A bolsevizmus és a liberalizmus iskoláit kijárt ember számára szent és sérthetetlen „dogmának” tűnik az evolúció elmélete, különösen annak darwini formája: olyan valaminek érzi ezt, aminek tagadása teljesen szalonképtelenné tenné tudományos körökben, ami miatt „ásatagnak”, elmaradottnak minősítenék. Ám az objektív igazságot (és nem bizonyos körök jóindulatát) kereső ember számára sohasem lehet döntő, hogy egy elméletet hányan vallanak, és az sem lényeges, hogy kik azok, hanem egyedül az számít, hogy milyen érvek szólnak mellette és ellene. Ezért nem érdektelen szembesülni azzal a kérdéssel, hogy a természettudományos tények figyelembevételével hogyan áll meg az evolúció darwini elmélete a filozófiai vizsgálódás fényében.
Maga Darwin Malthus követője volt, és evolúciós rendszerének burkoltan a malthuzianizmus az alapja. Malthus szerint az emberiség szaporodása gyorsabb ütemben történik, mint az élelemkészlet gyarapodása, ezért ez állandó harcot eredményez az életben maradásért az emberek között. Egyedül a járványok és a háborúk adnak megoldást erre a problémára, csakis ezek biztosíthatják az emberek száma és a táplálék mennyisége közötti egyensúlyt. A „létért való küzdelem” vezéreszménye lett Darwinnak is. A darwinizmus többi vezető eszméje Schopenhauernál, Erasmus Darwinnál, Henry Bates-nél és Herbert Spencernél található meg. Schopenhauer 1835-ben olyan természetképet rajzolt, amelyben az önfenntartásért folytatott harc fontos szerepet játszik. Ebben a harcban a fegyver az értelem, és a szexuális szerelem öntudatlan kiválogatódást eredményez a faj érdekének megfelelően. A XVIII. században Erasmus Darwin az alkalmazkodást, az átöröklést, a harcot és az önvédelmet tette meg az evolúció lételvének. Charles Darwin előtt Bates felállította a mimikri elméletét, Spencer pedig a leszármazás elméletét, bevezetve a „legalkalmasabb túlélése” kifejezést a „harc” eredményének leírására.
Ám mindez csupán a darwinizmus előzményének előtere. Az elmélet lényege Kálvin tanaira vezethető vissza. A kálvinizmus a „legalkalmasabb túlélése” eszméjének vallási előzménye: a „legalkalmasabbat” „kiválasztottnak” nevezi. Darwin ezt a teológiai értelemben vett kiválasztást mechanikus-profán kiválogatódással helyettesíti. Nála nem Isten, hanem a természet végzi el a kiválasztást.
A darwinizmus alapgondolata, az evolúció a XIX. század filozófiájának központi eszméje. Schopenhauer, Pruodhon, Marx, Nietzsche, Mill, Ibsen, Shaw csupán az evolúció módjának leírásában különböznek egymástól, de egyikük sem vonja kétségbe annak alapeszményét
A darwinizmusnak tehát szellemtörténetileg filozófiai előzményei vannak. Mivel azonban Darwin (és a követői) természettudományos igénnyel hirdetik nézeteiket, azt kell megvizsgálnunk, hogy:
a) Természettudományos tények-e Darwin kiindulópontjai?
b) Filozófiai szempontból korrekt következtetéseket vont-e le azokból?
Ezzel kapcsolatban a következőket állapíthatjuk meg:
1. a) Pasteur hiánytalan indukcióval igazolta, hogy élő csak élőből keletkezik. Iszapból csak akkor keletkezik élőlény, ha abban már bizonyos életcsírák benne voltak. Helmholtz hipotézise, amely szerint az életcsírák más égitestről szálltak a Földre, nem oldja meg az élet eredetének kérdését, csak elodázza.
1. b) Az élőlények és az élettelen lények között — filozófiai szempontból — lényeges, egymásra vissza nem vezethető különbség van. A köztük lévő különbséget a bennható (immanens) és az átható (transiens) tevékenységek közötti különbséggel világíthatjuk meg. Átható az a tevékenység, amely hatását a tevékenységet kifejtő tevőképességen kívül fejti ki (a tűz égése felmelegíti a környezetét, az ember fát vág). Bennható az a tevékenység, amelynek eredménye, hatása a tevőképességen, vagy legalább is a tevékenységet kifejtő egyeden belül marad (ilyen például a táplálkozás).
Az élettelen lények csak átható tevékenységet végeznek, az élőlények viszonyt átható és bennható tevékenységeket egyaránt folytatnak, de rájuk ez utóbbi a jellemző, mert ez a kizárólagos sajátjuk. Az élőlény tevékenységével önmagát mozgatja, változtatja, mégpedig olyan értelemben, hogy a különböző tevékenységet kifejtő részei egyetlen természetes egészet alkotnak, és működésükkel az egész javát és fennmaradását szolgálják. (Az élőlény a géptől is lényegesen különbözik: a gép részei nem szolgálják az egész javát és fennmaradását, továbbá a gép, természeténél fogva, nyugalmi állapotra törekszik, vagyis részei lehetőleg elfoglalják nyugalmi állapotukat, megszüntetik a feszültséget, ami mesterséges beavatkozás folytán jött bennük létre. Ezzel szemben az élőlény részeinek természetes törekvése, hogy minél tovább működjenek, és a működésükhöz szükséges belső feszültséget minél tovább megőrizzék.)
A bennható tevékenység a cselekvő egyed számára lényegi többletet tartalmaz az átható tevékenységhez képest, tehát az okság elve értelmében az életre jellemző bennható tevékenységet nem lehet az élettelen anyag véletlen elrendeződésével megmagyarázni. Ezért az életnek élettelenből való keletkezése filozófiailag lehetetlen.
2. a) A valóságban a természetben a „létért való küzdelem” csak kivételesen fordul elő. Bőségesen rendelkezésre állnak növények a növényevő állatok számára, és növényevő állatok a húsevő állatok részére. A húsevő és növényevő állatok között nem lehet „harcról” beszélni, hiszen csak az előbbiek vannak testi erő és ösztönös hajlam szempontjából felszerelve a „harcra”. Azt, hogy egy oroszlán az általa elejtett zebrából eszik, csak az tekintheti „harcnak”, aki már eleve elhatározza, hogy „harcnak” tekinti. A „létért való küzdelem” malthuziánus gondolata semmi egyéb, mint a kapitalizmus kivetítése az állatok világába. Mind a malthuzianizmus, mind a darwinizmus kapitalista világszemléletű.
b) Filozófiailag tarthatatlan a „létért való küzdelem” alapelvvé tétele az állatvilágban, mert a ritkán előforduló eseményeket általános törvényszerűségként tekinteni tények által nem alátámasztott, nem teljes és nem elégséges indukciót (inductio incompleta insufficiens-et, más szóval durva extrapolatio-t jelent). A meggazdagodásért folytatott kapitalista vetélkedésnek az állatvilágba való kivetítése nem egyéb indokolatlan antropomorfizmusnál. Ennek semmi köze a természettudományhoz; csupán a fantázia világához tartozik.
3. a) A darwinizmus „alkalmazkodáson” azt a folyamatot érti, melynek révén valamely faj fokozatosan változik, annak érdekében, hogy alkalmasabbá váljon a „küzdelemre”. A darwinisták szerint az alkalmazkodás által szerzett tulajdonságok, sajátosságok átöröklődnek, és így új fajt eredményeznek az idők folyamán.
Ám új fajt eredményező alkalmazkodást sohasem sikerült tényekkel alátámasztaniuk. A paleontológiai leletek csupán stabilis formákat mutatnak, és nem tartalmaznak átmeneti típusokat. Amikor egy leletben egy új faj megjelenik, határozott formájában jelenik meg, és stabilis marad. A jelenleg (és az elmúlt évszázadok során) megfigyelt fajok mind stabilisak. Sohasem észleltek oly esetet, amikor egy faj anatómiailag vagy fiziológiailag „alkalmazkodva” új fajjá válna. Ezenkívül a paleontológiai leletek tanúsága szerint a rég kihalt állatok nem mondhatók egyszerűbbeknek, mint a ma élők, noha az evolúció az egyszerűbb életformákból a komplexebb életformákba való fejlődést tételezi fel. Az egyszerűbb formák viszont nem haltak ki, pedig a darwini evolúció szerint ez lett volna a logikus. Ugyanabban a formában maradnak meg, amiben — ahogy a darwinisták mondanák — millió évekkel ezelőtt éltek. Miért nem „fejlődtek” valami „magasabb rendű” formává?[1]
A szerzett tulajdonságok átöröklését sem támasztják alá a tapasztalati tények. Ezért e tulajdonságok átörökíthetőségét számos természettudós (köztük Weissmann[2] is) tagadja. Ez viszont lerontja az egész darwini elmélet alapját, mert ha minden egyednek újra kell kezdenie az „alkalmazkodást”, miként „fejlődhet” a faj?
b) Filozófiailag a darwini értelemben vett alkalmazkodás több oknál fogva lehetetlen. Az okság elve értelmében minden létrejövésnek megvan szükségképpen az elegendő létesítő oka, és ez az ok tökéletesebb, mint az okozat. Ámde a Darwin által feltételezett „alkalmazkodás” által olyan anatómiai-fiziológiai változások jönnek létre, amik — külső létesítő ok nélkül, pusztán mechanikusan — tökéletesebb fajt eredményeznének, ami lehetetlen, mert a létrejövő léttöbbletnek nem lenne elegendő oka.
Továbbá: a darwini értelemben vett alkalmazkodás az alkalmazkodó egyedben előzetes dispositio-t tételez fel, ami hajlamosítja az alkalmazkodásra. Ez az előzetes dispositio — a darwini elmélet értelmében — csakis egyfajta alkalmazkodás által jöhetett létre. Így az alkalmazkodás előzetesen feltételezi az alkalmazkodást. Ez viszont mint tautológia, filozófiai képtelenség.
Az „alkalmazkodás” során — Darwin szerint — „hasznos” szervek jönnek létre lassú fejlődéssel. Ámde ez a „hasznosság” teljesen relatív fogalom, hiszen egy szerv hasznosságát csakis a használathoz viszonyítva lehet megítélni. Egy kéz nélküli fajnak nincs szüksége kézre. Egy „évmilliók” alatt lassanként kialakuló kéz a feltételezett évmilliók során nem lenne „hasznos”. Egy szerv csak akkor „hasznos”, ha már készen van; amíg kialakulóban van, haszontalan. De ebben az esetben már nem érvényes a darwini magyarázat, mert ez utóbbi szerint az evolúció a hasznosság irányába megy végbe.
4. a) A mesterséges és a természetes kiválogatódás közötti darwini analógia is ellentmond a tényeknek. A mesterséges kiválogatódás termékei (például a díszmacskák, „beszélő” kanárik stb.) nem jelentenek „fejlettebb” változatokat a természetes változatokhoz képest, hanem kevésbé „alkalmas” életformákat képviselnek.
b) Filozófiai szempontból a természetes kiválogatódás szintén tautológiát tartalmaz, mert a darwini elmélet szerint a kiválogatódásra értékes fajtákat érinti, más szóval: olyan fajtákat, amelyek már ki vannak válogatódva. Tehát a kiválogatódás feltételezi a kiválogatódást.
5.) A Darwin által feltételezett nemi kiválogatódás sincs összhangban a tényekkel, mert a tapasztalatok szerint a nőstény nem feltétlenül a legszebb és legerősebb egyedet választja párjának.
6.) Haeckel biogenetikai törvénye („az ontogenezis megismétli a filogenezist”) ingyenes állítás. Egyrészt kiderült, hogy Haeckel az evolúciós elmélet igazolása végett olykor a csalástól sem riadt vissza, másrészt azért sem helytálló az általa felállított „törvény”, mert minden faj embriója már kezdettől fogva rendelkezik a saját fajára jellemző vonásokkal. Az emberi magzat a megtermékenyített petesejt létrejöttétől kezdve rendelkezik — nem külső alak szerint — emberi vonásokkal.
7.) Filozófiailag bizonyítható, hogy annyi egymásra visszavezethetetlen foka van az életnek, amennyi foka van a bennható (immanens) tevékenységnek. Ez adja ugyanis az élet lényeges sajátosságát. Ámde az immanenciának három — és csak három — foka lehetséges. Van ugyanis:
a) Olyan immanens tevékenység, amely által egy testi élőlény a külvilág anyagával gazdagodik — ez az anyagcsere. Azok a testi élőlények, amikben csak ilyen immanens tevékenység van, a növények. Ezek tökéletesebbek, mint az élettelen testek, mert nagyobb a léttartalma annak a lénynek, amely a külvilág anyagával gazdagodik, mint ami saját léttartalmára korlátozódik.
b) Olyan immanens tevékenység, amelynek érzékekhez kötött ismeret a neve. Ezen a ponton szükséges, hogy röviden tisztázzuk: mi az ismeret általában, és mi a különbség az érzékekhez kötött és az értelmi ismeret között?
Míg a nem-ismerő lények saját formáikra[3] korlátozódnak, addig az ismerő lények más dolgok formáival is gazdagodnak anélkül, hogy ezáltal saját formájukat elvesztenék. A nem-ismerő lények csak úgy fogadhatnak be más lények formáit, hogy azokat fizikailag is magukévá teszik (a pecsétgyűrű formája a viasz formája lesz). Azt is mondhatjuk, hogy a nem-ismerő lények más lények formáit alanyilag fogadják be, azaz mint alany, amely befogadja a maga fizikai formáját. Ezzel szemben az ismerő lények a dolgok formáit tárgyilag fogadják be, azaz mint valamit, ami más, mint a megismerő alany.
Ezek után az érzékekhez kötött ismeretről ezt a definíciót adhatjuk: olyan immanens tevékenység, amely által egy testi élőlény a külvilág egyedi formáival gazdagodik. Azok a testi élőlények, amelyekben az érzékekhez kötött ismeret és az anyagcsere a kizárólagos immanens tevékenység, az állatok. Az állatok tökéletesebbek, mint a növények, mert tökéletesebb a külvilágból matériával és formával rendelkezni, mint csak matériával.
c) Van még olyan immanens tevékenység is, amely által egy testi élőlény a külvilág tértől és időtől független, egyetemes formáival gazdagodik (vagyis megismerheti a dolgok egyetemes lényegét) — ez az értelmi ismeret. Azok a testi élőlények, amelyekben az anyagcserén és az érzékekhez kötött ismereten kívül van még egy immanens tevékenység: az értelmi ismeret, az emberek. Az emberek tökéletesebbek, mint az állatok, mert tökéletesebb egyetemes formával is gazdagodni, mint csak egyedi formával.
Mivel tehát a növények, az állatok és az emberek között léttöbbletből eredő különbség van, növényből külső létesítő ok közbejötte nélkül sohasem jöhet létre állat, és állatból külső létesítő ok közbejötte nélkül sohasem jöhet létre ember. A növények és az állatok, illetve az állatok és az ember között nem lehetséges átmeneti lény: minden testi élőlény vagy növény, vagy állat, vagy ember. Ami az állatot és az embert illeti: egy bizonyos egyed vagy rendelkezik értelemmel, és akkor ember (bármilyen is a külső testalkata), vagy nem rendelkezik értelemmel, és akkor állat (bármilyen is a külső testalkata); harmadik eset nincs (harmadik kizárásának elve).
8.) Filozófiailag tehát lehetetlen, hogy az állat lassú fejlődés útján vált volna emberré, mivel az emberi értelmi ismeret léttöbbletének elegendő oka a tértől-időtől független szellemi lélek, ami nem származhat a tértől-időtől függő anyagból. Az ember testét sem hozhatja létre állati lény, mert az emberi lélek sajátos organizmusát nem hozhatja létre állat. De Isten — elvileg — megtehette, hogy egy bizonyos állati egyed nemző tevékenységét úgy irányította, hogy emberi organizmus keletkezzék, vagy egy meglévő állatból is kialakíthatta az ember testét.
9.) Filozófiailag lehetetlen a külső létesítő és cél-ok nélkül, mechanikusan végbemenő evolúció minden formája, mert ellentmond az okság elvének. De nem lehetetlen az Isten mint létesítő és cél-ok által irányított evolúció, amelynek során Isten minden alacsonyabb rendű lénybe belehelyezte a képességet (potentiát), hogy adott időben és adott célirányosság szerint magasabb rendűvé váljon. — Ám az ilyen evolúciót nem fogadhatja el az, aki az egész evolúciós elméletet Isten létének kiküszöbölése végett hangoztatja.
A darwinizmus a XIX. században a kultúrembernek a biológia segítségével történő állattá tételét szolgálta. Az embert ugyanis úgy értelmezte, hogy csupán magasabb rendű harci technikájával emelkedik az állatvilág fölé. Végeredményben tehát a darwinizmus ugyanazt a célt szolgálta, mint a marxizmus, amely az embert ideológiailag a közgazdaságtan segítségével akarta állattá tenni. Éppen a marxizmus XX. századi gyakorlati alkalmazása mutatta meg, hogy az ideológia által állattá nyilvánított ember erkölcsileg az állatnál mélyebbre süllyed. Ezért lényeges filozófiailag is tisztán látni: az ember természeténél fogva magasabb rendű, mint az állat. Ez természeti adottság, de az, hogy erkölcsileg is — emberi mivoltához méltóan — az állatnál magasabb rendű legyen, a minden korban élő ember megtisztelő feladata marad.
Megjelent:
Pannon Front
VII. évfolyam 2. (32.) szám, 14—17. oldal.
2001. április 1.
Irodalom:
Heribert-Nilson: A fejlődés gondolata és a modern biológia. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1945.
Ulick Varange (Francis Parker Yockey): Imperium. The Noontide Press, 1948-1991.
[1] A paleontológia adatai csak akkor kedveznének a darwini elméletnek, ha a régebbi korszakokban tökéletlenebb, fejletlenebb lények éltek volna, és az idő haladtával mindig tökéletesebbek és fejlettebbek léptek volna fel. Ám egyáltalán nem ez a helyzet. Azok az alacsonyabb fejlettségű növények például, amelyeket a fejlődési elmélet hívei a mai magasabb fejlettségű növények őseinek tekintettek, egyáltalán nem ősiek, mert velük egyidőben megvoltak már azok a magasabb fejlettségű növények, amelyek a fejlődési elmélet szerint csak sok százmillió évvel később jelentkezhettek volna.
[2] Szerinte a magplazma rejtett tendenciákat tartalmaz a hasznos tulajdonságok irányában. De ez már nem darwinizmus, mivel a faj nem fejlődik, ha csupán annyit tesz, amire már eleve hajlama van.
[3] A forma itt nem külső alakot jelent, hanem az arisztotelészi hylemorphizmus (materia-forma tan) értelmében az anyagi, testi lényekben az egység, megmaradás és specifikus különbözőség lételvét, vagyis létalapját. Az anyagi lényekben ugyanis egyidejűleg tapasztalható az egység a sokasággal, a megmaradás a változással, és a specifikus különbözőség a generikus azonossággal. Ezek az antinómiák (ellentétpárok) csak két, egymástól különböző lételvvel magyarázhatók. A sokaság, változás és generikus azonosság lételvét nevezi Arisztotelész materia prima-nak (ősanyagnak), és az egység, megmaradás és specifikus különbözőség lételvét forma substantialis-nak. Ez utóbbit tovább determinálják a járulékos formák (forma accidentalis-ok), amik az accidensek (járulékok) rendjében adják az egység, megmaradás és egyedi különbözőség létalapját.
