Az első istenbizonyítás megmutatta, hogy a világban végbemenő változások végső soron csakis egy Első Változtató feltételezésével magyarázhatók. Most arra keresünk feleletet, hogy mi a világban tapasztalható létesülések, létrejövések végső oka. Erre a kérdésre keresi a választ Aquinói Szent Tamás második útja.[1]
A második istenbizonyítás gondolatmenete röviden a következő:
1. Az érzékelhető dolgokban a létesítő okok rendszeres sorozata érvényesül.
2. Lehetetlen, hogy valami önmagának legyen a létesítő oka.
3. A létesítő okok sorában nem lehet a végtelenbe menni.
4. Ezért szükségképpen létezik egy Első Létesítő (Létrehozó) Ok, amely létesítő működésében nem függ semmitől, és ezt nevezzük mindnyájan Istennek.
Az alábbiakban ezt a négy tételt vesszük közelebbről szemügyre.
1. Az érzékelhető dolgokban a létesítő okok rendszeres sorozata érvényesül.
Ez a megállapítás a mindennapi tapasztalaton alapul. Közismert tény, hogy vannak dolgok, amelyek korábbi nemlétezésük után létrejönnek. Például a papírra írt szöveg, amely előttem áll, korábban nem létezett; az írógép írta le, az írógép a létesítő oka. Ám az írógép e szöveg leírását tekintve nem volt független, semmitől sem függő ok, hanem a kezemtől függött. Kezem viszont szintén függött működésében, mégpedig az idegektől, az idegek pedig az akaratomtól, stb. A mindennapi tapasztalat igazolja tehát, hogy az általunk érzékelhető dolgok világában vannak olyan létrehozó okok, amelyek működésükben más létrehozó oknak, s ez a más ismét egy másiknak van alárendelve. (Fontos kitétel, hogy az általunk tárgyalt létrehozó okok működésükben vannak más létrehozó oknak alárendelve. Ugyanis ugyancsak az érzéki tapasztalat alapján az is ismeretes, hogy létezik a létesítő okoknak olyan sorozata is, amelyben az egyes tagok nem működésükben, hanem csupán létezésükben, létrejövésükben függnek az előző tagtól. Ilyen például az egymást követő generációk sorozata (dédapa — nagyapa — apa — fiú — stb.). Aquinói Szent Tamás második istenbizonyítása nem ilyen sorozatokra épül. Gondolatmenete olyan sorozatot tételez fel, amelyben minden egyes tag nem létrejövésében, hanem működésében függ az előző tagtól.)
Abban a tapasztalati tényben, hogy az érzékelhető dolgok körében ténylegesen létezik olyan sorozata a létesítő okoknak, amelyekben minden tag az előzőtől függ működését tekintve, nem kételkedhetünk, mert e létrejövéseket érzékeink a sajátos tárgyukon belül ragadják meg (szemem látta, hogy a kezem működtette írógép írja a szöveget). Az agnoszticizmus, illetve a szubjektív idealizmus álláspontjával szemben pedig igazolható, hogy érzékeink sajátos tárgyukat illetően (tehát a szem a színnel, a fül a hanggal kapcsolatban) nem tévedhetnek. Legalább annyi a tapasztalat alapján bizonyos, hogy vannak egymástól függő létesülések. Azt pedig, hogy ezek közt a létesülések közt igazi oksági kapcsolat van, az alábbiakban (Aquinói Szent Tamás második tételével kapcsolatban) bizonyítjuk.
2. Lehetetlen, hogy valami önmagának legyen a létesítő oka.
Ahhoz, hogy valami önmagát létrehozhassa, az volna szükséges, hogy előbb létezzen önmagánál, vagyis az, hogy ugyanazon szempontból és ugyanabban az időben létezzen is, meg ne is létezzen. Létezzen, hogy létet adhasson önmagának, és ne létezzen, hogy létet kaphasson önmagától. Ez azonban az ellentmondás elve értelmében lehetetlen. A létrejövő lényt, illetőleg létmozzanatot csak más hozhatja létre, és ezt a mást nevezzük létrehozó oknak.
Kant az okság elvét, illetve az ok és okozat közti kapcsolatot csupán szubjektív kategóriáink egyikének gondolta, és nem tulajdonított annak objektív érvényt. Kanttal szemben azonban igazolható, hogy az okság elvének objektív érvényét csak az tagadhatja, aki ugyanakkor az ellentmondás elvének az objektív érvényét is tagadja, ami pedig lehetetlen, hiszen az ellentmondás elvét tagadni vagy kétségbe vonni csakis annak (legalábbis burkolt) feltételezésével lehetséges.
Vannak, akiknek úgy tűnik, hogy az okság elvének értelmezését befolyásolhatja egyrészt a kvantumelmélet, másrészt a relativitáselmélet.
A kvantumelmélet részéről az okoz némelyek számára problémát, hogy a kvantumelmélet a természettörvényeket csak statisztikai törvényekként fogja fel, azaz ezen elmélet alapján egy okozat bekövetkezése nem határozható meg előre feltétlen bizonyossággal, hanem csupán bizonyos fokú valószínűséggel. Ez azt a látszatot kelti, mintha nem állna fenn igazi oksági kapcsolat az ok és az okozat között.[2] A kvantumelmélet szerint ez a valószínűségi összefüggés az ok és az okozat között áll elvileg a makrofizikára, és gyakorlatilag a mikrofizikára.
A válasz erre a nehézségre viszonylag egyszerű. A probléma ugyanis az okság elvének félreértésén alapul. Az okság elve nem azt mondja ki, hogy ha adott egy létesítő ok, akkor feltétlen bizonyossággal bekövetkezik az okozat (vagy más szóval: az okság elve nem az okból következtet az okozatra), hanem éppen fordítva; azt állítja, hogy ha adott egy létesülés (az okozat), akkor feltétlenül léteznie kell a létrehozó okának is. Az okság elvének objektív és univerzális érvényességét egyáltalán nem érinti az a kérdés, hogy a természetben determinisztikus okság érvényesül-e (miként ezt a klasszikus fizika vélte), vagy az ok és az okozat közt (az ok oldaláról nézve) statisztikai törvényszerűség áll fenn (ahogyan ezt a kvantumelmélet tanítja). Az okság elve nem az ok, hanem az okozat oldaláról nézi ezt a viszonyt, és azt a törvényszerűséget fejezi ki, hogy ha egyszer az objektív világban létesülés megy végbe, akkor feltétlen bizonyossággal (és nem csak valószínűséggel) következtethetünk a létrehozó ok létére (akkor is, ha az a létrehozó ok szükségszerűen, és akkor is, ha nem szükségszerűen hozza létre okozatát).
Hozzá kell tennünk, hogy a kvantumelmélet által bevezetett statisztikai törvények nem feltétlenül a lét törvényei, hanem elsődlegesen gondolkodási törvények. A kvantumelmélet elfogadása esetén ugyanis csak azt mondhatjuk ki, hogy egy adott természetes ok jelenléte esetén mi nem tudunk teljes bizonyossággal következtetni az okozatra, és mindebből nem feltétlenül következik, hogy objektíve nincs szükségszerű létkapcsolat az ok és az okozat közt — az ok oldaláról nézve. A statisztikai törvényszerűség fogalma az induktív megismerés korlátozott voltát mutatja, és nem az objektív természeti lét törvényszerűségét tárja fel. — Ezzel szemben a metafizikai okság elve nemcsak a gondolkodásunknak, de a létezésnek is a törvénye.
A relativitáselmélet részéről pedig azért válhatik egyesek számára problematikussá az okság elve, mert ezen elmélet szerint az idő mértéke nem abszolút. Más-más vonatkozási rendszerből mérve ugyanannak az eseménynek az ideje is más-más értéket kap. Így felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e esetleg az ok és az okozat időbeni sorrendjének felcserélődése.[3]
Erre a nehézségre a fizikusok közül Gottlieb János (a jasii egyetem egyik előadója),[4] továbbá Eftimiu[5] azt feleli, hogy az időbeni egymásutániság felcserélődhet ugyan két esemény között, de csak akkor, ha ez a két esemény nem áll oksági kapcsolatban egymással.
Észre kell ugyanis vennünk, hogy különbséget kell tenni a mérés adatai és a valóságos adatok között.[6] A mért eredményeket nem lehet minden további nélkül elfogadni, hanem azokat a mérőműszer vonatkozási rendszere és a mért eredmények kapcsolatának vizsgálata alapján korrigálni kell, illetőleg lehet.[7] Ilyen korrekció után kitűnhet, hogy egy bizonyos kísérlet eredménye csak látszólagos. (Jánossy professzor is feltételezi, hogy a mért eredmények korrigálhatók.)
Mindezek után azt kell mondanunk, hogy legfeljebb csupán a mérés számára cserélődhet fel az ok és az okozat időbeni sorrendje, de ezt az eredményt a valóság vonatkozásában feltétlenül korrigálnunk kell,[8] hiszen az ellentmondás elvére visszavezethető módon igazolhatjuk, hogy a valóságban az ok mindig megelőzi az okozatot (ha létesítő ok és okozat viszonyáról van szó), vagyis abból, hogy a mérés számára az ok és az okozat időbeni sorrendje felcserélődhet, egyáltalán nem következik, hogy ez a sorrend a valóságban is felcserélődhet. Tehát a relativitáselmélet fényében sem kell elvetnünk a második istenbizonyítás második tételét: lehetetlen, hogy valami önmagának legyen létesítő oka.
3. A létesítő okok sorában nem lehet a végtelenbe menni.
Ennek a tételnek az igazsága egyáltalán nem egy pusztán matematikai értelemben felfogott sor végtelenségének lehetetlenségén nyugszik. Pusztán matematikai értelemben semmi sem szól egy sorozat végtelensége ellen.
Ahhoz, hogy Szent Tamás érvelésének helyességét belássuk, annak szem előtt tartása szükséges, hogy ez az érvelés olyan sorozatot tételez fel, amelyben minden egyes tag létrehozó működésében függ az őt megelőzőtől. (Ez az érvelés igaz akkor is, ha az egész világegyetemben pusztán egyetlen ilyen sorozatot találnánk. Ám — amint erről a mindennapos tapasztalás során meggyőződhetünk — a világban számtalan ilyen sorozat létezik.)
A létesítő okok azon sorozatában, amelyben minden tag létrehozó működésében függ az őt megelőzőtől, a létrehozó okok egyikének sincs a természetében az oksági hatás, egyikük természete sem adja meg ennek a létesítő hatásnak az elegendő alapját. Hiszen, ha ez a létesítő oksági hatás e tagok valamelyikének a természetéhez hozzátartozna, akkor ez a tag nem lenne létrehozó működésében alárendelve az őt megelőzőnek. Márpedig a valóságban ilyen, egymásnak működésükben alárendelt létesítő okok sorával találkozunk.
Az egymásnak működésükben alárendelt létesítő okok valóságos létrehozó hatásának feltétlenül elegendő alapjának kell lennie, mégpedig az elegendő alap elve értelmében, amely kimondja: minden létmozzanatnak szükségképpen megvan az elegendő alapja. Ezt az elvet az ellentmondás elvére való visszavezetéssel igazolhatjuk. Ezt az elvet ugyanis aki tagadja vagy kétségbe vonja, ezt vagy alappal teszi, vagy nem. Ha alappal teszi, akkor e tagadás, illetőleg kételkedés közben feltételezi az elegendő alap elvét, és így ellentmond önmagának; vagy alap nélkül, de akkor alaptalan a tagadás, illetve a kételkedés.
Ha az egymásnak működésükben alárendelt létesítő okok sorozata végtelen, akkor nincs elegendő alapja, hogy most a jelenben létesülést tapasztalunk, hiszen végtelen olyan taggal állnánk szemben, amelyek közül egyiknek sem tartozna a belső mivoltához a létesítő hatás. Ezért feltétlen érvényességű Szent Tamás végső következtetése:
4. Szükségképpen létezik egy Első Létesítő Ok, amely működésében nem függ semmitől.
De ami működésében nem függ semmitől, az létében sem függ, hiszen — az elegendő alap elve értelmében — minden lényt olyannak kell feltételeznünk a létében, amilyennek mutatkozik működésében: a működés a létet követi, és a létezők (számunkra rejtett) lényegét nyilvánítja ki. Az Első Létrehozó Ok tehát nemcsak működésében, hanem létezésében is független minden más lénytől. Ámde ez csak akkor lehetséges, ha benne a létezés és a lényeg nem különbözik valósan: az a lényege, hogy létezzen, a lét teljessége szerint korlátlanul.[9] Ez azonban feltételezi, hogy az illető lény tiszta aktus legyen, hiszen a létezés aktust jelent és az olyan lényben, amelyben a lényeg és a lét nem különbözik valósan, nincs semmi, ami potencialitást jelentene.[10]
Mindez azonban azt is jelenti, hogy az Első Létesítő Ok azonos az Első Változatlan Változtatóval, Istennel, akiről az első istenbizonyítással kapcsolatosan kimutattuk, hogy egyetlen, értelemmel és akarattal rendelkező, mindentudó, mindenható, mindenütt jelen levő lény.
Ebből a bizonyításból is lényegileg azonos következtetésre jutottunk, mint amire a világban tapasztalható változásokból kiinduló bizonyításból: létezik Isten. Mégis, ebből a bizonyításból Istennek egy új vonása tárul elénk: e bizonyítás során tudatosodik bennünk, hogy Isten nemcsak minden passzivitásnak, mozgásnak, változásnak, hanem minden aktivitásnak és ezáltal minden emberi kezdeményezésnek is ősoka.
[1] S. Thomae Aquinatis: Summa Theologica, I, q.2., a.3. Marietti, Romae, 1939.
[2] Fáy Gyula: Korunk fizikai világképének alapjai. Budapest, 1966. 112. o.
[3] Werner Heisenberg: A mai fizika világképe. Budapest, 1958. 25. skk.
[4] Korunk 1965/4., 509—511. o.
[5] Eftimiu: Egy elmélet, amely ámulatba ejtette a világot. Bukarest, 1965. 26—27, 38—39. o.
[6] Jánossy Lajos: Relativitáselmélet és fizikai valóság. Budapest, 1969. 202—203. o.
[7] Jánossy Lajos: i.m. 184. o.
[8] Bányai János: Régi istenbizonyítékok, új fizika. Szarvas, 1989. 7. o.
[9] S. Thomae Aquinatis: i.m. I, q.3., a.4.
[10] u.o.
