„Miért születtem nőnek? Miért nem lettem inkább férfi?” — teszi fel a kérdést keserűen sok nő. — „Miért születtem a XX. században, a világháborúk, a Gulágok és egyéb koncentrációs táborok korában, miért nem éltem inkább a középkorban?” — tör ki elkeseredetten korunk számos áldozata. E panaszok közös vonása az, hogy az élethelyzetükkel elégedetlenek a saját létmódjukat tökéletlenebbnek tartják, mint azt a másikat, amely iránt nosztalgiát éreznek. A nő úgy érzi, hogy a férfi létmódja tökéletesebb, mint az övé; a XX. században szenvedő egykori politikai üldözött úgy gondolja, hogy a középkor világháborúktól és koncentrációs táboroktól mentes létmódja — a kezdetlegesebb civilizációs feltételek ellenére is — tökéletesebb, teljesebb életet biztosított, mint korunk.
Nemcsak ezek a panaszkodó, nosztalgiázó személyek veszik észre azt, hogy a világban nem minden lény egyformán tökéletes. A mindennapi tapasztalás is arról győz meg minket, hogy a világban létező lények különböző fokban tökéletesek. Ebből a felismerésből indul ki Aquinói Szent Tamás negyedik istenbizonyítása, a negyedik út, amelyen járva az emberi értelem eljuthat Isten létének felismerésére.[1]
Ennek az istenbizonyításnak rövid gondolatmenete a következő:
1. A világban levő lények különböző fokban birtokolják azokat a tökéletességeket, amelyek lényegében nincs semmi tökéletlenség.
2. Ámde az a lény, amely ilyen tökéletességet csak részlegesen birtokol, nem lényegénél fogva tökéletes.
3. Lehetetlen, hogy csak olyan lények legyenek, amelyek ilyen tökéletességeket nem lényegüknél fogva birtokolnak.
4. Kell tehát léteznie olyan lénynek, akiben felső fokban, tehát lényegénél fogva megvan minden olyan tökéletesség, amelynek lényegében nincs semmi tökéletlenség. Ez az Abszolút Tökéletes Lény. Ezt nevezzük Istennek.
1. A világban levő lények különböző fokban birtokolják azokat a tökéletességeket, amelyek lényegében nincs semmi tökéletlenség.
A mindennapi tapasztalatra támaszkodva értelmünk számára nyilvánvaló, hogy különböző fokban tökéletesek a világban levő dolgok, mégpedig azon tökéletességek vonatkozásában is, amelyek lényegüknél fogva semmi tökéletlenséget nem tartalmaznak. Értelmünk számára ugyanis nyilvánvaló, hogy:
a) az egyik élőlény tökéletesebb, mint a másik (pl. az emberek tökéletesebbek, mint az állatok), az egyik ember jobb, mint a másik, a nyíló rózsa szebb, mint az elhervadt, Newton nagyobb fizikus (volt), mint egy gimnazista;
b) a lény transzcendentális sajátságait képező (azaz: minden lényben jelen levő) tökéletességek (az igaz, a jó, és az ezekre visszavezethető szép) lényegüknél fogva semmi tökéletlenséget nem tartalmaznak (ezeket nevezi a skolasztika simpliciter simplex tökéletességnek), hiszen az igaz, mint igaz, a jó, mint jó, a szép, mint szép a léttel felcserélhető fogalom (bizonyos értelemben minden, ami létezik, igaz; a hamis aranygyűrű igazi rézgyűrű; minden ami létezik, bizonyos szempontból jó, akár úgy, mint gyönyörködtető, akár úgy, mint hasznossági, akár úgy, mint erkölcsi jó; és minden, ami van, bizonyos értelemben szép, azaz létmivoltát valamilyen módon kifejezi). A létben pedig, mint létben semmi tökéletlenség nincs.
Minthogy értelmünk számára nyilvánvaló egyfelől az, hogy a különféle lények a simpliciter simplex tökéletességeket különböző fokban birtokolják, másfelől az, hogy a simpliciter simplex tökéletességek lényegüknél fogva semmifajta tökéletlenségeket nem tartalmaznak, a kantianusokkal és egyéb agnosztikusokkal szemben metafizikai, abszolút bizonyosságunk lehet ezen felismerések objektív érvényéről, hiszen értelmünk tévedhetetlen mindabban, amit nyilvánvalónak ismer meg, különben képtelen lenne az igazság megismerésére, ami önellentmondás lenne.[2] Mindezekből következően Szent Tamás negyedik útjának kiinduló tétele objektív érvénnyel rendelkezik.
2. Ámde az a lény, amely a simpliciter simplex tökéletességekben csak részlegesen tökéletes, nem lényegénél fogva tökéletes.
Ha a világban levő lények a simpliciter simplex tökéletességeket lényegüknél fogva, vagyis önmaguktól bírnák, ezen tökéletességek teljességével rendelkeznének, és így nem lennének e tökéletességekben fokozatok, mert nem lenne elegendő magyarázata annak, hogy miért birtokolják a tökéletességnek csak egy részét, és éppen ilyen részét (pl. nem lenne elégséges magyarázata, elégséges meghatározója annak, hogy két rózsa, amely lényegénél fogva szép, miért lenne mégis különböző fokban szép). — A lény, mint lény transzcendentális sajátságait képező simpliciter simplex tökéletességek lényegüknél fogva semmi tökéletlenséget nem tartalmaznak. Ha mégis egyes lényekben ilyen, más lényekben olyan fokban találhatók meg, ennek csak az lehet a magyarázata, hogy ezek a lények nem lényegüknél fogva, tehát nem önmaguktól birtokolják ezeket a tökéletességeket, nem azonosak azokkal, csak részesednek bennük (ezt a részesedést nevezi a skolasztika participációnak).[3]
3. Lehetetlen, hogy csak olyan lények legyenek, amelyek simpliciter simplex tökéletességeket nem önmaguktól birtokolnak.
Ha minden lény csak egy bizonyos fokban lenne igaz, szép, jó és egy lénynek sem tartozna a lényegéhez az igaz, a jó és a szép, nem volna elégséges magyarázata annak a nyilvánvaló ténynek, amiből kiindultunk (t. i. hogy a világban az igaz, a jó és a szép különféle fokozataival találkozunk). Nem volna ugyanis elegendő magyarázata annak, hogy ha egyetlen lénynek sem tartozik a lényegéhez egyetlen simpliciter simplex tökéletesség sem, miért lépnek kapcsolatba mégis a lények ezekkel a tökéletességekkel, miért részesednek belőle, és miért éppen ilyen vagy olyan fokban.
4. Kell tehát léteznie olyan lénynek, akiben felső fokban, tehát lényegénél fogva van meg minden simpliciter simplex tökéletesség. Ez az abszolút tökéletes lény. Ezt nevezzük Istennek.
Ez a lény lényegénél fogva igaz, jó és szép, tehát lényegénél fogva létezik.[4] Ő tehát tiszta aktus, és mint ilyen, azonos az első, második és harmadik istenbizonyítás abszolút lényével, az Első Változatlan Változtatóval, az Első Létrehozó Okkal és a Szükségszerű Létezővel. Ilyen lény természetesen csakis egy lehet, hiszen két vagy több ilyen lény esetén egyikük sem lenne abszolút tökéletes, mivel volna olyan létmozzanat, ami megkülönböztetné egymástól őket, s így amit birtokolna az egyik, nem birtokolná a másik. Ezt az egyetlen Abszolút Tökéletes Lényt nevezzük Istennek.
Ezzel az istenbizonyítással kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a simpliciter simplex tökéletességeken kívül vannak olyan tökéletességek is, amelyek lényegüknél fogva mindig együtt járnak valami tökéletlenséggel. Ilyen például az érzéki ismeret, amely egy bizonyos tökéletességet jelent ugyan (tökéletesebb pl. látni, mint vaknak lenni), azonban mindig egy bizonyos tökéletlenséggel is együtt jár (pl. a szemünk mindig csak egy bizonyos részét látja a külvilágnak). Ilyen tökéletesség nem lehet Isten sajátja, hiszen Ő egy szempontból sem lehet tökéletlen, mert ami tökéletlen, ahhoz valami tökéletesség hozzáadható, és valamihez valamit hozzáadni annyi, mint változtatni. Viszont, miként az első istenbizonyításból ismeretes, Ő az Első Változatlan Változtató. Ám a fenti (négy) istenbizonyítás értelmében ezeknek a tökéletességeknek (amelyeket a skolasztika secundum quid tökéletességeknek nevez) is meg kell lenniük valamilyen módon Istenben. Vagyis: Isten ezeket is birtokolja, de nem mint saját tulajdonságait, hanem úgy, hogy van ereje, hatalma ahhoz, hogy ezeket a secundum quid tökéletességeket az általa teremtett lényekben létrehozza.[5] Mindez persze azt is jelenti, hogy Isten számára nem jelent tökéletlenséget, hogy például nincs szeme vagy füle, hiszen isteni értelmével tökéletesebb fokban mindazt megismeri, amit az emberi szem vagy fül megismer.
Aquinói Szent Tamás öt útját végigjárva elmondhatjuk, hogy ezen istenbizonyítások segítségével az emberi értelem a maga erejéből, isteni kinyilatkoztatás nélkül is képes abszolút bizonyossággal eljutni Isten létének megismerésére. Igaz, minden korban viszonylag kevesen vállalkoztak arra, hogy a filozófia (s azon belül a metafizika) nagy elmélyülést és szellemi fegyelmet kívánó útját végigjárják, s ezzel alkalmassá tegyék magukat e metafizikai, tehát abszolút bizonyosságot nyújtó istenbizonyítások teljes megértésére. Igaz marad tehát, hogy ezen bizonyítékok teljesen meggyőző volta ellenére kinyilatkoztatás nélkül csak kevés ember, sok tévedés árán (kerülő úton), és hosszú szellemi munkával juthatott volna el Isten létének felismerésére. Isten azonban az ember segítségére sietett: nemcsak olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyet az emberi értelem a saját erejéből megismerni és bizonyítani képtelen, hanem természetes ésszel felismerhető igazságokat is (pl. a saját létét). Mégis óriási haszna van az istenbizonyítékok megismerésének: csak akkor lehet emberhez méltó, azaz értelmes az Istenhez fűződő kapcsolatunk, ha mindazt ésszel is megismerjük őróla, ami ésszel is megismerhető. S a világnézeti pluralizmus jelen korszakában hitünk igazi stabilitása és egyáltalán a szellemi tisztánlátásunk parancsolóan megköveteli, hogy ne mondjunk le embervoltunk ékéről, értelmünk használatáról — éppen a legfontosabb és legsorsdöntőbb igazságnak, Isten létének megismerésében!
[1] ST I., q.2., a.3.
[2] Ha értelmünk felismerné saját képtelenségét az igazság megismerésére, ezzel már tanújelét adná igazságot megragadni tudó képességének.
[3] S a részesülő lényt esse participatumnak.
[4] Mivel az igaz, a jó és a szép a léttel felcserélhető fogalmak.
[5] Isten tehát ezeket a tökéletességeket virtualiter birtokolja.
