Amint nyilvánvaló, a tudomány célja az, hogy teljes biztonságú, igaz ismereteket adjon. Márpedig az ismeret nem lehet teljes biztonsággal igaz, ha csupán az egyedi, konkrét, a csak itt és most megvalósuló esetekre vonatkozik. Hiszen a kizárólag ilyen ismeretekkel rendelkező ember nem tudhatja, hogy mindig és mindenhol érvényes-e, amit megismert. Az ilyen nem teljes biztonságú ismereteket legfeljebb hipotézisnek nevezhetjük, amelyek lehetnek ugyan alkalmas munkamódszerek az igazság megtalálására, de amíg nincsenek bebizonyítva, igaz tudományos ismeretnek nem tekinthetők. A hipotézist akkor bizonyítjuk be, amikor kimutatjuk, hogy a benne foglalt feltételezés mindig és mindenhol érvényes.
Számunkra akkor válik nyilvánvalóvá egy logikai ítélet igazsága, amikor felismerjük, hogy az ítélet alanyának léttartalma magában foglalja vagy kizárja az állítmány léttartalmát. Léttartalmon értjük azon jegyek összességét, amelyek egy fogalmat alkotnak. Ezek a jegyek kétfélék lehetnek:
a) szükségszerű jegyek – amelyek az illető alany velejárói, mindig jelen vannak, ha az illető alany jelen van, és teljesen lehetetlen, hogy hiányozzanak (például a kör szükségszerű jegye, hogy minden pontja egyenlő távolságra van a középponttól);
b) esetleges jegyek – amelyek hiányozhatnak az illető alanyból, anélkül, hogy annak mivolta megváltozna (például valamely ember esetleges jegye, hogy szőke).
Láthatjuk, hogy számunkra akkor biztos, hogy az alany léttartalma magában foglalja az alany léttartalmát, ha tudjuk, hogy az állítmány összes szükségszerű jegyei az alany szükségszerű jegyei közül kerülnek ki, vagy más szóval: az alany szükségszerű jegyei tartalmazzák az állítmány szükségszerű jegyeit.
Mindenekelőtt tehát meg kell különböztetnünk fogalmainkban az esetleges és szükségszerű jegyeket. Mivel azonban eleve nem tudjuk, hogy az egyes fogalmainknak melyek a szükségszerű és melyek az esetleges jegyei, felmerül a kérdés: e jegyek előzetes megkülönböztetése nélkül lehetséges-e biztos ítéletet hozni?
A válaszhoz hozzásegít annak észrevétele, hogy fogalmainknak nemcsak léttartalma van, hanem terjedelme is. Ez utóbbin értjük mindazon lények összességét, amelyekről az illető fogalom állítható. Megállapíthatjuk, hogy a terjedelem és a léttartalom fordítottan arányosak egymással. Ezt beláthatjuk, ha arra gondolunk, hogy egy állítmány csak akkor állítható biztonsággal egy alanyról, ha összes szükségszerű jegyei az alany a szükségszerű jegyei közül kerülnek ki. Ezért csak olyan alanyokról állítható egy állítmány, amelyek legalább annyi vagy még több szükségszerű jeggyel rendelkeznek. Világos tehát, hogy minél több szükségszerű jeggyel rendelkezik egy állítmány, vagyis minél nagyobb a léttartalma, annál kevesebb neki megfelelő alany lesz majd, amelyről állítható, vagyis annál kisebb lesz a terjedelme.
A mondottak alapján nyilvánvaló, hogy egy ítélet biztos, ha:
1) az állítmány terjedelme magában foglalja az alany terjedelmét – biztos állító ítélet;
2) az állítmány és alany egyenlő terjedelmű – biztos állító ítélet;
3) az alany terjedelme magában foglalja az állítmány terjedelmét – biztos tagadó ítélet;
4) az alany és állítmány terjedelme teljesen egymáson kívül esik – biztos tagadó ítélet.
Ezt követően az a feladatunk, hogy keresnünk kell olyan fogalmat, amelynek terjedelmét az esetleges és szükségszerű jegyeinek előzetes megkülönböztetése nélkül is meg tudjuk határozni. Ez a lény mint lény (ens ut ens) fogalma. Ez a fogalom mindenről állítható, ami létezik, vagy létezhet. S ezáltal meg is határoztuk a lény fogalmának terjedelmét.
A lény mint lény fogalmának tagadásával kialakíthatjuk a nem-lény fogalmát. Belátható, hogy a nem-lény fogalmának terjedelme teljesen kívül esik a lény fogalmának terjedelmén. Ebből következik, hogy a következő tagadó ítélet feltétlenül biztos:
A lény nem nem-lény.
Ugyanezt részletesen így fejezhetjük ki:
Lehetetlen, hogy ugyanaz legyen és ne legyen, ugyanabból a szempontból és ugyanabban az időben.
Ezt az ítéletet ellentmondás elvének nevezzük. Ezt az elvet sem tagadni, sem kétségbe vonni nem lehet, mivel tagadásához, illetve kétségbe vonásához is különbséget kell tenni a lény és a nem-lény között. Aki ugyanis az ellentmondás elvének tagadója, a saját tételét („az ellentmondás elve nem igaz”) igaznak állítja, és ezzel különbséget tesz az igaz és nem-igaz, tehát a lény és nem-lény között. Aki pedig kételkedik ebben az elvben, az a saját kétséget kifejező ítéletét („nem biztos az ellentmondás elve”) biztosnak tartja (mert magában a kétségben nem kételkedik), és ezért különbséget tesz a biztos és nem-biztos, tehát a lény és a nem-lény között.
Az ellentmondás elvének második megfogalmazásában fontosak az „ugyanabból a szempontból” szavak, mivel különböző szempontból lehetséges, hogy valami legyen és ne legyen (például lehetséges, hogy egy felnőttnek jó az a 42-es cipő, amely nem jó egy gyermeknek). Ugyanilyen fontosak az „ugyanabban az időben” szavak is, mert lehetséges, hogy valami különböző időpontokban legyen és ne legyen.
Az ellentmondás elvének segítségével olyan eszközre tettünk szert, amelynek segítségével biztonsággal meg tudjuk különböztetni az igazságot a tévedéstől. Ugyanis kétségtelenül, teljes bizonyossággal igaz az olyan ítélet, amelynek tagadása az ellentmondás elvének tagadását feltételezi, és az ilyen igazságnak ellentmondó ítélet teljes bizonyossággal téves. Azt mondhatjuk tehát, hogy szert tettünk az igazság végső kritériumára.
Amint nyilvánvaló ugyanis, az igazság kritériumának három tulajdonsággal kell rendelkeznie:
1. Ítéletnek kell lennie, hiszen az igazság végső kritériuma csak egy igazság lehet, ámde az igazság mindig ítélet formájában jut kifejezésre.
2. Első ítéletnek kell lennie, amely nem tételez fel más ítéletet, hiszen ellenkező esetben a feltételezett másik ítélet lenne a végső kritérium.
3. Olyan ítéletnek kell lennie, amelyet minden más igazság bizonyítása feltételez.
Ámde nyilvánvaló, hogy csak az ellentmondás elve rendelkezik ezzel a három tulajdonsággal. Ugyanis:
1. Az ellentmondás elve ítélet.
2. Az ellenmondás elvének igazolása nem egy másik elvre való visszavezetéssel, hanem a tagadása lehetetlenségének kimutatásával történik.
3. Az ellentmondás elve alkalmas minden más igazság igazolására, mivel az összes többi igazságot úgy igazoljuk, hogy kimutatjuk, hogy tagadásuk az ellentmondás elvének tagadásához vezet.
A mondottakból következik, hogy az igazság végső kritériuma az ellentmondás elvére való visszavezethetőség.
A marxisták azt állították, hogy az igazság végső kritériuma a gyakorlat, amin az embernek azt a tevékenységét értették, amivel megváltoztatja a természet tárgyait és jelenségeit. Azonban a gyakorlat az igazság végső kritériuma nem lehet, mert mint az igazság kritériuma feltételezi az ellentmondás elvét. A gyakorlat által megismert tényeknek az ellenkező tényektől való megkülönböztetése csakis az ellentmondás elve alapján lehetséges. Továbbá a tényeket és a gyakorlat által bevezetett technikai alkalmazásokat először meg kell ismernünk, és csak azután válhat a gyakorlat számunkra az igazság kritériumává. Ám annak igazolása, hogy érzékeink vagy értelmünk helyesen ismeri meg a gyakorlatot, az ellentmondás elvére való visszavezetéssel történik. Röviden: a gyakorlat más igazságokat feltételez, amikből igazolni kell, ezért nem azonos az első biztos ítélettel.
A gyakorlat által nem igazolható minden igazság. Vannak ugyanis egyetemes, tértől és időtől független igazságok (például az, hogy minden létrejövő lénynek megvan a maga elegendő létesítő oka, vagy hogy minden háromszög szögeinek összege 180°), amiket képtelen igazolni a térhez-időhöz kötött gyakorlat. Ezért a gyakorlat nem lehet az igazság végső kritériuma.
Mindezzel nem akarjuk a gyakorlat nagy jelentőségét lebecsülni. Általa ugyanis új hipotéziseket állíthatunk fel. A természettudományos eredmények technikai alkalmazását is nagyra értékeljük, hiszen ezek jobbá, kényelmesebbé, élvezetesebbé tették az emberi életet. Ám az igazságot a maga egyetemes mivoltában teljes biztonsággal csak a tapasztalaton túlmutató ellentmondás elvére való visszavezetéssel igazolhatjuk. Más az emberek kényelmét szolgálni, és más az igazság végső kritériumát megtalálni. Ez utóbbi nem arra képesíti az embert, hogy más égitestek megismerése céljából rakétákat lövöldözzön, hanem arra, hogy segítségével sziklaszilárd világnézetet alakítson ki magának, aminek alapján teljes biztonsággal megismerheti az emberi élet értelmét és végső célját. S ez minden részismeretnél többet jelent!
