„Vallásosság és Műveltség.”
A magyar keresztény értelmiségnek szánt füzetsorozat valláserkölcsi, társadalmi, művelődési és hitbuzgalmi tartalommal.
Kiadja: a Jézus-társasági Pius-Kollégium Pécsett.
Egy-egy füzet ára 80 fillér.
A háború ágyúzajában indult útnak ez a füzetsorozat. Szerényen, óvatosan, de elszántan. Voltak, akik visszatérést vagy megállást ajánlottak neki. Várjuk be a háború végét. Most a megélhetés kritikus napjaiban minden új irodalmi vállalkozás kockázatos. Majd ha olcsóbb lesz a papír és alábbszáll a nyomdai munkabér…
Ezeket az aggályokat a legfényesebben megcáfolta az első kiadás sikere. Rövid egy hónap alatt tizenhatezer példányt kapkodott szét a magyar keresztény közönség a „Vallásosság és Műveltség” füzetsorozatból, ami szükségessé tette a második kiadást. Tehát a terhes idők miatt a keresztény sajtót nem kell félteni.
Az ellentábor nem aggályoskodik. Gomba módra nőttek ki a talajból épp a háborús esztendők alatt a színtelen-elvtelen folyóiratok, a pusztán fantáziát és érzékeket tápláló vagy csiklandozó ponyvatermékek ezrei. Vajon csak a mi világszemléletünknek kell a háborús viszonyokra való tekintettel szűkebb keretek közé szorítania háztartását? Sőt! Éppen a világháború-okozta elgyöngülés látszik bőségesebb szellemi táplálkozást követelni.
Mert ijesztően mély sebeket ütött a társadalmon ez az ítéletidő. Nemcsak anyagi kultúránk omlott össze az ágyútűzben, nemcsak emberéletben ért bennünket pótolhatatlan veszteség. Veszélybe dőltek legfőbb szellemi javaink is. A hosszantartó súlyos megpróbáltatásokban bizonyos lelki fásultság szállta meg az embereket, mely éppen a valláserkölcsi és a szociális téren akadályozza leginkább a tisztánlátást. — Ám a halál e bő aratása után gyorsabb, értékesebb, tartalmasabb életet kell élnünk. Ki kell töltenünk azokat a réseket, miket a háború dühöngő szelleme ütött valláserkölcsi, társadalmi, hazafiúi és kulturális eszményeinken. A végcél csak egy új könny- és vérözönben megtisztult keresztény Magyarország lehet.
E vezéreszmével indul el e füzetsorozat második kiadása is. Nem a hitetleneknek szól, hanem azoknak, akik még adnak valamit keresztény nevükre. Célja nem térítés, hanem fölvilágosítás, erősítés, bátorítás, de különösen öntudatra keltés. Nemes önérzetet akar csöpögtetni pesszimista korunk jóakaratú, de kislelkű keresztény értelmiségébe: hadd vallja magát büszkén kereszténynek látván, hogy a kereszténység mindenütt fényt és életet áraszt, ahova eljutnak befolyásának hajszálcsövei.
A füzetkék, amelyek mindegyike két és fél ív (40 oldal) terjedelemben jelenik meg, időközönkint kisebb-nagyobb csoportokban fogják elhagyni a sajtót. Eddig a következő számok jelentek meg Martinovich Sándor S. J. tollából második kiadásban:
1. Modern vallásosság.
2. Egyház és Kultúra.
3. Egyház és Demokrácia.
4. Kereszténység és Szocializmus.
5. Kereszténység és Feminizmus.
6. Úri morál.
7. Papi celibátus.
8. A zsidókérdés.
Tervbe vannak véve a következő témák: Gazdasági problémák. Szekularizáció. Nemzeti géniuszunk. Az egyke pusztításai. Keresztény sajtó. A hírhedt Galilei-pör. Inkvizíciók kora. A család védelme. Népoktatásunk. A falvak jelentősége. Falusi szabadtanítás. Pogány missiók. A mozi lélektana. Szépirodalmunk. Nemi fölvilágosítás. Ifjúságunk. Egyetemeink. Középiskoláink. Papi reform etc…
E füzetek igen alkalmasak templomi könyvestáblák számára is. Tömeges rendelésnél megfelelő kedvezményt adunk.
Megrendelési cím: Pius-Kollégium, Pécs.
Egyházmegyei hatóságtól 1910-1918. alatt engedélyezve.
Nihil obstat. Stephans Sipos dr., censor.
Imprimatur. Quinque-Ecclesiis, 23. Marti a. 1918.
† Julius m. p. episcopus.
I.
Vallási ösztön.
Nagy tévedés volna azt gondolni, hogy a modern művelt ember par excellence vallástalan. Nem. Rég letűnt már az anyagelvűség sivár korszaka, amikor néhány gőgös szellemet a célnélküli élet és a reménynélküli halál gondolata is kielégíthetett; amikor a tudomány a sírnál az emberi öntudatot is az atomrezgések titokzatos óceánjába iparkodott elsüllyeszteni. Letűnt az a durva és neveletlen korszak, amikor a természettudomány csikóéveiben rugdalózott a személyes Isten fogalma ellen, amikor lépten-nyomon találkozhattunk blaszfém kijelentéseivel: a csillagászat elsöpörte Isten lakóhelyét; a fizika kidobta a csodát a tudomány ablakán; a paleontológia áthidalta a tátongó űrt ember és állat között; az ethnológia kimutatta, hogy a vallás nem egyéb, mint az emberi babonák netovábbja stb. Nos a profán kultúra eme kamasz évein rég túl vagyunk már. A modern ember, még ha nem is áll a pozitív vallás talaján, ma már érzi, hogy Isten nélkül nincs következetes világszemlélet és vallás nélkül nincs tartalmas élet. Azért vannak pillanatok, amikor még a hitetlen ember is valami titokzatos ösztön szárnyain nekilendül a magasságok felé és eszével, szívével, képzelőtehetségével keresi, tapogatja az Istent. Ezt az ösztönt nevezi a lélektan vallási ösztönnek.
Ez az ösztön mindig ott lappangott az ember szíve mélyén. Nincs és nem is volt nép, amelynek fogalma ne lett volna Istenről, szellemről, túlvilágról. Még az a rézbőrű indián, az a koromfekete afrikai kaffer is törekszik a maga módja szerint érintkezésbe lépni a Végtelennel. Azért emberi természetét tagadná meg, ha nem ugyanazt tenné a művelt európai. És valóban, az a modern ember, aki tegnap még az anyagelvűség álláspontját vallotta, ma már spiritiszta széánszokon esküszik a szellemekre. A titokzatosság felé hajló emberi elme csak nem tud belenyugodni a hármas kiterjedésbe, az atomrezgésbe és a puszta számokba, hanem keres a látható világon kívül összeköttetést a láthatatlannal. Ez a magyarázata a vallási ösztön három legújabb bizarr hajtásának: a spiritizmusnak, a teozófiának és az úgynevezett Gefühlsreligion-nak. Érzi a hitetlen ember is, hogy a látható világgal nem lehet kimerítve a lét univerzuma, azért kap a szellemidézés, a lélekvándorlás modern babonáján és ezekben keresi lelke vallási szükségletének szurrogátumát.
Ebben a beállításban nagyon időszerű témát vetünk föl a „Vallásosság és Műveltség” füzetsorozat első számában „Modern vallásosság” címen. Ez a téma méltán alapvetője a következőknek. A vallás ugyanis nem csak az emberi szív követelménye, hanem az élet irányítója is, következőleg sziklaszilárd alapot és határozott keretet kíván. Ilyen alapot azonban nem nyújthat az ingatag emberi szív, ilyen keretet nem húzhat a csapongó képzelet, hanem csak egy isteni tekintélyre támaszkodó norma: a kereszténység. Amikor tehát a kereszténység állást foglal a modern érzelmi vallásossággal szemben és a maga dogmatikus vallásosságát hangsúlyozza: szót kér ő és pedig döntő szót nem csak az egyéni élet berendezésénél, hanem a modern társadalmi törekvések megoldásánál is. A demokrácia, a szociálizmus, a feminizmus — mint látni fogjuk a következő füzetekben — a keresztény vallás örökérvényű isteni elveit nem mellőzheti, ha kultúrtörekvés akar maradni és nem mindent fölforgató, feje tetejére állító anarkia.
Mivel tehát a vallásosság tényleg irányítója az életnek és a társadalmi fejlődésnek, végtelenül fontos tisztába jönni annak igazi alkotóelemeivel. De mielőtt ezt tennők, már a kontraszt kedvéért is be kell először mutatnunk a modern vallásosság két legdivatosabb alakját: a teozófiát és az úgynevezett Gefühlsreligion-t, vagyis az érzelgős vallásosságot. Tesszük pedig ezt annál szívesebben, miután a művelt keresztény ember e két elmélet tükrében látja legtisztábban a csapdákat, amelyek éppen műveltségénél fogva veszélyeztetik keresztény meggyőződését.
II.
Teozófia és Gefühlsreligion.
Ha a teozófiát le kellene festenem, egy kötélről elszabadult ballont rajzolnék, amelyet ide-oda dobál a vihar szeszélye. Egy vallási elmélet az, amelynek dogmáit a képzelet önkényes játéka hozta létre. Egyébként nem az újkor találmánya. Már a régi görög misztériumokban megtaláljuk alkotórészeit. De rendszerré Indiában építették ki a buddhizmus és a brahmanizmus egyvelegéből, Európában a reformáció után különösen Svedenborg rajongott érte. Legújabban megint lábra kapott a németeknél, de nálunk is, kiváltképp most a világháború alatt sokan lelkesülnek bizarr tanaiért. Budapesten a teozófok külön folyóiratot szerkesztenek és nagy előszeretettel félhomályos souterraine-ekben tartják gyűléseiket. Már ebből is láthatni, hogy az okkultizmus egy bizonyos nemével állunk szemben. Lépjünk be egy ilyen pincehelyiség gyérvilágú termébe. Egy előkelő teozóf a pódiumra lép és csodadolgokat mond az új vallás tanairól.
Isten nem személy, nem a világtól különböző lényeg, hanem maga a fejlődő világ, amennyiben őbelőle emanál, képződik az egész mindenség éppúgy, mint ahogy kifejlődik az ág, a levél, a virág a fatörzsből. Isten az ősóceán, a többi lény csak kis buborék a tenger fölszínén. És valamint a buborékok majd eltűnnek, majd helyettük újak keletkeznek: úgy a világ is folytonosan változik. Az a szép kozmosz, amelyet most látunk, nem az egyedüli, amely létezett és létezni fog, hanem csak egy nyár a világkialakulások végtelen időfolyamán. A nyárra majd egy hosszú tél fog következni, amikor t. i, ez a fejlődő istenség megint magába temeti a mostani szép világot, Aztán a hosszú-hosszú tél után jön megint egy új nyár, amely új világokat fog fakasztani és így tovább a végtelenségig.
Ez a teozófia istene. Most jön fantasztikus tana az emberről. Az ember is a nagy isteni lényeg egy parányi része: egy kis buborék a végtelen óceán fölszínén. Nem két elemből áll, mint a kereszténység tanítja, t. i. testből és lélekből, hanem összesen hét elemből tevődik össze. Ezek a következők: fizikai test, életelv, asztráltest, állati lélek, értelmi lélek, szellemi lélek és isteni én, Csakis ez az utolsó képes az istenségbe belekapcsolódni és vele a legbensőbb szemlélődésben egyesülni. Már most az ember a világgal együtt fejlődik. Ez a fejlődés abban áll, hogy az a legfelsőbb elem, az isteni én, lassan lekoptatja, levezekli magáról a durvább részeket, hogy aztán minden salaktól megtisztulva egészen beleolvadjon a végokba, amelyből előkerült: az istenségbe. De hogyan? És itt a teozófia merészen csattogtatni kezdi a képzelet szárnyait. Hogy azok a durvább elemek lekopjanak rólunk, egy születés és egy lakóhely nem elég. Azért a teozófia kimondja a második alapdogmát: reinkarnáció — többszöri megtestesülés. Azaz nincs halál, csak lélekvándorlás, mert időszakonkint új testet öltünk, újra születünk mindannyian. És itt szinte el kell mosolyodnunk, amikor halljuk, hogyan dobálóznak komoly emberek fix számokkal. Sinnet teozóf szerint csak itt a földön pont 686-szor születünk újra, még pedig a leghíresebb német teozóf, Rudolf Steiner szerint ezer év alatt mindenki kétszer reinkarnálódik: egyszer mint férfi, egyszer mint nő. Ha aztán a 686 földi születés megtörtént, átköltözünk egy másik bolygóra, utána egy harmadikra és folytatjuk a tisztulási folyamatot, míg végre a Vénuszra kerülünk: a hetedik és utolsó fejlődési stádiumba. Itt már egészen finomak az emberek. Innen már csak egy lépés van a mennyországig, amikor is mint a buborék elsimulunk az ősóceánon, egészen beleolvadunk az istenségbe.
Ez a teozófia dogmatikája. Erkölcstana egyetlen szabályba foglalható: erkölcsileg jó minden, ami segít a tisztulást, a finomodási folyamatban és rossz, ami ebben akadályoz. Nagy szerepet játszik moráljában a szentimentális felebaráti szeretet. Ami természetes is. Hiszen ha mindnyájan az istenségnek vagyunk emanációi és az istenségbe olvadunk bele, akkor igazán egy test, egy lélek vagyunk mindannyian, tehát kell, hogy a szeretet legbensőbb kapcsa fűzzön össze mindenkit velünk. Ezen kívül minden más egyéb: hit, kinyilatkoztatás, erkölcsi törvény, tízparancsolat a teozófiára nézve teljesen közömbös és értéktelen.
Ez volna a modern hitetlen ember egyik divatos vallási elméletének, a teozófiának rövid vázlata. Először is az a kérdés: mit szóljunk hozzá? Nos el kell ismernünk, hogy mint minden tévedés alján, úgy a teozófia hátterében is van egy mákszemnyi igazság. Minden Istenből indul ki és minden Isten felé törekszik: ez az igazi keresztény panteizmus. Mint a pislogó szikra a hamuban, úgy él még a hitetlen ember szívében is a sejtelem: eredetünk és végcélunk az Isten. Amit azonban a teozófia ezenkívül mond, az az Isten, lélek, túlvilág finom frázisai mögött a legdurvább ateizmus. Hiszen tagadja a világtól különböző személyes Isten létezését; tagadja a teremtés dogmáját; tagadja a halált, amely hitünk szerint csak egyszer jön és akkor határt szab minden további fejlődésnek. Tagadja végre a túlvilági életet és a föltámadást, nem is szólva arról, hegy eldobja magától a tízparancsolat kőtábláját és vele az örök isteni törvény szankcióját is. Azért aki teozóf akar lenni, már lemondott a kereszténységről, még ha keresztény kifejezéseket használna is.
Egyre azonban jó ez a modern babonaság: a kinyilatkoztatott vallás indirekt igazolására. Az az emberi lélek ugyanis csak nem tud meglenni az örök él et hite s a misztériumok kultusza nélkül. Az a hitetlen ember is sejti, hogy a látható, mérhető, tapintható világgal nem lehet kimerítve a lét. Ez a hamisítatlan emberi természet konfúz sejtelme az igazságról. De hogyha ez a ködös, borongós sejtelem elszakad a kinyilatkoztatás szilárd bázisától: egy elszabadult ballon módjára a találgatások, a képzelgések, a babonák veszedelmes légáramlataiba sodródik. Azért a modern teozófokra is áll sz. Pál szava: „Az igazságtól ugyan elfordítják elméjüket, de helyette mesék után kapnak”.
Ez a modern vallásosság egyik divatos formája: a teozófia. A szívből indul ki, de a képzelet szárnyain röpül tovább. A modern istenkeresés egy másik alakja szintén a szívből indul ki, de a szívnél is marad, Ez a híres Gefühlsreligion — érzelgős vallásosság, — melyet a német bölcselők egy része tudományos rendszerré fejlesztett a múlt században.
Keletkezésének lélektani forrása az a tapasztalati elv: a kívánság szüli a gondolatot. Az élet bajai között ugyanis kifejlődik bennem a tehetetlenség érzete. Ez az érzet már csupán eszmetársulás folytán is megszüli bennem az erős, a hatalmas fogalmát, annak a valakinek a gondolatát, akibe belekapaszkodjam. Aztán szomorúság idején vigaszra szorulok. Mi természetesebb, mint hogy rögtön kifessem magamnak a láthatatlan vigasztalót? Megesik végre, hogy néha az egész élet nem egyéb, mint szenvedés, gyász, kín és gyötrelem szakadatlan láncolata. Azért lehetnek pillanatok, amikor lelkem csakis ama vigasztaló gondolatokban nyugodhatik meg: túlvilág, mennyország, örökkévalóság.
Hogy vajon mindez reális értékű-e, azt az ész nem tudja kimutatni. De a szív kívánja, hogy legyen. És ez a gondolat elég, hogy kitöltse a lélek ürességét, hogy tartalmassá tegye az életet. Hisz ópiumot is azért szí a kínai, hogy feledje az élet gondjait. A koldusgyermek is boldogan mosolyog a szép kirakatra, bár tudja, hogy az a sok holmi nem az övé. Így a vallásosság is csak egy határozatlan érzelem, egy fata morgana, mely boldogító pálmaligeteket fest a földi vándor elé és éltető reményeket kelt benne a biztos valóság tudata nélkül.
Ez a Gefühlsreligion kvintesszenciája. Belső ömlengés, érzelgés, szétfolyó hangulat az, mely hivatva volna kitölteni a lélek ürességét, de belső tartalom nélkül. Egy puszta autoszuggesztió, jámbor önámítás. Lássuk azért az igazi vallásosság alkotó elemeit.
III.
„Merev dogmák.”
Vallást gyakorolni közfelfogás szerint annyi, mint fölismerni viszonyomat egy fölöttem álló Lényhez, ezen viszony szerint élni és e viszonyban keresni boldogságomat. Az igazi vallásosság tehát hármat mond: szilárd meggyőződés, szilárd akarat és bensőséges érzelem.
A vallásosság első alkotó része csakis szilárd meggyőződés lehet. Mert mit is akarok én, amikor vallást gyakorolok? Érintkezésbe akarok lépni a Végtelennel. Ámde érintkezésbe lépni a Végtelennel csak úgy lehet, ha biztosan tudom, hogy létezik és biztosan tudom, hogy mit akar velem. Mert ámbár az én szívem hangosan követeli az Istent, a túlvilágot, az örökkévalóságot, de követeli ezt nem mint gyönyörködtető délibábot, nem mint csörgő-csillogó játékszert, amely a síró gyermeknek ideig-óráig örömmosolyt csal az arcára, hanem követeli azt, mint sziklaszilárd valóságot, amelybe a csalódás félelme nélkül verhetem bele reményem horgonyát.
Azért a vallásosság nem lehet a képzelet játéka, mint azt a teozófia tanítja, de nem lehet ömlengés vagy szétfolyó ködös hangulat sem, mint az a hírhedt német Gefühlsreligion, hanem csakis meggyőződés a világban és a történelemben megnyilatkozott istenségről. „Nekem — írja gyönyörűen Prohászka Ottokár — Jézus és a Szentszűz, Betlehem és Názáreth, Tábor és Golgotha, a nagypéntekest és a húsvétreggel csak úgy hozhat igazi vigaszt, ha nem legendákat látok bennük, hanem bebizonyított történeti valóságokat.” És hozzátehetjük: Nekem az örökélet, az örök boldogság gondolata csak úgy teheti tartalmassá az életemet, ha ez maga is tartalom és nem üres szappanbuborék.
És hogy nem üres szappanbuborék, vajon ki biztosít róla? Talán a csapongó képzelet? Talán az ingatag szív? Soha! Hanem csakis egy változatlan, egy csalhatatlan isteni tekintélyre támaszkodó hit az ő merev és hajlíthatatlan dogmáival. Azért áll az Egyház a fejlődő ember mellé az Evangéliummal a kezében és föltétlen hitet követel. Mert csakis ez ad a vallásosságnak gránitalapot, hogy szent Pállal mondhassuk: „Scio, cui credidi” — „Tudom, kinek hittem” — Istennek.
Eszerint bármennyire ágaskodjék is ellene az érzelgős modern ember, vallásossághoz először is merev és rideg dogmák kellenek. Tehát rosszul teszi a XX. század, hogy annyira irtózik a merev dogmáktól, mert nélkülük összeroskad minden vallásosság. Nézzük azt a gyönyörű szép emberi alakot. Az a sok báj, finomság és lágyság rajta egy merev csontváz kemény és hajlíthatatlan részeire támaszkodik. Vegyük el a merev csontvázat és az a sok báj, finomság és lágyság egy alaktalan hústömeggé zsugorodik össze. Ilyen alaktalan zagyvalék a keresztény dogmákat ignoráló modern vallásosság. Merev dogmák nélkül csak puhatestű és gerinctelen vallásosság lehetséges, amelynek azonban nincs és nem is lehel befolyása az életre.
De még rosszabbul teszi a XX. század, amikor nemcsak a merev dogmáktól irtózik, hanem fázik magának a kinyilatkoztatásnak a fogalmától is. Tudjuk, hogy ezt az irtózást az ész imádata szülte. Az ész ugyanis a XX. század dédelgetett bálványa. Ennek egyeduralmát hirdeti a racionalizmus megismerés tágas mezején. Ami nem látható, tapintható, mérhető, azt nem hajlandó valóságnak elismerni a vívmányaiba beleszédült tapasztalati tudomány. Egy isteni beavatkozás hallatára meg pláne kileli a hideg. Kinyilatkoztatás! Micsoda tudománytalan szó ez! Hisz ez annyi, mint természetet megkorrigálni. Annyi, mint elismerni az ész bénaságát, amelynek isteni mankóra van szüksége. És mindezt a XX. században, amikor az ész mámoros a fölfedezések diadalaitól.
Nos az önteltség eme dagályos frázisaival szemben le kell szögeznünk a tényt, hogy az emberi ész igenis béna az isteni kinyilatkoztatás mankója nélkül. Nem fog ártani pár szóval lehűteni azt a túlzott entuziazmust, amellyel napjainkban az ész bálványát környezik. Már az ókor legbölcsebb embere, Arisztotelész, mondotta, hogy az ember esze olyan, mint a denevér szeme: nem bírja el az igazság teljes napfényét. De nemcsak nem bírja el: nem is képes azt egészen befogadni. Oly szépen mondja a nagy Newton: „Az igazság végtelen óceán és mellette eszünk olyan, mint a tengerparton játszadozó gyermek, aki örül, hogy egy pár szép kavicsot vagy kagylót talál, míg az igazság határtalan óceánja tovább zajlik ismeretlenül a lába előtt”.
És valóban az az imádott ész még a XX. században is hány egyszerű jelenségre nem tud magyarázatot! Íme minduntalan villannyal dolgozunk, vele világítunk, utazunk, szállítunk, reá bízzuk üzeneteinket, mint a nagy mindenség leggyorsabb hírnökére és a mai napig sem tudjuk, mi az. Lépten-nyomon anyaghoz nyúlunk, abból állunk, azzal táplálkozunk, azt esszük-isszuk, leheljük magunkba, de mindeddig nem tudjuk, mi az: vajon atomok, ionok, elektronok összetétele vagy mi, nem tudjuk. Aztán van a természetben egy erő, melyet a tudomány gravitációnak nevez. Szünös-szüntelen látjuk azt működni. Látjuk, amint visszahozza a földobott követ, görgeti a sziklát s a folyamok vizét, amint tovaröpíti kimért pályájukon az égi testeket. De mi a gravitáció? — erre nem tudunk feleletet.
Eszerint az a bálványozott ész még a legegyszerűbb mindennapi jelenségekre sem tud kielégítő magyarázatot adni. Hát ha még hozzá vesszük a valláserkölcsi rendet, azokat az égetően fontos kérdéseket, amelyektől életünk értéke függ: mi az élet célja? miért szenvedünk? mi van a síron túl? van-e örök jutalmazás és örök bűnhődés? Ki vagy te Isten? milyen vagy? milyen a te viszonyod hozzánk: rabszolgáknak tekintesz-e bennünket vagy gyermekeidnek? gondot viselsz-e reánk avagy hidegen hagy kínos vergődésünk? Vajon mit felel erre az imádott ész?
Csak föl kell ütnünk a teozófok és a modern bölcselők könyveit, hogy lássuk: micsoda babiloni zűrzavart idézett föl az az imádott ész a gondolkodók között. Sőt éppen azok, akik legjobban tömjéneznek az ész bálványának, azok éneklik legszebben a lemondás dalait, azok kiáltják leghangosabban Dubois Reymond-nal: „lgnoramus et ignorabimus!” Nem tudjuk és nem is fogjuk tudni sohasem! Ez azonban annyi, mint kapitulálni a legválságosabb pillanatban.
Nem csoda, hogy ha aztán az a keserű „ignoramus” visszatükröződik a modern hitetlenség torzarcán. Aki nem áll a hit sziklatalaján, aki nem a kinyilatkoztatás forrásaiból meríti az erőt, annak az élet csak úgy ontja a kétségbeejtő kérdőjeleket. Plasztikusan festi le maga az ateista Dávid Strauss azt a rideg életet, melyet nem a keresztény vallásosság televényén tölt az ember: „Mint egy kis egér, mely cséplőgépbe került, oly tehetetlennek és ügyefogyottnak érzi magát az ember, ha elgondolja, hogy bele van állítva ebbe az óriási világgépezetbe, amelynek fogaskerekei, nehéz kalapácsai és zúzópörölyei fülsiketítően dörömbölnek és amelynek iszonyatos forgatagában egy pillanatig sem lehetünk biztosak, hogy nem kap el valamely kerék és nem zúz szét egy észrevétlenül fejünknek irányult kalapácsütés,”
Ez az ateizmus következetes életfölfogása: a legsötétebb pesszimizmus. Az az imádott emberi ész tanácstalanul áll az élet mélységes problémáinál. Diadalait csak a látható világban aratja: a lélek rejtekeiben kialszik a fénye.
Azért nagyon rosszul teszi a XX. század, hogy irtózik a kinyilatkoztatástól, mert azzal megfosztja magát attól a legszükségesebb fénytől, mely az élet sötét mélységeibe világít bele. De megfosztja magát attól a vigasztaló bizonyosságtól is, melyet csak egy isteni tekintélyre támaszkodó hit nyújthat a kétkedő emberi elmének.
Fényes illusztrációja ennek az állításnak a jelen világháború. Most, amikor az üröm-pohár csordultig tele van; amikor a halál problémája mindennapos; amikor annyi gyászruhát látunk az utcákon: micsoda vigaszt nyújthat most egy kis dogmátlan vallási érzelgősség? Jöjjön most a spiritizmus vagy a teozófia és szárítsa föl az édesanyák könnyét. Mondjon csak egy vigasztaló szócskát, amely túlüvöltse a gyilkos ágyúk bömbölését és feledtesse csak egy pillanatra a háború tengernyi nyomorát.
Ó a képzelet üres fantazmagóriáival nem lehet megoldani oly mélységes emberi problémákat, mint a halál és a túlvilág. Egy „talán így, talán úgy” frázissal nem lehet elállítani a temetőben pergő könnyeket, Ott a kárpáti és isonzói tömegsíroknál nem nyújt nekem egy szemernyi vigasztalást sem a reinkarnáció babonája. A búskomorság redője csak akkor simul el a homlokomon, amikor mint egy reszkettető valóság, mint egy diadalmas harci riadó harsan a fülembe a dogmatikus hit ama krisztusi szózata: „Ego sum resurrectio et vita; qui credit in me, etiamsi mortuus fuerit, vivet”. Én vagyok a föltámadás és az élet; aki én bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog.
Csak ha a kinyilatkoztatott hitre támaszkodom, tudom, hogy nem inog alattam a talaj. Csak úgy vághatok neki bátran az életnek, ha sz. Pállal kiáltom: „Scio, cui credidi”. Tudom, kinek hittem: Istennek. Ez a diadalmas vallás, amelynek befolyása van az életre.
IV.
Erkölcsi autonómia?
Az igazi vallásosság első alkotórésze tehát a szilárd meggyőződés, amely merev és hajlíthatatlan, Istentől kinyilatkoztatott dogmákon alapszik. A második alkotó elem a szilárd akarat, amelynek normája az örök erkölcsi törvény. A vallásosság célja ugyanis egy emberhez méltó rendezett élet. Rend azonban törvény nélkül, fölöttem álló tekintély nélkül nem is képzelhető. Mert azt az ingatag emberi akaratot megedzeni, áldozatos életszabályok követésére kényszeríteni nem fogja sem hangulat, sem képzelet, sem ömlengős érzelem, hanem csak egy felsőbbrendű isteni törvény, amelynek szankciója a túlvilágon van. De éppen ez az, mitől irtózik a modern ember.
A modern ember a féktelenségig szabadságszerető. Nem tűr korlátokat, amelyek cselekvési szféráját összébb szorítják és ha már törvényről van szó, nemcsak a parlamentben, hanem a saját lelki világában is maga akar lenni a törvényhozó. Azért szakít a régi hittel, amely a lelkiismeret hangjában egy örök isteni törvény utánrezgését vélte hallani és világgá kiáltja azt a csábos jelszót: erkölcsi autonómia! Vagyis: az ember tetteiben minden külső kényszertől szabad, önönmagának legfőbb törvényhozója, tehát tetteiért senkinek sem felelős, csak önmagának. Következőleg jó tetteiért nem egy túlvilági lénytől vár jutalmat, hanem csak az autonóm észtől; rossz tettei miatt pedig nem egy túlvilági hatalom poklától retteg, hanem csak a saját szuverén esze rosszalló szemrehányásától.
Azért a modern autonóm ember bizonyos lekicsinylő, gúnyos sajnálkozással néz le a keresztény morálra. „Ti rabszolgák — mondja nekünk — akik mindig a korbácsot nézitek uratok kezében, valahányszor a rosszat kerülitek. Ti gyermekek, akiknek cukorra van szükségtek, hogy a jót megtegyétek. Nézzetek az erkölcsi autonómiára: mi nem emlegetünk se poklot, se mennyországot. Mi nem tekintünk se föl, se le, hanem tesszük a jót és kerüljük a rosszat önmagáért.”
Mily nevetségesnek tűnik föl ilyen öntelt beszéd akkor, amikor magunk előtt látjuk az erkölcsi autonómia siralmas bankrottját. Ó mily gyönge és tehetetlen a lelkiismeret, amely csak önmagának felelős! Mit nekem az a törvény, amelyet én hozok és én hágok át?! És ha én vagyok a törvényhozó, nemde ki is vehetem magam a törvény alól, amikor hasznomra válik? Mit törődöm én az ész szemrehányó ítéletével, ha abban nem egy fölöttem álló tekintély kényszerítő hatalmától félek? Avagy talán ez a szemrehányó ítélet magában véve is elég erős zabola a szenvedélyek féken tartására? Micsoda naiv optimizmus ez?! Csak össze kell hasonlítanunk a katakombák keresztényeit a ma keresztényeivel, hogy lássuk ez állítás tarthatatlanságát. A történelem szomorúan igazolja, hogy a kultúra és az erkölcsi színtáj fordított viszonyban állanak egymással. A legrafináltabb erkölcsi botlások és a legszégyenletesebb panamák nem az őserdőkben keresendők, hanem a civilizált Európa országaiban, ahol az autonóm észnek tömjéneznek. Ami alighanem amellett bizonyít, hogy a kultúrember nem éppen nagy gyönyörrel teszi a jót és kerüli a rosszat önmagáért és hogy a XX. században éppoly, talán még nagyobb szükség van börtönökre és akasztófákra, mint a vízözön-előtti korszakokban.
Csak rekesszük ki Istent az erkölcsi eszmekörből és ültessük helyébe az autonóm észt: be fog állani a teljes anarkia. Csak rekesszük ki a vallást az iskolákból és nevelünk kultúrbestiákat. Ahol az iskolában Isten, pokol és mennyország fölött gúnyolódni szabad, ahol a lelkiismeret szava csak konvencionális hazugság: ott nevelhetünk — igen — gyorsan gazdagodó hadseregszállítókat és mindenkit kiszipolyozó élelmiszeruzsorásokat, ott nevelhetünk bravúros repülőembereket, akik magasságban, távolságban, gyorsaságban rekordot csinálnak monó- és biplánjaikon még a madaraknak is, de lelkiismeretes embereket soha. Mert a lelkiismeretnek egy tekintély kell, amelynek módjában áll felelősségre vonni ott is, ahova a földi igazságszolgáltatás már nem juthat. A szabad embernek egy törvény kell, amelynek kötelező ereje abszolút, amelynek szankciója elegendő arra, hogy az élet minden körülményei között gátak közé tudja szorítani a szenvedélyek hömpölygő folyamát.
Ámde ez a tekintély csakis az Isten, ez az abszolút törvény csakis a változatlan örök isteni törvény lehet, amelynek szankciója az örök boldogság lehet, amelynek szankciója az örök boldogság vagy az örök boldogtalanság. Az a törvény, melyet Isten a Szinai hegyen dörgés és villámlás között hirdetett ki és amelyet kinek-kinek a szívébe vésett egy titokzatos belső szózat: a lelkiismeret szava által. Azért rosszul teszi a XX. század, amikor irtózik a merev és kivételt nem ismerő isteni törvénytől. Rosszul teszi nemcsak azért, mert ezzel aláássa az egész erkölcsi rendet, hanem azért is, mert éppen ez a merevség föltétlenül szükséges az élet szépségéhez.
A szabály, a törvény és annak szankciója mindenütt merev és mégis ez a föltétele a jóleső rendnek. Nézzük a gyönyörű szép Kozmoszt: a merev törvényszerűség eredménye az. Jaj volna nekünk, ha az égitestek a merev törvényeket be nem tartanák. Jaj volna, ha pl. Jupiter bolygónak eszébe jutna ott hagyni pályáját és egy kis kirándulást tenni a Mars bolygó felé. Ezt a vakmerőséget az egész naprendszer megsínylené; az egyensúly fölbomlanék és egy szép reggelen a nap izzó lángtengerében ébrednénk föl mindannyian. Azért mondta Ruszkin: „Hogy a világ Kozmosz és nem Káosz, csak onnan van, mert az égitestek betartják a merev törvényeket”.
Vagy tessék elképzelni egy hangversenyt, ahol nem törődnek az ütemmel: nem koncert az, hanem fület sértő cincogás. Tehát a lágy szimfóniához is merev ütempálca adja a taktust. A Duna is csak addig szép, míg a merev gátak között hömpölyög tova: mihelyt kilép a medréből, iszap, halál és pusztulás járnak a nyomában. A vonat is csak addig halad szépen, míg a merev síneken marad: mihelyt letér a vágányról, bekövetkezik a szörnyű katasztrófa. Így vagyunk az emberi élettel is. Vegyük el a merev erkölcsi törvényt és annak merev túlvilági szankcióját: az örök büntetést — és azzal áttörtük a gátat, amely mederben tartotta még a szenvedélyek hömpölygő folyamát. Vegyük el a tízparancsolat merev ütempálcáját és meglátjuk, hogy az élet nem harmonikus koncert többé, hanem siralmas macskazene.
Vajha ne tapasztalnók ezt nap-nap után azoknál, akiknél az élethez nem a merev erkölcsi törvény adja a taktust, hanem a szenvedély s az ingatag érzelem. Nincs szerencsétlenebb gondolat, mint elszabadítani az emberben az állatot, azt a Nietzsche-féle szőke bestiát. A börtönök, a tébolydák és a temetők korán érett lakói ezen életprogram szerint nevelődtek. Tehát merev isteni törvény is kell a vallásossághoz, ha az élet irányítója akar lenni.
V.
Érzelmek vallása.
Az előbbiekben megrajzoltuk a keresztény vallásosság merev csontvázát, amely két alkotó elemből áll: merev dogmákra támaszkodó hitből és merev isteni törvényt respektáló erkölcsös életből. Most már jöhet a harmadik alkotó rész: az érzelem, hogy kitöltse a merev csontvázat bájjal és szépséggel.
Az érzelem szerintünk is lényeges része a vallásosságnak. Hiszen a három isteni erény közül kettő: a remény és a szeretet a szívben él. Az Evangélium az öröm hitvallása, tehát a szívnek hozott örömhíreket. A kereszténység tanai és intézményei telve vannak a szív momentumaival. A templom csupa költőiség, az istentisztelet csupa fölemelő szertartás. A szentségek mind a szívet boldogítják. Nálunk a szent gyónás az elvesztett szívörömet szerzi vissza, a házasság a legemberibb érzelmeket emeli szentséggé. Nálunk az Oltáriszentség nem képzeleti, mint a teozófiánál, hanem valóságos beolvadás az istenségbe: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem marad és én őbenne”.
Valóban, a rideg dogmák vallása egyszersmind a leglágyabb érzelmek termékeny talaja. Innen van, hogy éppen az a leszólt vallásos középkor volt az érzelemdús romantika kora; hogy a szentek kivétel nélkül kedélyes és költői ihletű emberek voltak és hogy napjainkban is minél vallásosabb valaki, annál nemesebb és annál érzőbb a szíve embertársai iránt.
De innen van az is, hogy az emberiség akkor volt a legvidámabb, amikor a legkeresztényibb. Ez a történelem kétezer éves tanúbizonysága. Ellenben ugyancsak a történelem kétezer éves tanúbizonysága, hogy a hitetlen, kereszténytelen korszellem a boldogító érzelmek egyedüli gyilkosa, mert az ész egyeduralmát hirdeti és erőszakot követ el a szíven; mert kitépi a hitet a legtöbb ember boldogságának egyedüli forrását; mert elszakít Istentől, a boldogság kútfejétől; mert az embert egy apró pontocska, a saját énje körül kényszeríti forogni, hogy aztán szédületbe esvén, odavágódjék a letarolt örömök romjaira.
Eszerint csak kvalifikálhatatlan tudatlanságra vall, mikor a búskomorság, a savanyú világfájdalom vallásának nevezik a kereszténységet. Pedig e frázist lépten-nyomon halljuk. A világfia, ha keresztény örömökről beszélünk neki, egy bizonyos ízetlen gúnymosollyal szokott felelni. Egy megfeszített! na ugyancsak szép örömisten. Önmegtagadás! — hah de fönséges örömösvény. Penitencia, böjt, tízparancsolat! — ó mily remek gyönyörfogalmak ezek. „Tépjétek ki a kereszteket a földből!” — kiáltotta az istentelen Herweg. „Le azzal a vérszegény Krisztussal! — írja Ibsen — le azzal a sápadt arcú Názáretivel, aki örömét találja az eltaposott gyönyörök kínos nyöszörgésén!” És visszasír a lelkük a vidám mítoszi Hellasz után, ahol az örökké derült égen a szabad gyönyörök napja ragyog, ahol — mint az egyik poétánk dalolja — „Istenek űzik az emberi nemmel játékidat ó nyönyörű szerelem”.
Pedig az ókor nem ismerte az igazi örömöket. Az az olimpuszi kedélyesség csak a költészetében ragyog felénk. Az antik sírföliratok velőkig ható, reménytelen szívfájdalmakról regélnek, a pogány történelem rabszolgák jajaitól, szegények, árvák, özvegyek nyöszörgésétől visszhangzik. Az emberiség Krisztus előtt nem volt boldog soha. A fájdalmak Emberének kellett jönnie, egy Megfeszítettnek, hogy bánatos képén az emberiség torzarca földerüljön.
És jött az Evangélium és hozta a hitet és belekeverte azt a földi örömökbe is. A vallásos keresztény ember nem fut el a világtól, nem veti meg a földi örömöket sem. Hiszen a teremtményeket Isten az ember miatt hozta létre és ha valakinek, akkor a vallásos embernek van joga hozzájuk szent Pál szavai szerint: „Omnia vestra sunt, vos autem Christi”. „Minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok.” Az igaz, a vallásos ember a földi javakat nem úgy élvezi, mint a vallástalan. Mert aki hitből él, az nem megy a tilosba vadászni, hanem marad azon korlátokon belül, amiket az ész és a hit húzott az emberi szívnek. Az ész azt mondja: tarts mértéket. A hit azt mondja: tekintsd az isteni törvényt. Ez a két korlát biztosítja a vallásos ember számára a földi dolgok zavartalan, nyugodt élvezetét.
Tehát a vallásos keresztény ember hite által nem mond le a földi örömökről, hanem csak kiselejtezi belőlük az ürömcsöppeket: a lelkiismeret-furdalást, a csömört, az undort, amiket a tiltott és mértéktelen élvezetek kevernek a földi boldogságba. Kiselejtezi pedig egy komoly, szabályozott, a hit és az ész által fegyelmezett életmód által. Így lesz a vallásosság gyarapítója és megnemesítője a földi élvezeteknek is, így lesz a kereszténység a diadalmas öröm hitvallása.
VI.
A hitetlenség okai.
Most már csak az a kérdés: miért irtózik sok ember a keresztény vallásosságtól, miért választja a dogmatikus hit helyett inkább a teozófia babonáját? E kérdéssel szemben némely ember a kultúra köpenyébe szeret burkolózni. Sokszor halljuk vagy olvassuk: Művelt ember máma leszámolt a hittel; a természettudomány egy teremtő Isten nélkül is megfejti a nagy mindenség titkait; a kereszténység túlhaladott álláspont stb. Ilyen és hasonló frázisokkal takargatja a hitetlenség a tulajdonképpeni okok szégyenletes pőreségét. Ám a nagy francia gondolkodó, Pascal, alighanem a fején találta a szöget, amikor azt mondotta: „Ne higgyétek, hogy a hitetlenség oka a kultúra. Nem. A kevélység, a szívromlottság és a környezet — ez az a három főforrás, amelyből előbuggyan a vallástalanság lélekölő vize.”
Mennyire igaza volt ennek a nagy emberismerőnek! Mily könnyű e három kategória valamelyikébe beosztani a XX. század minden hitetlenségét. Ha máma egy komoly kultúrember és a keresztény vallás között ellenkezést látunk, az ha nem tájékozatlanságból, bizonyára kevélységből ered. A keresztény vallásossághoz ugyanis kell valami, amit a kultúrájában elbizakodott ember nem ismer: kell alázatosság. Mert a keresztény hit elmélete föltétlen meghajlást követel az észtől a fölfoghatatlan misztériumok előtt. A keresztény hit gyakorlata pedig néha fájdalmasan fakasztja föl az emberi önteltség undok fekélyeit. Hogy mást ne említsünk: a keresztény hit tanai szerint minden ember egyforma, szegénynek-gazdagnak, tudósnak-tudatlannak egyforma jogai és kötelességei vannak Isten előtt. A keresztény hit tana szerint minden ember bűnös és kegyelemre van szüksége. Azért ha vétkezett, csak térdeljen oda a bűnbánat ítélőszéke elé és vallja be bűneit, mint az a kis gyermek, aki rossz fát tett a tűzre. Nincs itt különbség király és koldus, egyetemi professzor és tudatlan anyóka között. Mindenkinek szól az Üdvözítő szava: „Hacsak nem lesztek, mint a kisdedek, nem fogtok bemenni a mennyek országába”.
Ez ellen azonban ágaskodik az emberi kevélység. Ha a kereszténység tiszteletet és dicsőséget ígérne, tolongás volna a templomajtóknál. De a kereszt, ó az a rettenetes kereszt! A gyalázat fája, az önmegtagadás szimbóluma! A megfeszített Krisztus a kevélyeknek botrány és bolondság. Ilyen szívekbe nem hatolhat a hit. Mert a hit kegyelem, az apostol szerint pedig „Isten ellenáll a kevélyeknek és az alázatos szívűeknek adja az ő kegyelmét”.
Az Evangélium kétezer év óta mindig bekötött szemmel haladt el a büszke paloták előtt, de fényt árasztott a szerény szalmakunyhókban, így halad el az Evangélium ma is bekötött szemmel az öntelt kultúrember előtt, aki ágaskodik arra a gondolatra, hogy van fölötte egy tekintély, amelynek eszét és akaratát föltétlenül alá kell vetnie. Ez azonban annyi, mint gyáván megfutni az igazságtól. Az igazán nagy szellemek éppen azért nagyok, mert érzik függő kicsiségüket. Amikor a világháború idején, 1914. augusztus havában, hírül hozták Vilmos német császárnak a fényes münchauseni győzelmet, azt sürgönyözte feleségének: „In tiefer Demut auf beiden Knieen betend danken wir Gott für den herrlichen Sieg”. Alázatosság, vallásosság és lelki nagyság mindig együtt jár. A kevélység ellenben a legnagyobb lelki törpeségre vall.
A hitetlenség második forrása Pascal szerint a szívromlottság. Lourdes történetének megírója, Henri Lasserre, maga beszéli magáról, hogy Párisban bohém életet folytatva, közel jutott ahhoz, hogy megvakuljon. Ekkor egy kálvinista barátja azt tanácsolta neki, hogy szégyen ide, szégyen oda, hozasson lourdesi vizet, mert attól már sokan meggyógyultak. Lasserre eleinte hallani sem akart a dologról, mert szörnyen bántotta az a gondolat, hogy ha netán meg találna gyógyulni tőle, akkor le kellene vonnia a konzekvenciát és meg kellene változtatnia eddigi duhaj életmódját.
Ez a modern hitetlenség egy másik csoportjának a lélektana. Amitől a vallástalan ember többnyire irtózik, az nem a dogmatika, hanem a morális. Mivel azonban a morális a dogmatikából folyik, az utóbbira fogja rá, hogy észellenes, csakhogy ne kelljen követnie a szívellenest. Vagyis: sok ember nem azért mond búcsút a keresztény vallásosságnak, mert az esze nem látja az igazságot, hanem mert a szíve nem akarja az isteni törvényt. A 13. Zsoltár is azt tartja: „Az esztelen azt mondta szívében: nincs Isten”. Nem az ész, hanem a romlott szív kívánhatja csak, hogy ne legyen fölöttem törvényhozó, ne legyen isteni bosszú és túlvilági szankció.
Azért a modern hitetlenségnek helyes gyógykezelése sok esetben nem a szemkúra, hanem a szívkúra. Ha egyszer a szív helyesen dobog a tízparancsolat üteme szerint, a szem tisztán fogja látni a hit igazságait. Nem hiába mondta a Megváltó: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent”.
A hitetlenség harmadik forrása — Pascal szerint — a környezet. Ez a legbővebb vizű forrás. A hitetlenek nagy tömege főleg az alsóbb néposztályokban nem annyira rosszakaratból vagy pláne meggyőződésből az, hanem inkább divatból: mert az így módi, mert ő azt így látta, hallotta, olvasta, egyszóval mert nem tudja, miről van szó.
Napjainkban ugyanis a legtöbb ember nem önállóan alkotja meg világnézetét, hanem egyszerűen átkölcsönzi azt a családból, a környezetből, melynek főleg a napisajtó a szócsöve. A sajtó mesterien érti, hogyan kell nemcsak a politikában és a közgazdaságban, hanem a vallási téren is közvéleményt csinálni. Ehhez t. i. nem kell más, mint egy pár frázis, egy jó adag rosszakarat és tudatlanság, no meg a tömegek hiszékenysége. Ez utóbbiban nincs hiány. Frázisok pedig mindig kéznél vannak: sötét klerikalizmus, népbutító Egyház, római dogmakényszer, pápai zsarnokság — hangzatos címek és alcímek az újságokban.
Már most ezt olvassa a munkás, olvassa az iparos, olvassa ez, olvassa amaz tízszer, százszor, ezerszer. S mi történik? Mivel ideje nincs, hogy gondolkozzék vagy utánanézzen, könnyebb végét fogja a dolognak és üvölt ő is a farkasokkal. Ez a hitetlenek harmadik csoportjának s története. Ebből azonban világos, hogy ez utóbbiak tulajdonképpen nem is hitetlenek, hiszen nem a kereszténység ellen hadakoznak, hanem csak egy agyrém, egy kiméra ellen, amely a család, a környezet, de főleg a sajtó befolyása révén szülemlett lelkükben.
Ebből az utolsó gondolatból sok minden következik, de legközvetlenebbül ez: ha a vallástalanságnak legbővebb vizű forrása a környezet vagy mint mondani szokás a miliő, világos, hogy a keresztény vallásosság fölvirágoztatására első sorban a miliőt kell kedvezően befolyásolni. Itt azonban döntő tényezőként szerepel a sajtó. Ezelőtt 70 évvel hangzott el Crémieux párisi szabadkőműves szózata: „Testvérek! a pénz semmi, a népszerűség semmi, a hivatal semmi. A sajtó minden. Vegyétek meg a sajtót és ti lesztek a közvélemény s vele az ország uraivá.”
Hogy e tanács megértése és tettre-váltása a mi keresztény táborunkban is valláserkölcsi újjászületést van hivatva eredményezni, azt a nekilendült keresztény sajtómozgalom révén a közeljövő fogja bebizonyítani.
