Tudós-Takács János jelen tanulmányának különlegességét az adja,
hogy nyomtatott formában eddig még nem látott napvilágot sehol, honlapunkon olvasható először.
Tudós-Takács János ma lenne 75 éves. Ezzel az írásával tisztelgünk munkássága előtt.
Ezúton mondunk köszönetet a jogutódoknak, hogy rendelkezésünkre bocsátották a kéziratos munkát.
1.
Értelmi ismeretünk korlátai
A metafizika segítségével Istent csak úgy ismerhetjük meg, mint a világ első létrehozó okát és végső célját. Ezért az Ő lényegéből csak annyit ismerhetünk meg értelmünk természetes fényénél, amennyi kikövetkeztethető abból, hogy Isten első létrehozó ok és végső cél.
Pedig értelmünk — természeténél fogva — minden lény minél tökéletesebb megismerésére hivatott. Istennek tehát a metafizikai megismerésnél tökéletesebb ismerete értelmünk számára érték lenne. Sőt, egész emberi mivoltunk számára óriási jelentőségű lenne ez, hiszen Isten végső célunk, és akaratunk annál jobban törekszik a végső cél felé, minél tökéletesebben ismeri értelmünk annak természetét.
Ezért minden ember — kifejezetten vagy burkoltan — vágyódik erre a tökéletesebb Isten — ismeretre. Ám minden ember tudja, hogy erre a maga erejéből képtelen. Éppen ezért ez a vágy föltételes, nem hatékony (desiderium inefficax conditionatum): „szeretném Istent a metafizikai megismerésnél tökéletesebben megismerni, ha ez számomra lehetséges lenne”.
Kielégülhet-e ez a vágy valaha? Tudunk-e tényleg ilyen tökéletesebb Isten-ismeretre szert tenni? E sorsdöntő kérdésre ad választ a 2. és a 3. fejezet.
2.
A kinyilatkoztatás lehetősége
Mivel önerőnkből képtelenek vagyunk a metafizikai Isten-ismeretnél tökéletesebb Isten-ismeretre szert tenni, ezért e tökéletesebb ismeretre csak úgy juthatunk el, ha Isten ezt megadja, vagyis kinyilatkoztatja nekünk.
Ez a kinyilatkoztatás lehetséges, mert Isten mindenható, vagyis mindazt megteheti, ami nem tartalmaz ellentmondást. Ám ebben az ítéletben: „Isten az embernek kinyilatkoztatást ad”, nincs ellentmondás, mert az alany és az állítmány szükségszerű jegyei nem zárják ki egymást.
Sőt, az is biztos, hogyha Isten tényleg ad kinyilatkoztatást, ez mentes lesz minden tévedéstől. Mivel mindentudó, ugyanis biztos, hogy nem tévedhet (tökéletesen ismeri önmagát), s mivel végtelenül igazmondó, biztos, hogy nem téveszthet meg másokat.
Ám ahhoz, hogy Istenről tényleg tökéletesebb ismeretünk legyen, kinyilatkoztatását be is kell fogadnunk. Nincs azonban még tisztázva, vajon értelmünknek van-e képessége a kinyilatkoztatás befogadására. Ezzel foglalkozik a következő fejezet.
3.
Képességünk a kinyilatkoztatás befogadására
Mivel értelmünk a maga erejéből — az 1. fejezetben ismertetett korlátai miatt — nem ismerheti meg Istent a metafizikai ismeretnél tökéletesebben, értelmünknek nincs potentia naturalis-a (természetes képessége) a kinyilatkoztatás befogadására.
A potentia-nak ugyanis nemcsak azok a fajtái léteznek, amelyekről a metafizikában szóltunk, s amelyeket gyűjtőnéven potentia naturalis-nak nevezünk. (A potentia naturalis valaminek a befogadására vagy megtevésére való alkalmasságot jelent — egy adott lény természetének határain belül). A potentia naturalis fogalma mutatja, hogy — pusztán logikailag — a potentia-nak lehetséges egy olyan fajtája is, amely alkalmasságot jelent arra, hogy valamely lény egy nála magasabb rendű lény eszközeként (causa instrumentalis-aként) természete fölé emelkedjék, és olyan okozatokat hozzon létre, melyekre természete szerint képtelen lenne. A potentia-nak ezt a fajtáját potentia oboedientialis-nak nevezzük. (A tollnak, illetve az írógépnek nincs potentia naturalis-a a könyvírásra, de van potentia oboedientialis-uk ugyanerre, hiszen az ember kezében mindkettő a könyvírás eszköze lehet).
A mondottak alapján azt kell mondanunk, hogy értelmünknek van potentia oboedientilas-a a kinyilatkoztatás befogadására: értelmünk képes az Istentől „felerősítő” fényt befogadni, amelynek segítségével fogalmilag (legalábbis részben) megértheti, és ítéletalkotás formájában elfogadhatja a kinyilatkoztatást. Ezzel szemben hiába adna Isten kinyilatkoztatást egy állatnak, növénynek, vagy kődarabnak, hiszen mindezekből hiányzik — értelem híján — a potentia oboedientialis a kinyilatkoztatás befogadására.
A mondottakból világosan következik, hogy a kinyilatkoztatás értelmünk természetét felülmúló, vagyis természetfeletti valóság. Ezért szükséges, hogy pontosan tisztázzuk a természetfeletti fogalmát a következő fejezetben.
4.
A kinyilatkoztatás természetfelettisége
Ahhoz, hogy a kinyilatkoztatás természetfelettiségéről beszélhessünk, szükséges, hogy tisztázzuk a természetfeletti fogalmát és fajtáit.
Természetfeletti az a teremtett létmozzanat, amely nem tartozik hozzá egy lény természetéhez, sem mint alkotóelem, sem mint követelmény, de ami annak a lénynek a természetével egyesülve tökéletesíti azt, mint accicens.
A természetfeletti ugyanis csak akkor lehet valóban több, mint a természetes, ha nem rontja le, hanem tökéletesíti a természetet. (Ebben különbözik a természetellenestől!) Ám tökéletesíteni végső fokon csak egy substantia-t lehet. Kell tehát, hogy a természetfeletti mindig accidens legyen! Ebből viszont következik, hogy a természetfeletti csakis teremtett létmozzanat lehet (hiszen Isten sohasem lehet accidens!).
A természetfelettinek két fajtája lehetséges:
1. Relatíve természetfeletti az a teremtett létmozzanat, ami az esetleges lények csupán egy részének nem tartozik a természetéhez, sem mint alkotóelem, sem mint követelmény, sem mint következmény, de ami azok természetével egyesülve tökéletesíti azokat, mint accidens. (Pl. relatíve természetfeletti a könyvírás, a toll, és természetes ugyanez az ember szempontjából).
2. Abszolúte természetfeletti az a teremtett létmozzanat, ami egy esetleges lény természetéhez sem tartozik, sem mint alkotóelem, sem mint követelmény, sem mint következmény, de amely egyesülvén egy esetleges lény természetével tökéletesíti azt, mint accidens.
A természetfeletti fogalmának és fajtáinak tisztázása után az a feladatunk, hogy meghatározzuk, milyen értelemben természetfeletti a kinyilatkoztatás. Ehhez azonban először arról kell beszélnünk, hogy hányféle igazságot nyilatkoztathat ki az Isten.
A) Isten kinyilatkoztathat természetes ésszel is megismerhető igazságokat, ha ezeket kinyilatkoztatás nélkül csak kevés ember, nagy fáradtság árán és a tévedés veszélyével ismerhetné meg. Ez esetben a kinyilatkoztatás abszolúte természetfeletti, hiszen nélküle ilyen módon (sokan, könnyen és tévedés nélkül) egy esetleges lény sem lenne képes ezeket az igazságokat megismerni (pl. Isten létezését).
B) Isten kinyilatkoztathat olyan igazságokat is, amelyeket természetes ésszel egyáltalán nem ismerhetünk meg. Ezeket az igazságokat mysteriumoknak nevezzük. Ez esetben a kinyilatkoztatás szintén abszolúte természetfeletti.
A mondottak alapján kinyilatkoztatásnak nevezzük Istennek azon szabad akarati tevékenységét, amely által velünk abszolúte természetfeletti úton valamely igazságot közöl.
A kinyilatkoztatás természetfelettiségéből világosan következik, hogy semmi jogcímen sem követelhetjük Istentől a kinyilatkoztatást. A kinyilatkoztatás nekünk nem jár ki, mint pl. a boldogság. Ennek ellenére nagyon rászorulunk a kinyilatkoztatásra (lásd 1. fejezet!) ; a kinyilatkoztatás (mint Istennek ingyen ajándéka) számunkra rendkívül szükséges. A kinyilatkoztatás szükségességének pontosabb meghatározásával foglalkozik a következő fejezet.
5.
A kinyilatkoztatás szükségessége
Ahhoz, hogy meghatározzuk, milyen értelemben szükséges számunkra a kinyilatkoztatás, tudnunk kell, hányféle értelemben lehet valami szükségszerű.
A szükségszerű mindenekelőtt kétféle lehet:
1. Abszolúte szükségszerű — az, ami léttartalma miatt nem képes nem lenni (pl. Isten).
2. Hipotetikusan szükségszerű — az, ami léttartalma miatt képes ugyan lenni is, meg nem is, de ami nélkül egy bizonyos cél vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen érhető el. Ezért ez ismét kétféle lehet:
a) fizikailag szükségszerű — az, ami nélkül a cél egyáltalán nem érhető el (pl. az értelem a fogalomalkotásra).
b) moraliter szükségszerű — az, ami nélkül a cél csak nagy nehézség árán érhető el (pl. egy jármű a hosszabb utazásra).
A kinyilatkoztatás nem lehet abszolúte szükségszerű (hiszen Istennek szabad akarati tevékenysége). Viszont hipotetikusan szükségszerű, vagyis szükségünk van rá, hogy Istent tökéletesebben megismerjük, mégpedig:
A) A természetes ésszel is megismerhető igazságok kinyilatkoztatása moraliter szükségszerű , mert ezeket az igazságokat kinyilatkoztatás nélkül csak nagy nehézségek árán ismerhetnénk meg.
B) A mysteriumok kinyilatkoztatása fizikailag szükségszerű, hiszen ezeket kinyilatkoztatás nélkül egyáltalán nem ismerhetnénk meg.
Tisztázatlan még, hogy mi az az értelmi fény, amellyel Isten „felerősíti” értelmünk potentia oboedientialisát a kinyilatkoztatás befogadására. Ezzel foglalkozunk a következő fejezetben.
6.
A kinyilatkoztatás befogadásának eszköze: a hit
Ha Isten valamikor, az idők folyamán ténylegesen is ad kinyilatkoztatást, ezt nem tudjuk befogadni természetes értelmi képességünk által (lásd 3. fejezet!), vagyis a kinyilatkoztatást nem a tárgyi nyilvánvalóság miatt fogadjuk el. A kinyilatkoztatás elfogadása számunkra azon értelmi fény által válik lehetővé, amellyel Isten „felerősíti” értelmünk potentia oboedientialisát. A kinyilatkoztatás elfogadásának motívuma tehát nem lehet más, mint magának a kinyilatkoztató Istennek a tekintélye: azért fogadjuk el a kinyilatkoztatást, mert Ő adta azt. Éppen ezért ezt, a szóban forgó értelmi fényt leghelyesebben hitnek nevezhetjük.
(Nem célunk itt a hit pontos meghatározása. Itt ugyanis csak úgy beszélünk a hitről, mint a kinyilatkoztatás befogadásának eszközéről).
A hit obiectum formale quod-ja Isten, mint Isten, Istent ugyanis közvetlenül megragadja (fogalmi úton). Nem a teremtményekből következtet Istenre, mint első létrehozó okra és végső célra, hanem Istenből indul ki, s jut el a teremtményeknek egy újabb, magasabb szempontjából történő megismeréséhez.
A hit obiectum formale quo-ja (mint mondottuk) a kinyilatkoztató Isten tekintélye.
A hit obiectum materiale-ját az egyes kinyilatkoztatott igazságok alkotják.
Mivel a hit sajátos tárgyának, Istennek mint Istennek megismerése abszolúte természetfeletti (lásd 4. fejezet!), következik, hogy maga a hit aktusa is abszolúte természetfeletti. Sem magunknak, sem másoknak nem adhatunk tehát ilyen hitet. Az ilyen értelemben vett hit egyedül Isten ajándéka lehet! Ha azonban Isten tényleg ad kinyilatkoztatást, kötelességünkké válik, hogy értelmünk művelésével és akaratunk erősítésével elhárítsuk a hit akadályait! (Az akarat szerepét lásd lejjebb!)
Ha azonban a hit aktusa abszolúte természetfeletti, akkor a hit uralkodó szempontjának is abszolúte természetfelettinek kell lennie, hiszen az uralkodó szempont mindig olyan, mint a hozzá tartozó aktus. Ez viszont annyit jelent, hogy a kinyilatkoztatás tényének megismerése is csak abszolúte természetfeletti lehet. Ezért a kinyilatkoztatás tényét is teljes biztonsággal kizárólag a hit által ismerhetjük meg. A kinyilatkoztatás ténye tehát nemcsak az, ami által, hanem az is, amit hiszünk (mint a fizikai fény is nemcsak az, ami által, hanem az is, amit látunk).
Mivel a hit tárgya nem evidens, a hit aktusára Isten által abszolúte természetfeletti úton mozgatott akaratunk indítja értelmünket. (Különben kisebb lenne az ok, mint az okozat!) Akaratunkban is van potentia oboedientialis Isten természetfeletti mozgató hatásának befogadására, hiszen akaratunk — jellegét tekintve — értelmünk függvénye.
Mindebből viszont az a probléma adódik, hogy ha a kinyilatkoztatás ténye nem evidens, lehetünk-e egyáltalán biztosak hitünkben. E problémára a választ a következő fejezetünk adja meg.
7.
A hihetőségi és hiendőségi indítékok
A hit természetfelettisége megköveteli, hogy a hit ne rontsa le, hanem inkább tökéletesítse értelmünket, vagyis, hogy feltétlenül ésszerű legyen.
Ám a hit csak úgy lehet ésszerű, ha biztosak lehetünk, hogy Isten adott kinyilatkoztatást, és ha biztonsággal eldönthetjük, hogy ez a kinyilatkoztatás mit tartalmaz. (A valószínűség még nem adna elegendő alapot szilárd hitre, hanem legfeljebb csak védekezésre).
Ám abból, hogy a kinyilatkoztatás ténye számunkra nem lehet evidens, következik, hogy metafizikai biztonságunk (amely a tévedés lehetőségét is kizárja) sosem lehet a kinyilatkoztatás tényéről és tartalmáról.
Van azonban másfajta biztonság is, amely csak a tévedéstől való ésszerű félelmet zárja ki, és nem zárja ki a tévedés lehetőségét. A biztonságnak ezt a fajtáját morális biztonságnak nevezzük (a latin mos, moris, m. = szokás latin szóból), mivel legtöbbször az az alapja, amit az emberek általában szoktak tenni. Ezzel a biztonsággal akkor rendelkezünk, ha a bizonyítandó tétel ellen egy ésszerű érv sem hozható fel, és mellette sok javalló (bár nem kényszerítő) érv szól. Ez lényegesen különbözik a valószínűségtől, hiszen valószínűnek akkor mondunk egy tételt, ha mellette és ellene is szólnak ésszerű érvek, bár mellette erősebb érvek szólnak, mint ellene. Ezzel szemben a morális biztonság esetén a bizonyítandó tétel ellen egy ésszerű érv sem szól. Ez is mutatja, hogy a morális biztonság valódi biztonság, hiszen kellőképpen megalapozza a szilárd értelmi állásfoglalást. (Megjegyzendő, hogy itt a valószínűséget nem matematikai értelemben vettük!)
Morális biztonságunk van a mindennapi életben pl. arról, hogy kik a szüleink, van-e méreg a levesben, stb., sőt, igen sokszor a tapasztalati tudományokban is (pl. a gravitációs törvénnyel, az atomfizika összes tételeivel és minden történelmi kérdéssel kapcsolatban).
Bár a morális biztonság kevés a tökéletes tudományban, mégis elég ahhoz, hogy cselekedjünk, ha az adott cselekedettel kapcsolatban nagyobb biztonság nem érhető el.
A kinyilatkoztatás tényének kérdése történelmi kérdés. Világos, hogy minden történelmi eseményről a természetes ész fényénél legfeljebb csak morális biztonságunk lehet, mint ahogy morális biztonságunk van pl. Nagy Sándor, Mohamed, Hunyadi Mátyás, Napóleon, stb. létéről is. Ha tehát ilyen morális biztonságra tudunk szert tenni a kinyilatkoztatás tényéről, csak egy magatartás lehet ésszerű számunkra: a kinyilatkoztatásban való hit!
Feladatunk megkeresni azokat a jeleket, amelyek morális biztonságot adnak nekünk a kinyilatkoztatás tényéről, vagyis amelyek a kinyilatkoztatást hihetővé teszik. E jeleket hihetőségi indítékoknak nevezzük.
Belátható, hogy feltétlenül hihetőségi indítéknak számítanak a csodák és a jövendölések.
1. A csodák.
Csodának nevezzük egy természeti törvénynek Isten által történő időleges felfüggesztését. A csoda lehetséges, mert Isten felfüggesztheti mindazt a törvényt, amelyet szabad akaratával hozott, vagyis amely esetleges. Isten felfüggesztheti tehát az összes fizikai törvényeket és a test — kozmológiában megismert — másodlagos szükségszerű tulajdonságait (pl. az áthatolhatatlanságot) is, mert ezek, noha a quantitas és extensio szükségszerű folyományai, de időleges felfüggesztésük esetén sem szűnik meg sem a quantitas, sem az extensio az lenni, ami. Nem függesztheti fel azonban Isten sem a test elsődleges szükségszerű tulajdonságait (pl. a quantitast, extensiót, a bilocatio lehetetlenségét), mert ezek nélkül a test megszűnne test lenni. A túl gyakori csoda ellenkezne Isten bölcsességével (nem lehet több a „kivétel”, mint a „szabály”). Minden csodára tehát komoly ok kell!
Bár pozitíve teljes biztonsággal nem tudjuk természettudományos (indukciós) módszerrel megállapítani, hogy mire képesek a természet erői, mégis teljes biztonsággal megkülönböztethetők a valódi csodák az álcsodáktól. Metafizikai biztonságunk van ugyanis arról, hogy a természet erői nem képesek mindarra, ami ellentmond a test másodlagos szükségszerű tulajdonságainak. Ha tehát ilyen jelenséget mégis tapasztalunk, akkor biztos, hogy valódi csodával állunk szemben.
a) Ha olyan jelenséget észlelünk, amely ellentmond minden test másodlagos szükségszerű tulajdonságainak, biztos, hogy az I. osztályú csoda (pl. valaki a zárt ajtón át megjelenik).
b) Ha olyan jelenséget észlelünk, amely ellentmond azon test szükségszerű tulajdonságainak, amiben észleltük, biztos, hogy az II. osztályú csoda (pl. a holttest feltámadása).
Ha valaki I. osztályú és II. osztályú csodát művel tanítása kinyilatkoztatott voltának bizonyítására, moraliter biztos, hogy tanítása kinyilatkoztatott. Mellette szóló erősen javalló érv ugyanis az, hogy különben az lenne a látszat, hogy Isten tévedés mellett tanúskodik.
Vagyis: az I. és II. osztályú csodák igazi hihetőségi indítékok lehetnek.
2. A jövendölések.
A jövendölés egy jövőben bekövetkező, szabad akarattól függő esemény tévedés nélküli előrejelzése. Ha a jövendölés tényleg beteljesedik, moraliter biztos, hogy azt a próféta nem a saját tudása alapján jövendölte (hiszen a jövőben történő, szabad akarati esemény puszta emberi ésszel nem látható előre teljes biztonsággal), hanem az Isten abszolúte természetfeletti segítsége, egy ún. értelmi fény által.
Ezért, ha egy próféta tanítása kinyilatkoztatott voltának bizonyítására jövendöl, és a jövendölés beteljesedik, moraliter biztos, hogy ez a tanítás kinyilatkoztatott.
Persze a csodák és a jövendölések csak a következő indicium speculativo — practicumot hozzák értelmünkben létre: „a kinyilatkoztatás ténye ésszerűen hihető.” Csak disponálnak tehát az abszolúte természetfeletti hitre, de azt, mint természetes okok, létre nem hozhatják. A fenti ítélet neve: hihetőségi ítélet.
A hitre vonatkozó indicium practico — practicum: „a kinyilatkoztató tényét nekem itt és most hinnem kell”, vagy más néven hiendőségi ítélet már abszolúte természetfeletti, hiszen — jellegét tekintve — ennek lesz függvénye az ezt követő akarati aktus: az akarat hitre indító hatása. Ám erről az utóbbiról már az előző fejezetben beláttuk, hogy abszolúte természetfeletti.
A hiendőségi ítélet az első olyan aktus, amelyet az ember kizárólag Isten abszolúte természetfeletti segítségével indíthat fel. A puszta hiendőségi ítéletre sem elegendők tehát a hihetőségi indítékok, de disponálnak erre. Éppen ezért a hihetőségi indítékokat egyben hiendőségi indítékoknak is nevezzük.
Azt az utat, amelyen a hihetőségi ítélettől eljutunk a hit aktusáig, a következő táblázat szemlélteti:
| természetes | értelem | akarat |
| természetes | 1. hihetőségi ítélet | |
| természetfeletti | 2. hiendőségi ítélet | 3. az akarat hitre indító hatása |
| természetfeletti | 4. a hit aktusa |
A 4. mozzanatban, a hit aktusában a kinyilatkoztatás tényét értelmünk — bár nem látja evidensnek — a természetfeletti úton indított akarat hatására úgy fogadja el, mint olyan igazságot, amely a tévedés lehetőségét is kizárja. Így tesz szert az értelem egy, a morális biztonságnál nagyobb biztonságra: a hit biztonságára.
Mindezek után az a feladatunk, hogy eldöntsük, vajon adott-e Isten tényleg kinyilatkoztatást, s ha igen, e kinyilatkoztatás mire terjed ki. Ezzel foglalkozunk a következő fejezetben.
8.
A kinyilatkoztatás tényének bizonyítása
A kinyilatkoztatás tényét két úton bizonyíthatjuk:
1. az összes vallások közül a hihetőségi indítékok segítségével kiválaszthatjuk, melyik az Istentől kinyilatkoztatott;
2. bebizonyíthatjuk, hogy
A) a keresztények által kinyilatkoztatottnak hitt négy evangélium hiteles történelmi kútfő;
B) a négy evangélium szerint Krisztus Istennek mondta magát;
C) csodák és jövendölések által istenségét, küldetését be is bizonyította;
D) ezért Krisztus tanítását Isten kinyilatkoztatásának kell tekintenünk.
Az első út túlságosan hosszadalmas lenne, de nincs is szükség rá. Mivel biztos, hogy Isten nem adhat több, egymásnak ellentmondó kinyilatkoztatást, a második út teljesen kielégítő. Először tehát az evangéliumok történelmi hitelességét kell bizonyítanunk!
A) Az evangéliumok történelmi hitelessége
Mint minden irodalmi műnek, az evangéliumoknak is történelmi hitelessége akkor biztos, ha megvan:
a) az egykorúság (vagyis az evangéliumok az általuk elbeszélt események után, de egy emberöltőn belül keletkeztek). A szerzők ez esetben szem- és fültanúk, vagy ilyenektől szerezhettek közvetlen értesüléseket. Módjukban állt tehát igazat írni, és szándékosan sem ferdíthették a tényeket, mert az evangéliumok keletkezésekor még élt a szem- és fültanúk nagy tömege, amely tiltakozott volna.
b) a szavahihetőség (vagyis a szerzők nem is akartak hamisítani)
c) a szövegépség (vagyis a ma kezünkben lévő evangéliumok — legalábbis lényegüket illetően — azonosak azokkal, amelyek szerzőik kezéből kikerültek)
Ezért be kell bizonyítanunk az evangéliumok egykorúságát, szavahihetőségét és szövegépségét!
a) Az evangéliumok egykorúsága
Minden irodalmi mű keletkezését kétféle érvek bizonyíthatják: külső érvek (más írások, amelyek utalnak a műre, vagy idéznek belőle) és belső érvek (az illető mű stílusa, nyelvezete, tartalma). Döntőbbek a külső érvek, hiszen egy mű keletkezése történelmi tény, s a történelmi tényeket a történelmi dokumentumok (jelen esetben a külső érvek) támasztják alá. A belső érveknek csak kiegészítő szerepük van.
A külső érvek:
Az Egyiptomban talált, kb. 130-ból való Papyrus Egerton és Papyrus Rylands szó szerinti töredékes idézeteket tartalmaznak Szt. János evangéliumából. Tehát Szt. János evangéliuma nem íródhatott 100 után, hiszen Efezusban íródott (ez történelmi tény), s az akkori primitív közlekedési és híradástechnikai viszonyok mellett legalább 30 év kellett ahhoz, hogy Egyiptomban már annyira ismert legyen, hogy idézzenek belőle.
Szt. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt levelében (95), a Didachéban (95), a vértanú Szt. Ignác (+110) leveleiben és Hermes „Paster”-ában (150) szó szerinti, illetve tartalmi idézeteket találunk az evangéliumokból.
Szt. Papiász püspök (Szt. János tanítványa) 130 körül írja: „Márk, Péter tolmácsa az Úr beszédeit és tetteit, ahogy emlékezett, pontosan leírta ugyan, de nem sorrendben… Máté héberül állította össze a beszédeket” (Papias: „De interpretatione oraculorum dominicorum”).
Szt. Iréneusz lyoni püspök (Szt. Polykárp, Szt. János tanítványának a tanítványa) „Adversus haereses” c. könyvében (174-189) írja: „Amikor Péter és Pál Rómában hirdette az evangéliumot és alapította meg az Egyházat, Máté héberül írta meg az evangéliumát. Haláluk után Márk, Péter tanítványa és tolmácsa írásban hagyta ránk azt, amit Péter hirdetett. Pál követője, Lukács, azt az evangéliumot, amelyet Pál szóban hirdetett, könyvben írta le. Azután János, az Úr tanítványa, aki fejét Jézus keblére hajtotta, szintén megírta evangéliumát, amikor az ázsiai Efezusban tartózkodott”.
A III. századtól kezdve pedig se szeri, se száma az evangéliumokra való hivatkozásoknak.
Tény az is, hogy az első három század minden eretneke a négy evangéliumból próbálta tanait alátámasztani.
E külső szövegtanúk nagy száma különösen értékelhető, ha megfontoljuk, hogy Hérodotosz nevét először halála után 100 évvel (!) Arisztotelész, majd másodszor halála után 400 évvel (!) Cicero említi, mégsem vonja kétségbe senki írásainak történelmi hitelességét. Mennyivel nevetségesebb lenne kételkedni az evangéliumok történelmi hitelességében!
A belső érvek:
Szt. Máté evangéliumának Jeruzsálem pusztulása (67) előtt kellett íródnia, mert 67 után a szerző könnyen szétválaszthatta volna a Jeruzsálem pusztulására és a világ végére vonatkozó jövendölést (24.fejezet).
Bár Szt. Máté először arámul („héberül”) írta meg az evangéliumát (lásd Szt. Papiász és Szt. Iréneusz tanúságtételét), később görögül is megírta azt. Csak a görög fordítás maradt ránk. Ez, a görögül írt Szt. Máté és Szt. Márk evangélium tele van hebraizmussal. Ez arról tanúskodik, hogy szerzőik egyszerű, tanulatlan zsidók voltak. Ennek ellenére mindkét evangélium aprólékosan ismerteti az I. századi palesztinai helyeket és zsidó szokásokat. Mindez megköveteli e két evangélium I. századi keletkezését, mert Jeruzsálem pusztulása után évtizedekkel e primitív szerzők képtelenek lettek volna mindezt leírni.
Szt. János evangéliumának hebraizmusai mutatják, hogy szerzője zsidó volt. Ugyanezt erősíti meg a messiási eszme és a zsidó szokások ismertetése is. A szereplők életszerű jellemzése arról tanúskodik, hogy a szerző szemtanú volt. Tud a szerző Jézus életének „titkos” eseményeiről is (pl. a Nikodémussal folytatott éjszakai beszélgetéséről). Ebből az következik, hogy az apostolok egyike volt. Mivel pedig Szt. János apostol neve helyett ebben az evangéliumban mindig ez áll: „az a tanítvány, akit szeretett Jézus”, következik, hogy a szerző maga Szt. János volt. Ez esetben érthető a fenti szóhasználat (Szt. János szerénysége a magyarázat!), minden más ez esetben érthetetlen lenne. Egyébként az utolsó fejezet kifejezetten állítja: „az a tanítvány, akit szeretett Jézus, tanúságot tesz ezekről, és írta ezeket”.
A belső érvek is tehát az evangéliumnak I. századi keletkezését mutatják. Tarthatatlan tehát David Strauss (19. század) állítása, hogy az evangéliumok 150 körül keletkeztek és mítoszokat tartalmaznak.
b) Az evangéliumok szavahihetősége
Az a Szt. Márk evangélium, amelynek szerzője Szt. Péter tolmácsa volt, teljes nyíltsággal ismerteti Szt. Péter bukását.
Az Evangéliumok leírják a többi apostol emberi gyarlóságait is: azt hogy nem tudnak egy órát sem virrasztani Krisztussal; elfogatása után mind elfutnak, csak Péter és János követi messziről; Szt. Tamás kételkedik Krisztus feltámadásában; a háborgó tengeren gyávák (Mt. 8, 28); versenyeznek az elsőségért (Lk. 9, 46-48); többször nem értik Krisztus szavait (pl. Lk. 18, 34); bosszút hordanak szívükben (Lk. 9, 52-54); féltékenyek (Lk. 9, 49).
Az evangélisták Jézussal kapcsolatban nem idealizálnak: leírják, hogy Krisztust egyesek megvetik, mert az ács fia (Mt. 13, 54), stb.
Márpedig, ha az evangélisták csalók lettek volna, ahogy ezt Bauer (19. század) állította, feltétlenül kihagyták volna ezeket a kedvezőtlen részeket!
Szavahihetőségüket azzal pecsételték meg, hogy — Szt. János kivételével — mind életüket áldozták e könyvek tartalmáért!
c) Az evangéliumok szövegépsége
A legrégibb szövegtanúk: a Papyrus Egerton és a Papyrus Rylands, a két, majdnem teljes evangéliumi szövegeket hozó kódex: a IV. századi Codex Vaticanus és Codex Sinaiticus, és a felsorolt szentatyák lényegében véve ugyanazt a szöveget hozzák, mint a kezünkben lévő evangéliumok. A különböző szövegeltérések (az ún. lectio varians-ok) csak szórendre, szinonim szavakra, másolási és helyesírási hibákra vonatkoznak a legtöbbször. A kb. mindössze 10 (!) tartalmi jellegű lectio varians sem érinti sem az evangéliumok által elmondott tényeket, sem azok tanításának lényegét!
Az evangéliumok szövegépsége páratlan irodalomtörténeti jelenség!
d) Racionalista elméletek és cáfolataik az evangéliumokkal kapcsolatban
I. Bibliai naturalizmus [Paulus (1761-1851)]. Az evangéliumok csodái a keletiekre jellemző hallucinációk alapján íródtak. — Ez nem áll. Az apostolok (köztük Szt. Máté és Szt. János is) egyáltalán nem voltak hiszékeny emberek. (V.ö. Jézus szavaival, amelyek a „hitre való késedelmességgel” vádolják az apostolokat.)
II. Bibliai kriticizmus (Renan, Sabatier, Harnack, Jülicher, Loisy és az összes modernisták). Krisztus tanítását tanítványai lelkesedésük következtében öntudatlanul idealizálták. — Ez sem lehet igaz. Ha az evangélisták pontosan akarták leírni a korabeli zsidóság politikai, vallási és erkölcsi képét, nyilvánvaló, hogy még pontosabban igyekeztek leírni a számukra sokkal fontosabb krisztusi tanítást és tetteket (v.ö. Szt. Lukács evangélium prológusával!) Pontosan azért különbözik formailag is a négy evangélium az apokrif, idealizációs törekvésű evangéliumoktól!
III. Szt. János evangéliuma történelmi hitelességének tagadói
1. Szt. János evangéliumának történelmi hitelessége ellen azt szokták felhozni, hogy a benne szereplő krisztusi beszédek mind tartalmukat, mind stílusukat tekintve elütnek a másik három evangéliumban szereplő krisztusi beszédektől.
Az, hogy a másik három evangéliumban a krisztusi beszédek témája morális, formája pedig elég egyszerű, érthető részben abból, hogy ezek az evangéliumok főleg a néphez szóló Krisztust mutatják be (amely néphez Krisztus maga is — feltehetően — morális témáról és nagyszerű stílusban szólt), másrészt abból, hogy ezek az evangéliumok maguk is szélesebb néprétegeknek íródtak, s ezért íróik azokat a krisztusi beszédeket írták le a rendelkezésre álló rengeteg krisztusi beszéd közül, amelyekről úgy vélték, hogy az olvasóik megértik.
Szt. János evangéliumában viszont a krisztusi beszédek dogmatikus témáról, választékos stílusban szólnak. Ez is érthető, hiszen itt főleg a farizeusokkal vitázó Krisztus áll előttünk, s Szt. János evangéliuma maga is művelt rétegnek íródott. De Szt. János választását olvasóin kívül érthetővé teszi még két körülmény. Az egyik objektív: Szt. János — történelmileg bebizonyíthatóan — 95 – 100 közt írta meg evangéliumát, amikor már fellépett a Krisztus istenségét tagadó gnosztikus eretnekség. Szt. János célja evangéliuma írásával az volt, hogy bebizonyítsa, hogy Krisztus valóságos Isten. Ezért csoportosítja evangéliumában a Krisztus istenségét igazoló dogmatikus beszédeket. A másik körülmény szubjektív: Szt. János, mint szeretett tanítvány — feltehetően — a többi evangélistánál jobban megértette ezeket a beszédeket, s azért írta le éppen ő ezeket.
Ellenvetésül azonban azt lehet felhozni, hogy Szt. János evangéliumában Jézus nemcsak a farizeusokhoz, hanem bárkihez (pl. a szamáriai asszonyhoz Jákob kútjánál) dogmatikus témáról, választékosan beszél, sőt, maga Szt. János ugyanezt a stílust használja az evangéliumában mindenhol. Ez azt látszik igazolni, hogy a beszédek nem Krisztustól, hanem Szt. Jánostól származnak. Márpedig ez lerontja ezen evangélium történelmi hitelét.
A felhozott érvek azonban még annyit sem bizonyítanak, hogy Szt. János a maga stílusában írja le a krisztusi beszédeket. Mert az, hogy Szt. János saját stílusa hasonló az evangéliumban szereplő krisztusi beszédek stílusához, akkor is érthető, ha azt tételezem fel, hogy Szt. János annyira hatása alá került Krisztusnak, hogy stílusát is magáévá tette. Az, hogy Szt. János Krisztus beszédeit szóról-szóra (és nem tartalmilag) akarta leírni, következni látszik abból, hogy világosan megkülönbözteti e beszédeket saját hozzáfűzéseitől [ pl.: „ezt pedig testének templomáról mondta” (Jn. 2, 21); „ezzel pedig elmondta, milyen halállal fog meghalni” (Jn. 12, 33) ]. Végül Szt. Jánosnak módja is volt szóról-szóra leírni a krisztusi beszédeket (a többi evangélistához hasonlóan), hiszen az evangélium megírása előtt évtizedekig apostoli, prédikációs munkát folytatott, amelynek során rengetegszer elmondta ezeket a krisztusi beszédeket. Különben is közismert a keleti ember jó emlékezőtehetsége!
2. A kereszt feliratának és az utolsó vacsorának különböző leírását magyarázza annak feltételezése, hogy van egy alapszöveg, amelyet mind a négy evangélista változatlanul közölt, s ezt egészítette ki mindegyik, más és más szövegrész hozzáadásával (amely szövegrészek a valóságnak megfelelőek szóról-szóra).
3. Ahol az első három evangélium farizeusokról és szadduceusokról beszél, ott Szt. János főpapokat és farizeusokat említ. — Ez a probléma is könnyen megoldható, ha arra gondolunk, hogy Krisztus korában a zsidó főpapok szadduceusok voltak.
* * *
Nem történelmi érvek, hanem a priori filozófiai elvek késztették tehát a racionalistákat az evangéliumok történelmi hitelességének a tagadására. E hamis filozófiai elvek mind egyre vezethetők vissza: „lehetetlen a természetfeletti rend, lehetetlen a csoda!”. És annak ellenére, hogy ez az elv könnyen cáfolható a természetfeletti kinyilatkoztatás és a csoda lehetőségének a bizonyításával, a racionalisták mégis makacsul ragaszkodnak ehhez, úgyszólván dogmának tekintik azt!
Van racionalista, aki ezt őszintén be is vallja. Így tesz Zeller, aki nyíltan megmondja, hogy Krisztus feltámadását még akkor sem fogadja el, ha azt a legbiztosabb történelmi érvek támasztják is alá. (Zeller: Vorträge und Abhandlungen. Erste Sammlung, Leipzig, 1875. 543.p.)
Persze, van olyan racionalista is, aki az evangéliumok morális következményei miatt tagadja azok történelmi hitelességét. Így pl. David Strauss, aki ezt nyíltan megvallja. (D.Strauss: Leben Jesu für deutsche Volk. Bonn, 1895. XXII.)
Minden racionalista — a priori, filozófiailag hamis és a tényeknek is ellentmondó dogmáik miatt — kicsit „rokonlélek” Hégellel, aki szerint, ha a tények ellentmondanak az ő filozófiájának, az „a tények baja”. Ám legjobban Baur-on (1792 – 1860) figyelhető meg Hegel hatása, akinek „dogmája” volt, hogy — mint minden történelmi jelenséget — a kereszténységet is két ellentmondó tendencia (thesis — antithesis) synthesiséből kell megmagyarázni. Baur szerint itt a thesis Szt. Péter és követőinek tendenciája, t.i. az, hogy egy pogánynak ahhoz, hogy kereszténnyé legyen, előbb zsidóvá kell válnia. Ez tükröződne — Baur szerint — Szt. Máté evangéliumában. Az antithesis lenne Szt. Pál tanítása, vagyis az, hogy a pogány közvetlenül is lehet keresztény, nem kell előbb zsidóvá válnia. Ez fejeződne ki Szt. Lukács evangéliumában. E két tendencia „megbékéléséből” jött létre — így Baur — a kereszténység (a szó mai értelmében), s ezt fejezi ki Szt. Márk és Szt. János evangéliuma (ez utóbbi — szerinte — 170 körül keletkezett!).
Mondanunk sem kell, hogy Baur ezáltal tagadja az evangéliumok történelmi hitelességét, hiszen — elmélete igazsága esetén — az evangéliumok nem tényeket rögzítenek, hanem eszméket tükröznének.
Ám Baur tanítása minden alapot nélkülöz. Ugyanis:
1. Az ember szabad akaratától is függő történelemre nem alkalmazható szükségszerűen a hégeliánizmus thesis — antithesis — synthesis hármassága. A történelem nem vezethető le semmiféle filozófiából sem! Abban a tények, és csakis a tények a döntők!
2. A történelmi tények szerint Szt. Péter és Szt. Pál fenti felfogása tényleg harcolt egymással, de
a) lehetetlen minden keresztény tanítást levezetni e két nézet synthesiséből;
b) a fenti vita Szt. Pál felfogásának teljes győzelmével és nem holmi „megbékéléssel” végződött.
c) Szt. Péter tanait nem Szt. Máté, hanem Szt. Márk evangéliuma adja vissza a legjobban. De egyrészt Szt. Márk evangéliumában egy szó sincs Szt. Péternek a fent említett téves tanításáról, másrészt Szt. Máté evangéliuma sem tartalmaz semmi ilyet, sőt határozottan túlmutat a zsidó tanításon (l. hegyi beszéd!). A Papyrus Egerton és a Papyrus Rylands birtokában pedig nevetséges lenne bárkinek is ragaszkodni a Szt. János evangéliumának 170 körüli keletkezéséhez!
* * *
Mindaz, aki nem tesz magáévá ilyen és ehhez hasonló hamis filozófiai „dogmákat”, csak egyet tehet: az evangéliumok egykorúsága, szavahihetősége és szövegépsége alapján el kell, hogy fogadja teljes morális biztonsággal az evangéliumok történelmi hitelességét!
B) Jézus Krisztus istenségének bizonyítása az evangéliumokból, mint történelmi kútfőkből
Az evangéliumokból világosan kiderül, hogy Krisztus magát Istennek mondta:
„Én és az Atya egy vagyunk” (Jn. 10, 30).
„Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn. 8, 58).
Elfogatása után Krisztus a főpapnak így szólt: „Látni fogjátok egykor, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható jobbján, s eljön az ég felhőiben” (Mt. 26, 63). A főpap és a zsidók úgy értelmezték Krisztus ezen szavait (amint a szöveg folytatásából kiderül), hogy Krisztus „káromkodott”, vagyis Istennek mondta magát. Ezért ítélik halálra. Krisztus a vád ellen nem tiltakozik. Mert valóban: a „Mindenható jobbján” ülni, a héber (és az arám) szóhasználat szerint annyi, mint ugyanolyan hatalommal rendelkezni, mint a Mindenható, vagyis — Istennek lenni.
Tamás apostol így szól Krisztushoz: „Én Uram és én Istenem” (Jn. 20, 28). Krisztus nemcsak, hogy nem tiltakozik ezen megszólítás ellen, hanem Tamást ezen hitvallásáért boldognak mondja.
Krisztus burkoltan Istennek vallotta magát, amikor saját nevében bocsájtotta meg a bűnöket (Lk. 7, 48-50; Mk. 2, 1-12), saját nevében tökéletesíti az Istentől adott ószövetségi törvényt (Mt. 5-7. fejezet: a hegyi beszéd). A zsidó felfogás szerint ui. a bűnbocsátó és az isteni törvényt tökéletesítő hatalom csakis Isten sajátja lehet!
Biztos tehát, hogy Krisztus isteni küldöttnek és Istennek tartotta magát. Mármost három eset lehetséges:
1. tényleg Isten is volt;
2. nem volt Isten, hanem őrült, aki csak hitte magáról, hogy Isten;
3. nem volt Isten, és nem is hitte magát annak, de hazug módon Istennek mondta magát.
Ám a 2. és 3. esetet rögtön ki kell zárnunk. Krisztus nem lehetett őrült, hiszen az első három evangéliumban szereplő beszédei, különösen példabeszédei a legmélyebb igazságokat tartalmazzák, mindenki számára érthető módon. A zsidók körmönfont kérdéseire is azonnal, a legtermészetesebb módon a legbölcsebb választ adja. Ezért Krisztus istenségének tagadói közül a legtöbben annyit megengednek, hogy Krisztus a világtörténelem legnagyobb bölcse.
Ám Krisztus csaló sem lehetett. Amikor megkérdezte: „Ki vádolhat engem… bűnről?”, a zsidók semmit sem tudtak ellene felhozni. Csak hamis tanúk segítségével tudtak ellene eljárást lefolytatni. — Krisztus a legkülönbözőbb erényeket felsőfokban gyakorolta. Békét hoz: „az én békémet adom nektek”, de Ő mondja azt is: „tüzet jöttem bocsátani a földre, és mi mást akarok, mint hogy meggyulladjon”. Bátor és erős (egymaga kiűzi a zsidó kereskedőket a templomból), de szelíd és béketűrő a keresztrefeszítésekor. Ellenségeiért imádkozik a keresztfán, önként vállalja a szenvedést („ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied” — mondja a mennyei Atyának). Nagy tapintattal és szeretettel van a bűnösök iránt (pl. a házasságtörő asszony esetében), jót tesz a szenvedőkkel (pl. a naimi özveggyel) és a kellemetlen helyzetben lévőkkel (pl. a kánai menyegzőn).
Krisztus jelleme tehát kizárja azt a feltevést, hogy Ő csaló lehetett volna.
Mivel tehát teljes morális bizonyosságunk van arról, hogy Krisztus magát Istennek mondta, és arról is, hogy sem őrült nem volt, sem csaló, mondhatjuk, hogy teljes morális bizonyosságunk van arról, hogy Krisztus tényleg Isten volt!
C) Krisztus saját isteni küldetését és istenségét csodák és jövendölések által bebizonyította
Az evangéliumokból, mint történelmi kútfőkből megállapítható, hogy:
1. Krisztus I. osztályú csodát művelt, amikor testileg megjelent apostolai előtt a zárt ajtón keresztül (Mk. 16, 14; Lk. 24, 36-43; Jn. 20, 19-23).
2. Krisztus II. osztályú csodákat művelt a naimi ifjúnak (Lk. 7, 11-17), Jairus leányának (Mt. 9, 18-26) és a negyednapos halott Lázárnak (Jn.11, 1-45) feltámasztásával, valamint saját feltámadásával.
Az evangélisták már igazolt szavahihetőségéből következik, hogy nem akartak csalni e csodák leírásával. Ám nem is tévedhettek e csodák megtörténtében, mivel:
a) Krisztusnak a zárt ajtón át való megjelenése hallucináció nem lehetett, hiszen Krisztus velük étkezett, s az elfogyasztott ételből a „hallucináció” után is könnyen ellenőrizhették a valóságot. Különben sem voltak az apostolok (kétkedő természetük miatt) jó hallucinációs alanyok, mint mondottuk.
b) A naimi ifjú feltámasztása nagy tömeg előtt történt, és lehetetlen feltételezni, hogy e tömeg minden tagja egyformán hallucinált volna.
c) Lázár feltámasztása is nagy tömeg előtt történt. A hallucináció lehetősége ezen kívül még azért is ki van zárva, mert senki sem várt csodát, hiszen Lázár negyednapos halott volt!
d) Krisztus feltámadása is biztos történelmi tény. Ugyanis:
α) Biztos, hogy Krisztus tényleg meghalt. Megostorozták, tövissel koronázták, a keresztet vállán vitte fel a Kálvária hegyére, ahol három óra hosszat függött a kereszten. S ha mindezek hatására sem halt volna meg, biztosan végzett volna vele a szívét átdöfő lándzsa, és a sok fűszer, amit a holttestére tettek.
β) Feltámadását Szt. Máté és Szt. János, mint szemtanúk írják le, amennyiben, mint szemtanúk leírják a feltámadt Krisztus több megjelenését. Szt. Márk a szemtanú Szt. Péter prédikációi alapján, Szt. Lukács pedig a szintén szemtanú Johanna elbeszélése nyomán ír a feltámadt Krisztusról.
γ) A zsidók beszéd- és gondolkodásmódja szerint Krisztus valóban „három nap és három éjjel” volt a Föld gyomrában. A zsidóknál ugyanis minden megkezdett nap egész napnak és egész éjjelnek számított.
Teljes morális bizonyosságunk van tehát arról, hogy Krisztus valóban csodákat művelt!
Krisztus e csodákat istenségének bizonyítására művelte. (Jn. 5, 36). „A cselekedetek, amelyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam” (Jn. 10, 24).
Krisztus csodái tehát teljes morális bizonyossággal igazolják, hogy Krisztus valóban Isten volt! (Ezért mondja Szt. János következetesen Krisztus csodáit jeleknek, vagyis Krisztus istensége jeleinek).
3. Az evangéliumokból világosan megállapítható az is, hogy Krisztusnak több olyan jövendölése volt, amely tényleg be is teljesedett:
a) Háromszor megjövendölte saját kínszenvedését és feltámadását (akkor, amikor ez még nem volt előre látható): Mt. 16, 20-23; Mk. 17, 21-22; Mt. 20, 17-19.
b) Tanítványainak megjövendölte: „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn. 15, 18-20); „megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai” (Mt. 26, 31; Jn. 16, 32). Péternek megjövendölte: „mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz engem” (Mt. 26, 34; Mk. 14, 30-71); „amikor fiatalabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál; amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet, és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod” (Jn. 21, 18).
c) A zsidóknak megjövendölte Jeruzsálem pusztulását (Mt. 24).
Krisztus jövendöléseivel istenségét akarta bizonyítani: „… mondom nektek, mielőtt történik, hogy amikor már bekövetkezett, higgyétek, hogy én vagyok” (Jn. 13, 19; 24, 29).
Vagyis Krisztus beteljesedett jövendölései alapján is teljes morális bizonyosságunk van arról, hogy Krisztus tényleg Isten volt!
d) Ha elfogadjuk Krisztus Istenségét, azt is el kell fogadnunk, hogy Krisztus tanítása valóban Isten kinyilatkoztatása!
Bizonyítottuk tehát a kinyilatkoztatás tényét. Isten valóban adott az emberiségnek kinyilatkoztatást Krisztus által! — A továbbiakban tehát úgy tekintjük Krisztus tanítását, mint ismeretforrást!
9.
Krisztus a kinyilatkoztatás őrzésére és tévedhetetlen tanítására Egyházat alapított
1. Krisztus látható társaságot, vagyis Egyházat alapított, amely örökre fennmarad, egy látható feje van, s ez a látható fő tévedhetetlen a kinyilatkoztatás tanításában. Krisztus Caesareánál így szólt Simonhoz: „Te Péter (=kőszikla) vagy, és erre a kősziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt. 16, 16).
Ebből a szövegből megtudjuk, hogy:
a) Krisztus látható társaságot alapított. Az „Egyház” szó görög megfelelője ui. mindig látható társaságot jelentett a Szt. Máté-evangélium keletkezési idejében.
b) Ez az Egyház örökre fennmarad: „… a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.
c) Ennek az Egyháznak egy látható feje van: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára építem Egyházamat”.
d) Ez a látható fő tévedhetetlen a kinyilatkoztatás tanításában. „… A pokol kapui nem vesznek erőt rajta” kifejezés ui. azt is jelenti, hogy a pokol hatalma, a tévedés sohasem vesz erőt az Egyházon. (Keleten ui. abban az időben a városok katonai védelmét a kapuk biztosították. Az rendelkezett tehát egy város feletti hatalommal, aki a kapuk felett ellenőrzést gyakorolt). Vagyis e szavak azt jelentik, hogy az Egyház a kinyilatkoztatás tanításában nem fog tévedni sohasem. Ehhez azonban legalábbis az szükséges, hogy látható feje, amikor
α) mint legfőbb tanító,
β) az egész Egyház számára
γ) végérvényesen,
δ) a kinyilatkoztatás tárgyában mond ki valamit, tévedhetetlen legyen. (Ebből következik, hogy az első három feltétel együttes megléte a negyediket is szükségképpen maga után vonja. Különben sohasem lehetne biztonsággal eldönteni, hogy vajon az illető tanításnak valóban a kinyilatkoztatás volt-e a tárgya. Márpedig ez a krisztusi ígéret célját, vagyis azt, hogy az Egyházon ne vegyenek erőt a „pokol kapui”, csak úgy érheti el, ha az Egyház tagjai az Egyház fejétől biztos eligazítást kapnak).
Az Egyház látható fejének a kinyilatkoztatás tárgyában való tévedhetetlenségét megerősíti Krisztus a következő szavakkal, amelyeket Péterhez intéz: „Imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a te hited, és te egykor megtérvén, megerősítsd testvéreidet.”
Meg kell jegyeznünk, hogy az Egyház fejének tévedhetetlensége — a fenti szavak (Mt. 16, 16) értelmében — nemcsak a kinyilatkoztatás tartalmának a feltárására vonatkozik, hanem egyszersmind mindazokra az igazságokra is, amelyeknek tagadása maga után vonná a kinyilatkoztatás tartalmának tagadását.
e) Az Egyház látható feje Péter mindenkori törvényes utódja a római püspöki székben, vagyis a mindenkori római pápa, aki — Péterhez hasonló értelmű — tévedhetetlenséggel uralkodik. A Mt. 16,16-ból világosan következik, hogy az Egyház örökre fennmarad, tehát örökre kell látható fejének lennie, hiszen erre, mint kősziklára épül az örökre fennmaradó Egyház. Ámde Péter test szerint meghalt. Ebből következik, hogy minden — Péternek, mint az Egyház fejének tett — krisztusi ígéret Péter mindenkori törvényes utódjára száll át.
Mivel Péter kifejezetten nem rendelkezett, hogy ki legyen az utódja, világos, hogy utódja törvényesen csak az lehet, aki követi őt püspöki székében. Ámde történelmi tény, hogy Péter élete végén Rómában működött, és mint római püspök szenvedett vértanúhalált. Ezt bizonyítja az 50-es években feltárt római sírja, továbbá a katakombák sok emléke, amelyek mind Péter római tartózkodásáról szólnak.
Már ebből is világosan következik, hogy Péter törvényes utódja a mindenkori római püspök. Ezt megerősíti az is, hogy soha, egyetlen más püspök sem követelte magának azt a jogot, hogy mint Péter törvényes utódja tanítson. A római püspökök viszont kezdettől fogva úgy lépnek fel, mint az Egyház látható fejei. Így pl. Római Szt. Kelemen pápa 96-ban, mint az Egyház feje, lecsendesíti a viszálykodó korintusi híveket; Anicetus pápa 155-ben rendelkezik a Húsvét megünnepléséről. A római püspökök egyházfősége ellen az első századokban senki sem tiltakozik, sőt Szt. Iréneusz így ír: „propter potierem principalitatem ad eam necesse est omnem ecclesiam convenire” („Ezzel az egyházzal, nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie”.)
2. Nemcsak az Egyház látható feje, hanem az apostoli kollégium, ill. a mindenkori összes püspökök együttesen is Péterhez hasonló tévedhetetlenséggel rendelkeznek.
Krisztus mennybemenetele előtt ui. apostolainak azt mondta: „Elmenvén tanítsatok minden népet… megtartani mindazt, amit mondtam nektek. És én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”. (Mt. 28, 20-21). E szavakkal Krisztus állandó jelenlétét megígérte az apostoli kollégiumnak a világ végéig, ami kettőt jelent:
a) az apostoli kollégium — Péterhez hasonló feltételek mellett — tévedhetetlen lesz a kinyilatkoztatással kapcsolatos tanításában, hiszen mindig velük lesz Krisztus, az Igazság.
b) Az apostoli kollégium utódjára, a mindenkori püspöki kollégiumra (az összes püspökökre együttesen) érvényes a fenti, tévedhetetlenséget biztosító ígéret (ez következik abból, hogy Krisztus a „világ végéig” az apostolokkal lesz).
A fenti ígéretet fejezi ki más szavakkal Krisztus akkor, amikor ezt mondta: „Kérni fogom az Atyát, és Ő vigasztalót küld nektek, hogy veletek maradjon örökre, az igazság lelkét… Ő megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn. 14, 16-17, 26).
3. Az Egyház mindenkori látható feje valóságos törvényhozói hatalommal, s az Egyház összes többi tagjai fölötti joghatósági elsőbbséggel (primátussal) rendelkezik. Krisztus Péternek ezt mondta: „Neked adom a mennyország kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyben is” (Mt. 16, 17-19). „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat!” (Jn. 21, 15-17). A keletieknél az volt akkor a szokás, hogy a teljes meghódolást a város kulcsainak átadása jelezte. A „kulcsok hatalma” tehát valóságos törvényhozói hatalmat jelent. A „megkötsz” a törvényhozást, s a „feloldasz” a már hozott tételes törvények megszüntetését jelenti. Péternek ez a hatalma annyira valóságos, hogy törvényeinek megtartásáért mennyei jutalom, megszegéséért túlvilági büntetés jár. Tehát a Péter által hozott törvények lelkiismeretileg is köteleznek.
Ugyancsak valóságos törvényhozói hatalmat ad át Krisztus Péternek a „legeltesd bárányaimat…” szavakkal. Az a körülmény, hogy a szavak előtt Pétertől háromszoros szeretetvallomást kíván, kizárja azt a nevetséges állítást, amely szerint Krisztus fizikai bárányokról és juhokról beszélt. A pásztor feladata nemcsak a juhok táplálása, hanem megfelelő legelőkre való irányítása, vagyis kormányzása is!
E megbízást Péter, mint az Egyház feje (kősziklája) kapta. Hatalma tehát minden emberre kiterjed, aki az Egyház tagja.
Mivel ezt a hatalmat Péter, mint az örökre fennmaradó Egyház feje kapta, világos, hogy ez a hatalom is megilleti Péter mindenkori törvényes utódját, a római pápát.
4. Az apostoli kollégium, ill. a mindenkori püspöki kollégium is rendelkezik törvényhozó hatalommal. Krisztus így szólt apostolaihoz: „Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is.” (Mt. 18, 18). Ezt viszont azoknak az apostoloknak mondta Krisztus, akiknek megígérte, hogy a „világ végezetéig” velük marad. Világos, hogy a törvényhozói hatalom is átszáll tehát az apostoli kollégium utódjára, a mindenkori püspöki kollégiumra.
Az evangéliumokból tehát minden kétséget kizáróan kiderül, hogy Isten Krisztus által adott kinyilatkoztatásának a Krisztus által alapított, látható fővel rendelkező Egyház a tévedhetetlen tanítója. Feladatunk most már az, hogy megállapítsuk, hogy a keresztény egyházak közül melyik a Krisztus által ténylegesen alapított Egyház. Ez lesz a következő fejezetünk célja.
10.
A katolikus Egyház a Krisztus által alapított Egyház
Az előző fejezetben mondottak alapján könnyű bebizonyítanunk, hogy a katolikus Egyház, és csakis az lehet a Krisztus által alapított Egyház. Ugyanis:
1. A Mt, 16, 16-ból kiderül, hogy Krisztus csak egy Egyházat alapított. Ha tehát a katolikus Egyházról sikerül kimutatni, hogy azonos a Krisztus által alapított Egyházzal, további bizonyítás nem is szükséges; nem kell a többi egyházakkal foglalkoznunk.
2. Ám a Mt. 16, 16-ból az is kiderül, hogy csak az lehet Krisztus igazi Egyháza, amelynek feje Péter mindenkori törvényes utódja, vagyis a római pápa.
3. Ezek után csak annyit kell bizonyítanunk, hogy a jelenlegi római pápa valóban törvényes utódja Péternek. Ennek bizonyítása is egyszerű: Szt. Iréneusz a II. század végén közli a pápák megszakítás nélküli névsorát Szt. Pétertől napjaiig. Szt. Iréneusztól kezdve pedig napjainkig történelmi bizonyossággal megállapítható a pápák megszakítás nélküli láncolata. Ebből következik, hogy a jelenlegi pápa Szt. Péter törvényes utódja.
Vagyis a katolikus Egyház fejének, a pápának, ill. püspöki kollégiumának (az egyetemes zsinatoknak) hivatalos tanítása tévedhetetlenül igaz!
11.
A teológia tudománya
A trienti egyetemes zsinat (1545-1563) tévedhetetlenül megállapította, hogy a kinyilatkoztatásnak két forrása van: 1, a Szenthagyomány (az a tanítás, amelyet az apostolok hirdettek, de le nem írtak); 2, a Szentírás (amely a zsinat által felsorolt 45 ószövetségi és 27 újszövetségi könyvből, többek közt a négy evangéliumból áll). A kinyilatkoztatás lezárult az utolsó apostol (Szt. János) halálával.
Erre a teljes kinyilatkoztatásra, mint tudományra egy új tudomány építhető: a teológia.
A teológia sajátos tárgya, s egyben tudásalanya az önmagát kinyilatkoztató Isten, vagyis az egész kinyilatkoztatás. Uralkodó szempontja egységes: a hit által megvilágosított értelem fénye. Anyagi tárgyát az egyes kinyilatkoztatott igazságok alkotják.
A teológia tudomány-jellegét nem rontja le az, hogy alapelvei (a hitigazságok) számunkra önmagukban nem nyilvánvalóak. A kozmológia és a matematika tudomány-jellegét sem rontja le az, hogy alapelvei nem saját fényükben, hanem a metafizika fényében nyilvánvalóak. Ám a teológia ugyanúgy alá van rendelve Isten tudásának, mint a kozmológia és a matematika a metafizikának.
A teológia egységes tudomány, hiszen egy a tudásalanya s az uralkodó szempontja. A teológia módszere részben a megtalálás útjából, részben a logikai ítélet útjából áll. Az előbbi Isten létéről és lényegéről, tulajdonságairól és belső életéről szól, az utóbbi pedig Isten teremtményeiről.
A teológia részeiről csak anyagi tárgya szempontjából beszélhetünk. Így megkülönböztethetjük mint a teológia részét: a dogmatikát, a morálist és az egyházjogot. Az első az Istenről, mint első okról, a második, mint végső célról tárgyal, a harmadik pedig az Isten, mint végső cél felé törekvő külső cselekedeteinkről szól, melyek tételes egyházi törvények által vannak szabályozva.
12.
A különböző teológiai rendszerek
Aquinói Szt. Tamás (1225-1274) helyes filozófiája, a philosophia perennis segítségével a kinyilatkoztatás építőköveiből felépítette a teológia rendszerét. Ez a teológiai rendszer tomizmus néven vált ismertté. Ennek a rendszernek a kizárólagos helyessége következik részben Szt. Tamás filozófiájának kizárólagos helyességéből (ennek tételei egyenként bebizonyíthatóak), másrészt abból az axiológiából megismert elvből, hogy minden tudományban minden kérdésnek szigorúan meghatározott helye van, s ezt a helyet megismerésünk természete határozza meg egyértelműen. Pedagógiai szempontból nem lehet tehát egy tételt más helyre tenni, a tételeket máshogy csoportosítani a megértés sérelme nélkül!
Ennek ellenére napjainkban több, a tomizmustól különböző teológiai rendszerrel találkozunk. Főbb fajtái:
1. Kerygmatikus teológia
Legfőbb képviselője Karl Rahner SJ. Főbb tanítása: minden kornak más volt a teológiája: az ókornak a patrisztika, a középkornak a skolasztika, s az újkoré lesz a kerygmatikus teológia. E teológiai rendszerek nemcsak kifejezésmódjukban, de rendszerükben is különböznek egymástól. Karl Rahner főleg az egzisztencialista filozófiát veszi segítségül a teológia felépítésében. E filozófia szerint a dolgok lényege megismerhetetlen; a cél a lét és a nem-lét határkérdéseinek megragadása. Nem véletlenül beszél tehát Rahner annyit a „titok” fogalmáról, olyannyira, hogy egyenesen Isten lényegének is a „titkot”, a „mysteriumot” teszi meg. Ez a teológia főleg exegézis, s a tételek sorrendjét a prédikáció (a „kerygma”) igényei határozzák meg.
Bírálat: Szükség van a kereszténység „aprópénzre váltására”, vagyis a mai kor nyelvén való megfogalmazására, de ez nem jelentheti a rendszer megváltozását. Csak egy helyes teológiai rendszer lehetséges! A teológia felépítésében nem vehető igénybe egy alapvetően helytelen filozófia (az egzisztencializmus) segítsége. Nem vitás, hogy Isten lényege sem lehet a „titok”, mert a titokszerűség oka sohasem objektív (minden, ami létezik, megismerhető), hanem mindig szubjektív (ismeretünk tökéletlenségének eredménye).
2. Krisztocentrikus teológia
Főleg a morálisra alkalmazták eddig. Krisztus életét akarja e teológia mintegy tudásalanynak venni, s belőle minden morális igazságot levonni, mert „a példák vonzanak”. Egyben ezzel akarja „megtisztítani” a teológiát a „pogány” arisztotelizmustól. Fő képviselője: Bernard Häring.
Bírálat: Bár igaz, hogy Krisztus példájának óriási ereje van, ez az élet mégsem tekinthető akár a morális teológia tudásalanyának sem! Más a gyakorlati és más az elméleti szempont. Tudásalany csak az lehet, amely egyedüli és kizárólagos ismeretforrás. Ámde Krisztus élete nem egyértelmű ismeretforrása minden morális igazságnak (pl a sarkalatos erényeknek, stb.). Az pedig teljesen hamis állítás, hogy a teológiát meg kell tisztítani a „pogány” arisztotelészi filozófiától, hiszen igazság az igazságnak nem mondhat ellent, s ha egy filozófia igaz (márpedig — lényegét tekintve — ez bebizonyítható az arisztotelészi filozófiáról), akkor az nem mondhat ellent a mi keresztény hitünknek, még akkor sem, ha megalkotója történetesen pogány volt.
3. Dialektikus teológia
Főleg Hegel filozófiájának felhasználásával akarja felépíteni a teológiát a thesis-antithesis- synthesis formulája szerint. Ezáltal szükségszerűen igazolható lenne a Szentháromság titka (Atya / thesis — Fiú / antithesis — Szentlélek / synthesis), a megtestesülés titka (Isten / thesis — ember / antithesis — Istenember / synthesis), stb. Lényegében ezen irányzat képviselője Teilhard de Chardin is.
Bírálat: Először is téves egy hamis filozófiát igénybe venni a teológia felépítésében. Márpedig a hegelizmus alapjában hamis, ez bölcseletileg igazolható. Ettől függetlenül sem lehet helyes az a teológia, amely a tévedhetetlen Egyház tanításával ellenkezőt állít. Márpedig az Egyház tévedhetetlenül tanítja, hogy a Szentháromság titka nem bizonyítható, s azt is, hogy Isten minden kifelé irányuló működésében (tehát a megtestesülésében is) szabad, nem szükségszerűen működik.
Az igazi teológiának megújulásra van szüksége. Nem új teológia kell, hanem teológiai megújulás! De ez a megújulás — az élőlényekre mindenhol jellemző módon — csak úgy lehetséges, ha hűek maradunk a már megismert teológiai igazságokhoz és a helyesnek bizonyult teológiai rendszerhez, s ezt bővítjük újabb igazságokkal a logikai ítélet útján, XIII. Leó pápa jelszava szerint: „Vetera novis augere et perficere” („Gyarapítva és tökéletesítve megújítani a régit”).
