XVIII. FEJEZET.
Az önmegtagadás.
Az önmegtagadás hathatóssága a tisztítóhelybeli lelkek enyhülésére. — Ezen erény gyakorlása. — A szentek példái. — A belső és külső önmegtagadás. — A naponkénti szenvedések elfogadása.
A megholtak lelkeinek felsegélésére a második eszköz: a böjt és ezen általános elnevezés alatt értetnek a belső és külső önmegtagadás összes cselekedetei; mindaz, ami a természeti kívánság ellenére van s ami szenvedést okoz. Nem szükséges nagyon bizonyítgatni, hogy az önmegtagadás műve mily hathatósan mozdítja elő a lelkek enyhülését. Egyéb cselekményeknek, mint az imáknak és alamizsnának, csak esetlegesen van bűnbánati és elégtételi jellegük, míg az önmegtagadás lényegileg önmagában véve is elégtételi mű. Az elkövetett bűnöknek váltságdíja ez.
Az önmegtagadás művének annyival inkább kell szívünkön feküdnie, mivel ez bizonyos mérvben elengedhetetlen az üdvösségre; ezt az örök Bölcsesség jelenti ki, ki azt mondá: ha bűnbánatot nem tartunk, mindnyájan elveszünk. Nisi poenitentiam egeritis, omnes similiter peribitis. Ha tehát az önmegtagadást a tisztítóhelybeli lelkekre való szándékkal gyakoroljuk, ez által előmozdítjuk egyrészt saját megszentelődésünket, másrészt hathatósan előmozdítjuk a megholtak enyhülését. Különben az önmegtagadásnak a megholtak javára való gyakorlása nem a mai korban lett szokássá. Már a királyok első könyvében olvassuk, hogy Jabes lakói (Galaadban) meghallván Saulnak s három fiának halálát, azonnal felkeltek s mentek egész éjjel, míg odaérkeztek, elhozták a holttesteket s eltemették (elégették) azokat és hét napig böjtöltek.[177]
Tudom, hogy főképpen az önmegtagadás jelszava ellenkezik századunknak élvezetvágyával. A mai kor előtt úgy tűnik ez fel, mint a középkor egy maradványa, melyre az a sors vár, hogy más ócskaságokkal együtt megszűnjék. A szőrköntös, az önostorozás, a szőringek, mind nem találhatók a mai keresztények legnagyobb részénél, mint apáink régi fegyverei és puskái nem találhatók a mai katonaságnál. A böjt s az önmegtagadás maguk is kimentek a divatból. Az egyház mindent megtett, a mit tehetett arra, hogy enyhítse a régi szigort s az egyháznak, annak a mindig engedékeny jó anyának, gyermekei vonakodása miatt, még mindjobban meg kell tágítani a fegyelem kötelékeit s egyik felmentvényt a másik után kell adnia. A nagyböjt ma már csak üres szó; a szombati önmegtartóztatás kiment a divatból az összes egyházmegyékben s ami csekély böjti kötelesség még megmaradt, még azt is megveti a keresztények legnagyobb része.
Ez többé nem szokás — azt mondják. Nagyon sajnálom, hogy nem szokás, de az evangélium nem változik a mi szeszélyeink szerint. Mindaddig, a meddig csak lesznek bűnösök a világon, addig számunkra mindig fenn fog állani a kötelesség, hogy eleget tegyünk a bűnökért vagy ezen, vagy a másvilágon. Meg van engedve mindenkinek, hogy igénybe vegye a felmentvényeket, melyeket az egyház kénytelen engedni a mi lankadatságunknak, de — az elégtétel! törvény nem változott meg és ha tovább vétkezvén, nem gondolunk arra, hogy bűnadósságainkat lefizessük itt e földön, rettentő összeget kell majd lefizetnünk a tisztítóhelyen. Majd nyerünk búcsút — ezt mondjátok. Jól van! de ne feledjétek, hogy az egyház a búcsút csak az igazi bűnbánatot tartóknak engedélyezi; vere poenitentibus.
Ez által az egyház nem a langyosságra akar ösztönözni, hanem csak segélyére akar jönni azoknak, kik minden tőlük telhetőt már megtettek.
Tehát vissza kell térnünk az önmegtagadás gyakorlásához, ha nem akarjuk felgyűlni hagyni kimondhatatlan nagyra adósságunkat s nem akarunk rettentő helyet készíteni magunknak a tisztítóhelyen. Ezek után úgy tűnhetnék fel, hogy — ha már önmagunkért annyit kell fizetnünk — balgatagság arra buzdítani bennünket, hogy másokért fizessünk. Azonban nem úgy áll a dolog, a mint látszik.
Ha mi bennünk meg van a szeretet, hogy szeretetből lefizessük testvéreink tartozásait, remélhetjük — mint mondottam, midőn az alamizsnáról beszéltem — hogy ez által megindítjuk Istent, a mi nagy hitelezőnket, hogy ő is irgalommal legyen mi irántunk; de különben is, miénk marad mindig jó cselekedeteink érdeme, a mi elidegeníthetetlen, ez pedig jóval fontosabb, mint amaz.
Kövessük a szenteket. Ők gyönyörű példát adtak erre. Nem ismétlem, a mit már elmondottam, midőn a «Csodálatos»-nak elnevezett szent Krisztina szűznek valóban hihetetlen önsanyargatásáról beszéltem. De lássunk más példákat, melyek buzdítsanak gyengeségünkben.
Boldog Fabriano Ferencznek szokása volt a tisztítóhelybeli lelkek enyhülésére felajánlani mindazon önsanyargatásokat, melyek a rendszabályokban elő voltak írva (ferenczrendi szerzetes volt); felajánlá ezeken kívül mindazon bűnbánati cselekedeteket, melyeket buzgóságában magára vállalt. Ezekből a maga lelki javára saját adósságainak fedezésére semmit sem tartott fenn, hanem mindent az Üdvözítő Jézus irgalmas jóságának ajánlott fel. Hogy ezen bűnbánati cselekedetei annál kedvesebbek legyenek Isten előtt, egyesíté azokat Jézusnak a keresztfán kiállott szenvedéseivel.
Különben oly élénk volt a megholtak szegény lelkei iránt az ő részvéte, hogy nem tudott purgatóriumi kínjaikra gondolni a nélkül, hogy egész testében ne remegett volna. Az általa megmentett sok lélek megjelenéséből megértette, hogy mily kedves volt Isten előtt az ő szeretetből végzett műve.[178]
Boldog Racconigi Katalin magától a mi Urunktól kapta azon utasítást, hogy az önsanyargatást gyakorolja a tisztítóhelybeli lelkek javára. Egyik elragadtatásában látta, hogy az isteni Üdvözítő megnyitja előtte szívét s az abból kifolyó vér egy része a bűnösök fejére, a másik része a tisztítóhelybeli lelkekre folyt. Ebből megértette, hogy az önsanyargatást főképp e két nagy mű érdekében kell gyakorolnia: a bűnösök megtéréseért s a tisztítóhelybeli lelkek kiszabadulásáért. Isten láthatólag meg is áldá az előbbiekért végzett önsanyargatását; az utóbbiakra vonatkozólag pedig számos látomásban ki lett neki nyilatkoztatva, hogy önsanyargatásai nem kevésbé voltak gyümölcshozók a purgatóriumban, mint a földön.[179]
Tolentinói szent Miklós sokszor böjtölt kenyéren és vízen a tisztítóhelybeli lelkekért; e szándékból magát véresre ostorozta s hogy soha el ne feledje e kedves lelkeket, ágyékai körüli szorosan összekötött vasövet viselt, melynek fokai mélyen behatoltak testébe s így éjjel-nappal emlékeztették e lelkekre. A tisztítóhelybeli lelkek gyakran meg is jelentek neki — mint máshol elbeszéltem — hogy ájtatos könyörgéseibe ajánlják magukat, vagy hogy megköszönjék neki, hogy általa kiszabadíttattak.[180]
Az újabb időben az oltáriszentségről nevezett Franciska nővér is, nem kisebb szeretetet mutatott e lelkek iránt. Majdnem egész éven át bojtölt kenyéren és vízen a megholtak javára. Naponta önostorozással felszaggatta testét. Sohasem veté le durva övét, melyet éjjel-nappal viselt, úgy hogy az a kevés pihenés is, melyet kénytelen volt a természetnek megadni, egy kis önsanyargás volt. Elbeszéltem már máshol, hogy folytonos szellemjelenésekkel és sok lélek szabadulásával lett megjutalmazva ezen hősi szeretete.[181]
Ezen nagyon kemény bánásmód magunk iránt — mondja valaki: durus est hic sermo! Megvallom, hogy mindez nagyon rendkívülinek látszhatik a mi langyosságunk előtt; de mit akartok? Én, hogy tetszésetekre legyen, nem változtathatom meg az evangéliumot s a szentek életét! Különben a hitben gyengék és a kislelkűek megnyugtatására mondom: itt is, mintáz alamizsnánál, Isten nem annyira magát a cselekedetet, mint inkább a szív tiszta szándékát tekinti; ha nem tudtok böjtölni, szőrövet hordani, ha nem tudtok magatok ellen önfenyítéket alkalmazni; ha nem tudjátok a szentek hősi példáit utánozni, legyetek nyugodtak: van még elég mód, melyen az önmegtagadást gyakorolni lehet megerőltetés s az egészséglerontása nélkül, így Isten iránti szeretetből s a bűnbánat szellemében megtartóztatni magatokat némely megengedett szórakozástól, melyekben részt vennetek nem parancsolja a szeretet; evés közben olyas valamit elvonni magatoktól, a mi ínyetekre volna, de mi az egészség fenntartására nem okvetlenül szükséges, sőt talán káros; egy kissé kevesebb szabadságot engedni a szemeknek, nyelvnek és füleknek: nem kutatni mindent kíváncsian; nem akarni tudni-látni minden hiábavalóságot, a mi a világon történik naponta; — íme, mindez bizonyos önmegtagadás, melyek nem ijesztők s nem is hősiesek bár, de a melyeket a mi Istenünknek nagy jósága elfogad a mi vétkeink kiengesztelésére s a megholtak vétek-adósságainak lefizetésére.
Ki volna oly renyhe, hogy még e könnyű áldozatoktól is vonakodnék? melyeknek gyakorlására mindennap, úgy szólván minden órában kínálkozik alkalom.
Legyen szabad egy csaknem személyes tapasztalásból merített példát felhoznom. Egyik lelki rokonom, a ki különben buzgó szerzetesnő volt bár, de távol állott a szentek hősiességétől, elveszte egyik barátnőjét, kivel a világban barátságot tartott fenn. Bizonyos idő múlva ezután történt egy este, hogy szomjúsága által gyötörtetvén, sietett ezt csillapítani. A szabályok ezt nem ellenzék, de azon jó gondolata támadt, hogy szomjúsága enyhítését megtagadja magától megholt barátnője javára. Nagyon csekély áldozatnak látszik magunktól egy pohár vizet megtagadni s egy világi ember nem késnék ezen önmegtagadást gyerekeskedésnek tekinteni. De Isten nem így ítél; kitűnik ez abból, hogy a következő éjjel e szegény lélek megjelent a nővérnek s forrón köszönte neki azt, a mit tett. Ez a néhány csepp víz, melyet önmagát tagadván, áldozatul hozott, a lélek számára hűsítő fürdővé változott, mely enyhíté a tisztítóhely hőségét.
Ezek után micsoda ürügy alatt vonakodhatnánk az önmegtagadásnak a megholtak javára való gyakorlásától? Van-e valaki, a ki oly langyos szívű volna, hogy alkalmat ne találna arra, hogy legalább egy italnyi vizet hozzon áldozatul a lelkeknek?
Azoknak vigasztalására, kik szerzetesi rendszabályok alatt élnek, ehhez még hozzá teszem, hogy ha főnökeik rendeletét teljesítik, e cselekedeteik Isten előtt nagyon kedvesek lesznek s ezek által még sokkal hathatósabban segíthetnek a tisztítóhelybeli lelkeken, mint nagy önsanyargatások által. Erre vonatkozólag nagyon tanulságos Boldog Mária-Margit példája. Minthogy ezen lelkek iránti nagylelkűsége olyanokra ösztönözné, mik erejét felülmúlták, ez által elöljárói kényszerülve voltak az önmegtagadás útján fékezni őt. Naponta azon kéréssel zaklatta őket, hogy legyen szabad gyötrelmekkel sújtani magát s nagyon szomorkodott, midőn ezt megtagadták tőle. Egy napon, midőn engedélyt nyert arra, hogy a tisztítóhelybeli lelkek javára önmagát sanyargathassa, buzgósága által el hagyta magát ragadtatni s átlépte az engedély határait. Azonnal körülvették őt a tisztítóhelybeli lelkek és sóhajtozva panaszkodtak, hogy cselekedetei által őket még jobban sújtja, mintsem enyhítené. A mi Urunk így akarta tudta: hogy az engedelmesség a legkiválóbb önmegtagadás egy szerzetesnél s hogy az nem kedves előtte, a mit a szerzetes az engedelmesség ellenére tesz.[182]
Különben ha híven betartják a rendszabályok minden pontját, az alatt az önmegtagadásra sok alkalmat találnak. «Nagy önmegtagadás — monda Berchmans testvér — már maga a közös élet; s egy szent szerzetes a zárdai életet — ha az komolyan megtartatik — vértanúsághoz hasonlítja, mely épp oly érdemdús, de kínosabb, mint a véres vértanúság és pedig azért, mert hosszabb ideig tart.
Tisztelendő Ágnes langeaci főnöknőnek megjelent egyik megholt szerzetesnővért ki köszönetet mondott neki, hogy az engedelmesség általi önmegtagadásban őt gyakorolta, mert ez által jelentékenyen megrövidültek tisztítóhelybeli szenvedései.[183]
Ezt gyakorolta Bertrand szt. Lajos is. Újoncz-mester lévén, szigorúan megkövetelte az újonczoktól a rendszabályok pontos megtartását s igen keményen megbüntette a zárdai fegyelem legkisebb megsértését is. Minden pénteken a reggeli zsolozsma után éjjel ítéletet tartott a vétkesek felett s kérlelhetetlennek mutatta magát a legkisebb hibákkal szemben is. Meg is mondá kedves növendékeinek, hogy a szeretet az, a mi őt e szigorúságra kényszeríti, mert reájuk nézve sokkal jobb, ha a világon néhány ostorcsapással engesztelik ki vétkeiket, mint ezek kiengesztelését a tisztítóhelyre tartani fenn. De mint a többi szentek, ő is szeretetből magára vállalta az általa növendékeire kiszabott elégtételt cselekedetek legnagyobb részét: így történt, hogy egyszer szobájában önmagát kegyetlenül megostorozta, hogy kipótolja azt, a mit növendékei nem voltak képesek megtenni. Midőn a halál elragadta tőle valamelyik növendékét, szünet nélkül sanyargatta magát, míg az ki nem szabadult a tisztítóhelyről.[184]
A következő példa mutatja, hogy a szerzetesi engedelmesség, az önmegtagadással párosulva, mily hathatós arra, hogy megóvjon a tisztítóhelyre jutástól.
A domonkosrendi apáczák verceilli kolostorában, melynek boldog Emília volt a főnöknője, a szabályok egyik pontja szerint nem volt szabad étkezés közben inni a főnöknő engedélye nélkül A szent főnöknő ezt az engedélyt rendszerint sohasem adta meg, buzdítván a szerzetesnőket, hogy ezt a kis áldozatot hozzák meg az üdvözítő Jézus égető szomjúságának emlékezetére, mely a kereszten őt, ő érettük s az ő üdvükért gyötörte; —- s hogy őket még jobban lelkesítse erre, azt tanácsolá nekik, hogy ezt a néhány csepp vizet ajánlják fel őrangyaluknak, hogy ez tartsa meg azt a vizet a másvilági életre, hogy akkor azzal enyhítse majd tisztítóhelybeli kínjaik égető hevét. Egy csodálatos látomás bizonyította, hogy e gyakorlat mily kedves Isten előtt.
Avograda Czeczilia nővér egy napon a főnöknőtől engedélyt kért az ivásra, mert szomjúság által gyötörtetett. «Hozd meg ezt a csekély áldozatot Isten iránti szeretetből és a tisztítóhely javára.» — válaszold neki a főnöknő. — «De anyám! ez már nem kis áldozat; meghalok a szomjúságtól.» Mégis, bár kissé szomorúan, de engedelmeskedett. Ezért nagyon meg lett jutalmazva. Néhány héttel ezután meghalt s aztán a dicsőség fényében ragyogva megjelent Emília nővérnek. «Oh! anyám; mily sokat köszönhetek neked, — monda a lélek — «Gondold csak: hosszú purgatóriumi szenvedésre ítéltettem volna azért, mert nagyon szerettem hozzámtartozóimat, s íme harmadnapon megjelenni láttam fogságomban őrangyalomat, kezében azon pohár vízzel, melyet rendeletedből áldozatul felajánlottam az én isteni jegyesemnek. Alighogy kiönté e vizet a lángokra, melyekben el voltam merülve, azok azonnal kialudtak s íme, most repülök fel az égbe, hol hálából nem foglak elfeledni téged.»[185]
De nincs az egész világ arra hivatva, hogy ily szerzetesi engedelmességet gyakoroljon. A világban élő keresztényeknek arra, hogy: eleget tegyenek, hogy önmagukat a tisztítóhelytől megmentsék s az ott fogva levőket kiszabadítsák, — a legjobb mód: ha megnyugvással és zúgolódás nélkül fogadják a mindennapi szenvedéseket, melyeket a mi mennyei atyánk küld reánk azon szándékkal, hogy ez által lefizessük lelki adósságainkat. Erősen hiszem, hogy a ki híven, készséggel fogadja el a föld megpróbáltatásokat, megtalálja jutalmát a halál után s azok által más elégtétel gyakorlása nélkül is tökéletesen eleget tesz az isteni igazságnak; mert Isten, ki mindent igazságos mértékkel mér ki, a földi kiengesztelődés mérvét az elkövetett vétkek nagyságához arányosan szabja ki; és ha vannak mégis olyanok, a kikre Isten ennél nagyobb megpróbáltatásokat bocsát, ez a kereszt e kiváltságoltjainak csak érdemeik növelésére s arra szolgál, hogy a világnak példa adassék, hogy mint diadalmaskodik az igaz lélek az engedelmesség és önmegadás által. De hiszem, hogy általánosságban a megpróbáltatás mindig arányban áll a vétkekkel, melyeket ki kell engesztelni. Ha tehát az emberek gondolnának arra, hogy ezen becses szenvedések érdeméből semmi el ne vesszen, ezek által tisztáznák Isten iránti adósságaikat s nem volna többé szükség a tisztítóhelyre.
Erre tanít annak a jó szerzetesnek a története, kiről Rodriguez beszél. Életében semmi különöset sem tett, nem gyakorolt valami nagyon hősi erényt, de mindenkor különös megnyugvással fogadta azon szenvedéseket, melyeket Isten reá küldött. Az apát, isteni kinyilatkoztatásból legnagyobb csodálkozására arról értesült, hogy ez a szerzetes halála után egyenesen az égbe ment, anélkül, hogy a tisztítóhelyen tartózkodott volna. Az Isten akaratán való teljes megnyugvásának jutalma volt ez.
De, ah! mily ritkák azok, kik hasznukra tudják fordítani a szenvedést; verus patiens raro invenitur; mi sem nagyobb ritkaság, mint egy oly embert találni, ki türelmes a szenvedésben. — mondja Krisztus követésének írója, Ezen irgalmas szenvedéseknek, melyeket Isten azért bocsát reánk, hogy lerójuk iránta lelki tartozásainkat, gyakran nincs más eredménye, mint hogy növelik adósságunk számát. Korunkban már alig lehet találni oly keresztényeket, kik megértik az isteni irgalom titkait, melyeket Isten a megpróbáltatásokban elrejtett.
«Mit vétettem én Isten ellen, hogy így sújt engem?» Ah! szegény lesújtott lélek, mit vétettél Isten ellen!? mit? Számítsd csak össze életednek számtalan vétkeit, még kiengeszteletlenül lévő vétkeidet s adj hálát Istennek jóságáért, ki azért sújt most, hogy ne kelljen később büntetnie.
Ha komolyan azt hiszitek, hogy a megpróbáltatás, melynek Isten titeket alá vet, nagyobb, mint hibáitok mértéke, akkor azt mondom: keresztény lélek! te kiváltságolt lélek! nézd lenn a tisztítóhely mélységeiben barátaidat, rokonaidat, kik hozzád esedeznek. Beteg vagy; a szenvedés emészt testi erődet; vagyonodban, becsületedben, jó hírnevedben szenvedtél, gyaláznak, rágalmaznak, barátaid elhagynak; érzed egész keserűségükben az alantas lelkek irigységéből származó méltánytalanságot, szegény szíved majd meghasad s a getsemáni ige száll el ajkaidról: «Szomorú az én lelkem mindhalálig»; — óh! te szerencsés kiváltságolt lélek! ajánld fel mindezeket azon lelkek enyhülésére, kik kedvesek előtted; szenvedj rokonaidért, barátaidért, sőt ellenségeidért, kik a lángok közt pártfogásodba ajánlják magukat.
Ezt cselekedvén, felékesítitek koronáitokat utánozzátok a megváltó Jézust, ki szintén azzal váltotta meg a világot, hogy érette szenvedett a kereszten. Kálváriátok hegyén ti is lehettek megváltók, ha kiszabadítjátok a szenvedő lelkeket s fogságuk sötétségéből besegítitek őket a mennyei dicsőség tündöklő fényességébe.
[177] Királyok I. k. XXXI. 13.
[178] Bagata, II. K. I. fej.
[179] Vie de la Bienh. diario Dominicano, szept. 4.
[180] Surius, Vie du Saint, szept. 18.
[181] Vie da Françoise du Saint-Sacrement. II. fej.
[182] Vie de la B.
[183] Vie de la Mère Agnés.
[184] L. la vie du Saint, dans le diario Dominicano október 10.
[185] Vie de la bienh au diario Dominicano, márcz. 3.
