9. A pap és a világ
„discerne causam meam de gente non sancta”
Kedves Testvér!
Elhívott minket a világból, azután visszaküld a világba az Úr, hogy hirdessük evangéliumát.
A világ gondolatai és minden törekvése horizontális síkon gördülnek, hiszen a földet nézik és a földi élethez tapadnak. A pap gondolatai és minden törekvése természetfölötti: vertikális síkban emelkedik Isten felé. A kettőnek találkozása: íme a kereszt vonala.
Dicsőséged és szenvedésed ez a kereszt. A papi élet egyik legnagyobb problémája ez a világtól idegenség s mégis a világhoz küldetés. Súlyos feladat: élni a világban — világfölötti életet.
Idegen a pap a világban!
Van a pap szeminárium formálta, kegyelmi élet érlelte egyéniségében valami világfölötti és világon kívüli.
Mi nem tudunk olyanok lenni, mint a többi ember; nem is vesz be minket hozzá tartozónak az emberek társadalma. Úgy állunk közöttük, mint egy-egy élő mágneses pólus: vonzunk és taszítunk egyidejűleg. Mindazok, akik Istent keresik és szeretik, vonzódnak hozzánk és bizalommal közelednek; de eltaszítódnak tőlünk és ellenséges lelki töltéssel keringenek körülöttünk mindazok, akiknek nem kell az Isten. A magunk személye édeskevés szerepet játszik ebben az emberekre gyakorolható hatásban, hiszen akit taszít az Isten köre, az nem is kerül olyan közel hozzánk, hogy egyáltalában hatással lehetnénk reá. Megalázottan kell bevallanunk, hogy sokkal kisebbek vagyunk, semhogy a mi személyünk számításba jöhetne: az Istenküldött körül Istenhez való viszonyuk szerint oszlanak meg az emberek.
„Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is majd megtartják.” (Jn. 15, 20.)
Idegen a pap a világban.
Idegenek az emberek. Család, pénz, boldogulás, törtetés, érzékiség, gyűlölet, verseny… Milyen idegenül hangzik közöttük ez a szó: lélek! Az útfélen jobbra-balra családi házak; édesapák dolgoznak, édesanyák énekelnek, gyermekek játszanak. A pap megy fent az úton, egyedül. Ó, sokszor hozzá futnak: kereszteli, esketi, gyóntatja, vigasztalja, temeti őket, tanácsokat ad, tanít, erősít. Ilyenkor hálásak, talán még a kezét is megcsókolják, — aztán visszamennek a házaikba és ő megy tovább az úton egyedül, idegenül.
Nincs otthona. Nincs családja. Nincs barátja. Egy volt, aki barátjának vallotta: „Ti az én barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek.” (Jn. 15, 14.) És mégsem ezért idegen és vigasztalanul magános. Hanem mert a földbe ásott, materialista gondolkodással szemben egy magasabbrendű világlátást hirdet, amelyet nem szívesen vesznek be az emberek, mert magas is, fárasztó is, és túl sok következményét kellene levonni a gyakorlati életben s ezért kellemetlen.
De van valami a pap személyében is, ami taszít.
Ha világhírű varázsló tűnnék fel a városban, körülzsonganák az emberek, mindenütt beszélnének róla, dicsérnék vagy szidalmaznák, hinnének benne vagy harcolnának ellene, de senki nem akadna, aki bizalmas közelségbe tudna vagy akarna kerülni vele. Valami önkénytelen borzadás tartana tőle távol mindenkit, híveket és ellenfeleket egyaránt: borzadás azoktól a rejtélyes, ismeretlen erőktől, amelyeket mögötte sejtenének…
Valahogy így vannak velünk is az emberek.
A pap ott áll a természetes és a természetfölötti világ határán, és az előtt a titkokkal tele, félelmetes szupernaturális világ előtt, amellyel dolgozik, csendes borzadással áll meg az ember. A végtelen Isten pecsétjét hordozó bizalmas szolgája. A láthatatlan Isten nevében oldoz és megköt, parancsol, törvényt hirdet, ítél, misztikus közösségbe kapcsol, túlvilági döntéseket mond örökké tartó boldogságról vagy örök kárhozatról. Harcol a Sátánnal, akit senki sem látott igazi alakjában s legjobban szeretnek vagy Faustba, Ember tragédiájába, ördögmesék birodalmába száműzni vagy nevetséges krampusznak öltöztetni… Mindez hihetetlenül nyugtalanító és elriasztó.
Az emberi élet több titkát ismeri, mint akár az orvos… A sigillum zárja mögött egyes emberek titkait hordozza; és az emberek idegenkednek attól, aki a lelkük redői mögé látott.
Nem egészen ember a természetes vonalon, hiszen férfi és mégsem az, mindenkié és mégis senkié. De mégsem kisebb az átlagnál a maga emberségében, sőt tudják: föléjük magasodik. A magánossága visszataszító. A közömbössége a világ dolgaival szemben bosszantó, mert van benne valami embertelen és emberfölötti. Egész egyénisége rejtélyes és érthetetlen; a 20. század technikus gondolkodású embere kénytelen megérezni benne valami misztikust és varázslószerűt. Lehet gyűlölni vagy lehet rajongani érte, de szeretni nem lehet úgy, mint a másik embert, mert mindig valami hideg elválasztó fal érződik közte és a hozzá közeledők között.
A beszéde tiszta, logikus, éles. Mindig a dolgok gyökerét fogja meg. Nem lehet vele üres semmiségekről hosszan elcsevegni. A beszélgető minduntalan azt érzi: ez után a kerek, frappáns megfogás után a téma ki van terítve, le van szögezve, nincs róla mit beszélni tovább. — Aki beszélget vele, nem tud szabadulni attól a nyugtalanító benyomástól: ez belém lát! Aki együtt van vele, szorongva érzi egyre újra, hogy keresztülnéz rajta és valahová igen messzire néz, s hogy a témával csak játszik, de a gondolatait valójában sokkal nagyobb, fontosabb dolog foglalkoztatja.
Idegen, nyugtalanító, idegesítő, kellemetlen, mintha nem ebből a világból való volna, mintha nem egy vérből való lenne ővelük…
Te mindezen nem csodálkozol, hiszen te Szent János evangéliumában olvastad Krisztus üzenetét minden idők papjaihoz: „Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami övé; de mivelhogy nem vagytok e világból valók, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ…” (Jn. 15, 18—19.)
Idegen a pap a világban!
Idegenek az emberek. Lelket tárnak előtted, de nincs közöttük egy sem, aki előtt te kitárhatnád a lelkedet. Sokan ismernek barátjuknak, mesterüknek, de nincs egy sem, akinek te szívből mondhatnád: Barátom! Egyetlen ember van, aki később is, mindig is egyformán saját marad hozzád: az édesanyád. Ha őt elvette az Isten, akkor árva lettél, mint minden anyátlan; de a pap árvaságához hasonló egyedülség nincsen több a világon.
Idegen a társaság. Úgy vagy közöttük, mint az útszéli akácfa, amely a kerítésen át behajlik a kertbe. Odabent mindenki otthon van, mindnek a gyökere belemélyed a talajba, mind tartozik valahová, ő a kertben gyökértelen. Odaadja az árnyékát, oda küldi virágai illatát, oda hullatja szirmait, s ősszel a levelei is oda szállnak; de ő maga egy pillanatig sem tartozik a kerthez. Lám, minden embernek vannak gyökerei a földben, mindenki tartozik valahová. Csak a pap lélekgyökerei nyúlnak fel messze természetfölötti világba, csak ő nem tartozik senkihez. Nemzete van, de nincs családja, otthona.
Idegen a társaság. Szórakoznak, kártyáznak, nevetnek, táncolnak, isznak, talán a józan eszüktől is búcsúznak… Jössz a sötétből, odaülsz hozzájuk. Elcsendesednek, meghúzzák magukat s úgy oldalról néznek: vajon mit akarhat? Kényelmetlen a jelenléted; fellélegzenek, ha búcsúzó kézfogás után odahagyod őket.
Emlékszem az „Ember tragédiája” egy nagyszerű előadására a Nemzeti Színházban. A londoni vásár jeleneténél, amikor már mindenki elmondta a portékája dicséretét, egyszerre megjelenik a sok víg, kiabáló ember között fekete köpenyben az álarcos halál. Groteszk táncba kezd, mindenki szemét magára vonja. Egyszerre hirtelen megáll az egyik árus mellett és rámutat. Az abban a pillanatban megmerevedik és elkezd igazat vallani: hogy mennyire hazugság a reklámja, milyen csalás az egész portékája. A halál aztán tovább táncol, és hol erre, hol arra mutat rá; és akire ránéz és ráint, annak akarva, nem akarva az igazat kell vallania… Mintha ilyesféleképp volnának velünk az emberek. Valami merevség fogja el őket, ha megállunk előttük és rájuk mutatunk; nem mernek szólni, nehogy önkénytelenül is a kellemetlen igazat kelljen mondaniok…
Vannak emberek, családok, akiket jobban szeretünk a többinél. Mégsem lehetünk napi vendégek, nem látogathatjuk többször, mint a többi közömbös családot. Mert nem számít a pap egyéni vonzalma: fő a hivatás teljesítése; és az szenvedne azzal, ha szűk körű baráti társaság vagy néhány zárt családi kör a magáénak tudná. Bizony kemény szó, de úgy van: mi emberi társaságba csak apostol mivoltunk kárával olvadhatunk bele!
Idegen a szórakozás. Színház, mozi, zenés kávéház… Quid hoc ad aeternitatem? Quid hoc ad missionem? A zordon csúcsok embere nem ismeri a lélek teljes, nagy feloldását a szórakozásban. Mi a lelki vigyázz-ból ilyenkor sem engedhetünk. Akkor pedig már nincs igazi íze a szórakozásnak, hiszen alig-alig van olyan darab, társulat, film vagy előadás, amely adni tud valamit annak, aki igazi értékeket keresve, lelki vigyázz-ban foglalja el helyét a nézőtéren…
Idegen a világ lármája, hajszája. Mindenki könyököl, törtet előre: jobb állásra, több fizetésre, magasabb rangra. Feleségük van, aki örül a rangnak; gyerekük van, kiért érdemes előretörni, vagyont gyűjteni. A pap magános ember, Krisztusnak él. Számára idegen ez az önzéssel, irigységgel, harccal tele világ. Hirdeti a békét és a szeretetet s éli is. És a hangja a sok küzdő ember számára olyan idegenül cseng s olyan hallatlan vész el a napi tülekedés lármájában!
Idegen a pap a világban.
Diszharmonikus hang az idealizmusa, az evangéliumhirdetése. A világ tele gyanakodással és cinizmussal: nem hisz neki. Evangéliumi igéire azt mondják: persze, hogy így papol, hiszen azért fizetik; a természetfölötti tanításait vállvonogatva hallgatják: ez a kenyere, hogy ezt a portékát hirdesse, hát hadd beszéljen! A tisztaságát gúnyosan megmosolyogják s nem hisznek benne; a magánéletét a legrútabb gyanú kíséri állandóan. Ha egy pap elbukott a szextum terén, kajánul bólintanak: tudtuk előre! Ha tisztán áll, akkor azt mondják rá: ez is olyan, mint a többi, csak még nem derült ki róla. Kissé még mindig kuruzslónak, sámánnak hiszik, aki természetfölötti, csudás világgal ámítja az embereket azért, hogy a hiszékenységük révén a maga hasát, zsebét megtömje.
S ugyanakkor tele van a cinikus emberek lelke aljas, rontó szándékokkal. Csapdákat állítanak, hogy bűnbe ejtsék. Kísértéseket küldenek útjába s kajánul lesik: állja-e. Ha győzedelmes, nem hisznek benne, azt hiszik, jól titkolja a bűnét. Ha meginog, álarcos, képmutató megértéssel simogatják körül: „Hiszen ő is ember, érthető, ha az ösztönnek nem tud ellenállni, de hiszen nincs is abban semmi…” És ha bűnbe szédült, akkor sátáni kacajjal járják a gúny táncát körötte: Hahaha, most ne beszélj többé, mert te sem vagy különb, mint közülünk a legutolsó!…
Nincs veszedelmesebb, mint a sunyi, álarcos ellenség. És a papnak ilyen ellensége a világ!
És mégis benne kell élnie, és mindent vállalnia és mindent tűrnie és állnia és győznie, mert küldetése van a világhoz!
De jó lenne elhúzódni erdőrengetegbe remetének! De jó lenne szerzeteskolostorba bújva, élni névtelen, és nem törődni mással, mint a Krisztus szolgálatával s a maga lelkével! De jó lenne csak misézni, imádkozni, elmélkedni, embert sem látni soha és nem törődni senkivel!
Nem lehet, nem lehet, mert küldetésed van a világhoz!
A papnak a világhoz küldetése van!
Krisztus meghalt a kereszten és megváltotta a világot.
De a megváltást és annak minden kincsét minden egyes emberhez külön-külön el kell vinni. Meg kell őket tanítani az evangéliumra. A kegyelem eszközeivel át meg át kell járni az egész életüket, hogy természetfölötti, Istennek tetsző, katolikus élet legyen! Nincsen kereszténység Krisztus nélkül, nincsen katolicizmus megszentelő kegyelem és szentségek nélkül, nincsen katolikus élet a pap nélkül!
Nem tenghetsz-lenghetsz közöttük, hanem oda kell hajolnod föléjük és lelkükbe gyúrni az evangéliumot.
Nem menekülhetsz, nem fegyverkezhetsz védelemre a világ rosszasága ellen, hiszen neked kell támadnod és hoznod a Jóságot! Jobb legyen a világ, mert én élek! Jobb legyen a világ: azért élek!
Az evangélium szent forradalmi tan volt Krisztus ajkán: régi világot átértékelő, új világot alapozó. Az evangélium ma is fiatal és ma is forradalmi! De úgy, amint a biblia köteteiben megírva, az emberek asztalán fekszik, nem minden lélekben kap mélységet és örvénylő sodrást; akárhányszor élettelen szöveg marad csak, kétezer esztendővel ezelőtt lefolyt csodálatos, nagy történelem beszámolója; nem találják meg benne a maguk sorsát, nem csillannak vissza belőle a problémáik.
Pedig az evangélium ma is modern, a legmodernebb! A katolikus Egyháznak nemcsak a múltban volt minden kérdésre megoldása, nemcsak a jelen felvetődő és történelmet csináló nagy problémáinak megoldását hozza, ő egyedül hozza, hanem messze bevilágít a jövőbe és a még meg sem fogalmazott, később eljövendő új eszmeáramlatok és új történelmi ideálok helyes megfogását, egyedüli megoldását is máris a kezében tartja!
Itt a katolikus pap életre keltő és életet mozgató szerepe!
Szószékén, gyóntatószékében, íróasztalánál a mai nyelven szólal meg a kétezer éves evangélium, és az igazságai belemarnak a kor problémáiba és belekapnak az emberek lelkébe. Krisztus minden emberhez el akar jutni. Eljut a papon keresztül: beszédein át, könyvein és cikkein át, előadásain át, tanításán át, de minden egyszerű szaván és magán a példát mutató életén át is Krisztus közeledik az emberekhez. Egyiket a szószéken fogja meg, a másik egy könyve olvasásánál kapja fel figyelve a fejét, a harmadik csak véletlenül beszélgetett vele és megragadta egy mondata, a negyedik csak hallott róla szépet, épületest, és azóta újra hisz a jóságban… És megindulnak feléje a maguk bajaival, s míg vigasztal, erősít, tanácsot ad, lám, máris Krisztus keze nyúl az emberek lelkéhez! …Íme, az ádventi kiáltás a pap életében: „Készítsétek az Úr útját, egyenesítsétek ösvényeit!…” (Lk. 3, 4.)
Jár a pap az emberek között, mint a Király küldötte. Mindenkihez köze van, mindenkihez el kell vinnie Isten üzenetét.
Elromlott a világ, meg kell javítani. Meg nem javítja más, mint maga a Mester. Ő jut el hozzá a papjain keresztül.
Az elromlott világ cinizmusával, materializmusával, bűneivel szemben a pap: élő tagadás. De Isten küldi őt világot javítani és nyújtani neki a jóságot, kegyelmet, a megváltást s az új életet. Isten küldötte: élő igenlés!
Jár az emberek közt valami olthatatlan, fanatikus szomjúsággal: hogy szebb legyen a föld! hogy jobb legyen az ember! Opportune et importune, kiáltja közöttük a természetfölöttit; meg nem szűnik nyugtalanítani mindazt, ami bennük földi, hogy aztán megnyugtassa őket — az égivel, ami az Isten ajándéka.
Nem, nem mi javítjuk meg a földet. Nem is értünk hozzá, nem is jutunk hozzá. De megjavítjuk az egyes embereket és mindenkin keresztül jobbá lesz az a kis darabkája a világnak, amelyen ő áll s dolgozik.
Nem a pap feladata, hogy az ország törvényhozásába az evangélium elveit belevigye. A pap nem törvényhozó. De felizzítja katolicizmussal a keresztény törvényhozók szívét és ők maguk lelkiismeretének parancsára beleviszik az új törvényekbe az evangéliumot.
Nem a pap feladata, hogy megjavítsa a családi életet, amelyen kívül áll és nincsen benne része. De ő neveli az ifjúságot, ő oktatja a jegyeseket, ő táplálja igaz katolikus erkölcsiséggel a férjek és feleségek lelkét, és ők beleviszik a maguk családi életébe a katolikus Egyház erkölcstörvényeit.
Nem a pap feladata, hogy a pénz világát kereszténnyé tegye, hiszen nincs is kapcsolata a nemzetközi tőkével. De a katolikus bankárok lelkét addig nyugtalanítja az evangéliummal, míg a bankár s a tőkés a maga lelkiismeretére hallgatva beleviszi a pénz országába a krisztusi igazságtörvényt és szeretettörvényt.
Nem a pap feladata, hogy megjavítsa a háború rontotta, zilált közéletet. De áll és kiáltja az evangéliumot, és túlkiáltja vele a bombák robbanását, ágyúk moraját, gyűlölet és harag üvöltését, és akiknek füle van a hallásra, azok meghallják és a maguk közvetlen világát az evangéliumhoz igazítják, és lassan-lassan terjed a Krisztus vetése és javul, javul a világ.
És a kereskedelmet a katolikus kereskedők fogják kereszténnyé tenni, és az orvosi etikát a katolikus orvosok kényszerítik rá a társadalomra, és a katolikus politikusok visznek evangéliumi szellemet a mindennapi politikába, — és minden vonalon a katolikus lelkiismeretű emberek viszik bele az életbe Krisztus tanítását. De mögöttük mindenütt ott áll a pap, mert igaz katolikus gondolkodást csak tőle tanulnak, az evangéliumi elveket tőle veszik át és a nagy elvek megvalósításához a természetfölötti erőket a szentségeken keresztül az ő kezéből kapják.
Így lesz a névtelen, egyszerű pap, a Krisztus küldötte, mestere és megjavítója ennek a tengelyéből kifordult világnak.
Mi vagyunk a Krisztus hadserege: az acies bene ordinata. Ott vagyunk mindenütt és harcolunk mindenütt a világgal, amely gyűlöl minket, mert a világ királya a Sátán, de mi kiragadjuk kezéből a rontott világot és úrrá tesszük fölötte Krisztust, a mesterünket! Mindenütt ott vagyunk és mindenütt a helyünkön vagyunk! A Szentatya Rómában gyötrődik és küzd a békéért; körülötte fejedelmi testülete: a bíborosok. Egyházmegyék élén a püspökeink: Magyarországon ma még zászlósurak, történelmi országos szereppel, másutt talán a szegénynél is szegényebbek. És egyetemi tanárok és plébánosok és izzó lelkesedésű fiatal káplánok és hittanárok. Névtelen szerzetesek. Idegenben vérző, verejtékező rongyos misszionáriusok. A gyárban talán kérges tenyerű munkás-papok. Bíbortól a darócig mindenütt ott vagyunk: papok! Kell, hogy legyenek bíborban járók és kell, hogy legyenek darócban járók, mert mindnek megvan a hivatása és mindnek más a szereposztása, de mindnek egy, csak egy a célja: hogy Krisztus érintésétől jobbá legyenek az emberek és jobb legyen a világ!
Megérted-e most már Krisztus gyönyörű győzelmi kiáltását: „…bízzatok, én legyőztem a világot!”? (János 16, 33.) Legyőzte és mindig újra legyőzi, rajtunk keresztül győzi le!
Megérted-e, hogy nincsen szebb hivatás, sem magasabb küldetés, mint a világot győző Krisztus küldöttének lenni?
Te drága, névtelen, bolygó idegen! Erős légy! Nehéz birkózásban földdel, világgal, csak előre, tovább, nem lankadó szomjúsággal, renovare faciem terrae!
*
Idegen a pap a világban.
Belőle nőtt, de Krisztus kiemelte őt és soha többé egyszerűen a világé nem lehet. Feleletül a világ kizárta őt magából s nem fogadja be többé.
De küldetése van a világhoz.
Őrajta keresztül jut el a lelkekhez az Úr, aki nemcsak megváltotta az emberiséget, hanem üdvözíteni is akarja az embereket, minden embert. Jár a földön mint a megreparált világnak agitátora, a megváltás evangéliumának hirdetője.
Egy óriási taszítás és egy óriási vonzás. A kettőnek kiengesztelhetetlen feszültségéből származik a pap világfölöttisége.
Ha visszamerülsz a világba, hibázol, mert Krisztus világfölöttinek, a föld dolgaiban idegennek akar téged. De ha félsz és idegenkedel a világtól, akkor is hibázol, mert Krisztus úgy akarta, hogy embersorsot élj, a többivel együtt szenvedd a történelmet, és munkád nyomán megjavuljon az ember és Isten vágányára térjen a történelem.
Discerne causam meam de gente non sancta…
10. Isten magános embere
„ab homine iniquo et doloso erue me!…”
Kedves Testvér!
Sokszor érte rosszakaratú vád a papságot, hogy vizet prédikálnak és maguk bort isznak. Most szóljon egy levél az igazi papról, aki a bort prédikálja, míg maga vizet iszik.
Lobog az áldozat-máglya. Rátette a családi otthont, a feleség és gyermek ideálját, az önmegtagadás ciliciumával övezte ágyékait és elmondta a szentmiséhez öltözködő pap imáját: exstingue in lumbis meis humorem libidinis!… Így indult.
És lett belőle Isten magános embere.
Szeretném, ha tiszta szemmel, nyugodt szívvel néznél mélyére a kérdésnek.
Az ember három legszentebb imája: a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hiszekegy. Az üdvözlégyben naponta hányszor imádkozzuk: „…áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus!” A Hiszekegyben hány századon át mondta az emberiség: „…ki fogantaték a Szentlélektől, születék Szűz Máriától…”
Amit az Egyház imádságba foglalt, lehet-e bűnös vagy alacsonyrendű? Áldott és szent az ember fogantatása, áldott az édesanya méhe, amely a gyermeket hordozza, áldott az ember születése. És szent a VI. parancs, amelyet az emberteremtés titka elé állított tilalomfának Isten akarata.
Az ember életében három nagy kezdés van: a fogantatás, amikor két sejtből megindul az élet és Isten halhatatlan lelket lehel a két sejtből álló új emberbe; — a születés, amikor elhagyva édesanyja méhét, amely kilenc hónapon keresztül bölcsője, vára, mindene volt, megjelenik az ember a földön, hogy elkezdje vándorútját; — és a halál, amely lehántja rólunk a földi testet és a lélek belémerül a supernaturalis világba, hol a jók az Istent színről-színre látják. Szent a három kezdet! Le a sarukkal, ha titkuk előtt megállsz!
Te olvastad a „Kamaszokat”, s a fiúk számára írt aprólékos magyarázatból jól tudod, hogy a VI. parancs mögött nem bűnök, disznóságok, pikáns titkok és vigyorgó kísértések ülnek, hanem Isten titkai között az egyik legfenségesebb: az emberteremtés misztériuma. És tudod jól, hogy mindaz, ami az ember teremtését keretezi vagy eszközli, nemcsak hogy nem bűnös és alávaló, hanem a föld legszentebb kincsei közé tartozik. Szent az ember születése, szent a fogantatása; szent az a nagy tény, hogy nemek szerint kettéoszlik az emberiség és hogy a két nemnek egymáshoz való vonzalma és egymás kiegészítése lesz eszközévé az emberteremtésnek; szent a szexuális ösztön, amelyet Isten keze ojtott az emberbe; szent a szerelem, amely megmutatja a házasság útját annak a két embernek, akiket Isten egymásnak teremtett; szent a házastársak rendszeres nemi élete, mert ez az egyetlen módja annak, hogy új ember szülessék a világon. Édesapám és édesanyám nemi érintkezéséből fogantatott az én életem!
Mered-e azt mondani, hogy a serdülőkor elején ébredő és attól kezdve erős ütemben egyre jelentkező szexuális ösztön bűnös és rossz? Mered elítélni a tizenhét éves fiút, ha ránéz a leányra és elpirul? Van bátorságod bűnt kutatni ott, ahol a házasulandó legény megfogja a leány kezét és azt mondja: Szeretlek? Hogy mersz rosszallólag pillantani a gyermekét szíve alatt hordozó és szent terhétől deformált asszonyra, akit megérintett a teremtő Isten keze és emberteremtésben eszközévé tett? Nyitott szemmel, tiszta szemmel lásd meg az igazságot: hogy szerelem, házasság, házasélet Isten rendelte embersors és szent, jó, mint ahogy mindaz jó, amit Isten akar. Csak a te életedben nincsen helye mindennek, mert te a coelibátus törvénye alá álltál, magad szabad akaratából választva a magános ember életét és Istennek áldozva magasabb célért mindazt, ami a szexuális ösztön vonalán fut.
Ha gyerekkorodban szívesen hallgattál és olvastál szerelmes meséket, nincs abban semmi szégyellnivaló.
Hogy a serdülőkor kapujában felpezsdült benned a szexuális ösztön és új képekkel, vágyakkal, érdeklődésekkel zavarta meg álmaidat, képzeletedet, beszédedet és játékaidat, ezzel csak az embersorsban osztoztál.
A kamaszkor nyílásától kezdve hozzád csatlakozott új kísértések, amelyekkel azóta is annyit harcolsz, minden ember életének el nem hessegethető kísérői a nemi érés percétől kezdve.
Ha mint kamaszdiákot érdekelt az emberi test titka és az ember eredetének titka, ez nem szégyellnivaló bűnös érdeklődés volt; neked is, mint minden serdülőnek, jogod volt minden kérdésedre kertelés nélküli egyenes választ kapnod.
Ha hetedikes korodban felforrósodott benned a szerelem, s a tárcádban egy csitri kislány hajfürtjét meg fényképét hordoztad, a szívedben pedig romantikus találkozások emlékét, ebben magában nincsen bűn és nincsen rossz.
Ha kispap-évek során elkap valakit a szerelem és kifelé sodorja a szemináriumból, s erre odalép a rektor úr elé és őszinte szóval bejelenti, hogy a magános apostol hivatása helyett a családi otthonban férjnek és édesapának hivatását választotta, akkor sajnálják, meggyászolják a lelkében elhervadt papi hivatást, de meleg kézfogással engedik útjára és nem vetnek követ rá, mert nincsen bűn a szerelmében.
De amíg a reverendát hordozod, Isten magános embereinek egyenruháját, addig eltévelyedés, stílustalanság, élethazugság volna és benned egy magasabb ideált rombolna, ha szerelemről gondolkoznál, beszélnél, álmodoznál. „Senki, aki kezét az ekére tévén hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lukács 9, 62.)
Ha hívott az Úr és te elindultál a nyomában, hogy Isten papját faragd ki magadból, akkor a férfit, aki szexuális ember, lekötötted magadban és a nemi ösztön egész világát a szerelemmel, házassággal, gyermekáldással mindörökre odahagytad.
Amint pedig az ordo nagyobb rendjeinek lépcsőjén felfelé indultál, attól kezdve a magános ember útját járod, s onnan nincsen többé visszatérés: attól kezdve bűn számodra mindaz is, ami az emberek óriási többsége számára Isten ujja jelölte út. A pap számára mindaz, ami a szexuális ösztön birodalmába tartozik, szentségtörés terhe alatt tilos. Azért tilos, mert ő pap, az Isten meghívottja, Isten magános embere.
Ennek a magános embernek dalai a Radványi Kálmán-féle „Keserű dalok”:
„Tilalomfa erdőben járok. — Előttem árok, mögöttem árok. — Körülöttem sűrű, fekete gondok, — Vigyázva lépek, némán szorongok. — Tilalomfa erdőben élek, — Mohó vágyaimtól jaj de félek. — Álmaimat mind bilincsbe vertem…”
„Kint lakom nyáron és télen, — Pihenek sáros útfélen. — Birkózom durva szelekkel, — Útrakelek, ha a nap kel…”
„A puha kéz hiányzik életemből: — Az édes szépség, a meleg szemek, — Két szív zenéje, melynek hangjai — Lágyan, vidáman összecsengenek. — A puha kéz hiányzik életemből. — S vagyok az élet sötét vándora, — A céltalan, ki haza sohsem ér, — S akit belep az országút pora. A puha kézi hiányzik életemből.”
A végzetem: „…Soha senkit nem csókolni, — Kedveskedő szót se szólni. — Ajándékot sohse adni, — Ajándékot sohse kapni.”
„Egyedül ülök a szobámban. — Itt minden érdes és kemény, — Itt minden néma és hideg, — Meleg mosoly innét hiányzik, — Itt nincs sugárzó víg tekintet, — Mely megpihenne arcomon, — Itt nincs becéző, puha kéz, — Itt nincsen selymes női hang, — Sem édes gyermekkacagás. — Itt nincsen tűzhely, mely szelíd — Derűt mosolygna. Semmi sincs, — Ami meleg és lágy, puha. — Egyedül ülök a szobámban.”
„Egyedül lenni emberek között, — Minden magánynál ijesztőbb magány.”
„Nincs folytatásom, pont vagyok, — Jövőt senkinek sem adok. — Tőlem nem indul senki sem…”
Mindezt nem azért írtam le neked, hogy szentimentális önmagad-sajnálatával könnyet morzsolj szét a szemedben és felsóhajts, hogy milyen szomorú is a te sorsod ebben a nagy magánosságban. Azért írtam le, hogy az egyik legkiválóbb katolikus poéta néhány elkapott sorával zenélő, színes emberi szóval elmondhasd, mire vállalkoztál, és aztán az egész problémát megfogd marokra és elégesd Isten dicsőségére az áldozat-máglyán.
Attól kezdve a te történetedet Mécs László dalolja: „A hős”-ben:
„Lefelé húzza teste és esze, — a hírhedt, vad nehézkedési törvény, — ezrek példája, vérrokon, barát — csábítja, vonzza, húzza, ám kitörvén — a bűvkörből, mely várja odalent, — a csúcs felé erőlködik a Szent.
Az ördög színes lasszókat dobál: — csábos zenét, hanglasszót két fülére, — szemére szépségszalagot hajít, — vad vágyakat viháncoló szívére, — s a színes lasszók húzzák lefelé, — s a Hős, a Szent csak lépked fölfelé.
Négykézláb kúszik, talpa, körme nincs, — s a meredekre hull a könnye, vére; — víz nincs, kenyér nincs, védő szőrme nincs, — eső is, jég is záporoz fejére, — s ragadja célsejtő önkívület, — holdkórosság, hétszer-szent őrület.
Se férfi már, se nő már, nincs neme, — nem fogja a nehézkedési törvény! — Két karja szárny lett, szeráfi zene — a suhogásuk, míg repül, kitörvén — a légkörből oda, hol élni fog — örökké a földből nőtt Hős, Titok.”
A vége: az a megdicsőülés. De az életed ez a szenvedéssel tele, sokszor vért fakasztó küzdelem az emberi gravitációval, míg fölfelé törtetsz a csúcsra. Te egyszer tágra nyílt szemmel belenéztél az Úr Jézus szemébe, amikor átment az életed útján; szíved beszívta az ő hívó szavát, és mint valami szent bűvöletben, indultál meg a nyomában. Most azonban, a szemináriumi csendben, lassan szedegeted össze az emberi élet élmény-foszlányait, megnézed, megrázogatod és odadobod sorra az áldozat-máglyára. Kell ez az éveken át való tudatos, lassú oldózkodás az emberségtől, és ez a tudatos, nyugodt elutasítása és felajánlása mindannak, ami a vérnek, idegeknek kívánsága. Nehogy majd egyszer papkorodban, ha váratlan erős kísértés rohan meg, hogy ledöntsön a lábadról, azt mondjad: Nem tudtam akkor, hogy mire vállalkozom! — és legyen belőled bűn vergődője vagy talán Krisztus tagadója. Nehogy egy újabb forradalmi mellékutcában új papi tanács üljön össze, amelyen reverendás ordasok a coelibátus eltörlését követeljék, és egy csomó „apostol” száraz gallyként letörjön. Nehogy lányokkal kacarászva udvarolgasson a fiatal pap és zsoltárok helyett pásztorsípot fújjon. Nehogy gyerekek kacagása verje fel a régi plébánia csendjét, akik jogosan mondhatnák az apostolnak százszor tilos szót: apám! Nehogy papvendéget fogjon a fővárosban a bűn boltjait kutató rendőri razzia! Tudd, hogy mit vállaltál, és amit vállaltál, azt állni tudd!
A kemény parancs egész világa, amely minden más ember számára színes életszőnyeg, amelyen az istenszolgálat útját járja, a te számodra „tabu”.
Légy tisztában azzal, hogy a benned buzgó szexualitást nem lehet kiűzni, csak megfékezni lehet, késő öregségig féken tartani. Nem úgy, hogy hősi gesztussal rákiáltasz: Apage! — és megszabadultál tőle mindörökre. De jó lenne! Bizony 25 éves korodban és 30 és 40 és 50 éves korodban még mindig kemény viaskodással regulázod magadban a nemi ösztönt, amely annyira tied, mint amennyire sajátod a véred meg az idegeid s amennyire tied az egész húsból-vérből való emberséged. A regulázás egyre könnyebben megy. Csak majd ott az ötvenes évek tájékán kell újra megszorítanod a ciliciumot ágyékaid körül, amikor a férfi másodvirágzása egy marék friss problémát vág bele az életedbe. De egy-két év alatt az is elmúlik, és akkor újra Mécs László dalolja a további sorsodat:
„Fent állnak az Isten-hegy tetején. — A vérükből az Úr kiégetett — viperamérget, vágyat, vétkeket. — Imájuknak nincs könny- és vér-szaga.” (Öreg papok.)
Szeretnék hozzáférni a szívedhez és kilopni belőle a kemény paranccsal szemben ott lappangó görcsös félelmet. Soha ne félj attól, ami természetes! Attól félj, ami rossz, és attól, ami jó ugyan, de számodra tilos. De ez egyszerűen a tartózkodás félelme legyen, nem a megriadt ember rettegése egy ismeretlen rémtől vagy egy ostoros üldözőtől.
Ne félj a kísértéstől!
A kísértés forrása a test, a világ, a Sátán. De nem úgy, hogy minden egyes jelentkezése a Sátán ördögi praktikája, amellyel bűnre akar ejteni. A szexuális és erotikus kísértések legnagyobb százaléka természetes. Úgy hozzátartozik az embervoltodhoz, mint ahogyan a fényben járó emberhez elválaszthatatlan kísérőként szegődik az árnyéka.
A szív ütemesen löki szét a vért az egész emberi szervezetben; minden sejt vérellátása csodálatos bölcsességgel van megszervezve. A prosztatamirigy és az ivarmirigyek állandóan termelik az ondót és az ivarhormont; a hormon a vérbe jut és erotizálja az agykérget és hatását az egész szervezettel érezteti. Ez volt a kamaszkor megindítója; ez volt mestere egész férfivá fejlődésednek. Mindaddig, míg az öregkor az ivarmirigy működését meg nem állítja, nem akadályozhatod meg az ivarhormon keringését a tested véráramában, tehát azt sem érheted el semminemű akaratmegfeszítéssel, hogy erotikus érdeklődés és szexuális reakciók ne jelentkezzenek nálad éppen úgy, mint a többi embertestvérednél. A komoly önnevelés és a huzamos önmegtartóztató élet a szexuális gátló fékek működését eredményesebbé teszi és jelentősen csökkenti az ilyen irányú érzékenységet és ingerlékenységet; de faemberré nem tehet. Nem is volna jó. Hiszen a felszívódott ondónak és az ivarhormonnak a nemi életen messze túlmenő fontos szerepe van még az emberi test háztartásában.
A kísértés az élet párája. Beteg ember abnormális vonása az, ha valakinek egyáltalában nincsenek kísértései. Nekünk papoknak is vannak; a szenteknek is voltak (hiszen éppen azzal lettek szentekké, hogy úrrá tették a lelket a test fölött!). Miért akarsz te kivétel lenni? Miért akarsz olcsón, küzdelem és győzelem nélkül hozzájutni az örök boldogsághoz?
Aggályos lelkiismeretű kispap sokat szenved attól, hogy nem tudja meghúzni a határvonalat a bűn és a nem-bűn között. A normális embert is megzavarja néha. Különösen a szokásos bűnnel küszködőt sokszor elbuktatja az a szárnyat szegő téves bűntudat: most már beleegyeztem, úgyis mindegy!…
Jól jegyezd meg, hogy a kísértés nem rossz; nincsen neki morális felelőssége. Napokon keresztül kísértés-tengerben gázolhatsz, s a mellett nyugodtan mehetsz áldozni reggelenkint, mert tiszta a lelked! Azt is szögezzük le egyszer s mindenkorra, hogy a VI. parancs vonalán jelentkező sűrű kísértések nem kamaszkori onániás bűn-élmények következményei. Még az átlagosnál nagyobb intenzitásuk sem Isten büntetése vagy elrontott szervezet betegsége. Ha soha nem vétettél a kemény parancs ellen, akkor sem szabadulhatsz az erotikus kísértésektől.
Kísértés és bűn között lényeges különbség van. A kísértésből nem lehet bűn, ameddig te nem akarod. Tudva és akarva adott beleegyezésed nélkül nincsen bűn a hatodik parancs ellen. Ha meglátsz valami szemérmetlent, az nem bűn. (Még csak nem is kísértés, ha nem ébreszt benned nemi érdeklődést és ingerültséget.) Bűn lesz azonban, ha ingerel s ezért megnézed. Vigyázz az igékre: meglátásnál passzív az ember; megnézésnél aktív! Éppen így nem vagyok felelős azért, amit hallok; de amit hallgatok, azért felelek; s ha meghallgatok olyan beszédet, amely nemi ingerületbe hoz, akkor nincs mentségem a bűntudatom ellen.
A kísértések elleni küzdelemben nagyszerű segítséget nyújt az aszketikus irodalom. Én minderre vonatkozólag itt csak két egyszerű tanácsot adok. Az első, hogy ne felejtsd el soha Szunyoghy Miatyánkját, annak záró kérését: „Szabadíts meg a fantáziámtól!” Persze naivság azt hinni, hogy bárki is megszabadulhat tőle; ellenben a szexuális kísértések elleni küzdelem alfája a fantázia megfékezése. Képzeleted a kísértőnek kapuja. Amíg meg tudod kötni úgy, hogy a kísértő gondolatok öntudatod alatt zsibonganak, de a fantázia hozzájuk nem nyúlhat, addig nem botlasz szexuális bűnbe. Gyakorlati tanácsom: pillanatnyilag, azonnal dobd a gondolatot, amely nemi ingert és erectiót okoz neked. — Másik tanácsom, hogy el nem feledkezvén a test és lélek kölcsönös egymásrahatásáról, figyeld meg, milyen nagy része van a kísértések hullámzásában a szervezet hormonális erotizált voltának. Normális, egészséges szervezetű embernél három, itt-ott kéthetenkint kell a tehermentesítő éjszakai pollutiónak bekövetkeznie, amely a mirigyekben felgyülemlett ondófölösleget eltávolítja s megkönnyebbíti a szervezetet. Éjjeli magömlés előtti napokon fokozatosan erősödnek a szexuális kísértések, mint ahogyan vihar előtt a felhők gyülekeznek az égen. A pollutió elmúltával egyszerre felszabadulsz, mintha az éjjeli magömlés elvitte volna magával a kísértéseidet. A rákövetkező nap még nyugtalan, kísértésekkel gyötrött; de aztán elvonul a nyugtalanság és a csendesség napjai következnek. Az erős erotikus feszültségtől szabadult idegrendszer most 6—8—10 napig megszűnt kísértésforrás lenni. Mennyivel könnyebb ilyenkor a küzdelmed!
Vigyázz! Nem azt mondom, hogy a VI. parancs elleni kísértéseknek csak természetes, a szervezet állati életéhez tartozó okai vannak! Amint azt sem mondtam, hogy a fantázia kikapcsolásával abszolút erejű biztosításod van bűnbeesés ellen. Ezek vakmerő és valótlan túlzások lennének. De ha erre a két komoly tényezőre figyelemmel vagy, könnyebb lesz a harcod a tisztaságért. Hiszen csak a fantáziát kell megkötni! Hiszen csak a következő éjjeli pollutióig kell állni a küzdelmet! Utána mindjárt könnyebb!
A kísértés nem betegség; mégis van a betegséggel egy közös vonása: mind a kettő sokszorosan veszélyessé válik, ha komplikációk lépnek fel. Itt is, ha pl. kívülről jövő erotikus kísértéshez hozzászegődik a hiúságod, akkor nagy baj van! Putifárné csábításának éppoly keményen ellenállnál, mint egyiptomi József; de ha a hiúságod köntösénél fogva megragad, hej, nehéz akkor menekülnöd! Ilyen esetekben tapasztalt lelkiatya operatív beavatkozása sürgősen szükséges! — Megnő a hiúság és megsokasodnak a kívülről ostromló kísértések, ha bizonyos emberi kvalitások az átlag fölé emelik a papot. Szép arc, daliás alak, zengő szép hang, kiváló szónoki tehetség, esetleg poétalélek, esetleg háborús hőstettek mind okai annak, hogy megsűrűsödik a romantikus asszonyi érdeklődés körülötte. Bizony, a lélek nyugalma szempontjából szinte előnyösebb rút arcú, mindenképen köznapi embernek lenni, mint nagynak, kiválónak, hősnek! A hiúság nagyobb kerítő, mint az erotikum.
A kísértés lélektanáról külön fejezetet lehetne írnom, de sem időnk, sem helyünk számára. Sok mondanivaló vár még elmondásra, sietnünk kell.
Az éjszakai pollutióról gyakran esett szó. Hallottál és olvastál róla, sokat nem kell hát mondanom. Ha elolvasod a „Kamaszok” című könyvemet, erre és sok más kérdésre nézve részletes útbaigazítást találsz benne. (Ezt nem azért írom le, hogy a könyvemnek reklámot csináljak, hanem mert meggyőződésem, hogy minden kispapnak el kellene ezt olvasnia. Annál is inkább, mert nekünk, akik még a kisszeminárium kapuján bekopogtattunk, tulajdonképpen nem volt kamaszkorunk; élményeink sorából tehát egy életfontosságú korszak mindenestül kiesett. Amit meg nem éltél, olvasd el a könyvben; amit rosszul éltél végig, olvasd el, hogyan kellett volna csinálnod.)
Az éjszakai magömlés két-három hetenkint esedékes; ha sűrűbben jelentkezik, az sem jelent betegséget. Van úgy, hogy egy éjszaka kétszer egymásután előfordul; van úgy, hogy két egymást követő éjjel ismétlődik. Ez csak azt jelenti, hogy a mirigyek az első alkalommal nem ürültek ki egészen; nincs benne aggodalmat keltő rendellenesség. Csak ha egészen abnormis sűrűn jelentkeznék s nyomában fáradtság, kedvetlenség járna, akkor kell jó katolikus orvoshoz fordulnod, hogy egyszerű kezeléssel állítsa vissza a szervezet egyensúlyát.
A kiürülő ondónak a hímvesszőn való átpréselődése erős szexuális ingert okoz, ennek kísérője pedig többnyire erotikus tartalmú álom, amely durva rútságával sokszor egészen megdöbbent. Nyugalom! Az álomnak nincsen felelőssége! A magömlésnek nincsen felelőssége! Nem igaz a freudi tétel, hogy ilyenkor az ébrenlétben elnyomott igazi éned jelentkezik a maga rútságában. Egyszerű lélektani kísérő motívumról van szó, amely nem érdemli meg, hogy egyáltalában foglalkozzál vele. Kár volna, ha fölösleges aggodalmaskodásod pollutiós hypochondriára vinne, hogy mindenütt bűntől és betegségtől rettegnél. Az éjjeli magömlés után megtörülközöl (ha lehet, megmosakszol), elballagsz a W. C.-re, aztán fohászt mondasz és nyugodtan visszafekszel aludni. Másnap pedig nyugodtan misézel, illetve a szentáldozáshoz járulsz.
Itt említem meg azt a minimális higiénikus követelményt, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynod. Hogy fürdéskor a nemzőszervedet is megszappanozod és megmosod, az természetes. Az ilyen érintés, ha esetleg okoz is erectiót, minden bűnárnyéktól mentes. Hiba volna, ha eltúlzott szemérmességből vagy bűntől való rettegés következtében elhanyagolnád. Gondot kell fordítanod pl. a hímvessző elülső vastagabb végét, a makkot gyűrűszerűén körülvevő bőrredőre, amelyet fitymának nevezünk. Ennek a bőrredőnek belső felületén sűrűn sorakoznak kis faggyúmirigyek. A mirigyek faggyúváladéka könnyen avasodik, és ilyenkor sajátos szagával, és kellemetlen, izgató, viszkető hatásával lélegzetet elállító megdöbbenést okoz a tapasztalatlan magános embernél, aki ismeretlen betegségtől rémül. Ennek megelőzésére kell fürdések alkalmával a fitymát felhúzva, a makkot is megmosnod langyos vízzel. Castis omnia casta! Ne félj attól, ami egyszerű egészségápolás.
Ki akarom venni szívedből a félelmet a VI. parancs ismeretlen titkaival szemben és a mindenütt bűnt kereső sötéten látást. Ez a magánosságba dermedt életű papnak súlyosabb keresztje, mint maga a kísértés és az igazi bűnveszély. Tiszta szemmel, nyugodtan nézz szembe vele!
Ha tilos számodra mindaz, ami a házaséletet élő ember számára megengedett nagy életélmény, akkor természetesen fokozott mértékben áll a tilalom minden bűnélményre. Krisztus apostola pillanatokra sem kerülhet az ellenséges Sátán bűnkötelékébe, hiszen senki két úrnak nem szolgálhat.
Itt csak két tárgyra kell kitérnem: az onaniára és az esetleg jelentkező perverz hajlamokra.
Az onania kamaszbűn. A serdülőkor elején a hirtelen jelentkező nemi ösztön nyugtalansággal zavarja meg a fiúlelket, s aki nem tudja, miről van szó, könnyen játékos bűnre szédül, amely aztán szokásává lesz és később nagyon nehéz szabadulnia tőle. Nem egy fiú annyira rabja, hogy amikor meghallja az Úr hívó szavát és a szemináriumba indul, tehertételként magával hordja. Ilyenkor aztán a szeminárium fokozott lelki élete és a spirituális úr atyai, baráti kezelése a nagy szabadságharc segítő tényezői. Csak az a fontos, ne légy szégyenkező, bujkáló bűnöző, hol itt, hol ott gyónó, belsőleg önmagad elesettségén búsan rágódó, de ugyanakkor mentő kezet nem kereső. Nyíltszemű bizalommal fordulj a spirituális úrhoz. Ne gondold, hogy megrendül és megvet téged, ha meghallja, hogy kamaszbűnnel szemináriumba jöttél. Ő, a pap szeme sokkal sötétebb szakadékokba is belenézett már! Beszélgetések, szentgyónások, az ő útmutatása szerinti egészséges élet egyhamar kiemelnek a bűnből.
A „Kamaszok” V. fejezetében részletesen leírtam a küzdőnek kifelé-útját a magános bűn útvesztőiből. Tolle, lege!
Van úgy, hogy a felszentelt papnál visszatér az árnyék. Az elesettség egy órája, lelki depresszió, talán a kísértővel való viaskodás diszharmonikus félhomálya vagy súlyos kísértésben a bűn-nem-bűn-határ elmosódása révén keletkezett hamis bűntudat a kemény embert is ledöntheti lábáról. Előfordult, hogy a nőtől kísértett pap a vergődő belső harc idején megkönnyebbülést talált a szándékosan előidézett pollutióban és a két rossz közül a kisebbet választva lett újra onanistává. Persze súlyosan megcsalta önmagát, hiszen testileg ugyan pillanatnyilag csökkenhetett a belső feszültség, s az elernyedettség napjaiban visszaesett nemi ingerlékenységgel könnyebben tudott megküzdeni, de ugyanakkor a kísértés lelki tartalma érintetlen megmaradt, napok múlva az ostrom erősödötten folytatódott, de ő ott állt meggyengült öntudattal, magasabbrendű emberségéből az elesett bűnös mélyvonalára lecsúszva, és a védekezése szárnyaszegett, erőtlen. Hozzá ott vigyorog rá az új veszély: a felújított kamaszbűntől éppen olyan nehéz szabadulnia, mint valamikor régen a serdülőkori átépítés idején. Minden hasonló küzdelemben szemed előtt vibráljon a népek apostolának heroikus képe, aki háromszor hívta védelmül az Urat a „Sátán angyala” ellen, s füledbe csengjen az Isten válasza: „Elég neked az én kegyelmem; mert az erő az erőtlenségben lesz teljessé.” (II Kor. 12, 9.)
Alapvető igazságként jegyezd meg, hogy az orvos, ha beteg, elhívja kartársát és reá bízza magát, mert a maga ügyében nem tudna eléggé objektív lenni. Bűnnel küzdő pap a lelkiatyjára bízza magát, hogy győzedelmes maradhasson. Kell, hogy életed minden szakában legyen állandó lelkiatyád: paptestvér, akire rábízod magadat. Nem úgy, hogy barát-templomról barát-templomra járva bolyongsz és mindig másutt gyónsz, hogy meg ne ismerjenek; nem is úgy, hogy ugyanahhoz a gyóntatóhoz jársz ugyan, de elbújsz a rács mögé személytelenül. Szembenézve, lelket tárva, belső-önmagad kulcsát általadva ugyanazzal a bizalommal támaszkodni reá, amelyet a hívőktől elvárunk magunkkal szemben: Vezess, parancsolj, én szót fogadok!
Az onania igazi ellenszere egyedül az Isten kegyelmével erősített lélek kemény akaratú, önfegyelmező küzdelme. — A természetes vonalon ezt a küzdelmet nagyon megkönnyíti három tényező: a hideg, a fájdalom és a félelem. Hideg szoba, hideg zuhany, amelytől vacogva verődik össze az ember foga, visszafojtja a szervezet szexuális ingerültségét. A fájdalom az idegek éberségét más területre és más természetű ingerre tereli át. Gondolj a szentek gyönyörű küzdelmeire az érzékiség ellen, amelyekben hideg víz éppúgy szerepel, mint a tövisbokor, a cilicium meg a korbács. — A bombázások korszakában a lelkiatya komoly sikerrel alkalmazhatta akár azt a haláltól vagy megcsonkulástól való állati félelmet, amely minden emberben benne bujkált, akár azt a magasabbrendű félelmét az elhagyatottnak, amelyet így lehetne röviden szóba önteni: Ha az Urat halálos bűnnel megbántom, hogyan remélhetem akkor segítségét a halálveszedelemben? — Nem valami magasrendű eszközök, de hatásosak. És ez a fő!
Végül megnyugtatásodra megjegyzem, hogy az onania elleni küzdelemben „qui habet tempus, habet vitam”, vagyis aki időt nyer, csatát nyer. Ha akármilyen küzdelmek árán egy hónapig sikerült önmegtartóztatásban élnie, utána már a mindig visszaesőnek is hasonlíthatatlanul könnyebb az ellenállása. Három-négy hónapos bűntől mentes idő pedig már olyan közömbösséget fejleszt ki az idegrendszerben, illetőleg úgy felerősíti a gátlási pszichés fékek ellenállását, hogy a régen többnyire bűnre vivő kísértések fölött észrevétlen megy el, és azoknál sokkal erősebb megkísértetésben is fölényesen állja meg a támadást. Az orvosi lélektan itt is igazolja az Egyházat, amikor aggodalom nélkül felszenteli pappá a szokásos vagy visszaeső onanistát is, ha négy teljes hónapon át megállt tisztán a szentelés előtt. Mert akkor gyakorlatilag már kigyógyultnak tekinthető.
Az eddig mondottak kiegészítésére még egy mondatot, amely megnyugtasson és a jövőben, rokkant pillanatokban istápul szolgáljon. Az onania nem okoz nemi bajt, sem más súlyos betegséget. Ha hosszú időn át mértéktelenül űzik, akkor meggyűri az idegrendszert, ez természetes. Ugyancsak hosszú és mértéktelen módon űzve csökkenti a férfi potentiáját, vagyis a házaséletben a házastársi kötelesség teljesítésében katasztrofális alkalmatlanságot okozhat. Ez a következmény a mi életkörünkön kívül esik; így hát semmiféle betegség-rémkép ne zavarjon. Ha egészséged fogyatkozását érzed, nyugodtan menj orvoshoz, nem kell félned, hogy a vizsgálat után azzal kezdi: kamaszkori onániája következtében…
Nem érdemelnek külön fejezetet, csak egyetlen külön bekezdést a szexuális perverzitások: a homoszexualitás (férfi bűne férfival), paederastia (érzékies gyengédség gyermekkel szemben), szadizmus (nemi kielégülés kegyetlenség által). Nem igaz, hogy ezeknek a magános ember jobban meghódolna, mint bárki más. Nem igaz, hogy a homoszexualitás „papi bűn”. Az újpogányság uralomra jutása első éveiben, amikor a harcos katolikus papságot kellett félreállítani, nyilvános vádemelés történt ismételt esetben nemi perverzitások vonalán. Természetesen ilyenkor a vádlott nem védekezhetik, még akkor sem, ha pártatlan bíróság előtt állna; hiszen ha megvádolnak homoszexualitással, nem bizonyíthatod az ellenkezőjét, mert sem pro, sem contra nincsenek döntő orvosi bizonyítékok. Vagy hisznek a pap esküjének, vagy elítélnek névtelen vád alapján (ha „bizonyítékok hiányában felmentenek”, a közvélemény akkor is elítél). A védekezés messzire néző praeventio: hozzáférhetetlen, gyanúsíthatatlan jellem, feddhetetlen papi élet, óvatosság a barátkozásban, óvatosság ifjúsággal való bizalmasabb érintkezésben (lelkiatya!), bölcs mértéktartás jutalmazásban, büntetésben éppúgy, mint a gyermekekkel szemben való melegszívű gyengédségben.
A magános élet nem csábít homoszexualitásra. A teljes önmegtartóztatásban élő férfit hajszálnyival sem kísérti jobban a szadizmus ördöge, mint a házasembert. Ezek öröklött vagy szerzett perverz hajlamok! Nagyon sok ember hordoz magában a normális szexuális ösztön mellett burjánzó perverz hajlandóságot is, amely a serdülő korban meg is mutatkozik, de önfegyelem, lelki élet éppen úgy féken tartja, mint a normális nemi ösztönt; később azután ösztönének Isten rendelte úton, a házasságban való kielégítése többnyire elnyomja teljesen. Bár tapasztalatom szerint sokkal több homoszexuális és szadista hajlamú ember szaladgál a földön, mint általában sejtenék.
Téged az egész kérdésből egyetlen igazság érdekeljen. Az, hogy bármilyen perverz hajlam éppen úgy féken tartható és elnyomatva zabolázható, mint a normális, heteroszexuális nemi ösztön. A papi életben tehát a fentebb említett praeventión túl egyáltalában nem jelent külön problémát a perverzitások kérdése: a magános ember teljes önmegtartóztatása ezt is kemény fékre fogja és nem engedi meg soha az érvényesülését. Hiszen mindent megtagad, abbahagy, kizár az élményei közül, ami nála nemi ingerültséget okozna. Ezen a ponton egy kalap alatt elintéz normális és mellékutcába forduló mindennemű ösztönösséget.
Befejezésül még két megállapítás.
Ha valamit akarsz, azt nagyon akard és igazán akard. A tisztaság törvénye nem pontosan körvonalazott bűnterületek gondos kikerülését jelenti, hanem az egész ember magasabbrendű életét a nemi ösztön minden vonatkozása fölött. Tiszta legyen egész mentalitásod, nobilisak a gondolataid, gáncs nélküliek az érdeklődésed és indulataid, úri a beszéded. Soha nem mondasz derékon aluli viccet s ha mások mondanak, nem mosolyogsz rajta. Nincs nagyobb nevelő erő, mint az értetlen, mozdulatlan arc, amikor mindenki elvárja, hogy hahotában törjön ki az ember. A testszagú viccek száműzve a pap asztalától, minden durva és kétértelmű kifejezés száműzve szótárából. Tűnjék el végre az a testpárás, vaskos világ, amikor a plébános asztalánál hallotta az ember a legzaftosabb vicceket és az esperesi coronák utáni víg beszélgetéseket nem lehetett volna hanglemezre venni! Az új nemzedék tiszta és úri az egész gondolkodásában. Nova sint omnia: corda, voces et opera!
Egyszer s mindenkorra tűzre kell vetned azt a múltból hozott hazug babonát, hogy a nemi megtartóztatás árt az egészségnek. Komoly orvosok egész kara hirdeti (a Viharzónában idézem őket); legújabban az egyetemi ifjúság számára Darányi, Szathmáry professzorok, Leskó főorvos írta le, hogy a házasságig való megtartóztatás nemcsak nem káros, hanem legkomolyabb biztosítéka a házasság boldog és gyermekkel áldott voltának. A mi megtartóztatásunk mindhalálig nemhogy betegség okozójává nem lesz, ellenkezőleg ruganyosabban és töretlenebb egészségben őrzi meg a papot, mint a házasemberek átlaga. Nem érdekel, csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy még a nemző szervek, az ivarmirigyek tevékenysége sem csökken a nemhasználtság miatt, hiszen az éjszakai pollutio időről-időre eléggé működteti a coelibátusban élőnek nemző apparátusát. Egészség, erő, megőrzött fiatalság és kimutathatóan nagyobb energia a következménye a mi magános életünknek.
Az apostol, aki bort prédikál és vizet iszik, soha meg nem bánja, hogy az Úr igáját vállára vette!
