„Az emberiség történetének tulajdonképpeni, egyetlen és legmélyebbre ható tárgya… a hitetlenség és a hit küzdelme” (Goethe). .A múlt század második felében úgy látszott, hogy ez az örök küzdelem a hitetlenség javára dől el. A mechanizált életérzés földi adottságokhoz tapadt és mereven elutasította mindazt, ami a tapasztalat körén túl esik. Anyagelvűség és fejlődéselmélet, pozitívizmus és agnoszticizmus uralkodott a tudományban és a bölcseletben. „Isten” Feuerbach szerint csak az emberi szív kivetített vágya, amelyet a képzelet öltöztet a valóság érzetét keltő ruhába. Nietzsche pedig dühkitöréseiben ujjongva hirdeti: „Isten halott. Mi megöltük őt.” Azonban a magabízó ember hitetlenségének örömujjongását csakhamar felváltotta a józan kiábrándulás. A mélyebben gondolkodók csalódással és megdöbbenéssel eszméltek arra, hogy ha nincs Isten, minden munka és földi küszködés, minden derű és fájdalom elveszti értelmét. Az embernek szüksége van Istenre! A hitetlenség nem ad végső megnyugtató feleletet a világmindenség rejtélyére, aláássa a nép erkölcsét és az állam tekintélyét, megfosztja az egyént az alkotás örömétől és a szenvedéshez szükséges kitartó türelemtől.
Ez a felismerés töltötte el a 20. század emberét Isten felé irányuló mélyen gyökerező vágyódással. A lélekben ismét felsírt az ember örök Isten-keresésének szomjas sóvárgása. A bennünket magyarokat számtalan szempontból annyira érdeklő Németország „világnézeti” vajúdásának hátterében ennek az Isten-keresésnek emésztő nyugtalansága rejtőzik. A népi megújulásért küzdő németség felismerte, hogy nem élhet hit nélkül. Ami pedig a hit tartalmát illeti, a német nép két táborra oszlik. Ez a két tábor legalább is egy évtized óta szenvedélyes harcban áll egymással.
Az egyik tábor a keresztény híveké, akik — legyenek bár katolikusok, vagy hitvalló evangélikusok — Jézus Krisztust Istenüknek vallják, „mert úgy tetszett az Atyának, hogy őbenne lakozzék minden teljesség és hogy ő általa megengeszteljen magával mindent, hogy békességet szerezzen keresztjének vérével mindennek” (Szent Pálnak a Kolosszeiekhez írt levele 1, 19—20).
A másik oldalon állnak a „német hit” követői, ők is elutasítják a 19. század hitetlenségét. Rájöttek, hogy az anyagelvűség nem elégséges magyarázata a világmindenség titkainak[1]. Ezért Hauernek, a „német hitmozgalom” (Deutsche Glaubensbewegung) megszervezőjének könyvében („Deutsche Gottschau”) az első mondat így hangzik: „A hit harcosai vagyunk a hitetlenséggel szemben”. (1) Hogy mi ennek a hitnek tartalma, azt azonnal ismertetni fogjuk. Előzetesen azonban Hauer személyének jelentőségét kell látnunk.
Hauer tübingai egyetemi tanár, neves vallástörténész és indológus, 1906—1911-ben mint protestáns hithirdető működött Indiában. Itt azonban ő maga lett lélekben pogánnyá és visszatérve Németországba, a kereszténység abszolút jellegét feladta, majd szenvedélyesen támadta. 1934-ben a különböző némethitű szövetségeket a „német hitmozgalom”-ban egységes szervezetbe tömörítette, (amelyből azonban később kilépett). Szervezői működésénél is jelentősebb a Deutsche-Gottschau című könyve. Ez a némethitű törekvések és eszmék leghívebb és legtökéletesebb foglalata. Benne együtt van mindaz, amit a német hitmozgalom tagjai közös vallási meggyőződésként elismernek.
Míg Rosenberg taktikai okokból, a tömeg félrevezetése végett hitrendszerét „pozitív” kereszténységnek nevezi, addig Hauer a kereszténységgel őszintén és nyíltan teljesen szakít. Vallási elgondolása azonban tartalmilag megegyezik Rosenbergével. Hauernek vallástörténeti tudása miatt a tőle felvetett német hit kérdése körül az elmúlt hat évben éppen olyan heves harcok folytak, mint Rosenberg „Mythus”-a körül. Katolikus és protestáns oldalról, valamint profán vallástörténészek részéről nagyszámú könyv és cikk jelent meg Hauerrel szemben.
A bölcseleti embertan, a faj- és örökléslélektan, a faj- és vallástörténet fegyverével vívott harc kissé elcsitult Németország háborús vállalkozása óta, de legkevésbé sem szűnt meg. Tekintet nélkül a faji vallás képviselőinek tömegszervezési sikereire vagy kudarcaira, tekintet nélkül arra, hogy az 1914-es világháború előtti évekre visszanyúló újpogány mozgalom jelenleg fejlődésének milyen szakaszában van, elméleti téren hitvédelmi célból a vallás és a faj kérdése manapság változatlanul lelkiismeretes figyelmet érdemel és beható tárgyalást igényel.
A vallás és faj viszonya Hauer elgondolása szerint. J. W. Hauer szerint mindenegyes vallás valamely faji lélekből organikus szükségszerűséggel sarjad ki mint az illető fajnak fajszerű vallásformája. A vallások különbözősége tehát a fajok különbözőségén alapul.
Ebből a tételből kiindulva, Hauer a vallásokat négy csoportra osztja: az északifajú-indogermán, előázsiai-szemita, mongol-keletázsiai népek és a Földközi-tenger keleti részén élt keverék-kultúrák vallás-típusára. Hauert a harmadik és a negyedik vallástípus nem érdekli, ezért könyvében csak az északifajú-indogermán és az előázsiai-szemita vallástípus lényeges vonásainak kidolgozására törekszik, mert véleménye szerint ennek a két vallástípusnak jellegzetes megnyilatkozása: a német hit és a kereszténység Németországban egymással döntő harcot vív.
Az északifajú-indogermán terület magában foglalja a földnek azt a nagykiterjedésű részét, amely Európa nyugati részétől déli részéig terjed, „hol Délkelet-Oroszország nagy steppéi belenyúlnak Ázsiába és ahol a folyóvölgyek és szorosok utat vágnak az Elbur-hegységen és nyúlványain, valamint a Hindukuson át Irán felé és Észak-Indiának termékeny síksága felé” (5). Ezen a nagykiterjedésű földterületen a népek „fajilag teljesen keverten” (6) élnek, azonban az északi faj bennük különös módon hatékony volt és ma is az. Ugyanis „az indogermánok egész története azt mutatja, hogy mindenütt, ahol az indogermánok területén valami nagy és maradandó alkotás keletkezett, ott ez összekapcsolva volt eredetét tekintve az északi fajjal” (53). Az északifajú-indogermán területen évezredek folyamán organikus szükségszerűséggel különböző vallások keletkeztek, amelyek — bár külsőleg egymástól különböznek — azonban alapjukban véve megegyeznek, ugyanahhoz a fajszerű indogermán vallástípushoz tartoznak. Ennek a vallástípusnak örökbecsű megnyilvánulása az indek és a pogány germánok vallása, továbbá az újplatonizmus és a középkori német misztika. A „német hit”, amit Hauer terjeszt, szerinte nem más, mint az indogermán vallástípus korszerű kifejezésformája. „A német hit északifajú hit a legmélyebb, legátfogóbb értelemben” (52).
Ahogy a német hit az északi fajból organikus szükségszerűséggel kinőtt, éppúgy alakítja ki Hauer szerint az előázsiai-szemita faj is a maga vallási világát. Az előázsiai és a szemita fajból idők folyamán nagyszámú vallás keletkezett. Ezek a felületes szemléletben ugyan különbözők, valójában azonban a mélyreható elemzés ugyanazt a lényeget fedezi fel bennük. A zsidó és a keresztény vallás is az előázsiai-szemita faj terméke és ezért belső tartalmuk egybevágó. Magát Jézust is, „annak a népnek és fajnak lelkisége határozza meg, melyhez tartozik” (251).
Hauer szerint sajátos módon tükröződik vissza a kereszténység tanításában az a szemlélet, ahogy az előázsiai-szemitafajú ember Isten, világ és az ember fogalmát, valamint az erkölcsi parancsokat átéli. Isten számára mindig személyes, hatalmas akaratú, megbosszuló, büntető, megváltó lény. A világ siralomvölgy, melyből túlvilági paradicsomba vágyódik. Az embert bűnös lénynek tartja, aki Megváltó segítsége útján üdvözölhet. A bűnt az ember istenellenes rosszakaratára vezeti vissza. Erkölcsi felfogásának kifejezője a Tízparancsolat és Jézusnak a szeretetről szóló túlzó tanítása.
A kereszténységnek az előázsiai-szemita fajból organikus szükségszerűséggel sarjadt vallási és erkölcsi felfogását az indogermán ember elveti magától, nem ugyan azért, mert téves, hanem mert számára fajidegen. Már pedig — mondja Hauer — „idegen lelkiség talán egyideig megütközést kelthet. Ha azonban egy nép kebelében irányító szerep jut neki osztályrészül, akkor ennek a folyamatnak nem lehet más a következménye, mint lelki ziláltság és szellemi rendellenesség, aminek hatásaképpen a nép legmélyebb erői elkorcsosulnak és tősgyökeres alkotóereje felbomlik” (237). Ezért tehát az indogermán embernek az előázsiai-szemita-keresztény idegenszerűség ellen kérlelhetetlen harcot kell indítania és a német hitet kell vallania, mert ez az északi fajból származik és ezért egyedül csak ez képes „megmutatni az üdvösséghez vezető utat népünk számára” (253).
Tehát a német hit alapja egyrészt az a biológiai jellegű tanítás, hogy a vallás a faj terméke, másrészt a pragmatikus igazságfogalom, amely szerint valamely vallás nem igaz objektív értelemben, hanem csak hasznos annak a fajnak számára, melyből eredt. Biológiai vallásmagyarázat és pragmatikus igazságfogalom, mindkettő az „élet”-bölcseletnek az emberről alkotott sajátos szemléletéből ered. Az életbölcselet hatásaképpen Hauer azt vallja, hogy a vér (jelképes értelemben véve) organikus szükségszerűséggel hívja életre a pragmatikus értékű fajszerű vallási képzeteket és erkölcsi felfogást. Hauer gondolatvilágában a szabadakarat számára nincs hely. A vér és a vele elválaszthatatlanul egybekötött, kikerülhetetlen isteni sors határozza meg az emberi gondolkodást és cselekvést. „A szellem a vérben gyökerezik, benne isteni kényszerűség él, amely az embert sorsszerűen meghatározott létmódra készteti” (45). A vér teremti a fajszerű vallási világot és az ember „hitsorsát” (240). A vér határozza meg az ember erkölcsi felfogását és cselekvését is. A vérben Isten van jelen, úgyhogy nem az ember, hanem az Isten a jónak éppúgy, mint „a rossznak okozója” (150). Mivel a vér szükségszerűen mindent meghatároz, Hauer világnézetében a szellem szabadságának elismerése teljesen hiányzik.
A szabadság tagadásából magától értetődően következik az egész történelmének az életbölcselet szerint való szemlélete. A nép történelme organikus szükségszerűséggel belülről bontakozik ki. Ahogy a mag a növény egész későbbi fejlődését csíraszerűen magában foglalja és ahogyan belőle a növény egész élete, növekedése, virágzása és gyümölcshozása organikus szükségszerűséggel bontakozik ki, éppenúgy a nép is történelme során olyan, „mint a növekvő szervezet, amelyből önkényesen egyetlen rész el nem távolítható vagy egyetlen lényeges vonás el nem választható” (160).
A vallásról, emberről és történelemről alkotott biológiai felfogás logikus koronája Hauernek minden lét ősokáról ugyancsak az életbölcselet szellemében vallott nézete. A végső valóság Hauer szerint élet, akarat, cselekvés. Benne „minden ellentét találkozik. Világ, világfölötti lét, személy, nem-személy, transzcendencia, immanencia… sőt jó és rossz” (207). A „régi tiszteletreméltó jelképes szóval” (220) Hauertől „Istennek” nevezett végső valóság a világ fölött is áll, de egyben a világban önti ki lényét, úgyhogy „minden létező az örökkévaló csírájából szükségszerűen nőtt ki” (68). Hauer tehát az Isten-problémát a panenteizmus szellemében vallja, amely szerint a világmindenség Istenből származik, Istenben van, Istenhez tartozik és Isten a világba önti ki magát, egyben azonban nem oldódik fel a világban, hanem föléje is emelkedik. Hauer panenteizmusa biológiai, mert a világon túlemelkedő és a világba magát kiárasztó Istent mint örök életalapot, mint az élet végtelen folyamát állítja elénk.
Ez a panenteista biologizmus a német hit bölcseleti alapja: Isten a világot felülmúló és a világban önmagát kifejtő életalap; a nép és az egyes ember történése organikus szükségszerűséggel nő ki vérből; a különböző vallások a fajok terméke, amelyekben az Isten különböző módon nyilatkoztatja ki magát.
A faji világszemlélet bölcseleti bírálata. A biológiai világkép legnagyobb és alapvető hibája, hogy a szellem sajátos világszemlélet az emberi szellemet tagadja vagy ami ezzel egyértelmű, vitalizálja, azaz csupán biopszichikai tényezőnek tekinti. Márpedig a való helyzet elfogulatlan vizsgálásának eredménye szerint az emberi szellem egészen más mivoltú, mint a biopszichikai vagy organikus-vitális élet.
Az ember szellemi lelke nem a vitális természet szülötte. A keresztény bölcselet felfogása szerint Isten teremtő tevékenységének eredményeképp jut a testbe. Mint ilyen a testtel lényegi egységbe forrva, magán hordja a testi kapcsolatból eredő öröklődő vonásokat is. Azonban önállósága, szabadsága világosan felismerhető abból, hogy ismerő és akaró tevékenysége anyagtalan szellemi tárgykörre is kiterjed, továbbá önmagát a tárgyi világtól megkülönböztetni képes, azonkívül az önelhatározás szabadságának birtokában van, aminek következtében a természet vak ösztöne fölé tud emelkedni és ennek követelődzésével szemben magasabbrendű szellemi értékekért szabad elhatározással magát irányítani tudja. Ezért az emberi szellem öröklés- és fajbiológiai törvények ketrecébe nem zárható be.
Ebből következik, hogy az emberi kultúra (tudomány, művészet, erkölcs, vallás) nem a vér organikus eredetű és pragmatikus jelentőségű terméke, hanem a szabad emberi szellem spontán megnyilvánulása és egyben objektív érvényű. A szellemi tartalmak mint az emberi szellem alkotásai az ember vitális természete fölé emelkednek, ezért nem öröklődnek, hanem csak a kulturális hagyomány származtatja át ezeket az értékeket nemzedékről-nemzedékre. Nincs tehát öröklődő vallás sem. Vagyis az északifajú germán nem örökli a panenteizmust úgy, mint ahogy születésében adottságképen kapja kék szemét, szőke haját, magastermetű fejlődésre irányuló öröklődő hajlamát.
Mivel a szellemi tartalmak nem öröklődnek, mindenegyes ember saját fáradsága útján szerzi meg és képességének mértéke szerint dolgozza fel azokat.
Kétségtelen azonban, hogy Hauer tévedéseiben is, mint minden tévedésben, van szemernyi igazság. Az ember nem tiszta szellem. A szellem-test élő egészének és lényegi egységének következménye, hogy a lélek öröklődő alapfunkciói[2] megnyilvánulnak azon a módon, ahogy az ember a kultúra és a szellemi élet javait elsajátítja és feldolgozza. Itt jutnak szerephez tehát az emberi lélek öröklődő és így faji vonásai is. Másszóval, az objektív érvényű, vagyis mindenféle fajú ember előtt nyitva álló szellemi tartalmak mindenkori feldolgozása, alakítása, a gyakorlati életben történő megvalósítása függ csak a nép vagy a faj öröklésbeli adottságaitól. Mindebből nyilvánvaló, hogy nem a faj vagy a „vér” funkciója a kultúrális javak általános érvényű lényege, hanem a fajból csak az a fajszerű kifejezésforma származik, ahogy az egyetemes értékű kultúrkincseket a különböző fajú népek megragadják, konkrét módon kifejtik, sajátjukként megformulázzák és gyakorlati magatartásukban érvényesítik.
A mondottakat a vallás és a faj viszonyára alkalmazva, összefoglalólag megállapíthatjuk, hogy a vallás sem a faj vetülete, hanem az emberi szellem spontán megnyilatkozása. (Itt módszeres tárgy elhatárolásból eltekintünk a kinyilatkoztatás tényétől és a profán vallástörténeti szemléletmódnak megfelelően az embert tekintjük a vallás alanyának. Nem vizsgáljuk tehát egyelőre — hanem csak alább — azt a kérdést, mennyiben alanya a vallásnak az Isten és az ember). Bizonyos fajhoz tartozás nem kötelez a csak arra a fajra érvényes, ú. n. faji vallás felvételére, hanem igenis a minden faj számára kötelező igaz vallás fajszerű elsajátítására. Mióta Jézus Krisztus a földön járt, nem ütközik leküzdhetetlen nehézségbe ennek a vallásnak felismerése.
Hauer felfogása az erkölcsről egyértelmű a szélsőséges relativizmussal. Szerinte ugyanis a különböző fajok különböző erkölcsi elveket organikus szükségszerűséggel termelnek ki magukból; továbbá jó az, ami a faj érdekét szolgálja. Mivel — ahogy az imént említettük — kultúra egész területe a szellemi lélek spontán megnyilvánulása és nem a faj organikus terméke, azért az erkölcsi elvek is a fajok fölé emelkednek, vagyis objektív és általános érvényük van. Igazmondás, bátorság, hűség, felebaráti szeretet, igazságosság stb. oly erények, oly viselkedésmódok, amelyeknek erkölcsi értéke nincs erre vagy arra a fajra korlátozva. Lehetséges, hogy a különböző emberek, fajok és népek különbözőképpen viselkednek az erkölcsi elvek gyakorlati megvalósításában. Ez azonban éppoly kevésbé érinti az erkölcsi elvek objektív érvényét, mintahogy pl. a Pythagoras-tétel igazsága is független attól, hogy ki mikor hol és hogyan gondolkodik róla. Egyébként pedig a szellemi élet megnyilvánulásainak és így az erkölcsnek is csak akkor lehet tartósan haszna, fajfejlesztő és fenntartó ereje, ha a fajok változékonyságától független változatlan, objektív értékük és érvényük van.
Még pár szóval ki kell térnünk Hauer biológiai történetszemléletének bírálatára is. Mivel a tudomány, vallás, erkölcs, művészet stb. nem organikus szükségszerűséggel sarjad ki a fajból, hanem csak fajszerű elsajátításukban van szerepe a fajnak, ezért a faj nem lehet az emberiség történetének döntőjellegű meghatározója, bár a történelemalakító tényezők közt kétségtelenül ott szerepel a faj is. A faji, gazdasági, éghajlati, társadalmi és kulturális stb. viszonyok jelentős hatást sugároznak a történelem menetére, azonban e tényezők fölött áll az ember, aki nem tehetetlen labdája sem külső, sem belső kényszernek, hanem szabadakaratának erejével saját tervei szerint irányítólag tud belenyúlni a történelem vezetésébe. Következőleg a történelem nem organikus szükségszerűséggel lejátszódó természeti jelenség, hanem kulturális folyamat, amelyet a különböző természeti tényezők befolyása ellenére is az emberi szabadakarat határoz meg döntő módon.
Indogermán vallástípus? A bölcseleti bírálat után kerülhet csak sor vallástörténeti vizsgálatára. A különböző vallások valóban osztályozhatók faji alapon! Hogy csak a Hauertől kiemelt két vallástípus vizsgálatánál maradjunk, valóban van indogermán és szemita vallás-típus? Ezek mint az északi, illetve az előázsiai-szemita faj szükségszerű vallási megnyilatkozása egymással szemben áthidalhatatlan ellentétben állnak?
Vizsgálódásunkat az indogermán vallásokkal kezdjük. Hauer állításának csak akkor lehet bizonyító ereje, hogyha a túlnyomóan északifajú népek körében keletkezett vallások, mint az ind, perzsa, görög, római és germán vallás, egységes indogermán valláscsoportba besorozhatok. Azonban kiváló vallástörténészek (pl. Heiler[3]) ítélete szerint az említett vallások beható vizsgálata azt mutatja, hogy erről szó sem lehet. Az északifajú népek területe a különböző népek és kultúrák sokféleségének széles kiterjedésű színhelye, ahol egyúttal a különböző irányú, sőt egymással ellentétes vallások gazdag és színes sokszerűségét találjuk, továbbá ezek a vallások önmagukban tekintve is bonyolult és sokrétű alakuláson mentek keresztül idők folyamán.
Teljesen önkényes Hauernek az az állítása, hogy a tőle hirdetett német hit az indogermán valláscsoporttal legbensőbben rokon. Az indogermán vallások feltételezett közös jellegét Hauer nem a rómaiak formalisztikus jogi vallásában, sem a görögök szépségét és összhangot lehelő apolloni vallásában, sem a perzsák eschatologikus irányzatú harcos dualizmusában látja, hanem az ind monista-panteista végtelenség-misztikában és a tőle befolyásolt újplatonizmusban.
A személytelen isteneszme, ami Hauer szerint az indogermán vallástípus általános jellemzője, csak az ind misztikában, a belőle származó görög orfizmusban és az ennek hatása alatt álló újplatonizmusban található meg. Itt tehát történelmi közvetítés érvényesült, nem pedig szükségszerűen feltörő faji igény. Az ind monista misztika keletkezési oka is csak bölcseleti: az egységre törekvő bölcseleti szemlélődés a nagyszámú isteni sokadalomba egységet akart belevinni a személytelen Brahman-fogalommal. Azonban a személyes isten hite (theizmus) „a polietizmus formájában nemcsak a mai napig is mint India valóságos népvallása maradt meg, hanem a magasabbfokú vallási rétegekben is mindig újból feltör valóságos vallásként, mint a személyes Brahman imádása”.[4]
Perzsia, Görögország és Róma vallásai Hauer indogermán vallástípusába egyáltalán nem illeszthetők be, mivel ezek a vallások személyes istenfogalmat hirdető politeista-jellegű vallások voltak. Egyébként pedig az orfizmus és az újplatonizmus csak szűkebb körökre szorítkozott.
Hogy Hauer besorozhassa az egységes indogermán vallástípusba a politeista ógermán vallást, mint monista misztikát értelmezi, amelynek belső faji szükségszerűségétől hajtott utóda lenne a szintén panteistának tartott Eckhart Mester misztikája. Mindkét értelmezés téves. A germán vallás nem volt panteista, hanem személyes istenekben hívő politeista vallás. Egyik kiváló ismerője, W. Baetke szerint az ógermán istenek személyes felsőbb hatalmak voltak. „Ha manapság egyesek megkísérlik az ellenkező állítást, eljárásuk nem az alaposabb történelmi vizsgálódásból származik, hanem a germán vallás „tisztább” és „nemesebb” formájának vágyából, amelyet a felvilágosodás és a monizmus szellemében gondolkodó mai ember elé mint eszményt állítanak oda.”[5] Nincs tehát semmi történelmi alapja annak a kísérletnek, amely a német hitet a germán vallásból akarja levezetni. A kettőnek a legkisebb köze sincs egymáshoz. Aki a germán vallást valóban ismeri, azonnal belátja a némethitűek próblákozásnának tudománytalanságát.
Hauer az újplatonizmust „a görög szellem legérettebb gyümölcsének” (27) tekinti és beiktatja a panenteista indogermán vallástípusba. Az újplatonizmus valóban panenteista-misztikus isteneszmét hirdetett, azonban sem eszmei eredetében, sem képviselőiben nem szorítkozott csupán indogermán területre. Keletkezésének helye Alexandria, a fajilag kevert és főleg erős zsidóréteggel átitatott hellenista világváros. Az újplatonizmus eredetében és kiterjedésében nemzetközi volt. Megalapítója az egyiptomi hellenista Ammonios Sakkas és Plotinos. Útkészítői közé tartozik az orfikus hatása alatt álló görög Platón, a szír Poseidonios és Numenios, a zsidó Philon. Legfőbb szóvivője ismét két szír: Porphirios és Jamblychos. Későbbi híres képviselői közé tartozik az afrikai Szent Ágoston, az arab Alfarabi (†950), a zsidó Avicebron (1020—1050/70) és a német Eckhart Mester. Tehát különböző fajokból származó egyének eszméi fonódtak össze az új platonizmusban, amely a századok folyamán a legkülönbözőbb fajokra sugárzott ki. Ezért lehetetlenség az újplatonizmust a „görög szellem legérettebb gyümölcseként” az indogermánok javára kisajátítani.
Téves Eckhart Mester misztikájának monista misztikaként való értelmezése is. Kétségtelen, hogy a középkori német misztika szoros kapcsolatban állott az újplatonikus bölcselettel. Maga Eckhart Mester is erősen Plotinos hatása alatt volt. Eckhart szavai újplatonikus beszédmódja miatt könnyen félreérthetők. Hogy azonban panteista volt-e Eckhart, ez a kérdés a történelmi kutatásra tartozik, nem pedig a vérvallás „világnézeti” megsejtésének vagy lármás hírverésének ügye. A tudományos alaposságon kívül a középkor mély hitének és a valódi katolikus misztikának szellemét kell szívében hordania annak, aki Eckhartot, a középkori német katolicizmusnak ezt a valóban elismerést érdemlő jelességét meg akarja érteni. A keresztény újplatonizmus és így Eckhart is abban különbözik az eredeti újplatonizmustól, hogy a természet világát és az emberi lelket is teremtettnek tartja s nem az Egy hasonló lényegű kiáradásának. Steinbüchel összefoglaló ítélete szerint a német misztikának úgynevezett „panteizmusa” az újabb kutatás szerint egyáltalán nem tartható fenn. Akármennyire félreérthető is Eckhart fogalmazása dialektikus összefüggéséből kiszakítva — nemcsak ellenfelei értették így, hanem leghívebb tisztelőinek egyike, Nicolaus Cusanus is tudott a félreértés lehetőségéről — Eckhart hűséges egyházi érzületű ember volt és sohasem ismerte el, hogy az Egyház tanításával ellenkezőt akart volna hirdetni.”[6] Eckhardt szilárdan meg volt győződve a háromszemélyű Istenről, aki teremtette a világot mindazzal együtt, ami csak benne van. A német misztika többi nagy képviselője is, mint Tauler János és Seuse Henrik, hitte és hirdette Isten és a világ különbözőségét.
Ez a rövid történeti áttekintés elégséges cáfolatot ad Hauer indogermán-vallástípust hirdető elméletére. Látható, hogy az indogermán népek és vallások körében kivételektől eltekintve (ind, orfikus és újplatonikus misztika) az egy vagy több személyes isten hite volt elterjedve. Ehhez a megállapításhoz kell hozzásorolnunk azt a kétségbevonhatatlan tényt is, hogy a személytelen-misztikus isteneszme más fajok területén is felbukkant bölcseleti jellegű vallásirányzatokban, így a zsidóságban (kabbala, chasszidizmus), az iszlámban (szufizmus), sőt Kínában is (taoizmus). Ebből a meggondolásra késztető tényből az következik, hogy nem lehet szó indogermán vallástípusról, melyben uralkodó a személytelen-misztikus isteneszme. Egyéb vonásokban is az indogermán vallások oly nagyfokú változatosságot mutatnak fel, hogy faji alapon történő típusos egybefoglalásukat minden elfogulatlan vallástörténész határozottan elutasítja. Legyen elégséget itt a már említett Heileren kívül Söderblom tekintélyére hivatkoznunk, aki a vallás és a faj viszonyának kérdésében éppen az indogermán és szemita vallások vizsgálatával kapcsolatban a következőképpen összegezi megállapításait:
„Nem fogok annak a kísértésnek engedni, hogy fejtegetésem a fajlélektanba lyukadjon ki. Ily rövid szólamokkal nem lehet jellemezni a bonyolult vallástörténeti jelenségeket. És én nem hiszek a fajban és vérben, hanem a számtalan tényezőn alapuló történelemben és kultúrában. A történelem maga gondoskodott arról, hogy problémáit ne egyszerűsítsük le faji különbségekre. Nem szükséges rámutatnom arra, hogy … a személytelen panteizmusnak, az Én és Te között álló határvonal elmosódásának nemcsak az árják közt, hanem Kínában is…, valamint a nem-árja iszlámban is vannak követői. A nemcsak nyelvileg, hanem véleményem szerint etnográfiailag is rokon árja népcsaládból nemcsak a két misztikus világvallás sarjadt ki, hanem az egyik profetikus vallás is.”[7]
Ennek következtében a német hit sem lehet a (nem létező) indogermán vallástípusnak korszerű kifejeződése. Lényegében nem más, mint a modern kor valláspótléka és meg sem érdemli a „német” jelzőt. Az indek vallásához éppúgy nincs köze, mint az ógermán valláshoz, vagy a középkori német misztikához. Hauernek német hit címén összehordott gondolatvilága a felvilágosodás és az életbölcselet talajából származik, azonkívül önállóság nélkül való továbbfejlesztése a modern evilági álvallásnak a faj divatos cégére alatt. A felvilágosodástól kölcsönzi Hauer a kereszténység kiirtásának vágyát, az életbölcseletből pedig az emberről, kultúráról, az értékszemléletről vallott és fent már cáfolt nézetét. Az annyira gyűlölt zsidósággal is van Hauernek rokoneszméje: a német hitnek több köze van az újkori panteizmus atyjához, Spinozához, mint az újplatonikus beszédmodorú Eckhart Mesterhez.
A zsidószármazású életfilozófus Bergsonhoz és a szintén zsidóvérű Buberhez több szál fűzi Hauert, mint a német Lutherhez vagy Kanthoz. Helmut Lother ítélete szerint nem érdektelen rámutatni arra sem, hogy Hauer gyakran hivatkozik Lessing, Herder, Schiller, Goethe és Fichte személyére, mint a német hit koronatanúira, oly emberekre, akik „vagy egyenesen szabadkőművesek voltak, vagy legalább is szabadkőműves gondolatokat vallottak.”[8]
Van-e szemita νallástípus? Az előázsiai-szemita faji térségen kialakult vallások csakugyan egyeznek lényegükben? Ezekre a kérdésekre a zsidók és a velük faji összetételben nagyfokban rokon babiloniak vallásának összehasonlítása ad feleletet.
Figyelemreméltó történelmi jelenség, hogy ennek a két rokonnépnek vallása mennyire különbözik egymástól. Az ókori Elő-Ázsia nagyműveltségű kultúrnépe minden szempontból, gazdasági, hatalmi, kulturális tekintetben messze-messze felülmúlta a maroknyi zsidóságot, vallása azonban az Ószövetségtől mily messzire elmaradt. Ε két vallás közt áthidalhatatlan szakadék tátong.
A köztük levő lényegbevágó ellentét legfőképpen a vallás középpontjában álló isteneszme különbözőségében tárul elénk. Izraelnek egy Istene van, Babilonnak 60X60=3.600, azaz végtelenül sok. Az Ószövetség isteneszméjének legjellegzetesebb vonása a kizárólagosság. Jahve megalkuvás nélkül való elismerést követel. A zsidó nép „más” isteneknek nem hódolhat (Mózes II. 19, 16—20). Babilon színes isteni sokadalmában ismeretlen gondolat ez a feltétlen szolgálatot parancsoló kizárólagosság.
Jahve nemcsak minden „más” istent kizáró egy Isten, hanem egészen más jellegű lény is, mint Babilon istenei. Ezek, bár nagyobbak, hatalmasabbak a halandóknál, azonban nem mentesek az emberi gyarlóságoktól. Szeretkeznek, gyűlölködnek és egymás ellen harcolnak. A földi halandókhoz hasonló igényeik vannak: kedvelik az evést-ivást, a szép ruhákat, a zsíros és vidám dőzsöléseket. „Mint a legyek” csoportosulnak a bemutatott áldozat körül, hogy jószagú párolgását élvezhessék. Igényesek is; Istar, a termékenység és szerelem istennője a maga jellegének és istennői működésének megfelelően különösen válogatós; egyik himnuszában így finnyáskodik: Nem akarok én kövér marhákat, hizlalt juhokat enni, adjanak nekem pompástestű nőket, szép férfiakat. A templomi férfi és női prostitúciót gyakorló babiloni vallás színvonala mélyen alatta marad a háromszor szent Isten vallásának. Jahve maga a szentség, mely személyének lényegét alkotja. Ezzel szemben a babiloni istenek emberszabású lények, tele emberi törekvésekkel, szenvedélyekkel és bűnökkel. Az Ószövetség vallása kifejezetten etikai vallás.
A két rokonnép vallásának fontos különbsége, hogy Jahve transzcendens lény, feltétlen ura a természetnek és a történelemnek. A világ ás az idő fölött áll, mint a mindenséget teremtő és kormányzó Isten. Kezében tartja a világ és a történelem irányítását. A babiloni vallás viszont természetvallás; istenei a természet különféle jelenségeiben, legfőképpen a csillagos ég útján nyilatkoznak meg. Az istenek sorsa a világ és az emberek sorsává lesz. A teogoniák egyúttal kozmogoniák is. Jahve viszont teljesen más, mint a világ, az idő és az emberek. Hisz mindenható, végtelen nagyságú Teremtőjük.
A bibliai és babiloni vallás ellentétes isteneszméje meglátszik mindegyik vallás egész mivoltán. A biblia vallását a történelmi jellegű gondolkodásmód élesen szembehelyezi a babiloni vallás kozmikus-asztrális világképével. A bonyolult babiloni asztrális mitológia ismeretlen az Ószövetségben. Mítosz és képszerű ábrázolás nélkül tisztelt Istene tiszta szellem, aki — bár Teremtő — elsősorban azonban mégsem a természeti jelenségeken keresztül, hanem történelmi tényekben: az emberiség sorsának mindenható erejével történő irányításában mutatja és nyilvánítja meg akaratát.
Mindezek a vonások elégséges bizonyítékot szolgáltatnak a bibliai és a babiloni vallás alapvető ellentétére, úgyhogy e két vallás sem alkalmas faji alapon történő típusos osztályozásra. Tehát előázsiai-szemita vallástípus éppoly kevésbé van, mint indogermán vallástípus. Hauer a faji vallástípusok gondolatára nem tudományos érvek útján jutott el, hanem a képzelet és az önkényes, elfogult kieszelés útján. Ezt a megállapításunkat más oldalról, a zsidó és a perzsa vallás összehasonlításával is megerősítjük.
A némethitűek szemében a kereszténység fajidegen vallás, mert az állítólagos szemita vallástípushoz tartozik. Ennek pedig jellemzője, mint már ismertettük, a monoteista, személyes Isten, ki a világon túl, megközelíthetetlenségében trónol, továbbá az emberiség bűnbeeséséről szóló elbeszélés, azonkívül az Isten előtt való megigazultság követelményének, a bűntől szabadító Megváltó közvetítő tevékenységének és a jutalom gondolatával összekapcsolt ítéletnek tanítása.
Vajon a némethitűeknek a kereszténységről mint szemita faji vallásról alkotott véleménye támaszkodhatik-e éppen az egyik kiváló indogermán vallásra, Zarathustra vallására? Engedjük csak röviden a tényeket beszélni. Zarathustra vallásában, ebben a tisztára indogermán vallásban sajátos módon ugyanazokat a vonásokat találjuk, amelyeket a némethitűek mint tipikus szemita jellegzetességet neveznek meg. Az irániak vallásában is ott van a személyes Isten, Ahura Mazdah, aki szintén világfölötti Isten. Ellenlábasa a sátán; ez azonban végül is legyőzötten Isten hatalma alá kerül. Megtalálható Zarathustra vallásában a bűnbeesésről (Yasht 19, 34) és a gonosz emberiség megítéléséről (Vendidat 2, 22) szóló elbeszélés. Zarathustra vallása tud a bűnökért kijáró büntetés szükségességéről (Vendidat 14). A megváltó (saoshyant) várásáról (Yasna 43, 3), a jók jutalmazásáról (már a Gatha-kban is) és Ahura Mazdah országában való személyes boldog halhatatlanságáról. A megváltóvárás annak megsejtése, hogy kívülről valami segítségnek kell jönnie a megváltás, a bűnök kiengesztelése végett. Ez a sejtés azonban csak merő vágy maradt a perzsa vallásban és nem, mint az Újszövetségben, történelmi valóság Jézus Krisztus megváltó működésében. Azonban a perzsa vallásnak ez a sejtése, ez az epedő megváltás-várása cáfolat a némethitűeknek azzal a állításával szemben, hogy az árja ember számára fajidegen tanítás a személyes Istennek, a megigazulásnak és a bűntől való megváltásnak eszméje.
Természetesen a zsidó és a perzsa vallás összehasonlításakor a perzsa vallás minden kiválósága ellenére sem lehet a két vallás egyenlő-értékűségéről beszélni. Ennyit a tisztára profán vallástörténeti szemlélet is megállapít. Hisz az Ószövetség élő Istene más, mint Ahura Mazdah elvont alakja. Azonkívül a bibliai és az iráni monoteizmus sem azonos. Ahura Mazdahn kívül mellékisteneknek is van hatalmuk. Így azután a vallásalakulás további szakaszában a perzsa vallás sem kerülhette el a sokistenhitben való ellaposodást. A mellékisteneken kívül egyre inkább hatalomhoz jutottak még különböző védőszellemek is, ami lassanként Ahura Mazdah egyeduralmának végleges megdőlését jelentette. A természetkultusz (föld, víz, tűz, fák, növények tisztelete) a perzsa vallás minden szakaszában fenntartotta magát. Azonkívül a mazdahizmus idők folyamán mindinkább nemzeti jelleget öltött és ezáltal elsatnyult. Vele szemben az Ószövetség vallása a kereszténységben világvallássá magasztosult.
Mivel nincs szemita vallástípus sem, a faj nem tekinthető a vallás közvetlen és szükségszerű meghatározójának. Ennek következtében a kereszténység is független lényeges alkotó elemeinek tekintetében minden faji hatástól. Nem a szemita faji lélek párázata.
Honnan származik tehát? A kereszténység isteni kinyilatkoztatásból eredő, vagyis abszolút vallás igényével lép fel. A kinyilatkoztatás annyit jelent, hogy Isten maga ereszkedik le és közöl vallási igazságokat az emberekkel. A némethitűek keresztényellenes álláspontjának végső alapja a természetfölötti létet tagadó monizmus. Ez pedig nem akar tudni világfölötti személyes Istenről, aki szeretetének túlcsordulásában a világot szabad elhatározásból a semmiből megteremtette A monizmus számára ez az Isten a szemita lélek fajzata. Csak a bennünk és általunk létező, világhozkötött és személyiségünk mélyén önmagát kinyilatkoztató „Istennek” van helye a monizmus gondolatvilágában. Márpedig, amennyiben Istenről beszélünk, komolyan — ha a fogalmaknak értelmét meg akarjuk hagyni — nem lehet szó világhoz kötött „Istenről”, hanem csak világfölötti személyes Teremtőről. Ily Istent vall a föld valamennyi élő népi (és nem bölcseleti) vallása, mikor követőik Istenükhöz imádkoznak.
Ez az Isten, mivel Teremtőnk, a legbensőbben átjárja a teremtményeknek és így a földkerekség népeinek és emberfajainak létét. Kinyilatkoztatja magát a természeti jelenségekben és a történelemben, de nem utolsó sorban minden egyes faj „ősakaratában” (Hauer kifejezése) is. Van tehát természeti kinyilatkoztatás. Az ember képes kiolvasni a természetből és a történelemből Isten gondolatait. Az elme a teremtés többértelmű és néma jeleit egyértelmű beszéddé törekszik összefogni, ez a ténykedés már emberi mű s mint ilyen magán viselheti a fajszerű, népi jelleget.
Azonban ez a természeti kinyilatkoztatás az isteni önmegnyilvánulásnak nem egyedüli formája. Mivel Isten nem világhozkötött lény, hanem mindenható és bölcs Teremtő, személyi mivoltának mindenképpen megfelelő, hogy szabad elhatározásból önmagát kiárasztó szeretetének kifelé történő közlését ne kösse a természeti jelenségek vastörvényeinek merev formáihoz, (hogy belőlük az emberi elme tapogatózva kiolvashassa Isten gondolatait) hanem a természeti okok hálózatán felülemelkedő módon, szellemi személyes úton tárja fel az embernek önön lényének gazdagságát. Ily módon méltó volt, hogy Isten a természeti kinyilatkoztatáson kívül még természetfölötti kinyilatkoztatást is adjon. Ez, mivel tartalom és eredet szerint Isten műve, azért messze túlszárnyal minden emberi gondolatot, minden népi, faji bölcsességet. Nem szeszélyes önkényen, hanem Isten végtelen bölcsességén és jóságán állt, hogy önmagát az embereknek kinyilatkoztassa-e vagy sem. És ha ezt megtette, ismét csak Tőle függött, hogy milyen formában és körülmények között (zsidó nép körében!) adta kinyilatkoztatását. Ezen a téren az ember, a teremtmény nem vonhatja kérdőre Istenét, nem jelölheti meg a bölcs és mindenható Teremtőnek a kinyilatkoztatás módját. Egyedül Ő az Úr. Ő egyedül!
Mivel a természetfölötti kinyilatkoztatás nem emberi bölcsesség, hanem Isten szava, nem egy meghatározott népet illet csak, hanem a Föld valamennyi népét. Isten szavának népek és fajok fölött álló jellege van. Természetesen, a népiség és fajiság vérhezkötött sajátsága itt is érvényre jut Isten szava elfogadásának és feldolgozásának módjában. Ezért a természetfölötti kinyilatkoztatás tüzénél lángra lobbanó vallásosságból nem hiányzik a népi és faji színeződés. Azonban a kinyilatkoztatott vallás lényege oly igazságokat és értékeket foglal magában, amelyek — mivel Istenből származnak — minden emberi és időleges határon túlesnek és változatlanok, mint maga az Isten.
Ha tehát a kinyilatkoztatás a megvetett zsidó nép területén történt is meg, kötelező erejét nem veszíti el, mert tekintélye és ereje mint Isten szaváé Istenből van és nem abból a fajból, amelynek területén az Isten szava elhangzott. Emberileg megérthető, hogy a német hitmozgalom tagjai mint monisták nem fogadják el a személyes Istent és így monista mivoltuknak megfelelően nem ismerik el a természetfölötti kinyilatkoztatás lehetőségét. Azonban ebben az esetben a kereszténységet és a kinyilatkoztatást ne tekintsék faji lélek termékének. Eljárásuk ugyanis — amint láttuk — bölcseletileg és vallástörténetileg egyaránt téves.
A germán vallás és a kereszténység. A vallás és a faj sokat vitatott kérdéstömbjének általános jellegű tárgykörében foglal helyet mint részletkérdés, mint mellékes jelentőségű mozzanat az ógermán és a keresztény vallás viszonya. Tárgyalását kisebb fontossága miatt el is hagyhatnók. Hogy mégis kitérünk rá jelentőségét meghaladó mértékben, ez azért látszik szükségesnek, mert a vallás és a faj kérdését Németországban vetették fel és az újpogány törekvések hírverésének hatásvadászó anyagát éppen a germánok ősi vallásának és a kereszténységnek viszonyáról terjesztett téves nézetek alkotják. Mit szól ezekhez a germán vallástörténet? Igazolja-e az ógermán vallás elfogulatlan vizsgálata az újpogányság szóvivőinek álláspontját?
Az újpogány mozgalom a germán vallás megújítását és a kereszténységnek vele való pótlását tűzte ki feladatául. Ez a szándék természetesen nem annyit jelent, hogy a régi germán isteneket újból vallási tiszteletben akarják részesíteni és a mítoszokat újból a hit tárgyává szeretnék tenni; a „német hitmozgalom” tagjai erélyesen visszautasítják azt a vádat, hogy ők „Wotan-tisztelők”. A való élet képzelgésmentes józanságában délibábos és nevetséges kísérlet volna a régi letűnt germán múlt vallásának változatlan állapotban történő felelevenítése. Mivel a német hitmozgalom tagjai képzett egyének, sőt részben egyenesen tudósok, az ilyen vállalkozástól távol is állnak. Amit életre kelteni akarnak, az nem az eredeti germán mitológia vagy az ősi kultusz, áldozatok és ünnepek pogánysága, (bár ilyen irányzat is van a különböző újpogány alakulatok között), hanem a régi pogány germánoknak vallásossága, vagyis világszemlélete és isteneszméje. Az újpogányságnak tehát az a törekvése, hogy a keresztény hit helyébe mítosz lépjen, de szellemibb alakban, a mai német ember hitének és gondolkodásának megfelelő, megújított korszerű mítosz. Természetesen ennek a törekvésnek csak akkor van értelme, ha abból a meggyőződésből, fakad, hogy a germán vallás legbensőbb lényegében értékesebb volt, mint a keresztény hit. A némethitűek ezt valóban így is tartják; a kereszténységet alacsonyabbrendű vallásformának tekintik, a szemita faji lélek termékének, mely fajidegen a germánok számára. Láttuk már az előzőkben, hogy a vallás nem a faj folyománya és működése. A kereszténység sem faji vallás, vagyis nem a zsidó népszellem szülötte, hanem Jézus Krisztus istenemberi személyében beteljesült isteni kinyilatkoztatásból ered. Ezért nincs egyetlenegy fajhoz sem kötve, hanem mint az élő Isten szava minden néphez és fajhoz szól, minden embert kötelez. A kinyilatkoztatás kérdésén túlmenően, vallástörténeti téren szembe kell néznünk azokkal az állításokkal, hogy a germán vallás a keresztény vallást belső értékében felülmúlta, továbbá, hogy a germán vallásosság fajszerű szellemének a kereszténység gyökeresen idegen és ellenséges jelenség volt.
Magától értetődik, hogy a germán vallás, éppen mivel pogány vallás volt, ellentétben állott a kereszténységgel. A germánok sokistenhívők voltak. Legnevezetesebb isteneik: Tiu (északon Tyr), Donar (Thor) és Wodan (Odin). Ezeken kívül még sok más isten is részesült tiszteletben; így Baldur, Loki, Njörd (Nerthus), valamint Freia és Frigg istennők. Kultuszuk nem különbözött lényegesen más régi művelt pogány nép kultuszától; a germánok is imádsággal és áldozatbemutatással tisztelték isteneiket. Ünnepélyes vagy más komoly alkalmakkor (pl. harc előtt vagy után) nagyobbrészt állatáldozatokkal fordultak isteneikhez, de nem volt ritka az emberáldozat sem. Az áldozat gyakran jóslással volt egybekötve; az istenség akaratát vagy a „sorsot” előjelek, vagy sorsvetés útján törekedtek megtudni. Tacitus leírása szerint a germánok a szent ligetekben tartott fehér lovak nyerítését mint jövőt jósló előjelt figyelték; Strabo görög történetíró pedig arról ír, hogy a kimberek papnői a feláldozott hadifoglyok belső részéből jósoltak. Az áldozati jósláson kívül szokásban volt a sorsvetés útján történő jóslás is; ima kíséretében földre dobtak mágikus jelekkel, az ú. n. rúnákkal („Runen”) megkarcolt botocskákat, hogy ezekből a jelekből megtudják a jövőt. Az áldozatot kísérő imákban a germánok segítséget vagy a jövendő feltárását kérték az istenségtől. Némelykor engesztelő áldozatot is mutattak be az istenség haragjának kiengesztelésére.
A germán pogány kultusz két főelemének, az áldozatnak és az imádságnak tényéből kiolvasható a pogány vallásosság alapvető vonása: az ember életében és minden ténykedésében az istenektől függő helyzetben érezte magát. Az istenek védelme alatt állott az egyénnek és a közéletnek egész élete. Az északi germánok az istenség iránt megnyilvánuló bizalmat a fulltrui szóval fejezték ki; az isteni fulltrui, vagyis olyan valaki, akibe teljes bizalmat lehet helyezni. Ez a bizalom az istenség hatalmának és segítőkészségének hitén alapul. Isteni segítségre rászorul az ember, mert a néphit szerint ellenséges hatalmak is vannak, szörnyek, démonok és óriások, akik az emberek életét és munkáját veszélyeztetik. Velük szemben az istenek állandó harcban állnak, hogy az embereket védelmezzék és segítsék. Ebben az örökös küzdelemben a főszerepet a néphit Thor-istennek tulajdonította.
Ha a germán vallásnak ezt a néhány vonással megrajzolt képét szemügyre vesszük, benne több oly mozzanatot találunk, amelyek számunkra visszataszítólag hatnak; ilyen a sokistenhit és az emberáldozat. Ha azonban e külső forma alatt rejtőző belső maghoz behatolunk, vagyis a sokistenhitben és az áldozatban kifejezésre jutó vallásos lelkületet mélyebbre ható szemlélettel elemezzük, akkor alig akadunk a germán vallás lényeges vonásai között olyanra, ami a kereszténységgel kiengesztelhetetlen ellentétben volna. Sőt azt találjuk, hogy a germán vallásnak vannak a kereszténységbe átvezető gondolatai is. Ezek közé tartozik az isteni segítségbe vetett erős hit és az isteni gondviselésre való bizodalmas hagyatkozás. Azonkívül az emberi életet végigkísérő baráti és ellenséges felsőbb hatalmak ellentéte sem keresztényellenes eszme. Ha a pogány germán hűséges szolgálata és az áldozatbemutatás révén isteneivel magát szövetségben állónak gondolta, úgyhogy istenét fulltruinak, baráti istennek nevezte, nem látható be, miért is lett volna az ily hitet valló germánnak a keresztény vallás idegenszerű és fajellenes.
Az újpogányság szóvivői a germán vallásnak keresztényellenes vonását mindenekelőtt abban látják, hogy szerintük belőle teljesen hiányzott az a mozzanat, amit a keresztény hitben „istenfélelemnek” hívunk. Véleményük szerint — és ezt hangsúlyozottan kiemelik — a pogány germán nem ismerte az istenség hatalma alatt való alázatos alávetettséget, mint a zsidó vagy a keresztény. A germán ember viszonya istenéhez kölcsönös baráti egyenrangúságon alapult. Isten az ember barátja és bizalmasa volt. Ez a vélemény a germán vallás történetének igazi ismerte alapján nem fogadható el. Kétségtelen, hogy az izlandi Saga-kban találhatók adatok és kijelentések, amelyekből arra lehet következtetni, hogy az északi germán istenét barátjának tekintette. A fulltrui elnevezés is erről a viszonyról tanúskodik. Ezen a ponton azonban a germán vallás nincs áthidalhatatlan ellentétben a kereszténységgel. Ellenkezőleg, éppen ez olyan vonás, amely előttünk keresztény jellegűnek tűnik fel. Nem alaptalan az a feltevés, hogy az ú. n. germán „baráti istenhit” (Freundgottglaube) az északi germánok között csak a kereszténység befolyásának következtében bukkant fel. A fulltrui-hit akár germán eredetű, akár pedig keresztény, egyik esetben sem mondható, hogy a jámbor pogány germánnak az istenséghez fulltrui-hitben kifejezésre jutó viszonya tisztára csak „barátság”, a félelmet és az alázatot nemismerő kapcsolat volt. Az északi germánok vallási forrásai éppen az ellenkezőjét bizonyítják. A jámbor germán, aki barátjául választotta istenét, előtte azért mégis szent félelemmel és tisztelettel is hódolt. A Saga-k nem egyszer szólnak az istenek bosszújáról; pusztító vihar, hirtelen szerencsétlenség, éhínség vagy vulkán kitörése, mind-mind az istenek bosszuló haragjának megnyilvánulása a pogány germán szerint. A déli germánok vallásában a félelem, alávetettség és az alázat érzetének meglétéről Tacitus tanúskodik „Germania”-jában, midőn leírja az egyik nemes német törzsnek, a semnonoknak azt a szokását, hogy szent ligetükben emberáldozatot mutatnak be, továbbá csak megbilincselten lépnek be a szent ligetbe és ha valaki elesik, nem szabad felkelnie, hanem a földön magát hengergetve kell elhagynia a ligetet. Mindez Tacitus szavai szerint az istenségtől való függés és alávetettség kifejezésére szolgál.
Más ezekhez hasonló adatok a pogány germán korból világosan mutatják, hogy az istenektől való félelem és a függés tudata a germánoknak sem volt idegen. Hogyan is illeszkedhetett volna be az ima, áldozat, főképpen az emberáldozat ténye olyan vallásba, ahol az istenséghez való viszony nem lett volna más, mint kölcsönös baráti bizalom és ragaszkodás, a hasonlóállásúak büszke, önérzetes, de mégis barátságos jellegű egyenlőségtudata?
Az isteni segítségbe vetett bizodalmas hit és az istenség előtt megalázkodó szent félelem egyképpen jellemzi a keresztény és a germán vallást, ami azután a pogány germán törzsek között a keresztény hithirdetés számára kiindulásának alapjául is szolgált.
Ha a germán vallásban a némethitűek felfogásával szemben érintkező pontokat is találunk a kereszténységgel, nem szabad az ellenkező tévedésbe esnünk és azt hinnünk, hogy a germán pogányság a kereszténységnek egészében rokon előzete volt. Az alapvető különbséget a kereszténység és a pogányság között nem engedhetjük elmosódni és mindenkor világosan kell látnunk. Azok az adatok, amelyeket a germánok lelkében élt mély istenfélelem és bizalom tanújeleiről felsorakoztattunk, egyúttal láthatóvá teszik azt a távolságot is, ami elválasztotta a kereszténységtől a germán vallást. Ε tekintetben elsősorban a germán istenekre kell gondolnunk. A germán pogány múlt emlékeinek elfogulatlan átkutatása lépten-nyomon beleütközik a tökéletlen és méltatlan isteneszmébe. A germán istenek nem abszolút hatalmak. Végtelenség és mindenhatóság, örökkévalóság és szentség hiányzik tulajdonságaik közül. Bár hatalomban és élettartamban felülmúlják a halandókat, azonban mégis minden szempontból véges és korlátozott egész létük. Csak emberszabású lények. Valamennyi isten élete ismeri a kezdetet és a véget. Úgy születnek és ha a nagy világdráma (ragnarök) befejeződik az istenek alkonyán ők is meghalnak. Az isteneszmének ehhez a fogyatékosságához járul még az is, hogy a germán istenek nem erkölcsi eszmények; nem szentek, sem nem „jók” az abszolút erkölcsiség értelmében. Erkölcsi erő nem sugárzik ki belőlük. A germán istenek nem bocsátanak ki erkölcsi parancsolatokat. Csupán mint földi javak adományozói és földi célok segítői részesültek tiszteletben. Csak segítő és védelmező, de nem uralkodó és parancsoló istenek.
A germán vallás isteneszméjének e tökéletlenségei következtében már eleve alsóbbrendűnek tűnt fel a kereszténységgel összehasonlítva. A keresztény hithirdetés meglátta a gyarló isteneszmében a pogányság gyöngéjét, melynél fogva kiemelte sarkaiból. A szent, mindenható és örökkévaló Istenről, az ég és a föld Teremtőjéről szóló tanítással szemben a pogányság mit sem tudott hatékonyan szembehelyezni. Ezért a kereszt feltűnésének fényében teljessé vált a germán vallásnak már megkezdődött felbomlása. „Istenteleneknek” nevezték északon a késői pogányság korában azokat, akiknek hite a régi istenekben megrendült és nem találtak a pogányságban többé fogódzó pontot az élet felvetődő kérdéseinek megoldására. Sokan kijelentették a hitetlenek közül, ha hitük állapotáról kérdezték őket, hogy csak saját hatalmukban és erejükben hisznek.
Az a vallásforma, amely a pogányság feloszlásának idején uralkodott, a sorshit volt. A férfi nem félt a sors csapásától, hanem határozottan és félelem nélkül lépett elébe. A germán hősiességnek fogalmán a fenyegető és megsemmisítő sors láttára is egyenes tartású és megtörhetetlen férfias magatartást szokás érteni. A közeledő halállal bátran szembenézni, ezzel teljesedett be a harcosnak hőssé válása. Azonban a kemény hősiesség és a sorshit kapcsolata semmit sem változtat azon a tényen, hogy a sorshitben vigasztalatlan vallási sötétlátás fejeződött ki. A sors titokzatos, megengesztelhetetlen hatalom. Védtelenül áll vele szemben mindenki. Emberi esdeklés mit sem változtathat rajta. A hős magatartásra félelem, de egyben remény nélkül való is. A sorshiten mindig valami sötét, végzetes tragédia árnyéka terjeng. Bármily vigasztalatlan is egész légköre, benne a vallásos jámbor lelkület nyomát mégis megtaláljuk: mikor a hős elfogadja a sorscsapást, benne felsőbb hatalom, az emberek életsorsát irányító isteni erő megnyilvánulását látja.
Azonban az a valódi vallási igény, amely mindenkor az istenséggel való egyesülésre törekszik, nem talált a sorshitben kielégülést. A sors nem volt isten; nem lehetett imádsággal és áldozattal megközelíteni, ezért a sorshit nem is nevezhető a szó valódi értelmében vallásnak. Ha vallási vágy kifejezője is volt, azonban ezt a vágyat nem tudta kielégíteni. A mélyen vallásos lelkületűeket nem volt képes betölteni. Bár az emberrel szemben kemény erkölcsi követelményeket támasztott, azonban helyettük semmit sem nyújtott.
Valószínűleg ezen a ponton található meg a kereszténység viszonylagos gyors és könnyű győzelmének magyarázata. Abba a légüres térbe, amely a germán istenhit felbomlásával keletkezett, tört be az Evangélium örömhíre, az igazi istenhit meggyőző erejével. Éppen a pogány istenhittel rég leszámolt mélyen vallásos germánok vették fel szomjas lélekkel és készségesen az új tanítást. A keresztény hitben feleletet találtak a bennük égő kérdésekre, amelyeknek kielégítetlensége a pogányságtól való lelki elszakadásukat idézte elő. Megtalálták az új hitben mindenekelőtt a mindenható Istent, aki hatalmasabb volt nemcsak az óriásoknál és démonoknál, hanem még a sorsnál, sőt a halálnál is. Benne azért az elárvult pogány germán lélek jelen életére és a halál után mindörökre védelmet és célt talált.
A faj szerepének elfogulatlan értékelése. A faj a vallás mértéke; ezt a tételt nemcsak az indogermán és szemita vallások összehasonlító vizsgálatának eredményei cáfolják meg, hanem hogy valótlanságáról meggyőződjünk, elégséges csak belepillantanunk bármelyik vallástörténeti kézikönyvbe. Sem a primitívek vallása, sem pedig bármelyik vallás a nagy világvallások közül nincs egy meghatározott néphez, fajhoz kötve. Így volt ez már a történelem előtti időkben is. A már ekkor meglevő és manapság is sok pogány nép vallásában virágzó szellemhit (animizmus) különböző formái Ázsia, Afrika, Ausztrália és Amerika fajilag különböző népeinek vallásában, sőt még Európában is, úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Az eredetileg árja buddhizmus Tibet, Kína és Japán mongolid fajkörhöz tartozó népeihez vándorolt el. A szemita származású iszlám viszont az egykor túlnyomóan árja perzsákat, India egy részét, a maláji szigetvilágot és az afrikai néger törzsek egy részét árasztotta el.
A világvallások és az ú. n. vallási zsenik áttörik a faji korlátokat. Rosenberg és Hauer, Bergmann és Ludendorffék szenvedélyesen elutasítják a kereszténység hitterjesztő tevékenységének jogosultságát; nem lehet szerintük egy népet sem megrabolni saját faji vallásától. Ámde a történeti tények az ellenkezőt bizonyítják. Az emberiségben mindenkor megvolt a vallási egyetemességre irányuló törekvés. Minden világvallás lényegéből kifolyólag missziózik. Hogy ez milyen mértékben, ütemben és módon, továbbá céltudatosan vagy csak úgy magától történik, ez függ az illető vallás természetétől, belső erejétől és a külső körülményektől. Téves állítás, hogy csak a kereszténység folytatott missziót (Bergmann). A hinduizmus misszió útján terjedt el egészen a Szunda-szigetekig és manapság is újból missziózik. A buddhizmus Indiából kiindulva, Tibet, Mongólia, Kína, Korea, Japán és Hátsó-India földjét hatotta át egészen Jáváig és ma ismét terjeszti tanait még Európában is. Köztudomású, hogy az iszlám a világháború után is milyen tevékeny és eredményes hithirdetést végez évről-évre, főképpen a négerek között. A konfucianizmus az egész Távol-Keletet átgyúrta, sőt még a világháború alatt is a konfuciánus Ku Hung Ming azt hirdette, hogy Európát csak a konfucianizmus volna képes megmenteni.[9]
A világvallások természetszerű törekvése, hogy a népek és fajok különbségei fölött minden embernek üdvöt hirdessenek, anélkül, hogy e közben a népi és faji sajátságokat sértenék, vagy fejlődésükben megakadályoznák. A világvallások kétségtelenül a népek természetvallása fölött állanak, nagyobb értéket képviselnek. Így a kereszténység is, ha csak pusztán földies szemlélet szerint nézzük, elvitathatatlanul fölötte állt a germán törzsek sokárnyalatú haldokló pogány vallásának.
A némehitűek, miközben minden „dogmakényszert” iszonyodva elutasítanak, görcsösen és ellenmondást nem tűrve ragaszkodnak ahhoz az alapvető „dogmájukhoz”, hogy a faj a vallás meghatározója. A keresztény ember is tisztában van a faj biológiai fogalmának jelentőségével. Jól tudja, hogy a faj benne van Isten teremtő tervei között. Sőt ezen túlmenően látja azt is, hogy a történelem útja nem a fajok értelmetlen keveredésének folyamata, hanem a fajok keletkezésében, változásában, összeolvadásában a Gondviselés akarata nyilvánul meg. Ilyen meglátást a panteista hit nem nem adhat; csak a személyes Isten képes kormányozni a világ folyását. A faj jelentőségének elismerése azonban nem zárja ki, sőt követeli, hogy a keresztény álláspont elvesse a fajnak mint legfőbb értéknek hirdetését. A faj bálványozását, sőt istenítését jelenti a fajelmélet rajongóinak felfogása, mely minden értéket a fajból akar levezetni, még az Istent is. Ha rövidlátásra vallana a faj történelmi és biológiai jelentőségének elutasítása, egyenesen vaksággal volna egyenlő a fajnak minden kérdésben döntő tényezőként való kikiáltása. Az ily álláspont megbélyegzi a faj komolyságának kérdését, amelyben pedig fogalmi tisztánlátás, szakismeret és tudományos szerénység volna kívánatos a felelőtlen és tudománytalan rajongás túlzása helyett.
Elismert fajkutatók (pl. Eickstedt) a német népet jelenlegi állapotában több faj összetételéből kialakult népnek tartják. Ha a fajt kellene a vallás mértékének és meghatározójának tekinteni, ezzel bizonytalan és idők folyamán változó tényező volna megtéve a vallás alapjául. Milyen vallást vegyen fel az a nép, amely több fajból keletkezett? Mivel a kereszténységnek a germán törzsek által történt felvétele a germánságot alkotó fajok szabad keveredésének folyamatát a német nép egységének kialakulására döntő módon elősegítette, igazságtalan eljárás volna manapság ugyanennek a népnek faji ösztöne nevében a kereszténységet fajellenesnek bélyegezni. Ha a faj ösztöne a némethitűek véleménye szerint döntő jellegű és lényegretapintó eligazodást ad, akkor ennek az eligazodásnak annál biztosabbnak, tévedhetetlenebbnek kell lennie, minél közelebb van a faj eredeti „tisztább” állapotához. Már pedig a tisztább és kevésbé kevert pogány germánok elfogadták és magukévá tették a kereszténységet; elutasítására a kevertebb és így megzavart ösztönű mai utódok felhozhatnak bármily más okot, de a faj ösztönére nem hivatkozhatnak.
Mindazok, akik a kereszténységet faji okból elutasítják (Hauer, vagy faji nézőpont szerint „átértékelni” akarják (Rosenberg), ugyanazt cselekszik, amit a zsidók Jézus Krisztus idejében és egészen a mai napig. Sőt már az Ószövetség prófétái is felemelték szavukat a zsidóknak azzal a vallási irányzatával szemben, amely a faji és nemzeti szempontot újból és újból fölébe akarta helyezni a világ és a népek fölött uralkodó Istennek.
Pótvallás megalkotására irányuló törekvés nem új az Egyház életében. Bár azelőtt a kereszténység elpusztítását hirdető hangok nem voltak oly lármásak és tudatosak, azonban Voltaire óta ismételten felhangzottak. Így a múlt század közepén Heine szemléletes képekben tárta fel a tőle elképzelt jövőt: Thor-isten újból életre kel és szétzúzza Németország gót dómjait. A mai újpogány mozgalomban minden sivársága ellenére is az a vigasztaló gondolat felfedezhető, hogy a kereszténység legújabb ellenfelei is tudják: nem élhet nép vallás nélkül. Abban azonban végzetesen tévednek, hogy a kereszténység isteni erejét a vér és a faj értéke helyettesíteni tudja. Hogy új világ felépítéséhez, korszerű feladatok betöltéséhez megvan-e a kereszténységnek az ereje, ez függ elsősorban Isten kegyelmétől, de egyben az emberektől is, akik az Egyházat alkotják. Mi teljesíteni akarjuk azt, amit tudunk, hisz többet maga Isten sem kíván tőlünk. Azt azonban, amire képesek vagyunk, követeli tőlünk. Követeli, hogy hitünk egész erejével feleljünk azokra a kérdésekre, amelyeket korunk elénk állít. Az a biztos jellemzője a hívő és hű kereszténynek, hogy Ura és Mestere felszólítása elől gyáván és tehetetlenül nem húzódik vissza. Az Egyházban isteni alapításból örök ifjúság ereje lakozik az emberiség üdvösségének munkálására. Szent Ágoston szerint a támadások és szakadások mindenkor arra szolgáltak, hogy az Egyház lényegét és az emberekhez szóló küldetését jobban láthatóvá tegyék. Így tehát nem lehet okunk panaszra, ha az újpogány törekvések elevenebb és öntudatosabb keresztény életre adnak ösztönzést!
[1] J. W. Hauer: Deutsche Gottschau. Grundzüge eines Deutschen Glaubens, Stuttgart, 1934, 70. A továbbiakban Hauer könyvének oldalszámát a belőle vett idézetek után zárójelbe tett számok jelzik.
[2] G. Pfahler: Vererbung als Schicksal (1932) és Warum Erziehung trotz Vererbung? (1935).
[3] Eine heilige Kirche (Heiler vallástörténeti folyóirata), 1934, 18-19, 1935, 160. V. ö. F. Heiler: Die Bedeutung der Mystik für die Weitreligionen, München, 1919.
[4] Johannes Witte: Deutschglaube und Christusglaube, Göttingen, 1935, 33.
[5] W. Betke: Art und Glaube der Germanen, Hamburg, 1934. 27.
[6] Th. Steinbüchel: Christliches Mittelalter, Leipzig, 1935, 198.
[7] N. Söderblom: Das Werden des Gottesglaubens, Leipzig, 1926 (6. kiadás), 285.
[8] Helmut Lother: Neugermanische Religion und Christentum, Gütersloh, 1934, 127.
[9] Ku Hung Ming: Der Geist des chinesischen Volkes und der Ausweg aus dem Kriege, Jena, 1917.
