Magyaros szórakozás
Nem akarok mogorva öreg lenni. Nem irigylem a fiatalság szórakozásait. Nem is akarok kegyetlen bíróként vétót kiáltani a fiatalság minden örömére. Én magam is azt tartom, hogy kell a fiatalságnak a szórakozás és az öröm, mert ez a biztosító szelep az életben, hogy katasztrófák ne történjenek a lélekben.
De… És ezt nem hallgathatom el:
A háború vérzivatarjai között élünk. Világok semmisülnek meg és új világok születnek. Reform-bábák állják körül a történelem ágyát és reformterveikkel akarják megakadályozni, hogy szörnyszülött legyen a születendő új világ. A fiatalság is hangosan követeli a reformokat — és a háború véres komolyságához illő rendeleteket.
De érdekes tünet az, hogy míg — a háborúra hivatkozva — mindenben lemondást, igénytelenséget, önmegtagadást követelnek, hogy megreformálhassák a régi tobzódó életet, — addig se a fiatalok, se a nagy reformátorok nem mernek előjönni a legaktuálisabb rendelet követelésével: t. i. hogy összeférhetetlen (és érthetetlen) dolog, hogy míg a frontokon folyik a magyar vér és a sebesültek vérbenfekve jajgatnak, — addig itthon a pezsgő folyik és lokálok pamlagjain hemperegve ujjong az élet… A nagy reformátorok is tudják ezt, de egy se meri belekiáltani a magyar életbe:
— Rendeleteket! Büntetést! Több komolyságot a mostani magyar életbe, — és kevesebb szórakozást, mulatozást és táncot!…
Igazságos leszek azonban és nem vádolok általánosságban.
Elismerem, hogy a hivatalosak, — ha szerényen is — de hallatták szavukat ebben az ügyben… Az is igaz, hogy akadt néhány újság is, mely szóvá tette, hogy a harctéri halálhörgés és a lokálok vagy házi bálok ujjongása nem egészen együtthangzó zenei akkord, — de ezek olyan csendes és halk szavú tiltakozások voltak, mintha attól féltek volna, hogy ha túlságosan hangosak lesznek a komolyság követelésével, akkor a mulatozásaiban reformokat és korlátozásokat nem tűrő fiatalság lehurrogja őket, mint a fiatalság öröméhségének kivénült és már mulatni nem tudó kuvikmadarait.
Ezért aztán mi lett az eredmény?
Ez:
1. A magyarok sorsáért aggódók komolysága és a megvetéstől való félelem elűzte — részben — a nyilvánosság elől a dáridózó mulatozást, de a lokálok közül egy sem jelentett csődöt az elnéptelenedés miatt, — sőt újak nyíltak meg. Pedig azt hitte volna az ember, hogy a zsidótörvény miatt majd elnéptelenednek a bárok és lokálok, mert — mint hangoztatták — a lokáloknak a „pénzbő” zsidók a lakói. Az igaz, hogy ezek a megrendszabályozott zsidók ma már nem olyan merészek a bárokban és lokálokban, — de ezek a szórakozóhelyek ma mégis olyan hangosak, mintha a zsidók minden mulatni vágyó zsivaja ma is ott mulatna ezekben az úri lebujokban — megcsúfolva a magyar honvéd harctéri szenvedéseit… Úgy látszik, hogy a lokálokban is megtörtént az „őrségváltás”, de az új keresztény látogatók nem tűrik, hogy a mulatozásban fel ne vegyék a versenyt a régi bártöltelékekkel…
Ez is eredmény, de valahogyan nem korszerű!
Az már azonban korszerű (mert háborús pszichózis eredménye), hogy újra aktuálissá lett a régi római proletárok jelszava, a „Panem et circenses!” Kenyeret és szórakozást! Mivel azonban a kenyeret már miniszteri rendeletek adagolják, viszont az élelemre, ruhára, hasznos dologra el nem költhető pénzt valahogyan forgatni kell, hogy a pénztárcákban meg ne penészedjék, a háborús szokás színházjegyekért és a mozik pénztárainál éppúgy sorba állítja a szórakozásra éhes embereket, mint a kenyeres boltok előtt…
Panem et circenses! De ha legalább magyar volna az a kenyér, amit a kultúra templomaiban (mozi, színház, varieté) adnak a szórakozásra éhes magyaroknak! Mert bizony néha-néha meg kell dörzsölni az embernek a szemét, hogy ébren van-e, mikor egy-egy színháznak a heti műsorát nézi. Mert azon a színlapon sokszor inkább talál hottentota világmárkás irodalmi remekeket, mint magyar lelkű, magyarrá nevelő irodalmi értékeket.
Ne vádoljon szűkkeblű és szűklátókörű sovinizmussal senki. Mi elismerjük, hogy a világirodalom remekeinek helye van a magyar színházakban. Mi nem kiáltunk vétót egy az egész világ számára értékes színdarabra csak azért, mert az idegen. Sőt: Tovább megyünk és azt mondjuk, hogy a magyar színházkultúránk kell, hogy együtt haladjon a korral külföldi vonatkozásban is, — és nem félünk egy-két korszerű külföldi darabtól sem azért, mert idegen. — De hogy ásatag külföldi diarabokat akarjanak magyar publikummal voronovizálni,… vagy hogy semmit érő külföldi fércmunkákkal akarják szórakoztatni a magyar publikumot azzal a szándékkal, hogy ennek a „balkáni” népnek ez is jó,… vagy hogy annyi idegen darab fusson egyszerre színházainkban, hogy a magyar fiatalság nem tudja, hogy Magyarországon van-e vagy valamelyik európai metropolisba ragadta akaratán kívül a bűvös köpenyű színházi meghunyászkodás, — ez ellen magyarságunk, magyar öntudatunk és magyar kultúránk nevében tiltakozunk.
De az ellen is tiltakozunk, hogy a drága magyar pénzért (színházban és mozikban) olyan darabokat adjanak, melynek magyar az írója, magyar a nyelve, de nem magyar a lelke. Mert tudjuk, hogy magyarok is próbálkoznak. De ezek a próbálkozások — tisztelet a kivételnek — vagy új korszellemű émelyítő propagandadarabok, — vagy a népiesek tükrében ferdén látott magyar problémák, — vagy a gyöngyös bokrétának exotikumként ható színes látványossága, melynek szívesen tapsol jó néhány ezer színházlátogató, de — talán éppen faji adottságánál fogva — érzi, hogy ez a látványosság idegen a lelkétől.
És talán sohasem volt ilyen színházi konjunktúra és moziszükséglet, mint ma. Mit szólna a magyar fiatalság, ha a háború véres komolyságára való tekintettel itt is korlátozásokat léptetnének életbe?!
De ne, ne korlátozzák ebben is az embereket, mert akkor még több lenne a házi mulatozás. Pedig már nem kell több, mert — háborús szemmel nézve — túlságosan is sok ez a bizalmas házi mulatozás…
Mert igazán érdekes ez a lemondani nem akaró, de reformokat követelő ember. Lehet háború akkora, hogy vérözönnel fenyegeti a világot… Lehet nyomorúság akkora, hogy lázít és lázadozik. — De egy bizonyos rétegnek mulatnia kell…
Mert mi történt?
A rendeletek elűzték a hangosan mulatókat a nyilvánosság elől… De mulatni kell… Mulatni „muszáj”!… Erre megszaporodtak a házi mulatságok, — és erre a lehúzott rolók mögött, légvédelmi szempontból tökéletesen elsötétített ablaktáblák mögött, ragyogó csillárfényben mulat a fiatalság. Idegen ritmusú gramofonzenére idegen táncokat jár, és a szünetben olyan nótájú dalokkal szenveleg a magyar házban, hogy ha egy zulukaffer betévedne oda, jobban otthon érezhetné magát, mint azok az ott mulatozó magyarok, akik már vagy nem szeretik, vagy talán már nem is ismerik az igazi magyar, uras szórakozást.
Azt mondtam, hogy talán már nem is ismerik az úri, magyar szórakozást. Tudatosan mondtam ezt, mert azt a mulatozást, mely átveszi a népszínmű mulató kellékeit és pezsgőspoharat vág huszárosán a tükörbe… és cigányozik… és bankót húz a cigány vonójába… és hejehujázva táncol, — sohase tudom úri, magyaros szórakozásnak tartani. Sőt ma már mindezt anakronizmusnak, 70—80 éves korszerűtlenségnek és úri barbarizmusnak tartom…
Tudom, hogy itt már felszisszen az olvasó, és ha a könyvvel pörölni lehetne, akkor ordítva kérné számon:
— Mit akar?… Talán csak nem szőrcsuhába akarja bujtatni a magyar fiatalságot?!…
Vagy talán a Bakony rengetegeibe akarja küldeni a magyarságot, hogy ott vezekeljen a háború tartama alatt?…
Hát ami azt illeti: Nem ártana egy kis nagyböjtöt tartani a tobzódó szórakozásban addig legalább, míg a harctereken a Mors Imperator uralkodik… De mégse kívánom, hogy a magyar fiatalság szőrcsuhába öltözzék, és lemondjon minden örömről és szórakozásról… De hiába is követelném ezt, mert kinevetnének, mint öreg eszelőst, — és pogányul mulatnának tovább…
De ha ezt nem is teszem, azt azonban szeretném, hogy
1. A magyar fiatalság még szórakozásaiban is szeresse és keresse az úri, az igazi magyar jelleget. A magyar fiatalságnak nem bárokban és lokálokban kell országépítőkké nevelődnie. Ezt hagyják csak azoknak, akik nem tudnak lokálok nélkül élni, de nincs is semmi közük a magyarsághoz még akkor se, ha nemesi elő- és utóneveik mellett két ff és y fordul is elő a családi nevükben.
2. Szeretném, ha a magyar fiatalság megszeretné a szép magyar táncokat és ezzel színezné úri szórakozásait.
Miért mondom én ezt?! — kérdezhetnék sokan, akik úgy látják, hogy a magyar tánc is — a „népi” mozgalom következtében — új virágkorát kezdi élni.
Elismerem, hogy már ezen a téren is történt valami. De ugyanakkor férfias nyíltsággal be kell vallani, hogy a magyar tánc azonban ma még csak egy száma a magyaros műsoroknak, — csak dísztánc, melyet a magyaros bálokon díszbemutatóként eltáncolnak, de látszik a táncosokon, alig várják, hogy vége legyen ennek a magyarságért hozott áldozatnak, és táncolhassák tovább az ő megszokott idegen táncaikat.
Magyaros öntudatot a táncba is! A magyar tánc ne legyen színpadi exotikum, hanem a magyar fiatalságnak tudatosan magyar szórakozása.
3. Mert ha a város fiatalsága már megszerette a szép magyar táncokat, akkor majd egy lépéssel tovább mehetünk, — és segíthetünk azon a nagy bajon is, hogy már a magyar falu magyar fiatalsága is idegen zenére, keleti ritmussal rángatódzik azokon a falusi bálokon is, melyek nem is oly régen még a magyar szórakozás színhelyei voltak.
Magyar öntudatra ébreszteni a falusi magyar fiatalságot is, hogy még a szórakozásban is magyar legyen. A levente- és cserkészképzésen átment falusi fiatalság szívesen fogja táncolni a magyar táncokat, de csak akkor, ha majd látja, hogy a magyar tánc teljes polgárjogot kapott a művelt társaságok szórakozásain és mulatságain is. De addig nem! Addig csak ábrándkergető lesz minden magyar, aki még szórakozásaiban is magyarnak szeretné látni a magyart…
Bugaci kanásznóta, — vagy „sláger”?!
Érdekes jelenséget lehet manapság megfigyelni:
Azok, akik a magyarságot szeretik és értékeit meg akarják menteni a pusztulástól, irtózatos erőfeszítéseket tesznek, hogy a magyar népdalkincset megmenthessék… A magyar zene rajongói járják a vidéket és titokban kottázzák és lemezre veszik a magyar nép ajkáról a magyar dalfoszlányokat… Cserkészek és regösök lepik el a magyar falvakat és nótát tanulnak a nép ajkáról… A főiskolán tanszéket — és lelkes tanárokat kap a „népi” zene és ének… Ambiciózus karmesterek és énektanítók keze alatt magyar (sőt „népi”) nótára nyílik még a városi fiatalság szája is…
És az eredmény?
Tény az, hogy a cserkészek és a leventék megtanultak egy jó csomó, (talán) régi, erősen katonás szellemű magyar nótát, és már nemcsak a rádión keresztül propagandáznak a magyar nóta érdekében, hanem hivatalos gyűléseiken és táboraikban is harsog már az a nóta, amit a gyűjtők magyarnak fémjeleztek… Sőt: A népi játékok és benne a népi dalok is polgárjogot nyertek a városi cserkészek előadásain és ünnepélyein is, és bizony nem ritkaság az, hogy nevelési szempontból nemcsak a „gyöngyösbokréta” előadásain, hanem a gimnáziumok cserkész- és levente-színpadjain is hallható a bugaci kanásznóta.
Megható ez a hősi erőlködés… Tiszteletreméltó az a hazafias szándék, mely a magyarság értékeit megmenteni akarja, — és még nótázó kedvében is magyaros ízűvé akarja varázsolni a magyart… Dicséretre és elismerésre méltó az a sok munka és sok-sok áldozat, amelyet a magyar nótakincs rajongói hoznak azért, hogy a már dalaiban is idegenlelkűvé vált magyarságot megajándékozzák az igazi magyar (vagy mint mondják: népi) nótakinccsel.
Mi magunk is örülünk ennek a mozgalomnak, mert mindenért, amivel öntudatosabb magyarrá akarják tenni a mai fiatalságot, csak lelkesedni tudunk. — És tapsolunk azok jó szándékának, kik szaktudásukat, munkájukat prófétai fáradhatatlansággal és rettenthetetlenséggel állítják a magyar nótakincs megmentésének szolgálatába.
Tehát nem a magyar népdal munkásainak erőlködéseit és eredményeit akarjuk kritizálni akkor, amikor megmondjuk, hogy
1. Egyrészt a magyar népdal még nem lett a mai magyar fiatalság vérévé,
2. másrészt félő, hogy nem is lesz azzá, ha egykét módszertani hibán nem változtatnak.
Pedig úgy szeretnénk, ha a magyar fiatalság legalább úgy szeretné és olyan öntudattal énekelné az igazi magyar dalokat, mint ahogy más nemzetek fiai szeretik a maguk népi dalait és büszkélkednek vele…
De akármennyire szeretnénk ezt, nem lehetünk vakok, hanem észre kell vennünk, hogy a magyar fiatalság egy része — legyen az városi vagy falusi fiatalság — csak addig dalol igazi (népi) magyar nótáikat, míg a hivatalos megnyilvánulások vagy a parancsszerű megmozdulások alkalmával énekelnie kell… De mihelyt megszűnik a nevelni akarók (sokszor parancsoló) hatása, — elkezd „slágereket” énekelni.
Lehet, hogy ennek az is az oka, hogy a magyar dalkincsünket megszerettetni akaróknak még nem volt elég idejük ahhoz, hogy egészen ráneveljék a fiatalságunkat a magyar nótára. Lehet. És, ha csak ez a baj, akkor még gyógyítható, mert az új irányú iskola, a cserkészet, a levente rá fogja nevelni a magyar fiatalságot arra, hogy ne csak ünnepélyes alkalmakkor és ne csak színpadon, ne csak a vezetők parancsára énekelje a magyar nótákat, hanem magyar büszkeséggel megszeresse és énekelje e gyönyörű magyar nótákat mint lélekmutató és léleknevelő magyar értékeket.
De amíg a filmek magyar nyelvű, de nem magyar lelkű slágereit dúdolja és fütyüli a magyar fiatalság a suszterinastól kezdve az egyetemistáig,… amíg még a parasztlegény is a gramofonlemezek idegen ritmusú tánczenéjére rángatódzik és vonaglik a táncában — és dúdolja hozzá az idegen dalt,… amíg a fiatalság túlságosan parasztosnak tartja a magyar lelkű szép magyar nótákat, és ezért nem akarja énekelni a magyar népdalkincs gyöngyszemeit,… amíg nem lesz annyira öntudatosan magyar a fiatalságunk, hogy belássa, e korban még a népi dal értékeit is elő kell szednünk és azzal is magyar-színűbbé kell tennünk a magyar fiatalság életét, — addig sok munka hiábavaló lesz,… addig csak színpad- és ünnepély-eredményeket érünk el, — és csak exotikum lesz a magyar népdal a fiatalságunk szemében…
De mi annak az oka, hogy annyi propaganda és munka ellenére is még távol vagyunk attól, hogy a magyar fiatalság egésze is szeresse és szívesen dalolja a magyar (népi) dalokat?
Már említettük ok gyanánt azt, hogy a magyar nemzetnevelőknek nem volt még elég idejük a magyar fiatalság lelkének átformálásához. Ez is komoly ok.
De ne haragudjanak meg azok, akik a magyar népdal megszerettetésének mozgalmát irányítják, ha megmondjuk nyíltan, hogy a kevés eredménynek a nevelési idő rövidségén kívül az is oka, hogy hiba van a magyar népdal megszerettetésének módszerében is: A népdalt megszerettetni akaró vezetők túllőnek a célon a magyar népdal mentése közben.
Nem vádolok. Bizonyítok:
1. Túlságosan radikálisak vagyunk a magyar népdal megszerettetésében, és azt kívánjuk a magyar fiatalságtól, hogy pl. a városi fiatalság a bugaci kanásznóta éneklésébe sírja bele minden örömét és búját. És mivel ezt nem teszi örömmel, megvádoljuk, hogy már annyira idegenlelkűvé lett, hogy már a bugaci kanásznótában se látja meg a magyar kincset, ezért nem énekli szívesen.
Pedig nincs igazuk. A bugaci kanásznóta lehet önmagában — magyar (népi) nótakincs gyöngyszeme, de ebből nem következik, hogy a magyar fiatalságot csak ezzel vagy csak ehhez hasonló magyar nótával lehet ránevelni a magyar nóta megszerettetésére. A bugaci kanásznóta magyar érték, és a bugaci kanász egész szívvel énekli. De nem szabad magyar nótával szemben idegenlelkű magyarnak mondani azt a balatoni halászt, aki szívesebben énekli a balatoni halásznótát (mert az közelebb fekszik a szívéhez, életéhez, mindennapjához), mint a bugaci kanásznótát. A bugaci kanásznóta és a többi egy vidékhez és egy foglalkozási ághoz kötött magyar nóta csak helyi színfolt a magyar nótakincsben, tehát dalolja csak azt azon hely azon embere, ahol az született és akik egész lelküket bele tudják énekelni abba a helyi és körülmények szülte magyar nótába.
A magyar fiatalság pedig ismerje meg ezeket a muzeális — vagy helyhez és emberekhez kötött szép magyar nótákat, de ne kívánjuk tőle azt, hogy a pesti diáknak vagy egy vidéki iparoslegénynek a bugaci kanász igazi népi nótája legyen a legkedvencebb dala.
2. Módszertani hibánk az is, hogy túlhangsúlyozzuk a magyar népdal kizárólagosságát, és csak azokat tekintjük magyar értéknek, melyeken már a századok pora gyülekezik.
Túlbuzgók vagyunk. Kiássuk ezeket a magyar értékeket. Ez még jó volna. De a baj ott kezdődik, mikor ezeket a századoktól beporzott magyar népdalokat tartjuk kizárólagosan értékeknek.
Pedig ebben sincs teljesen igazunk. Biztos, hogy azok az ősi (népi) magyar dalok nagy magyar értékek. De aki csak ezeket mondja magyar kincsnek, az nem jutott tovább annál, mint aki azt mondja, hogy a magyarság ezeréves irodalmában csak a „Halotti beszéd” az egyetlen érték. Mert a magyar nóta is él: Születik — él — meghal. És ma is születnek magyar dalok, melyeken még nem halmozódott fel a századok pora, de lélekben, szellemben, zenéjükben lehetnek annyira magyarok, hogy ezeket is a magyar nótakincshez kell számítanunk — és megtaníttatnunk. És ezek is magyar értékek lesznek, és a magyar fiatalság talán éppen korszerűségüknél fogva szívesebben énekli ezeket, mint azokat a nótákat, melyeket a magyar ének rajongó szerzetesei másoltak ki elmúlt századok elporosodott kódexeiből, — és így kódextávolságra vannak a magyar fiatalság lelkétől, pedig önmagukban vagy a maguk korában a magyar nótakincs gyöngyei lehetnek.
Szóval: Ne quid nimis! Ne túlozzunk.
3. Még abban se túlozzunk, hogy a műdalt száműzzük a fiatalság énekei közül.
Biztos, hogy ma van egy irányzat, amely fölényesen megveti a magyar műdalt és kegyetlenül kitiltja a magyar dalok sorából.
Megint hibázunk a módszerben. A cél jó, — de az odavezető út a túlzások miatt járhatatlan. Mert:
Ha a műdalon csak „slágereket” értünk, akkor mint a magyar lélektől idegen dalokat mi is száműznénk a magyar fiatalság nótái közül. De ha az a dal magyar lelkű, — és csak annyiban különbözik az értéknek tartott magyar népdaltól, hogy műdal, nem száműzném ezeket a magyar lelkű műdalokat, mert a magyar műdal is értéke lehet a nótázó magyarnak. Sőt éppen a sok használat miatt kopik le a műdal jellege, — és lassan elfelejtjük, hogy ez a nóta valamikor műdal volt, és szeretjük és daloljuk később őket mint eredeti népdalokat. (Példák vannak már erre!)
Mi tehát a teendő?
Ha a magyar fiatalságot nótájában is magyarrá akarjuk tenni, akkor túlzásoktól mentesen nevelni kell a magyar nótakincs megszeretésére.
A cserkészeten és leventeképzésen átment fiatalságra itt igen szép misszió vár. Ez a fiatalság már tudni fogja, hogy neki nem kell a „sláger”, mert idegen a lelkétől. De a bugaci kanásznótát is csak mint magyar exotikumot és muzeális értéket becsüli és szereti. Viszont az igazi és szívéhez álló magyar nótákat megszereti — akár népdal, akár pedig értékes magyarlelkű műdal is az. Ez a megszeretés pedig nemcsak abban áll, hogy parancsszóra és propaganda-előadásokon tele torokkal énekli, hanem abban, hogy ha szívéből nóta csordul, akkor nem „sláger”, hanem szép magyar nóta lesz az.
Ez az új szellemű fiatalság szívesen és öntudatosan fogja énekelni ezeket az erőszakoskodó túlzás nélkül megszeretett magyar nótákat, mert a magyar öntudat diktálja a legfőbb szabályt: Német nótát a németnek, de magyar nótát a magyarnak!
És ha ez az új magyar szellemű fiatalság egyszer megérti, hogy az idegen szellemű és keleti ritmusú „sláger” legtöbbször a lokálvilág nótája, — akkor ez a magyar fiatalság megveti a lokálok sokszor zsidószellemű „slágereit” még akkor is, ha ma zsidók helyett „őskeresztények” írják és nyekergetik is a lokálszellemet lehelő „magyar” dalokat.
De ez még nem elég.
Ha azt kívánjuk, hogy fiatalságunk nótái is magyarok legyenek, akkor ez a fiatalság értse meg, hogy nem szégyen és nem alsóbbrendűség a magyar nóta szeretete, — és hogy minden magyar társasághoz és minden magyar társadalmi körhöz jól áll a magyar nóta. Tehát:
Polgárjogot a magyar nótának minden magyar társadalmi osztályban! Helyet az igazán szép magyar nótának még az intelligens magyar társaságokban is. És magyar társaságban ne mondhassa senki:
— Valami „klasszikust” kérek, mert nem bírom ezt a cigánylelket lehelő magyar nótát!
Ha erre egy-egy magyar fiatalembernek lesz ereje, hogy azt mondja:
— Az igazi magyar nóta csak magyar lelket lehel, de ezt csak azok érzik, akiknek a szíve igazán magyar! — akkor majd ránevelődik a magyar fiatalság a magyar nótakincsre, — és nem azon vitatkozunk, hogy: „Bugaci kanásznóta vagy sláger?” — hanem magyar öntudattal — túlzások nélkül is — magyar nótát követelünk, mert szeretjük és becsüljük a magyar értékeket még a magyar nótakincsben is.
Igazi hazaszeretet
A „hazaszeretet” — szóval is úgy vagyunk, mint a „világnézet” szóval: az emberek már unják és nem szívesen hallják, mert annyian visszaéltek már ezzel a szent szóval, — és már annyiszor telekiabálták vele a magyar életet a magyar élet „vásári kikiáltói”, hogy erre is áll a régi mondás: A csillogó aranypénz is megkopik a kufárok kezén a sok használat miatt. A hazaszeretet csillogó aranya is elhalványul, ha e szent fogalommal visszaélők hétköznapisága és hitványsága tapad hozzá.
Rémeket látok? Nem hinném!
Volt egy idő, mikor vendéglőkben, kávéházakban, mulatókban minden szire-szóra felhangzott a magyar imádság, a magyar himnusz. Az igazi, jóérzésű magyar emberek csodálkoztak egy darabig a nemzet imádságának e hitvány profanizálásán, aztán megtorló intézkedéseket követeltek. És nem is kellett sokáig követelődzniök. Hamarosan jött a hivatalos intézkedés, és megszüntette ezt a hazafiasság stanioljáha csomagolt ízléstelenséget.
Ó, bár jönne már — nem a hivatalos intézkedés, mert ez itt nem segít, hanem — az igazi magyarok őszinte megvetése, és űzné ki a Haza szent templomából a hazaszeretettel, a hazafisággal kufárkodó álmagyarokat. Mert túlságosan elszaporodtak — különösen manapság — ezek a hitvány kufárok.
Napjainkban — hála Istennek — az egész magyar hazában fellángolt a haza- és magyarságszeretet. De szomorú jelenség, hogy e szent érzések nyomában mindenütt ott járnak a hazaszeretet kufár vámszedői is.
Ismered-e te is őket? Mivel tudom, hogy igen ravaszul álcázzák kufár voltukat, (neked pedig ismerned kell őket, hogy a színaranyat megkülönböztethesd a hitvány hamisítástól), élesen ráreflektorozok néhány ilyen hazaszeretet-kufárra azért, hogy ha majd az életben találkozol velük, rögtön megismerhesd hitvány üzelmeiket.
Tehát:
A haza- és magyarságszeretetnek hitvány vámszedői a „hurráh-magyarok”.
Madách Ember tragédiájának egy jelenete jut eszembe. Egy görög demagóg pénzeszacskót csörgetve megjelenik az agorán, és az ott ténfergő léhűtőket pénzért felfogadja, hogy halálra ordítsák magukat annak az érdekeiért, aki pénzével kibérelte a torkukat. — A „hurráh-magyarok” is rekedtre ordítják torkukat a hazafias szólamok hangoztatásával, de nem mások érdekeiért, hanem azért, hogy a hazafiság szent tüzénél megsüssék a maguk pecsenyéjét. Túlharsognak ezek mindenkit. Lekritizálnak mindenkit. Hazafiatlansággal, sőt hazaárulással vádlóinak mindenkit, aki nem tud olyan „hazafiasan” ordítani a hazáért, mint ők. De azt elfelejtik, hogy ezek a hazaárulóknak bélyegzett emberek az életükkel és munkájukkal többet használnak hazájuknak, mint ezek a magukat rekedtre ordító „hazafias” demagógok. A „hurráh-magyarok” azok a hazafiak, akik nem a hazáért, hanem a hazából élnek.
És mennyi ilyen „hurráh-magyar” futkos és ordít a magyar életben!
Nem sokkal különbek ezeknél a „díszmagyaros magyarok”.
Szép a magyar ruha. Büszkék lehetünk rá. Nem kell szégyellnünk a nagyvilág előtt sem a díszmagyar nemes előkelőségét. És hordják is csak minél többen a régi nemesi kúriák almáriumaiban megőrzött szép magyar ruhát, — és a mostani magyar fellángolásban megtervezett egyszerű, úriasan nemesvonalú, modern magyar ruhát. Mert boldog vagyok én is, ha tudom, hogy ez a szép magyar ruha áldozatos magyar szívet takar.
De kufárnak tartom azokat a „díszmagyaros magyarokat”, akiknek csak pávázó pompázásra jó a díszmagyar, — akik magyar ünnepeken díszmagyarba vágják magukat, de megkövetelik, hogy a haza busásan jutalmazza azon fáradozásukat és azon áldozatukat, hogy ilyen magyar ünnepnapokon vállalják a díszmagyar-viselet kellemetlenségeit és a díszmagyarban való áldozatos izzadást.
Nem sokat különböznek a tradíció díszmagyarosaitól a pártok újonnan díszmagyarba bújtatott magyarjai sem, akik meghozták azt az áldozatot, hogy busás jövedelem reményében megcsináltatták az új díszmagyart, és most díszmagyarosan ágálnak a pártok gyűlésein. — Ezek, ha mernék, az újonnan nyomott névjegyeikre foglalkozásként ezt az egy szót írnák: „hazaffy”.
Énmiattam járhatnak ezek az emberek régi és új díszmagyarban, de amíg a hazáért áldozatosan élni nem tudnak, én tudom és nyíltan megmondom, hogy nem hazát szerető magyarok ezek, hanem csak magyaros ruhát népszerűsítő modellek, akik ha megkapták a szolgálataikért a fizetést, örülnek, ha levethetik magukról a legújabb divatcsodát.
És mennyi ilyen modell járkál a magyar életben!
Csak árnyalatban különböznek ezektől a konjunktúra-hazafiak.
Ezek voltak a rózsaszínű magyarok. Ezek kacérkodtak 1919-ben a kommunizmussal, és csak nagy nehezen tudták fehérre mosni rózsaszínű életüket, mikor a Szegedről indult fehér hadsereg bevonult Budapestre. De ezek lettek a legnagyobb irredenták, mikor az irredentizmus megfejéséből teremtették elő az irredentizmussal megszerzett jó álláshoz és a nagystílű élethez a megfelelő anyagi bázist. Szavaltak is habzó szájjal a vérző Hungáriáról, a megkorbácsolt és kiűzött magyarokról, az elrablott haza szent rögeiről, — és mikor fáradtra irredentáskodták magukat, a pihenésül rendszeresített fényűző mulatozásaikban elfeledkeztek az elszakított magyarok éhezéséről és lerongyolódottságáról… De nem kell félnünk, még nem pusztult ki ez a faj, sőt ha nem vigyázunk, ezek a konjunktúra-magyarok mindig is törtetni fognak a magyar élet fóruma felé. Befogják vitorláikba a fellángolt hazafias érzés pozíciók felé lendítő erejét,… dűl belőlük a hazafiság, mint húsvét táján a barátból az alleluja,… lehazaárulóznak mindenkit, aki nem veszi át az ő szólamhazafiságukat,… csöpögnek a hazafiságtól, de csak addig, míg érzik, hogy a hazafiság jó cikk az érvényesülés piacán, de —
— ha — Isten ments! — valaha idegen rongyok foglalnák el a magyar trikolór helyét, akkor mindjárt racionalizálnák dühös hazafiságukat és helyezkednének… Talán akkor is felajánlanák szolgálataikat, — és ha elárulnák is az egykor émelygős hazafisággal körülhízelgett hazát, most is megnyugtatnák magukat azzal, amit 1919-ben tettek: „Ja, hát élni muszáj!”
És mégis mennyi ilyen konjunktúra-hazafi szaladgál a mi szép hazánkban!…
A mai magyar fiatalság azonban tisztán lát és megveti a hazafiságból élő hurráh-magyarokat, irtózik a díszmagyaros modell-magyarságtól és feljegyzi a mimikri-hazafiak nevét, és nem ezektől a kirakat-hazafiaktól tanul hazafiságot és hazaszeretetet.
Hát kiktől?
Talán ezektől:
Cseh megszállás alatt a komáromi bencés gimnáziumban tanítottam. Március 15-én sem engedtek bennünket ünnepelni. Sőt detektívek szállták meg az intézetet és a kulcslyukakon át hallgatództak, hogy miről beszélnek ezen a napon a bencés tanárok és a gyerekek.
A IV. osztályba kellett mennem március 15-én. Fiúk és lányok is jártak az osztályba. Amint beírtam az osztálykönyvbe, megdöbbenve látom: Az összes fiúk és lányok ünneplőben. Aggódva kérdezem, de csak suttogva:
— Mit tettetek, ti szerencsétlenek? Miért tüntettek? Ha meglátják a csehek, bezárják az egyetlen magyar iskolánkat… Mit fogtok szólni, ha a tízperces szünetben a cseh detektív megkérdezi, miért vagytok ünneplőben?
Felállt egy ragyogószemű kis magyar:
— Ha éntőlem kérdezné meg, én ezt felelném neki: Egy szegény magyar gyerek nem válogathat a ruháikban… Azt veszem fel, amelyik még nem nagyon foltos, — mert ez illik az iskolánkhoz.
Örül a szívem, amikor a kismagyar talpraesett válaszát hallom. Már meg akarom kezdeni az órát, de ijedve akad meg a szemem az ajtó melletti fogasra tett sapkákon: … A fogason három leánysapka egymásmellet!: egy piros, egy fehér és egy zöld leánysapka.
— Rakjátok szét azonnal a sapkákat! — suttogom. — Mi lesz, ha be talál jönni egy detektív?
Felpattan egy csicsergő szájú kis csitri:
— Akkor azt mondjuk, hogy véletlenül kerültek egymásmellé a sapkák! — és aranyosan mosolygott.
Nehezen ment a görögóra. Különösen attól kezdve, mikor óraközben megtudtam, hogy minden gyereknek a mellényén — ott a szíve fölött — kicsi nemzetiszínű kokárda bújik meg a begombolt kabát alatt. Aggódtam, — de Istenem — ki merte volna megbántani ezeknek az aranyosszívű gyerekeknek hamvas hazafias érzéseit?
Pedig bár vettem volna erőt magamon! Lehet, hogy a hurráh-magyarok hazaárulónak neveztek volna, de legalább nem történt volna meg ez:
Az óra után következő tízperces szünetben az egyik kis magyar rohanva igyekezett az egyik papírüzletbe. Annyira sietett, hogy nem is vette észre, hogy a kabátja közben kigombolódott, és ott virított a szíve fölött a piros-fehér-zöld kokárda.
Egy gumibotos cseh rendőr azonban meglátta. A trikolór feldühítette, mint vörös lepedő az aréna bikáját…
Megragadja a gyereket… Ráhúz néhányat durván a gumibottal… Dühösen rámutat a kokárdára és ordít:
— Disznó magyar! Tépd le azt a szalagot! — Vágd a földhöz! — Tiporj rá! — És köpd le!
A fiúnak ökölbe szorul a keze. Szembe néz a durva hatalommal, és összeszorított fogai közül csak ez az egy szó jön ki:
— Nem!
A rendőr nekiront — és üti-veri a már földön fetrengő kis magyart — és ordít:
— Tedd, amit mondtam, mert agyonverlek! — És belerúg a földön fetrengő gyerekbe.
A gyerek könnyes szemmel ránéz a rendőrre, de megint csak ezt mondja:
— Nem!
A bestiális rendőr újra nekiront és veri, rugdossa a gyereket, míg a kisgyerek ájultan terül el az utca porában… És véletlenül úgy esik a földre, hogy a szívével takarja el a március 15-i magyar trikolórt.
Rossz még rágondolni is… ökölbe szorul ezen ájult kisgyerek emlékére a kezem, mikor e kis magyar hős mellett látom a hazaszeretet és hazafiság mostani élősdijeit.
Pedig kell ezekre a kis magyarokra gondolnunk, mert ezek és ezeknek utódai mentek a komáromi Duna-hídra Teleki Pál elé, mikor az Kánya külügyminiszterrel a Felvidék visszaadásának módozatairól akart Komáromban tárgyalni a csehekkel. Ezek voltak azok, akik a gumibotos cseh rendőrök fogcsikorgatása között kiabálták Teleki autója felé:
— Pozsonyt vissza! Kassát vissza! Mindent vissza!
És a jutalmuk mi lett?!
Mikor nem sikerült a tárgyalás és Teleki búcsúzott Komáromtól, megint az utcán voltak a gyerekek és még jobban kiáltották:
— Mindent vissza!
Azonban:
Alighogy Teleki autója átment a hídon, a cseh rendőrök mindjárt fizettek ezért az önzetlenül igaz hazaszeretetért:
Nekirontottak a fiatalságnak, — és gumibotokkal némították el ezeket a történelmet csináló magyar gyermekeket.
Minden igaz magyarnak fájtak ezek a gumibotütések, de büszkék voltunk és vagyunk ezekre a kis magyarokra, mert ezeknél a hazavágyó magyaroknál csak a hazáért szenvedő és vérző magyar katona szereti jobban a hazáját. Mert a magyar katona szereti a hazáját, de nem a hazából él, hanem meghal a magyar hazáért. A hazaszeretet dobogószívű szobra az a magyar édesanya, ki még el sem sirathatja az egyik fiát, a másikat már engednie kell a frontra, hogy az megvédje oltárainkat és családi fészkünket. A hazaszeretet szürke napszámosa a belső front dolgozó magyarja, akinek kalács helyett most csak fekete kenyér jut és az is kevés, akinek finom ruhák helyett most csak foltozott munkásruha jut, — és mégis állja a vártát a belső fronton: Mindennapi munkájukat teszik a haza oltárára. Lesoványodnak a munka frontján, — pedig nem kapnak rendjeleket, nem kapnak busásan fizetett állásokat hazaszeretetükért.
Ezek azonban nem hurráh-magyarkodnak, nem feszítenek díszmagyarokban és nem színváltoztató mimikri-magyarok, hanem hősök, az igazi hazaszeretet magyar hősei.
És én ezekhez a hősökhöz küldöm iskolába a magyar fiatalságot, — és ilyen leckére tanítom:
…Büszke és boldog vagyok, hogy magyar vagyok. Büszke, mert ha kicsiny nép fia vagyok is, de olyan hős nép fia vagyok, ki véráldozataival becsületet vívott ki magának Európa előtt. De boldog is vagyok, hogy hősi ősök vérrel szerzett kincsének örököse lehetek.
…E nemes büszkeség nem engedi meg, hogy eltűrjem, hogy hazámról, fajomról, a magyarságról bárki csak egy rossz szót is szóljon. Én együtt érzek a Hazámmal. Népem becsülete az én becsületem. Hazám szégyene az én szégyenem is… Hazám boldogsága az én örömöm is… Ha a Hazám becsületére sárt fröccsentenek, az én arcomba is felfröccsen ez a sár, és elégtételt követel bennem a magyar.
…De nem vakít el ez a nemes büszkeség. Látom népem hibáját, de nem kéjelgek ezen hibák állandó hánytorgatásában, mert tudom, hogy az ellenségeinknek szolgáltatok Hazám ellen adatokat, ha örökké a „magyar bűnöket” emlegetem. Látom a bajt, de éppen azzal szeretem a hazámat, hogy először magamból, aztán környezetemből irtogatom ezeket a „magyar bűnöket”.
…Magyar maradok, ha a magyar Haza most csak kicsi kenyeret tud is adni a foszlós bélű kalács helyett. Én megvetem a konjunktúra-magyarok haszonleső lelkületét, mely azt hirdeti: Ubi bene, ibi patria (Ott van az én hazám, ahol jól megy a sorom). Én nem mondom azt, amit a hazátlan, nemzetközi lelkületű gyászmagyarok akarnak széthinteni ebben az országban, hogy t. i. a dolgozó magyarnak mindegy, hogy ki az úr felette, mert neki úgyis csak verejtékeznie kell, akármilyen nyelven is parancsolnak neki. A hazáját szerető dolgozó magyar tudja, hogy más a munka és az élet, ha hazámban hazámért dolgozom, — és más, ha a magyar hazában idegen érdekekért fehér rabszolgaként dolgozom azért, hogy a rabszolgatartó gondtalanabb életet élhessen.
…Ez az öntudatos hazaszeretet tanít meg ezen új elvekre: Nem kell a júdáspénz, akármennyit ígérnek is belőle, ha hazám elárulását követelik érte… Nem kell a jó állás, a gondtalan élet, ha magyar Júdásként kell élnem abban a „jó állásban”… Nem kell az új világ, ha hazámnak nem jut önálló hely a világ nagy térképén.
…Ez az öntudatos hazaszeretet tanít meg alázatosságra, és Eszterházy Jánossal én is hirdetem: A magyar hősi és katonai erények egymagukban nem lettek volna elégségesek ahhoz, hogy a magyarság egy ezredévig megmaradhasson a történelem állandó hullámverésében. A magyar kardhoz kereszt is kellett. A haza oltára mellett mindig ott állt az Isten oltára. Az én hazaszeretetemnek alkotóeleme az Isten szeretete és Istennek magyarosan hűséges szolgálata.
Ez a magyar hazaszeretet kemény leckéje. Ezt nem értik meg a hazaszeretet vámszedői. De ezt élték a komáromi kis magyarok… Ezt élik a magyar hősök a Don partján… És ezért tartanak ki a belső fronton a dolgozó magyarok.
Aki megtántorodik a júdáspénzért, — áruló.
Aki elhagy egy magyar őrhelyet és idegennek engedi azt át, — az magyar Júdás.
Aki csak addig szereti a hazáját, míg az a mesterséges hazaszeretet állást, pénzt, karriert jelent, — az sohase volt magyar, hanem csak mimikri-hazafi.
Az új magyar fiatalság azonban megveti a magyar Júdásokat és a mimikri magyarokat, és belekiáltja a magyarság fülébe:
Mi élünk, dolgozunk és mindent áldozunk a magyar Hazáért… Nem azért, mert jutalmat várunk, hanem mert a büszke magyar szívünk ezt parancsolja. Nehéz lesz ez az áldozatos hazaszeretet. De vállaljuk, mert magyarok vagyunk, — és a magyar mindig szerette a férfimunkát.
