13. A pap és az asszony
„ah homine iniquo et doloso erue me!”
Kedves Testvér!
Mégegyszer írnom kell az asszonyokról, mert úgy látom legutóbbi levelemre írott válaszodból, hogy nem fogod fel helyesen a coelibatus lényegét, és rossz lévén a kiindulási alapod, hibás következtetéseket vonsz le sorra.
Az a gyanúm, hogy XI. Pius pápa „Ad catholici sacerdotii” kezdetű apostoli körlevelének a papi nőtlenségről írott szakaszából csak az első kikezdést olvastad el, aztán letetted és nem tértél vissza többé hozzá.
„A jámborsággal kapcsolatos második ékessége a katolikus papságnak az erkölcsi tisztaság, amelyet a latin katolikus klérusnak nagyobb rendeken lévő tagjai oly szigorúan kötelesek megtartani, hogy szentségtörést követnek el, ha ellene vétenek…”
Ez a papi tisztaság kérdésének csak a negatív oldala és annak is csak egy része. Ha itt megállsz, nem fogod meg a törvényt egész teljességében. Olvass tovább, későbbi sorokat:
„…akinek hivatása még az angyalokénál is fönségesebb, akik „az Isten előtt állnak”, annak, ugyebár, erejéhez mérten mennyei életet is kell élnie? Akinek magát egészen arra kell szánnia, „ami az Úré”, annak ugye kötelessége a földi dolgoktól elszakadni és a mennyei hazának életét már a földön elkezdeni? Aki állandóan a hívek örök üdvösségét gondozni és a lelkek javára az isteni üdvözítő munkáját folytatni tartozik, annak talán nagyon is kívánatos a családi gondoktól mentesülnie, amelyek különben tevékenységének jelentékeny részét igényelnék?…”
Figyeled a magasabbrendű dogmatikus szempontok bevonulását az eddig kizárólagos aszketikus szempontjaid mellé?
Eddig talán csak arra gondoltál, hogy a tisztaságban folytatott élet zavartalanabbul fordítja az ember tekintetét Isten felé; a családi gondok nem vonják el figyelmét a hívők szolgálatától; belső harmóniája biztosabb, ha érzelmi viharok nem borzolják a lelkét; és az a nagy áldozat, amely Krisztusnak tetsző tökéletes tisztaság nevében áldozatoltárra téteti a pappal a családi életet, feleséget, gyermekáldást, igazabban Isten emberévé teszi őt és kihívja magával szemben az ajándékozó Isten bőkezűségét.
Most azonban idézd eszedbe a dogmatikát: a pap közvetítő Isten és az emberek között; — bemutatója az újszövetség áldozatának, és ezért hatalommal bír Krisztus valóságos teste fölött; — tanítója, szervezője, vezére, pásztora a hívőknek, akiket az ő kezére bízott az Isten, és ezért hatalma van Krisztus misztikus teste fölött, amelynek ő az építőmestere; — az Egyház kegyelemkincseinek osztogatója; — az evangélium hirdetője. Feladatai között vannak olyanok is, amelyeket nős pap egészen jól elvégezhet. Sőt olyanok is vannak (pl. a vigasztalás, a szociális szeretet munkái, kitartó szenvedés és küzdelem egy-egy rossz útra tért hívőért), amelyek számára női pap egyenesen alkalmasabb volna a férfinál. De magasan a szeretetapostol fölött áll a pap, a szervező, a lelkek vezére, a jó pásztor. Erre a maga egész pszichológiai alkata és adottságai miatt egyedül a férfi alkalmas. Ezért az egyházirend az egyetlen újszövetségi szentség, amelyből kizárva a nő.
Olvasd Schützöt, a dogmatikust: „…a nő kevésbé alkalmas a nyilvános hivatásokra általában, a papira különösen. Mert gondolkodása és törekvése természettől fogva nem szívesen megy túl a család és a közelállók körén; a személyes odaadás és a közvetlen személyes érdekeltség körében tud igen nagyot tenni és óriási áldozatokat hozni, de az elvontabb, általánosabb jellegű feladatok iránt alig tud mélyebb és állandóbb érdeklődést és megfelelő szellemi erőkifejtést ápolni és főként nem tud szubjektivizmusából, érzelmei és érdekei köréből fölemelkedni annak az objektivizmusnak fönntartás nélküli, következetes képviseletére, mely a katolikum lényegét teszi. A katolikus papi hivatás az Egyház föladatai iránt föltétlen odaadást, a felsőbbségek iránt tiszta, fegyelmes engedelmességet követel; a különféle szellemi és társadalmi irányokkal, jelenségekkel és emberekkel szemben megvesztegethetetlen tárgyilagosságot kíván, mely szét tudja választani a dolgokat és személyeket, és mindent higgadtan hozzá tud mérni a kinyilatkoztatás örök értékeihez. A nő szubjektivizmusa, mindenben a személyes vonatkozásokat kereső és ápoló, a konkrét kicsinyességekbe kapaszkodó érzelmessége ezeknek a föladatoknak bajosan tud megfelelni. A nő rendeltetésénél fogva inkább az emberiség természeti mozzanatát képviseli; a férfi inkább a személyit.” (Dogmatika II. 606. old.)
A férfi papsága melletti kemény dogmatikus érvek felemelik fejüket az Istent szolgáló pap magánosságának védelmére is.
Nem célom, hogy a papi nőtlenség mellett érvek sorát döntsem eléd. Csak úgy belenyúlva az irodalomba, szedek össze néhány szálat s kötöm szemed előtt csomóra őket.
Akarsz apostol-írást? — „Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogyan tessék az Istennek. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogyan tessék feleségének; és meg van osztva. Mind a férjetlen asszony, mind a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen…” (I Kor. 7, 32—34.)
Akarsz római törvényt? — „convenit igitur huiusmodi eligi et ordinari sacerdotes, quibus nec liberi sunt, nec nepotes; etenim fieri vix potest, ut vacans huius quotidianae vitae curis, quas liberi creant parentibus maximas, omne studium omnemque cogitationem circa divinam liturgiam et res ecclesiasticas consummant.” (Lex XLII.)
Akarsz komoly püspöki szót? — „…Ilyenkor tudjuk megbecsülni a celibátust, mely az Egyház függetlenségének s harcratermettségének egyik föltétele; még több kötelékkel volnánk odakötve a járomhoz; a meghunyászkodás fészket rakna a parochiákon, ha családi életet élnénk. Így azonban, amint a papok vannak, szabadon állnak, a népért, a jogért, az eszmékért küzdenek, s minél kevesebb a vesztenivalójuk, annál biztosabban győznek!” (Prohászka: Liberális filiszterek. 1896.)
Akarsz gyönyörű lendületet? — „…Mert, s ezt teljes öntudatossággal hangoztatom: az erkölcsiség leghatalmasabb és legerőteljesebb irányzata a megtartóztatás, a celibátus.” — „A celibátus egy harcra készítő intézmény; valamint a szüzesség egy küzdelmes s küzdelemre született erény!” — „Munka, harc, törekvés, áldozat: ez az evangéliumi szüzességnek, ez az egyházi celibátusnak szelleme!” (Prohászka: Az Egyház szabadsága. A magyar Egyház sebei. 1896.)
Akarsz argumentumot? — „Az Egyház szeme előtt, amely itt Nyugaton minden papjától megköveteli a coelibátust, a lelkipásztor képe áll, akit Krisztus kizárólag a maga szolgálata számára foglalt le. Egyedül álljon, hogy minden testvérének minden pillanatban szolgálatára legyen, mert az ő lelkipásztori működésében Krisztus, a jó pásztor akar egészen az emberek rendelkezésére állni. A coelibátus meggyőző érve tehát a lelkipásztori hivatás megértésében gyökerezik. Ez a lelkipásztori hivatás Krisztus szolgálatában az egész embert úgy megfogja, annyira igénybe veszi, hogy minden erői Krisztushoz kötve…” (J. Sellmair: Der Priester in der Welt. 194. old.)
A papi nőtlenség törvénye nem dogma, hanem fegyelmi intézkedése az Egyháznak. Nem lényeges jegye a papságnak, hanem a papi hivatás teljesítésének következménye. Gyakorlati alapon jutott el oda az Egyház, ahonnan már kiválasztásuk pillanatában elindultak az apostolok: otthagyván mindenüket, követték őt. A családos apostolok a szó legigazibb értelmében odahagyták feleségüket, családjukat, hogy Krisztust szolgálhassák; a későbbi századok katolikus papja kezdettől feláldozza a családalapítás gondolatát és magános emberként indul el Krisztus útján.
Vigyázz, hogy ennek az örökös tisztaságnak ne csak a negatív oldalát lássad! A coelibátus nem azt jelenti: „lemondok házaséletről, lemondok minden erotikus és szexuális élményről, elfojtom magamban az ösztönös embert.” Mechanikus kikapcsolása, erőszakos elfojtása valaminek, ami az élet teljességéhez hozzátartozik, mindig természetellenes és valami módon megbosszulná magát. Itt nem elfojtásról, hanem átértékelésről kell beszélnünk: az emberben jelentkező óriási ütemű ösztönös erőknek Krisztus szolgálatába hajlításáról. Amint biológiailag értékesebbé teszik a megtartóztatásban élő embert a fel nem használt, tehát a szervezetben felszívódó életnedvek, úgy lélektanilag is frissebb, erősebb és többet bíró az átlagnál a coelebs pap, aki a nemi ösztön vonalán tevékeny összes értelmi, érzelmi és akaratenergiáit lelkipásztori munkájának szolgálatába állítja. Ezzel a több-ember-öntudattal kell Krisztus hívására az önmegtartóztató papi életformát választanod és papi életprogramodban benne kell hogy álljon az emberenergiáknak állandó átértékelése a szolgálat fokozása érdekében.
A papi nőtlenség legfontosabb motívuma nem ez a negatívum: nem élek nemi életet. Ennek a megoldása egyébként is nem uniformizált, mert ahány ember, annyiféle öröklési anyag, annyiféle adottságok és annyiféle fejlődés, tehát ahány ember, annyiféleképpen színeződik az ösztönélet átértékelésének emberfölötti feladata. Van, akinél minden nehézség nélkül, játszva megy; van, akinél hosszantartó, óriási küzdelem; van, akinél egyre visszatérő viharokat jelent; megint másnál pedig állandó, nyugodt önfegyelmező küzdelemmel önmaga folytonos egyensúlyban tartását. (E szerint merőben különbözik az érdem mértéke is, hiszen, aki nehezebben küzd, annak több az érdeme, mint aki szerencsésebb természeti adottságai miatt játszva oldja meg ugyanazt a feladatot.)
Az ösztönösség legyőzésénél fontosabb és mélyebbre ható motívuma a papi nőtlenségnek az egyedüllét.
A teremtő Isten terve szerint a kétféle nemhez tartozó ember egymásban önmaga kiegészítését keresi. Az objektív gondolkozású, önálló, teremtő és szervező erejű férfi, aki inkább szellemi és akarat-életet él, kiegészítőjét találja a nőben, akinek erősebben érzelmi élete, simuló egyénisége, szolgálatra mindig kész szociális beállítottsága éppúgy, mint a természetétől elválaszthatatlan édesanyai gyengédsége, színes fantáziája, meleg szíve kiegészítésképen hozza mindazt, ami a férfi természetéből hiányzik. „Férfi és nő kiegészítő két fele az egy embernek” — mondja Paulsen.
Nagy Lajos „Az élő gondolat”-ban a mély filozófus néhány vonásával feledhetetlen képet rajzol erről az egymást kiegészítő, összetartozó két fél-emberről. „A realitás léte potencia és aktus összeillése. A nő az embereszmének potencialitását, a férfi az aktualitását ábrázolja. Ez azonban nyers kifejezés, melyet egyáltalán nem szabad úgy értelmezni, mintha a nő visszamaradt férfi s a férfi kifejlett nő volna… A nőt nem lehet a férfival mérni és a férfit a nővel mérni. A mérték az Embereszme, amint kettéválik nő és férfi típusra: két külön koncepció, mely az Embereszme felsőbb koncepciójában találkozik és kiegyenlítődik. Épp ez a misztérium, hogy mind a kettő „ember”, mégis más, mindkét ábrán ugyanazok a vonalak szerepelnek, csakhogy az egyik ábra mégis férfiarcot, a másik meg női arcot mutat.” — „Ha a férfi és nő tipikus mivoltának kifejezésére szemléltető képet keresünk, metaforikus eligazítást adhat a bibliai leírás, mely szerint Isten a nőt a férfiból alkotta, mikor a férfi aludt, mikor még „Ember” volt s nem jellegzetesen férfi. A Férfi az Embernek felébredt, a Nő a dolgok irányában tovább alvó fele.” — „Íme, a két fél arculata. Az úr, a hős, a zseni: a nő szemében a férfiideál; a feleség, az anya, a szűz: a férfi szemében a női ideál. Feleség és úr, anya és hős, szűz és zseni összetalálkoznak s megalkotják az erő, szabadság és bölcsesség ideálját, a személyiség teljességét. Férfi és nő: egységes koncepciónak két fele: innen a nemek vonzódása és olyan viselkedése egymás iránt, mintha fundamentálisan összetartoznának és egyek volnának.”
A férfinak és nőnek a házasságban való egyesülése tehát nemcsak a nemi ösztön követelésének kielégítése, hanem a természet ős-szava, biológiai és lélektani szükségesség, igény. Ha ezzel a természettörvénnyel szembeállítjuk a magános embert, azonnal szemünkbe ötlik a komoly veszély: hogy aki megtartóztató életformát választ és a másik nemű kiegészítőjével való egyesülést visszautasítja, könnyen félember marad: egyoldalú fejlődését nem ellensúlyozza az életpárja, hiányait nem pótolja annak bősége, feszültségeit nem oldja fel a másik felével való harmonikus kapcsolat. A magános férfiban az a veszély fenyeget, hogy erősen túlzó lesz benne az objektív vonás ridegsége, bántóvá fejlődik a férfitermészet keménysége és a túltengő értelmi és akarati működés nem egészülvén ki az életéhez kapcsolódó nőnek gazdag és színes érzelmi világával, valami mogorvaság, érdesség, kedélytelenség hatalmasodik el rajta.
Veszedelmet hirdet az élettani-lélektani párhuzam a teremtő működés vonalán is. A férfiban rejtett életteremtő erők, ha a férfi magános megtartóztatásban él, nem fognak tevékenységbe lépni: új életek csak a nővel való legbelsőbb nemi egyesülés révén fakadhatnak. Vajon a szellemi és lelki teremtő erő nem szenved-e hasonlóképpen a magára maradottan, zárt egyedüliségben élő férfinál? Ha nincs múzsája, tud-e dalolni a magános poéta? Tud-e nagyot alkotni a tudós? A maga zsenialitásának minden mélységét ki tudja-e meríteni a szellemi kincsekkel gazdagon áldott pap? Most nem gondolok semmi másra, csak előveszem és forgatom a morális köteteit. Vajon, ha nem zárt kolostorok szerzetesei és coelibátusban élő világi papok dolgozták volna ki, hanem mély lelki életet élő katolikus családos tudósok, nem volna-e benne sokkal több melegség, szépség, az élethez simuló gyakorlatiasság? Hogy a szelleme, a törvényei nem változnának, az bizonyos: ami jó, az akkor is jó lenne és tilos volna akkor is az, amit ma rossznak bélyegez az erkölcstörvény; de talán szűkebb volna a szakadék az erkölcstörvény és a reális élet között és színesebb, csalogatóbb volna az emberek számára az erkölcsi jóság tudománya?…
Mindezeket azért írom le neked, hogy elgondolkozzál rajta: nem mindegy, hogy mélyen a természet törvényébe vágó magánosságában igazán félember marad-e a pap, vagy pedig máshonnan, másképpen kapja meg a maga emberségének kiegészítését. Ha félember marad, jaj a nyájnak, amelyet rábíz az Úr és jaj Krisztus ügyének, amelyet csonka egyéniség képvisel és mozgat! Ha viszont megvan a módja a kiegészülésének valami csodálatos, természetfölötti módon, akkor azt milyen komolyan kell tudnia minden papnak és hogyan elkövetnie mindent, hogy az ő egyéni kiegészülése maradéktalan legyen!
A dogmatika nem tanítja, de én kiolvasom belőle s hirdetem, hogy az egyházi rend speciális szentségi kegyelmei között van Istennek az az érthetetlen, de mély és gyönyörű működése, amikor az ő szolgálata kedvéért nőtlen önmegtartóztatásban élő magános pap emberségét a pszichológiai vonalon csodálatosan kiegészíti. A biológiai vonal áll: ott Isten szó nélkül elfogadja a pap áldozatát. Viszont a lélektani vonalon nem marad félember a pap, mert Isten megadja neki az egyházi rend szentségében mindazt, amit a házasság kötelékében a helyesen megválasztott élettárs adhatna.
Ebből azonban egy lépéssel tovább az következik, hogy milyen szoros, szent barátságban kell élnie Istennel az ő papjának, hogy ebben a kiegészítő juttatásban állandóan részesülhessen! Amilyen szorosan tapad egész lelkével, minden emberi szeretetével és érdeklődésével az ő házastársához a katolikus férj, ugyanúgy kell emberi érzelmével is és supernaturális készségeivel is az Istenhez tapadnia, feléje érdeklődéssel fordulnia, benne felolvadnia és egészen belőle élnie a katolikus papnak, aki a hiányzó házastárs egész szellemi és lélektani gazdagságát magában Istenben találja meg!
És mennyire új fénybe állítja a pap lelki életét, buzgóságát az a meglátás, hogy ennek a lelki életnek mélységétől és őszinteségétől függ egyéniségének kiteljesedése és emberségének kiegészülése. Igazi szent és mély lelki élet a pap minden erejét aktiválja és messzemenő teljesítményekre képesíti. Viszont, ha a lelki élete hanyatlik és Istennel való személyes kapcsolata meglazul, akkor nemcsak az apostol szürkül el benne, hanem az ember is; és az a csonka félember, akivé lezüllik, nemcsak papnak, de embernek is hitvány.
Testvér, ha ezt minden pap látná és tudná! Azt hiszem, kevesebb lenne a félember és több az igazi apostol!
Ha mindezeket végiggondoltad és megértetted, akkor nem fogsz csodálkozni azon, hogy Páternek, Atyának, Fathernek, Mon Père-nek szólítják a hívők világszerte a papot.
Természettől benne rejlik egy megtagadott édesapa. Pedig amilyen egészséges, fegyelmezett, tiszta életű, józan, kötelességtudó és melegszívű ember, sok nagycsaládú édesapánál különb apa lenne belőle! S bár kívül él a családi élet körén és soha gyermeket nemzeni nem fog, az édesapaság biológiai és pszichológiai energiái éppúgy átértékelődnek benne, mint ahogy korábban a szexuális ösztön egész erőcsoportjáról megállapítottuk. Amikor iskolában türelemmel, szeretettel tanítom, egyesületben vagy intézetben nevelem, mint lelkiatya gondos vigyázattal bontogatom a más ember gyermekének lelkét, szellemét, ebben van nagy adag átértékelt apai erotikum is: nem bűnös érzékiség, hanem annak a természetfeletti apaságnak a megnyilvánulása, amely a bennem megtagadott édesapát lelkiatyává magasztosította.
Ezek ideális, gyönyörű dolgok: Isten dolgai.
Milyen kár, hogy a világ nem hisz bennük! Milyen kár, hogy a megtartóztatásban élő pappal szemben a civil társadalomnak — még a derék katolikus urakat és hölgyeket is beleszámítva — az alaptónusa: gyanakvás, gyanúsítás, hitetlenség! Amint Axel Munthe divatossá vált könyvében, a „San Michele regényé”-ben egész kedvesen, mosolygósan le mer írni ilyen sorokat: „…ő ismertetett meg Szent Klára kedvesének, Assisi Szent Ferencnek csodálatos arcvonásaival; ég és föld minden teremtményének barátjával, aki egész életre szóló barátom lett nekem is…” — ugyanígy a világ legtermészetesebb hangon, a nélkül, hogy bántani akarná, mondja el száz formában, hogy mennyire nem hisz a papi tisztaság valódiságában. Ne lepődjél meg és ne öntsön el a harag! Hiszen látod, az Egyház legkedvesebb szentjei sem állnak fölötte ennek a gyanúsításnak!
A magános ember számára komoly figyelmeztetésül álljon itt a Munthe-idézet: mennyire kell vigyáznia a papnak a női világgal szemben, hogy tápot ne adjon az alaptalanul is élő gyanúsításnak!
Irányításul minden megjegyzés nélkül leírom neked Sellmair két szép gondolatát, amelyek nekem nagyon tetszettek:
— (Keresztelő Szent János képét említi, amint áll és az ujjával Krisztusra mutat, mint igazi, élő útmutató. Ezzel kapcsolatban mondja:) „Nie darf der Priester im Verhältnis zur Frau mehr als der Wegweiser zu Christus, mehr als der Täufer, selber Erlöser sein wollen!” (I. m. 208.)
— „A másik nemmel szemben való egészséges álláspontválasztásra vonatkozólag döntő jelentőségű a nővel való korai gyermekkori találkozás-élményünk: édesanyánkkal, nővérünkkel. Ez az első találkozás megadja nekünk a helyes, mert egészséges és természetes viselkedés módját. Annak a férfinak és annak a papnak lesz igaza, aki a nőben mindig a testvért s egyúttal az édesanyát látja meg. Testvértelen gyermekség és ifjúság valahogyan szegény, kifosztott: olyan alapvető élmény hiányzik belőle, melyet nem lehet pótolni később soha többé.” (I. m. 198.)
Mielőtt a levelemet zárom, még három részletkérdésre kell felelnem, amelyek korábbi leveleidben merültek fel, de mostanáig tartogattam őket, mert mindent a maga helyén kell megbeszélni, ha rendet akar az ember.
— A rajongó kislány-tanítványok problémája. Hm. Először is a serdülő leánykák rajongása nem szerelem; igazán kevés része van benne a pap férfias tulajdonságainak. A lelkiismerete nyugodtan maradhat, hiszen semmi része abban, hogy ez a rajongás feltámad a kis bakfisok szívében. S ugyanakkor a kislány lelkét sem pörköli meg ez a nem személyt és nem erotikumot kereső rajongása. Arra gondolj, hogy főleg az apácaiskolákban, talán a pap az egyetlen férfiember vagy egyike azoknak a kevés férfiaknak, akiket a leánykák a katedrán látnak. A férfi gondolkodásának, előadásának egész stílusa más, mint a tanárnőké, és a kislányoknak a férfistílus érintésére fel kell figyelniök. Minden férfitanárnak és minden tiszinek megvannak a maga rajongói a leányiskolában. Ha téged majd elhelyeznek onnan és helyedbe kerül Hétszercsúnya János, azért talán még többen fognak álmodozva lelkesedni, mint teérted.
Van egyébként ennek a rajongásnak bizonyos iskolaíze is. A rabszolga hálás mindenkinek, aki egy barátságos szót mond neki; a fáradt egyhangúságban élő ember hálás minden kis mosolyélményért vagy bármiért, ami szokatlan és újszerű és valami kis változatosságot jelent. Egy szellemes, ügyes előadó vagy egy tanár, aki egy kis életízt tud belevinni a tárgyába vagy egy hittanár, aki törődik a tanítványaival és itt-ott problémákat érint, azonnal felidézi magával szemben ezt a hála-felhőt.
A tanítványokkal szemben való viselkedés törvénye ugyanaz, amit az előző levelemben szándékosan újra meg újra kiemeltem: „A magános ember szeme hideg és nyugodt.” — „Emberhalász nézi a halhatatlan lelkű embert, akihez küldetett.” Leánytanítványaidat soha ne fogadd a lakásodon, csak tanári beszélgető szobában vagy plébánia irodájában és egyetlen szóval se beszélj velük többet, mint amennyi szükséges. Ne fogadj el tőlük semmit és ne adj nekik emlékeket. Ne levelezz eggyel sem közülük és ne látogass meg egyet kétszer, ha van olyan, akinél még egyszer sem voltál. Gondosan kerülj minden érzelmi motívumot, mert a serdülő leánykában eget vernek a még kormánytalan érzelmek. S ha egyszer elhelyeztek valahonnan, automatikusan szakíts meg minden kapcsolatot. Ha pedig hónapokkal vagy évekkel később viszontláthatod valamelyik régi kedves tanítványodat és ő is meleg szívvel, örömmel közeledik feléd, akkor hideg szobor légy, illetőleg meleglelkű apostol, de nem az örömét emberileg kimutató érzelmes ember.
— Az igazi nővel való találkozás problémája. No csak ne döbbenj meg, hiszen maguktól értetődő dolgokról van itt szó! Írtam a férfi és nő egymással szemben Isten akaratából fennálló kiegészítő hivatásáról. Persze, hogy nem akárhonnan felkapott egy-férfi és egy-nő alkalmas arra, hogy egymásnak biológiailag és lélektanilag is kiegészítői legyenek. Itt a testi és lelki adottságok harmóniája, a roppant komplikált szintézist jelentő emberi egyéniségnek egy hozzá hangolt másik egyéniséggel való találkozása szükséges, akinek sok adottsága párhuzamos az övéivel, sok más adottsága pedig kiegészítőlég éppen azt hozza, ami őbenne hiányzik. Nem úgy áll az igazság, hogy „csak egy kislány van a világon”, mert egy adott ifjú számára egész sereg kislányból megfelelő kiegészítő házastárs válhatnék; mindegyiknek mások a domináns adottságai és mindegyikkel másképpen színeződnék az élete, de végső elemzésben ez is, az is lehetne számára az a bizonyos „csak egy kislány”.
Isten magános embere is magában hordozza egész emberségét.
Bizonyos, hogy itt-ott, valahol járnak leányok vagy asszonyok, akiknek természetes hangolása rokon az övével és akiknek egész egyéniségére a pap lelke mélyén valami rezonancia kél. „Ezt szívesen elvettem volna feleségül, mert hozzám illett volna” — ezt a majdnem szentségtörő gondolatot a pap soha nem fogja megérlelni és megformulázni magában, de szótlan szóval súghat valami belső megérzés szokatlan rokonszenvet valaki iránt. Ugyanígy találkozhatik a házasember is nem is egyszer rokon- és kiegészítő hangolású idegen nővel, akiből szintén jó felesége válhatott volna, ha történetesen ővele hozza össze a Gondviselés, és a találkozás nyomán önkénytelen érdeklődés kel a lelkében iránta. A férfi fantáziájának erotikus érdeklődését a házastársi hűség kioltja, és a felesége talán nem is tud róla, talán őbenne magában sem öntudatosítódik a tény, hogy egy „lehetett-volna-igazi-nő” ment át az élete útján. Ugyanígy a pap, akiben az Istenhez és hivatásához való hűség eleve visszafog minden erotikus érdeklődést. Csak őnála magasabbrendű és sokkal öntudatosabb ez a belső fékezés. „Hideg szobor vagy, meg sem értenéd!”
Azzal is tisztában kell lenned, hogy a férfi a fegyelmezettebb és objektívebb, mint a szívvel gondolkodó, érzelmek kormányozta nő, tehát az ilyen találkozásoknál elsősorban a férfi feladata, hogy zártan húzzon el mellette, mint az óceánon találkozó két hajó. Ami az ilyen találkozások morális hátterét illeti: a spontán feltámadó érdeklődés nem bűn, de komoly kísértés; a tovább fűzött érdeklődés már bűnös. „…aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében.” (Mt. 5, 28.)
— Papnak és asszonynak barátság-problémája. A válasz elméletben igenlő. Hiszen előttünk áll Assisi Szent Ferencnek és Szent Klárának, Szalézi Szent Ferencnek és Chantal Szent Franciskának magasrendű lelki barátsága, amelyre csak rút emberi rosszakarat vethet gyanúárnyékot. De ezek szentek voltak: emberfölötti emberek, emberfölötti teljesítményekkel! — Elméletben igenlő a válasz azért is, mert barátság és szerelem között mélyreható különbség van: a barátság u. i. érdeknélküli lelki megértésen nyugvó szellemi és lelki kapcsolat, míg a szerelemnek alapja erotikus érdeklődés. A valóságban azonban hús- és vér-emberekről lévén szó, roppant nehéz meghúzni a határvonalat.
A gyakorlatban a pap és asszony nemes, tiszta barátsága kérdésére határozott tagadással válaszolok. Nem kell és nem szabad és nem lehet. — Nem kell, mert a női forrásból való kiegészülésről a pap a maga teljességében lemondott és helyette szentségi kegyelem útján Istentől kap csodálatos kiegészítést. Amit egyszer áldozatoltárra tett, abból barátság címén se alkudjon vissza később egy morzsát sem. A papnak semmiféle női kiegészülésre nincsen szüksége. — Nem szabad, mert a nemi különbséget megszüntetni nincsen módjában; amíg pedig a nemi különbség fennáll, mindig él a veszély, hogy a barátság érzéki motívumokkal rajzolódik tele és ha tagadják is, de szerelemmé vagy legalábbis érzékies vonzódássá változik. De nem szabad a világ szeme és nyelve miatt sem, amely nem hisz az ideális barátságban a férfi és nő között és gyanúsításával hírnevét tenné tönkre a nőnek, s egész működését a papnak. — És én vallom, hogy nem is lehetséges ideális, tiszta barátság férfi és nő között még akkor sem, ha a férfi pap. Elkerülhetetlen az érzéki motívum hozzákapcsolódása, akkor pedig a barátság is, a barátok is lejtőre kerültek. — Ne álmodozzál asszony-barátságról és ne higgy annak, aki ilyen irányú álmait magyarázza. Maradj meg minden vonatkozásban Isten magános emberének!
Testvér, magános légy és kemény, mint a hegycsúcson égnek meredő szikla. Ne akarj a völgy fölé hajolni, hogy melegséget vagy szépséget keress, mert a lehajló szikla már csúszik is. És hagyd az Úristen gondjának, hogy ne légy rideg és merev, mint a szikla. Te csak arra iparkodjál, hogy Istenbe kapaszkodva, őbenne keresd minden igényed kielégítését.
Sziklacsúcsok embere! óriás légy!
14. Józan jámborság
„Tu es Deus, fortitudo mea!”
Kedves Testvér!
Mielőtt ezt a levelemet olvasni kezded, vedd elő az „Ad catholici sacerdotii” enciklikát, üsd fel a magyar kiadás 29-ik oldalán és elmélyedve, nagyon figyelmesen olvasd el a papi jámborságról szóló sorokat.
„Bár a papi lélekben az összes keresztény erényeknek kell virágozniok, mégis egyesek különösen illenek és hozzátartoznak a paphoz. Ilyen elsősorban a jámborság. Az apostol is arra inti kedvelt fiát, Timóteust: „Gyakorold magad a jámborságban.” A papnak olyannyira bizalmas és bensőséges gyakori érintkezésein az Istennel a jámborság édes illatának kell elömölnie. Ha „a jámborság mindenre hasznos” (I Tim. 4, 7.), mindenekfölött a papi hivatás teljesítésénél hasznos. Jámborság nélkül a papi tiszt legszentebb cselekményei, legfönségesebb szertartásai is gépiesek, megszokottak lesznek. Hiányzik belőlük a lélek, a kenetesség, az élet. Jámborság alatt — Tisztelendő Testvérek — nem azt a felületes és külsőséges, édeskés és érzelgős jámborságot értjük, amely a lelket nem erősíti és szentségre nem segíti, hanem a komoly, az érzések hullámzásától független, szilárd elveken és meggyőződésen nyugvót, amely minden kísértésnek és csábításnak ellenállni tud.”
Szükséged van ennek a szövegnek komoly átértésére, hogy lehámlasszon rólad a hamis aszkézis reád rakta minden üres cicomát és új, igazlátó gondolatokat ébresszen benned. De szükségem van nekem is arra, hogy te jól megértsd a Szent atya szövegét, mert nagyon reálisnak és prózainak kell lennem ebben a levélben és kis meg nem értéssel vagy rosszakarattal könnyen félremagyarázható kemény igazságokat kell megmondanom.
Nem tűnt föl neked, hogy a Szentatya egy helyen milyen poétikusan lírai kifejezéseket használ? „A pap … érintkezésein az Istennel a jámborság édes illatának kell elömölnie.” Gondolod, hogy amikor Krisztus földi helytartója minden országok katolikus papjaihoz írja pásztorlevelét, akkor költői frázisokkal díszíti sorait? Tedd félre a lírai szemüveget és tedd fel a biológiait — és megdöbbenve állsz meg egy komor igazság előtt.
Az illat a növény belső sejt-életének legsajátabb produktuma. Ritkán a levelek, legtöbbnyire a virág az illatot árasztó; és a virág a növénynek egy csúcsteljesítménye. Minden virágnak más az illata. Amikor a fejlődésnek bizonyos tökéletességű fokát elérte, akkor belső önmagából árasztani kezdi párolgó illanó olajának parányi légnemű testecskéit, amelyekről mindenki ráismer és néven nevezi a virágot.
„A jámborság édes illata…” A jámborság tehát nem kabát, amelyet magára ölt az ember. Nem szertartásos ruha, mint a casula, amelyet felhúz a szentmiséhez s utána levet és a szekrénybe akaszt. De nem is az az „új ember”, akibe „bele kell öltözködnie” a kispapnak, kit apostolának hívott el az Úr. A jámborság a fejlődésnek bizonyos magasabb fokán jelentkező teljesítmény: az istenes lélek produktuma, amely egészen sajátos, egészen egyéni s mintegy az egy lélek belső kincseinek kisugárzása magára az emberre, az ő életére és mindazokra, akik vele érintkezésbe jönnek. Nem lehet siettetni, nem lehet erőltetni, nem lehet tettetni! A szemináriumba lépett elsőéves október közepén hiába rántja ájtatos ráncokba az arcát, emeli égnek a szemét és csinál magából barokk szoborimitációt, ez csak játék vagy szent hazugság; hiszen még nem érhette el másfél hónap alatt azt a tökéletességi fokot, amikor az ő ájtatossága már kifelé észrevehető, És a liberális gondolkodású, eszem-iszom földi pap hiába erőlteti az ájtatosság álarcát magára a szentmise félórája alatt: ha egész élete nem jár bizonyos magasabbrendű lelki síkon, akkor a szent cselekmény nem lesz képes igaz jámborságot produkálni abból a poros, elhanyagolt papi lélekből. Aki jámbornak akar látszani: máris hazudik, mert a jámborságot nem lehet megjátszani.
De éppen oly kevéssé lehet letagadni vagy elrejteni! A petúnia hiába akarná eltitkolni illatát, ha jön a nyári este: kell illatoznia, mert petúnia és mert törvénye, hogy alkonyatkor illatárba borítsa a környéket. Az igazi jámbor pap a lelki tökéletességnek bizonyos magasabb lépcsőjét elérte hosszú évek hűséges papi életének és szolgálatának sok-sok összejátszó tényezője segítségével, s a jámborság, magasabbrendű papi mivoltának produktuma elömlik egyéniségén és életén. Ez a jámborság azonban annyira az övé, annyira ő, hogy szinte önmagából kellene letörnie egy darabot vagy megtagadni valamit a legmélyebb egyéniségéből, ha titkolni akarná mások előtt. Amint a virág lényegéhez hozzátartozik az illat, úgy az ő papiságának lényeges velejárója ez az észrevétlenül kisugárzó jámborság, amelyet ő nem akar, nem erőltet, nem ambicionál, de akarva, nem akarva magában hord és magából sugároz. És az ő jámborsága egészen másképp nyilatkozik meg, mint a másik vagy harmadik lelki életet élő igazi papé: nincsen benne sablon, nincsenek közös vonások, mint ahogyan egészen más a rezeda, az ibolya, a petúnia illata… És amint az illatot nem látod, kézzel meg nem markolhatod, műszerrel nem mérheted, éppúgy a jámborságot sem lehet definiálni, pontokba szedni vagy megállapítani, hogy miben is áll tulajdonképpen. Canter prelátus jámborsága… Prohászka Ottokár jámborsága… Mattyasovszky Kasszián jámborsága… Meg nem fogom, nem tudom analizálni. Felnézek az emlékükre és egyszerűen tudom, hogy sokkal közelebb álltak a jó Istenhez, mint én. És nem szégyenlem, nem is sarkantyúz valami névtelen ambíció, hogy utánozzam és utolérjem őket, mert egyszerűen nem lehet utánoznom vagy utolérnem. Elmélyülő lelki élettel, igazabb istenszolgálattal a mainál különb papot lehet csinálnom magamból, de az nem lesz sem canteri, sem prohászkai, sem a Kasszián atya képére formált…
Testvérkém, értsd meg a komoly szót. Nem jámborsággal kezdjük a lelki életet; esetleg hosszú-hosszú idő után és teljesítmények messze nyúló sora után elérjük a papi jámborságnak bizonyos fokát. De ha nagyon akarjuk, sohasem érjük el, mert a nagyon ambicionált és megjátszott jámborság tettetés, hazugság, hiúság, tehát az igazi jámborságnak veszedelmes kerékkötője. Aki a szemináriumban tudatosan jámborságra törekszik, az faragott képet csinál magának és azt imádja. Becsületes kispap-élet, amelyben az ember szívvel-lélekkel igyekezett az Istent szolgálni és a papi ideált önmagában fokozatosan kialakítani, lassankint az évek során a kispap-jámborságnak bizonyos alacsonyabb vagy magasabb fokát sűríti a teológus-lélekben. Ő maga ezt nem akarta, nem törtetett feléje, nem is tehet róla, észre sem veszi, Ő egyszerűen tőle telhető odaadással iparkodott jó kispappá lenni.
A jámborság forrása: „a papnak olyannyira bizalmas és bensőséges gyakori érintkezései az Istennel”.
Valami egészen sajátságos természetfölötti életlátása van a papnak, amelyre világiak ritkán jutnak el. A mi istenközelség-tudatunk sokkal élénkebb, biztosabb és aktívabb, mint bárki másé. Az, hogy az Isten természetfölötti, láthatatlan és érzékelhetetlen, nem tolja el őt tőlünk misztikus távolba. Az, hogy mindentudó, mindenható, végtelen és egyedül erős, nem teszi számunkra lelket dermesztően félelmetessé. Az, hogy maga a Fönség és hogy végtelenül igazságos, nem újítja fel bennünk az ószövetségi rettegést az Úrtól, akinek nevét sem merték kimondani. A mi Isten-ismeretünk Krisztusban gyökerezik; és ő a barátainak nevezett, a Miatyánkra tanított, mennyországot ígért s hogy velünk van mindennap a világ végezetéig. A lelkünkben mérhetetlen bizalom, szeretet, odaadás, szolgálatkészség.
És ez a papi lélek állandó kapcsolatban áll Istennel. Nemcsak akkor, ha misézik, gyóntat, szentségeket szolgáltat ki vagy szentelményekkel dolgozik. Nemcsak akkor, ha az Úr házában áll vagy az Ő megbízásából tanít, evangéliumot hirdet vagy jár az elveszett után. Az élet legszürkébb, egészen hétköznapi perceiben is keze az Isten kezében. Állandó fohászok öntudatosítják benne ezt az istenközelséget: minden kezdetnél segítségért sóhajt, minden sikernél hálát ad, minden balsikernél vagy csapásnál erőt kér, minden szenvedést felajánl. Nincs olyan tevékenysége, amelybe bele ne vonná az Istent. És kialakul szemében, lelkében lassankint az a sajátos papi messzenézés… Járunk a földön, éljük a millió embertestvér életét, küzdünk, dolgozunk, mint a többi, örülünk és sírunk, mint a többi, fázunk és éhezünk vagy jóllakunk és megmelegszünk, mint a többi, — de a szemünk mindenen keresztül a végtelenbe néz és az Istent figyeli. Mindig Őt keressük, mindig Őt szolgáljuk, mindig látjuk Őt. Égbenéző életstílus…
Én nem szégyenlem, hogy úgy vagyok Istennel, mint gyermekkoromban az édesapámmal voltam: fogom a kezét és hozzá simulok és a lelkemben beszélgetek vele; eléje terjesztek mindent és kérem, hogy törődjék velem és a dolgaimmal, és kényszerítem is, hogy törődjék, mert egyre cibálom, odafordítom, kezébe adom a dolgaimat. Ha rosszat tettem, nagyon szégyenlem és őszinte alázattal kérem bocsánatát. Engem az édesapám soha életemben nem vert meg; és az Isten jobb, mint az apám. Nagyobb lelkemben a bizalom, mint a félelem; nagyobb a szeretet, mint a rettegő tisztelet, de a szeretet soha nem tesz bizalmaskodóvá vagy szemtelenné s vakmerően bízóvá. Igyekszem elérni azt a fokát a közelségnek, hogy az Isten az én számomra természetes. Ideálom az apostolok istenközelsége, akik évekig együtt jártak Krisztussal és jóbarátnak, Mesternek ismerték őt, s ha mennybemenetele után imádságos lélekkel az ég felé fordultak, akkor a jól ismert, személyesen szeretett Mesterrel beszélgettek. Ezt a tökéletesen christocentrikus, magasrendű lelkiséget soha nem fogjuk elérni, hiszen hiányzik nálunk a személyes élmény; de bizonyos mértékig megközelíteni kell tudnunk és kell akarnunk.
Egyik kezünkkel a földet rendezzük, másikkal az Isten kezét fogjuk. Ez a tény a pap életének sajátos félig földi, félig természetfölötti jelleget ad, amelyet nehéz volna szavakkal ábrázolni és nehéz volna megértetni nem-papokkal még akkor is, ha igen derék, vallásos világi urak. Van benne valami világfölötti, valami olyan félig túlvilági.
A katolikus hívő érintkezési formája Istennel az imádság: szentek imáit olvassa könyvből vagy a rózsafüzért mondja vagy maga szavaival ájtatosan fohászkodik és kér, néha köszön, de csak azért, hogy utána újra kérhessen. Ők nem ismerik azt a formát, ahogyan a pap leül a templom csendjében és Krisztus színe előtt eltöpreng valami nehéz esetén. Vagy azt a csodálatos élményt, amikor jó korán ott ül a gyóntatószékben és várja a jóval később érkező gyónókat, s közben elgondolkodik az Isten ügyein az ő plébániájával vagy iskolájával kapcsolatban. És eszébe jut egy terv, másik terv, sok terv, új gondolatok, váratlan meglátások, amelyektől felforrósodik a szíve és úgy érzi, hogy most rögtön fel kellene ugrania és dolgoznia, tenni, tenni megállás nélkül… Az Istennek ezt a dinamikus erő-érintését melyik paptestvér ne tapasztalta volna? Amikor valóság a Zsoltáros szava: „zelus domus tuae comedit me…”
Vedd hozzá a nagy szentségi Isten-élményeket. Amikor szentmisénél az élő Krisztust tartja kezében és úgy beszél vele, olyan intim közelségből, mint senki más… A mindennapi áldozásai… A gyóntatószék, amikor Krisztus mint tanácsadó együtt dolgozik vele és ő tudja, hogy nem a maga gondolatait adja, hanem „adatik neki, hogy mit mondjon…” Keresztelésnél Isten erejével újjáteremt lelkileg embert… Házasság szentségénél Isten áldását adja, hogy az élet magjai elvettessenek az új talajban… Haldoklót elindít az utolsó nagy utazásra: Utazzál, keresztény lélek!… A pap: eszköz az Isten kezében, aki ő általa jut közel a hívekhez. S az eszköz odaforr az ura kezéhez.
Lehetetlen, hogy észre ne vevődjék rajta az Isten gyakori érintése. Le nem tagadhatja, el nem titkolhatja, hogy természetfölötti világban él, az Isten közelében. Átváltozik a beszéde, egész viselkedése, a járása, a mozdulatai, a gondolatai. Ezer dolog van, ami felgyújtja az embereket, de őt egészen hidegen hagyja. Ezer dolog mellett elmennek az emberek, de ő kigyullad és izzani kezd, mert Istent látja a dolgok mélyén…
Látod, ez a jámborság: amikor lerí a papról az Istennel való gyakori érintkezése. Lerí a nélkül, hogy akarná, a nélkül, hogy maga észrevenné. De az emberek ránéznek — és az Isten jut eszükbe.
Az átértékelendő fogalmak között van az enciklika említette kenetesség fogalma is.
Nem az a hajlott derekú, ájtatosan oldalra konyult fejű, szirupos, puha, tapadósan szenteskedő magaviselet, amely azért meregeti szemét az égre, mert azt hiszi, így szentebb és azért húzza el nyámogva a szavakat, mert úgy gondolja, hogy akkor kenetesebb a beszéde.
Jegyezd meg egyszer s mindenkorra: mindaz, ami igazán papi, igazán szent, jámbor, kenetes, az mind ízig-vérig természetes! Amint erőltetettség van benne vagy bármily torzítás, akkor már hamisítvány! Az igazi kenetesség is végtelenül természetes és magától értetődően zavartalan összhangban áll az illető egyéniségével. Nem fejtartás, arcjáték, mozdulatritmus, hanem kicsorduló lélektartalom! Tele van a lelke Istennel, egész élete köréje fonódik, ő a főtartalma és az egyedül érdeklő tárgya. És egész valójának ez az Isten-központ körül való elrendeződése sugárzik minden szavából, mozdulatából. Nem ő csinálja, hogy sugározzék, de nem teheti, hogy ne csorduljon ki lépten-nyomon lelkének ez a domináló Isten-tartalma.
Ha az osztályharc agitátorával találkozol, a második mondatában már ökölbe szorított kézzel mondja: Hej, azok az urak!
— A szenvedélyes horgásznak második mondatában már halak ficánkolnak. — Az igazi édesanya bármilyen témából induljon is el, három mondat múlva már ott van a gyermekeinél. Mert az ő lelkét azok töltik ki. — A pappal nem lehet közömbös dolgokról, politikáról, napi pletykákról hosszan elcsevegni. Szava magától értetődőn fordul azonnal az Isten dolgaira. A gondviselő Istenbe vetett behunyt szemű bizalom, — a megszentelő kegyelem állapotának megnyugtató és biztató ereje, — a szentségi házasság, — a Szentatya irányítása a legújabb dolgokról, — a mi templomunk, misénk, gyóntatás… És mindig újból az evangélium; minden felvetett kérdéssel szemben az evangélium útmutatása. Nem ájtatos dolgokat mondogat, hanem az Isten dolgait keveri az emberek beszédébe. Nem vág fancsali-szent arcokat, de az embereket beleráncigálja a természetfölötti világ ügyeibe. Nem szaval áhítatos-náthásan az orrán keresztül, hanem az emberek legföldibb problémáit is az Isten szeme előtt pörgeti és ezzel magasabb zónába emeli.
Nincs nyugta. Tanít, korhol, buzdít, szervez, és nincs a napnak olyan pillanata, ahol nem az Isten és a lelkek munkájában látnád őt. Az emberek azt gondolják: Mégis valaki nagyon nagy lehet az Isten, ha így lángol érte ez az értelmes fiatal pap!
Nincsen „gátlása”, hogy látogatásnál, találkozásnál az egyszerű beszélgetésbe belekeverje a katolikus ügyeket és a lélek dolgait. Nem röstell az Istenről beszélni. Egyetemi kollégium elöljárója, nemcsak diákmozgalmakról, tanulmányi kérdésekről, napi problémákról, esetleg szerelem és más tisztán emberi dolgokról beszélget az ifjúsággal, hanem hol a katolikus Egyház mai hősi küzdelmeit dobja eléjük, hol egyénileg firtat a lelkek mélyén, és cseppet sem találja kényelmetlennek, hogy megkérdezze azt a szigorlót: Hát a szentgyónással hogy állsz, öregem? Vagy: Hát a megszentelő kegyelemre vigyázol-e? — Hittanár a növendékei családjának látogatásánál, plébános vagy káplán a családjárásnál nem elégszik meg azzal, hogy megbeszéljék behatóan az időjárást, a város napi kérdéseit, aztán a termést, aztán a család apró dolgait le egészen a Sipszi kutyáig, hanem katolikus korproblémákat odavetít rájuk, aztán a házasság, a nevelés, az egyéni lelki élet, a plébániai közösségbe kapcsolódás kérdései jönnek sorra. Megkeresztelkedik a beszélgetés, ha abban résztvesz a pap; Istenre fordul a figyelem, ha az Úr papja megjelenik a társaságban.
Érezni rajta az Isten szent olaját, amellyel pappá felkenték: nem tud egy percig sem más lenni, mint Krisztus felkent papja! Ezt jelenti a „kenetesség”, „kenetteljesség” kifejezés. A nyelvhasználatban félrecsúszott az értelme. A mi feladatunk, hogy a való életben újra helyesen magyaráztassék.
Nem: „Ezután kenetteljes pap leszek!” — Hanem: „Adja meg nekem az Úr azt az emelkedettséget, hogy kenete illatát megérezzék rajtam az emberek, akikhez küldettem!”
A papnak ebben az igazi kenetességében óriási szuggesztív erő van. Izzik, és körülötte megforrósodnak a lelkek. Ég, és mindent meggyújt maga körül. De csak azért, mert ez az izzása magától értetődő s a papi egyéniségétől el nem választható. — Megfigyelem az édesanyámat. Beszélget mindenről a maga úri intelligenciájával és élet érlelte bölcsességével; beszélget minden túlzott érdeklődés vagy indulat nélkül, csendesen, nyugodtan. De ha a gyermekeire vagy unokáira terelődik a szó, akkor új fény gyullad ki a szemében, az arcán a szíve szeretete sugárzik, a stílusa költői, színes, a hangja olyan melegen cseng! Mert ezek az ő dicsősége, öröme, büszkesége! — így izzik át a pap szeme, arca, hangja mindjárt, amint az Istenről szó kerül. Szereti dominánsan, mindent neki adva, és ez a természetfölötti magasságokat ölelő szeretet óriási dinamikus erővé lesz benne, amint az Isten dolgairól szól. Nem maradhat senki közömbös, érdektelen az Isten dolgaival szemben, amint a társaságban megáll a pap, mert első mondatával már csodálatos mágneses megosztást hoz létre a lelkekben s kénytelen mindenki vagy mellette vagy ellene pártot állni. Nem maradhatnak a katolikus ügyek laposak, elfeledettek, amint pap jár a közelükben; mintha varázsló érintené, hirtelen feligazodnak és beleöklöznek az emberek lelkébe.
Figyeld az életben dolgozó katolikus papokat! Milyen sokon megérzed majd az Isten kenetének áradását!
Mármost ezekből a meglátásokból vond le a gyakorlati következtetéseket.
Ne akarj „ájtatos” lenni, mert az nem megindulás, hanem eredmény. Ne akarj kenetes lenni, mert az öntudatlan habitus, nem tudatos megjelenési forma. Ne erőltess más külsőt magadra, mint amit a lelki színvonalad diktál. Ne játszd meg a lelki embert kifelé, hanem évtizedeken át iparkodjál egyre mélyebben lelki ember lenni. És lassan eléred majd a jámborság bizonyos fokát…
Nézem az asszisztáló kispapokat, a miséző, keresztelő, körmenetet vezető vagy beteghez Útravalót vivő papokat. Arcuk erőltetetten ájtatos ráncokba rántva; összehúzott szemük vagy égnek emelt tekintetük nagymérvű áhítatot akar kifejezni; mozdulataik meglassulnak és ünnepélyesen merevekké lesznek; szinte rájuk írva a figyelmeztetés: Nézzétek, emberek, milyen ájtatos vagyok én az Isten dolgaiban!…
Láttam Prohászkát imádkozni. Maga volt az Isten előtt, nem tudta, hogy valaki nézi. Tanulmányoztam az arcát. Nem torzult ájtatosra, nem akart sem arcával, sem testtartásával semmit kifejezni. Ugyanaz a derűs szemű, komoly aszkéta-arc volt, mint a szószéken vagy társaságban. Emberi az a feszült figyelem volt rajta, amely elárulta, hogy minden szellemi tehetségét az Istennel való beszélgetésre koncentrálja. Ő nem akart feszült figyelmet kifejezni az arcával, hanem egész lelkével belemerült az Istennel való érintkezésbe és a léleknek ezt a feszültségét tükrözte az arca. De annak az arcnak a sugárzó átszellemültsége feledhetetlen emlékem marad. Sugárzott róla a természetfölötti élmény közvetlensége és ereje. Azt hiszem, ha az életem függött volna tőle, akkor sem mertem volna megzavarni. (Megvallom, utána megpróbáltam én is úgy imádkozni. De hamarosan szégyenkezve abbahagytam, mert rossz bohócnak éreztem magamat. Prohászka lelke nélkül Prohászka imáját nem lehet kópiázni!)
Sem oltárnál, sem másutt a papi ténykedéseid alatt ne akarj ájtatosságot elárulni vagy áhítatosnak látszani. Az egyetlen, amit az arcodnak ki kell fejeznie: minden erőt Istenre koncentráló feszült figyelem. Ezt sem az arcodon kell erőltetned, hanem a lelkedet állítani vigyázzba és olyan sűrített, elmélyedő figyelemmel foglalkozni az Isten dolgaival, hogy az még az arcodra és viselkedésedre is kisugározzák. Ha aztán 15—20 éven át szolgálod az Istent ilyen állandó belső koncentrációval, akkor lassankint a figyelmen túl mást is kifejez majd az arcod: örömet, elragadtatást, áhítatot, odaadást. De te magad erről semmit sem tudsz, mert amint tudsz róla, akkor megjátszod és akkor hamisítvány. S ha valaki mondja, akkor zavarba jössz és szégyenkezel, mert úgy érzed, mintha valami legbensőbb titkodat kilesték volna profán szemek.
A papnak nem feladata, hogy arcán ájtatosságot kifejezve szédítse a hívőket. Ellenben igenis szent feladata, hogy minden erejét és képességét az Isten szolgálatára összpontosítsa. Ha lélekből, jól csinálta, akkor épülésére szolgál a híveinek a nélkül, hogy tudná.
Felajánlás alatt: természetes mozdulattal emeled Isten felé a paténát és arcodon feszült figyelem. — Átváltozás alatt tökéletes koncentrációban, az egész ember egyetlen odahajlás a misztérium fölé és arca, mozdulata megfeszített figyelmet árul el, míg a consecratio szavait mondja vagy magasra emeli az Eucharisztiát. Nem kell szemforgatás, sóhajok, az ajkak ájtatos csücsörítése, mert mindez csak póz, színészi teljesítmény. A lelked feszüljön egészen bele a szent cselekménybe, és bízd rá, hogy az arcvonásaidat megfelelően elrendezze. — Áldozás alatt öntudatos komolyság és Krisztust köszöntő tisztelet fegyelmezi a lelket; erről beszélnek az arcvonások is a nélkül, hogy tudnál róla. Hogy aztán hosszú papi szolgálatod folyamán átnemesedik a lelked és fokozatosan mindig többet és mélyebbet is kifejez az arc, azt nem akarod: azt eléred!
Ne ájtatosan áldozzál vagy imádkozzál vagy misézzél, vagy áldoztass, hanem teljes öntudatában a szent dolognak, amit csinálsz, fegyelmezetten, összeszedetten, teljes figyelemmel csináljad! A lélek tartalma aztán elömlik arcon, testtartáson, egész emberen, és épülésére szolgál a rád tekintő hívőknek. De arcjáték lélek nélkül: maszk. A lélek emócióit öntudatlan tükröző arc: tolmács és ezrek tanítómestere.
Figyeld meg a liturgia nyelvét és előírt mozdulatait.
Szentmisédnél elejétől végig értő figyelemmel mondd a szöveget, az állandó részeket éppúgy, mint a változókat. Rájössz majd, hogy minden mondatában a legjobban odaillő szavak és kifejezések sorakoznak, minden gondolatot egyedülállóan arra alkalmas szavak fejeznek ki; nem fogsz egyetlen olyan sort sem találni, ahol pontosabban vagy a szent cselekmény szellemének megfelelőbben tudnál egyetlen szót is mással helyettesíteni. Éppen így az előírt mozdulatok mindig pontosan azt az emberit adják hozzá a természetfölötti cselekményhez és szöveghez, amely a papot a legfrappánsabban hozzákapcsolja mindahhoz, amit mond és tesz. Minden mozdulat kifejező és azon a helyen vitán fölül legigazabban a helyén van. És miután mozdulat és gondolat, mozdulat és érzelem között erős a viszonosság, a liturgikus mozdulatok pontos végrehajtása jelentősen növeli a pap összeszedettségét és odaadását az istenszolgálat cselekményeivel szemben.
Kispap-korodtól fogva szoktasd hozzá magadat, hogy minden liturgikus szöveget lassan, tisztán, odafigyelve mondasz, s a szavak mögött mindig megfogod azok értelmét is. És hogy minden liturgikus mozdulatot természetes eleganciával, de pontosan, szabályosan végzel. Oltárnál és minden szent cselekménynél mindig vigyázzban állsz: összetett sarok, tiszteletbe feszülő test, emelt fej, harmonikus mozdulatok. Kéztartásod, az ujjak állása, a keresztvetésed, kezed tárása Dominus vobiscumnál, Orate fratresnél, áldásnál, Oremusnál, oratióknál, praefatiónál (mindig más!) mindig szabályos és esztétikus legyen. Fejhajtásod, közép és mély meghajlásod, térdhajtásod kifejező, szabályos, elegáns. Oltárnál a tabernákulum minden mozdulatod tengelye; nem is a tabernákulum, hanem az eucharisztikus Krisztus, aki benne lakik. Löttyedt kéz, szétálló ujjak, levegőbe lógó karok, félig csinált, egymásba folyó, hanyagul imitált mozdulatok, a hívők felé fordulásnál a templomban szanaszét kalandozó tekintet, lomha járás, szétterpesztett lábakkal való odaállás, az oltárra ránehezedés stb. mind a lompos embert kiáltják, akinek terhére van a szent cselekmény s lélektelenül iparkodik mielőbb lerázni. Ha szolgalelkű, lomha pap mozog az oltáron, gondolod, hogy az elemisták meg a diáklányok meg a közömbös lelkű hívők százai tudnak igazi áhítattal misét hallgatni? Ha ő maga nem becsüli annyira, hogy összeszedje magát, hogyan várhatja ezt a többitől, akik lépcsőkön túl, szentély korlátján túl, messze Istentől, őrajta keresztül kapcsolódnak a szentmiséhez?…
Nem jámborság és kenetesség kérdése, de messze-messze azon innen, papi tisztesség és becsület kérdése, hogy a liturgikus szövegek és mozdulatok fegyelmezett figyelmeddel találkozzanak! Ez az alapok alapja. S innen még milyen igen-igen messze a csúcs, amelyet úgy hívnak: jámborság!
Vigyáznod kell, nehogy rosszul értelmezett, hamis jámborság ellaposítsa és elláposítsa a reád bízott dolgokat. Nem igazi jámborság az, amely mindent az Istenre bíz és jó katolikus patópálosan mindenre ráér, mert „majd a jó Isten úgyis megoldja”! A józan jámborság nem visszafogja, hanem sokszorosan növeli a pap működésének dinamizmusát. — Éppúgy hiba lenne, ha mint a csiga a házába, visszavonulna a pap a templomba és áhítatos Istenhez-fordulással mindent imával akarna megoldani. Krisztus agitátora kint járjon az élet harcterein! Krisztus apostola a piacon és a tetőkön kiáltsa az evangéliumot! Krisztus munkása ott verejtékezzék a szent ugaron, ahol az Úr az ő keze munkája nyomán akar bőséges termést látni! Lustaságot ájtatosságba, gyávaságot imába, tehetetlenséget jámborságba burkolni: istenbántás, sőt istenkísértés!
Arra is vigyáznia kell a papnak, nehogy az ő belső lelki élményei terhére legyenek másoknak vagy akadéka a pasztorációs munkának. Imáját azonnal abbahagyja, ha az Isten emberét kereső hívő kopogtat az ajtón. Szentmise utáni hálaadását félbeszakítja, ha gyónó jelentkezik vagy beteghez hívják. A szolgálat egyetlen felelős akciója sem állhat meg a pap magánájtatossága miatt. Vannak idők, amikor az imádság többet ér minden akciónál; mégis félbe kell hagynia imáját az akció kedvéért, mert első a szolgálat!
Ha a lelki tökéletesség bizonyos magaslatára felküzdötte magát, akkor kettőre kell nagyon vigyáznia: arra, hogy ne akarjon mindenkit opportune et importune ugyanerre a magaslatra felkényszeríteni, — és arra, hogy az elért magaslatáról lenézve, szeretetlenül meg ne ítéljen másokat, paptestvéreket vagy hívőket, akik alacsonyabb színvonalon járnak vagy talán egy helyben tapodnak, talán a mélységből kiáltanak. A józan jámborság mindig felfelé néz és a maga közeledését Isten felé szorgalmazza, nem visszafelé pislog és örvendez, ha látja, hogy mások, talán sokan, mögötte járnak. Isten előtti igazi alázat a józan jámborságtól elválaszthatatlan.
Gondolkozzál rajta és helyesen értsd meg a Szentatya szavát: „Jámborság alatt nem azt a felületes és külsőséges, édeskés és érzelgős jámborságot értjük, amely a lelket nem erősíti és szentségre nem segíti, hanem a komoly, az érzések hullámzásától független, szilárd elveken és meggyőződésen nyugvót, amely minden kísértésnek és csábításnak ellenállni tud.”
