pusztán azért, mert újat hirdet, mert új célokat tűz ki, mert új útra lép, nem tekinthető jobbnak, igazabbnak, szebbnek, mint a korábbi felfogás. Nem elég azt tudni, hogy „haladó”, hiszen minden eszmerendszer halad valamilyen cél felé — azt kell megfontolni, hogy milyen az a cél, amit meg akar valósítani. A cél dönti el, hogy üdv vagy átok lesz az emberiség számára.
Ha mindezt megfontoljuk, láthatjuk, hogy értelmetlen, semmitmondó „haladó szellemű” kereszténységről beszélni. Baloldali keresztény — az általános szóhasználat szerint — valójában a bolsevista vagy liberális szellemiségű keresztényt jelenti.
A bolsevizmus a maga ateizmusával, a magántulajdon tagadásával és a család relativizálásával a keresztény világnézet egyszerű tagadását jelenti. Kereszténység és bolsevizmus — tűz és víz. Nyilvánvaló, hogy nem lehet bolsevista, aki keresztény.
Azonban az egyén korlátlan szabadságát hirdető és a közösségi kötelességeket figyelmen kívül hagyó liberalizmus sem fér össze a kereszténység világnézetével. A kereszténység az egyén értékeit nem tagadja, sőt kimondja, hogy minden ember Isten gondolatának megvalósulása, s ezért minden egyes ember egyszeri és megismételhetetlen értéket képvisel. Az egyes embert olyan magaslatra helyezi, amilyenre egyik más világnézet sem. Emellett azonban rámutat arra is, hogy az ember közösségi lény is, s mint ilyen közösségi jogai és kötelességei is vannak. Magántulajdona szent és sérthetetlen — de csak egy bizonyos határig. A magántulajdonnak határt szab a közjó, más ember kárára senki sem lehet gazdag, mert a földet az Isten elsősorban az egész emberiségnek teremtette, ezért csak másodlagos az egyes ember tulajdonjoga, amely nem akadályozhatja meg a többi ember boldogulását.
A keresztény ember — ha hű világnézetéhez — nem lehet sem bolsevista, sem liberális. Nem lehet tehát „baloldali”. Hát milyen lehet? Csakis keresztény, nemzeti szellemű! S ezt az irányzatot ma jobboldalinak nevezik. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy a keresztény ember csakis jobboldali lehet!
Azt, hogy a keresztény embernek nem csak általában kereszténynek, hanem nemzeti szelleműnek is kell lennie, onnan tudhatjuk, hogy a valóságban nincs és nem is lehet „általában” keresztény senki sem, hiszen mindig az adott élethelyzetben valósulnak meg az egyetemes értékek. A keresztény értékeket minden ember csak saját létformájának megfelelően tudja megvalósítani. Egy magyar ember vagy magyar szent lesz — vagy semmilyen szent! (Ugyanígy van ez más népeknél is). Ezért más népek nemzeti érzéseit is tiszteletben tartjuk; nem vagyunk soviniszták, de Zrínyivel együtt büszkén valljuk: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!” Nem akarjuk majmolni sem Ázsiát, sem Amerikát, sem Afrikát, a Közel-Keletet meg pláne nem, hanem magyar múltunk kultúrkincseiből akarunk táplálkozni!
Plébános ismerősömnek tehát csak azt tanácsolhatom: ne féljen templomában terjeszteni a Nemzeti Újságot, ne féljen megvallani azt, hogy nemzeti érzésű! Ha magyarnak születtünk, csak egy utunk van az Isten felé: a keresztény-magyar nemzeti világnézet útja! Az igaz keresztény helye ezen az oldalon van!
Nemzeti Újság, 1993. július 24., 5. oldal
