17. A tékozló fiú
„quare me repulisti?”Kedves Testvér!
Olvasd el figyelmesen a tékozló fiú történetét. (Lk. 15, 11—32.)
Olvasd el és gondolkozzál rajta.
Rájössz majd, hogy a tékozló fiú nem gonoszságból züllött le. Kalandvágy, könnyelműség, tomboló szexualitással szemben akaratgyengeség vitte romlásba őt. Az emberek általában nem gonoszságból, hanem hanyagságból és gyengeségből kerülnek bűn lejtőjére. Nem tudják az életet szépen, Isten gondolatai szerint csinálni, tehát csinálják rosszul és megsértik Isten törvényeit.
Rájössz, hogy a tékozló fiú egy pillanatig sem szűnt meg szeretni az édesapját. Szerette, amikor örökségét követelte, de jobban szerette önmagát és nem hallgatott apja komoly szavára. Szerette külföldi bűnben-tombolása közepette is, de ez a szeretet nem volt elég erős ahhoz, hogy visszatartsa őt a legrosszabbtól. Szerette letörve, züllötten is és ez a szeretet változott át behunyt szemű bizalommá apja jóságával szemben, amikor földhöz vágta a kanászbotot és megindult hazafelé. Jó úton tartani, bűntől menteni nem tudta a szeretet, de a kátyúból végül kiemelte.
Rájössz, hogy a tékozló fiú nem máról-holnapra, egyszerre változott jó fiúból rosszá. A bűnnek története van, s az ember leromlásának fejlődése kimutatható. Belső, kormánytalan nyugtalansága lassan elszakította lelkileg apja szellemétől s az otthon szellemétől, s lelkileg már „messze országban” járt, amikor otthon talán még nem is sejtették a sűrűsödő lelki válságot. Elidegenedvén az otthonától, most már a vágyai húzták őt messzire: idegen világról álmodozott, ki tudja, milyen nagy terveket szőtt, s micsoda csábító álmai voltak arról, hogyan fogja a vagyonát odakint megsokszorozni. Az álmaink mindig szépek és nagystílűek, csakhogy a valóság rájuk cáfol. S amikor apja elé lépett s örökségét követelte, ez már egy lelkileg teljesen elidegenedett fiú volt, akit a vágyai ellenállhatatlanul húztak idegenbe; ezért az apja meg sem kísérelte otthon tartani. A valóságos elszakadás hazulról csak a konzekvenciák levonását jelentette. — És odakint… Pénze volt, körülrajongták; barátja sok volt és a barátnői ezeknek szövetségesei. Az álmok vízzé silányultak, nagy vállalkozások helyett nagy mulatozások jöttek, s végül elúszott a vagyon, a tisztaság, a becsület, az egészség… Így lett disznópásztor a gazdag ember nagyreményű fiából.
Rájössz végül arra, hogy a tékozló fiú egy pillanatig sem élvezte lezüllött voltát. Koldussors, moslék, a környezet, a betegség, a keserű tapasztalatok egyre forralták benne az egészséges undort. S hogy kitöréséig micsoda embert rázóan vad erejűvé érett ez az undor, mutatja az, hogy béresnek indul hazafelé az apjához. Csak aki tudja, mit tesz szolgának lenni ott, ahol azelőtt ő volt az úr, érti meg azt a mélységes megalázottságot és keserűséget, amely a tékozló fiú szívében dúlhatott…
Íme, egy nagy letörésnek és egy felemeltetésnek története…
Szükségesnek tartom, hogy mindezt végiggondold, mert különben nem értenéd meg a bűnbe züllött papnak lelki állapotát.
Isten fölkent apostola. Százezrek közül kiválasztva, emberfölötti erőkkel felruházva, természetfölötti ajándékok birtokosa, Krisztus bizalmasa. Eszköz az Úr kezében, amellyel az emberek közt dolgozik.
Szent. Habituális szentséggel, mert a megszentelő kegyelem birtokosa. És erkölcsi szentséggel, mert a kegyelem segítségével istenes, erényes életet él és kibontja magában az emberebb embert.
Égnek meredő magános sziklacsúcs. Közelebb áll Istenhez, mint sok-sok millió ember; példaképe és vezetője sokezer hívőnek, ő az élő Törvény, húsba, vérbe, életbe öltöztetve; ő az élő evangélium, emberben felelősséggel valósítva.
Egyetlen barátja Krisztus, aki őneki is mondta: Te az én barátom vagy, ha megteszed, amit parancsolok neked! Szeretet, szolgálat és ez a Krisztus-barátság a papi élet fenntartó pillérjei, ezek a varázsszavai. Ha Krisztust elveszíti, akkor éjszakában áll a magános szirt; fölötte sötét az ég. Most van igazán egyedül!
A pap életében más a bűn, mint a civileknél. Többet és nagyobbakat rombol, mint másnál, sötétebbek a mélységei, gyötrőbbek a lélek kínjai, nagyobb a Sátán öröme. Minden bűnbeesett ember lélekválságot jelent; a bűnbeesett pap ideálválságot és az egész krisztusi pedagógia válságát is. Ha a választott apostolát sem tudta megőrizni!… Péter megtagadta. Júdás elárulta, a pap halálos bűnbe szédült mellőle!…
Én tudom, hogy nincs olyan pap, aki gonoszságból hátat fordít Istennek és fejest ugrik a halálos bűnbe. Ez sátáni volna és az ember nem sátáni. Az ember csak hanyaggá lesz könnyen. Hanyagsága porréteget borít a lelkére, s a por alól nem csillannak ki többé az igazi értékek. A por behatol a léleknek, ennek a csodafinom műszernek szerkezetébe és itt is csikorogni kezd, ott is akadozik, majd megáll egy ponton, aztán megáll több ponton, s végül egészen elakad. Az elakadt lélekben nincs lendület, nincs eleven erővel Istenhez tapadás, nincs természetfölötti öröm. Szárnyaszegett. Szinte magától húzza le a földi gravitáció… Az ember csak könnyelmű és ez a könnyelműsége azonnal előbújik a fegyelem páncélja alól, amint a lélek kemény vigyázz helyett pihenjbe állt. A könnyelműség eleinte gondolattalan, azután játszik, azután nemtörődömmé lesz és akkor már átcserélte az értékelőtábla adatait, azután egyre bátrabban próbálkozik a tilossal s közben a bátorság és erő harci kiáltásaival csalja magát: miért féljek tőle? Ez énnekem nem árthat! A könnyelműség az, aki a hanyagságában elszenderedett, porlepte papot vigyázva, észrevétlen leemeli a piedesztálról és a földre állítja… Az ember csak gyenge. Ő nem tudja, hogy a hanyagsága és könnyelműsége gyengítette el, mert meglazította Istenhez fűző léleksodronyait és az égnek meredő istenközelségből lehívogatta földközelbe, ő csak azt tudja, hogy egyszerre rátörtek súlyos kísértések, aztán újra rátörtek, s hiába verte vissza, újra meg újra körültámadták és forgatták, ropogtatták, az idegeit megrázták és a fantáziáját cibálták és elvették az álmát és belejátszottak az imáiba és ő hiába kiáltott Isten után, az Isten nagyon messze volt, és végül is beleszédült a bűnbe, pedig az utolsó pillanatban is még azt suttogta: Nem! Nem!
Érted-e, micsoda erő és bölcsesség van a régi szabályban: Principiis obsta?
Én tudom, hogy nincs olyan pap, aki nem szereti az Istent és ezért esik halálos bűnbe. Ez természetellenes volna és az ember nem természetellenes. Szereti Istent vágyó, hálás, szolgáló, áldozatra kész szeretettel; később bocsánatot kérő, farkcsóválva visszasompolygó szeretettel; később elveszítéstől rettegő, belekapaszkodó, didergő szeretettel. Csak maga ez a szeretet játszik más-más színben a szerint, amint az Istentől távolodó előtt más és más a megvilágítása. Szereti a hanyagság, a könnyelműség, a gyengeség különböző stádiumaiban. Szereti akkor, amikor küzd a kísértéssel, akkor is, amikor játszik a kísértéssel és akkor is, amikor már hisz a kísértésnek. Csakhogy ez a szeretete nem aktív erő, hanem egyre jobban elméletivé és eszmeivé halványodó eligazodás, amely nem tudja őt többé Istennél tartani, nem tudja bűntől visszatartani. Ez a szeretet majd csak akkor lesz aktívvá újra, amikor a lélek a bűn mélyén áll, amikor a mélységből kiált, mert rázza az undor és a bánat. Akkor ez a szeretet elemi erővel lobban fel benne és a bánat erejével visszaviszi az Atyához, akinek megbocsátó jóságában most olyan forró bizalommal hisz.
Érted-e, milyen megdöbbentő igazság van a nemzetek Apostolának szavában: „A szeretet soha meg nem szűnik…” (I Kor. 13, 8.) és: „…azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek között legnagyobb a szeretet.” (I Kor. 13, 13.)
Én tudom, hogy a pap nem máról-holnapra, egyszerre törik le. Minden emberromlásnak története van; mindegyiknek vannak olyan fejlődési pontjai, ahol a romlást még meg lehetett volna állítani. Még teljes virágzásban áll ott: még csupa lelkesedés, erő, munkakészség, dolgozik reggeltől-estig, mozgat, buzdít, korhol, húz valami felsőbbrendű szuggesztivitással, — és lehet, hogy lelkileg már lassan távolodik az igazi katolikus papi szellemtől. Még csak olyan lassan, mint a kikötő pontontól eloldott hajó, amelyet a víz sodra húz lassan távolabb, de a gépek még nem járnak. A part mégis távolodik. Talán csak az elmélkedése felejtődött el, az esti lelkiismeretvizsgálatok maradnak el, az adoratiok ritkulnak, nem olvas, nem tanul, nincsenek magános élményei az Istennel. Plébánosa nem is sejti, talán a lelkiatyja sem veszi észre, hogy lelkileg már „messze országban” jár. Nem tett még semmi rosszat, csak nem tud lélekben pap lenni igazán. A lelki teljesítményei még olyanok, hogy világi úr ezekkel igen jó katolikusnak számítana; de a papi plus már elveszett. Azután elhomályosodik a jó katolikus is… Elidegenedvén magasabbrendű papi ideáljától, most már az álmai és vágyai húzzák egyre messzebb. Ki tudja: családi élet gondolatához? Ki tudja: tudományhoz? Ki tudja: harc nélküli, békés paraszti élethez? Ki tudja: nyugtalan politikához? Ki tudja: katonatisztek csillogó életstílusához? Vagy gazdagság felé? Vagy irodalmi és költői sikerek felé? Mindenesetre messze, idegen országba, el, el a papi életkörtől. Itt már a lelkiatya felfigyel; itt már azok, akik közel állnak hozzá, talán észrevesznek valamit és kezdenek suttogni róla. Az emberek az érintkezésben megváltoznak: némelyek visszahúzódnak valami érthetetlen, bezárt hidegséggel, mások közelebb sompolyognak valami érthetetlen bizalmaskodással. Ő még nem látja álmaiban, vágyaiban a közelgő bűnt, és nem veszi észre, hogy a visszahúzódó embertestvérek: az elit, s a bizalmaskodók: a második vagy alsóbb réteg. Még teljesíti a kötelességét megszokottan, gépiesen, de álmai, vágyai már messze idegen országban járnak, nem a pap-országban… És amikor valósággal halálos bűnre szédült, ez csak konzekvenciák levonása a gyakorlatban, csak megkoronázása egy hosszú fejlődésnek. Mert minden bűnnek története van, minden romlásnak logikus lefolyása van, amelyet csak az nem vesz észre, aki a történések szenvedő alanya…
Érted-e, micsoda bölcsesség és micsoda félelmetes fenyegetés van az írás szavában: „Aki tehát azt hiszi magáról, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (I Kor. 10, 12.)
Én tudom, hogy nincs pap, aki jól érezné magát a bűnben. Az emberben van valami csodálatos belső forrongás, amely egyre a kiegyenlítésre és felborításra tör: amikor jobbik énje tartja a gyeplőt, akkor a benne lévő rossz fúrja, rángatja mindaddig, míg bűnre viszi és úrrá teszi benne a rosszat; a bűnben állóban viszont óriási erővel mozdul meg a jobbik énje és nem nyugszik, míg vissza nem fordította s úrrá nem tette benne a bánatot és a kegyelmet. A bűnbeesett papot már a bűn pillanatától kezdve rázza az undor, a félelem, a keserűség, bánat, javulni akarás; míg az előbb még olyan kedélyes önmaga-elhagyással ereszkedett lefelé a meglazult Isten-köteleken, most arca verejtékével, minden ereje megfeszítésével másznék, másznék felfelé… Sok minden rosszat mondhattok a papokra, de azt meg kell hagynotok, hogy a lelkiismeretük érzékenyebb mindenki másénál, és ha rájuk borította sötét palástját a bűn, akkor a javulni-akarásuk és a bánatuk megrendítő.
Érted-e, mennyi mélység és igazság van Szent Pál írásában: „…akik meghaltunk a bűnnek, miképp éljünk továbbra is benne?” (Róm. 6, 2.)
A halálos bűnbe szédült pap szívet szorító látvány.
Az a magánosság!… Istenért mindent odahagyott, s most odahagyta az Istent. Ki vallja magáénak? Kihez forduljon bizalommal? Nincs kietlenebb képe a nyüzsgő embersokaság közepén dermesztő magányban állónak!
Az az ellentét! Kegyelmet oszt, bűnösöket szabadít ki bűn, Sátán hatalmából, igazi élet evangéliumát hirdeti, a Jóságot képviseli, az örök üdvösségért való harcot vezérli, — és maga „sötétségben és a halál árnyékában ül”. (106. zsolt. 10.)
Az a félelem!… „Adiutorium nostrum in nomine Domini!” (123. zs. 8.) Minden munkáját Krisztus nevében tette, minden sikerét ennek a névnek köszöni, ebben gyökerezik a bátorsága, a tettereje, önbizalma, egész papi élete. Abban a pillanatban, amint Krisztus neve a harag és megtorlás jelszava a feje fölött, az erős papi egyéniség úgy elsötétül, mint a villanykörte, amelytől elkapcsolták az áramot, és úgy összeomlik, mint az emberi test, ha eltörték a gerincét. Aki az Isten szeretetének munkása, Isten haragjával hogyan dolgozzék? Nem mer semmi újat kezdeni, mert nem az Úr nevében kezdené; nem mer semmit folytatni, mert jaj, nem segít az Isten, hátha elrontanám? Úgy fél, mint a gyermek, akit magára hagytak a sötétben.
Az a végtelenbe néző rettegés!… Elveszett a megszentelő kegyelem, fölötte az Isten haragja. Istené, akinek a szeretete is érthetetlen misztérium. Hányszor látta másokon az Úr rájuk nehezedő kezét. Engem megtűr. Meddig tűr? Miért vár? Meddig vár? A papi munkát folytatni kell, misézni kell és gyóntatni és keresztelni… A mise lépcsőimájában irtózva mondja: Iudica me, Deus… Jaj, ha megítélne! A gyóntatószékben Szent Pál szava dörömböl: „elveszítem az üdvösséget, míg másoknak hirdetem”. A keresztelés exorcismusában jó komája, a Sátán ott vigyorog a kicsi ember mögött: Te beszélsz? Hát nem az enyém vagy-e?… Jobban tudja mindenki másnál, hiszen a dogmatika írja lángoló betűkkel a szeme elé, hogy aki halálos bűnben áll, az alatt megnyílt az örök kárhozat. És most minden attól függ: mikor ejti el az Isten…
Az a csikorgó disharmonia a lélekben!…
Az a keserű szégyen, amelyet érez az erős, amikor csalódott erejében, s a tiszta, amikor mindenki másnál mocskosabbnak érzi magát.
Az az undor! Önmagától, bűntől, a vele járó képmutatástól, maga elesettségétől, a mocsártól, békanyáltól, pokolsár bűzétől…
Van valami lemeztelenítettség, megalázottság, alacsonyság a pap öntudatában, aki halálos bűnben áll.
És ami a legborzasztóbb benne, azt ti, elkényeztetett kispapok, hogyan is értenétek? Elkényeztet benneteket az állandó, könnyű gyónási alkalom. Csak kopogni kell a spiri úr ajtaján. Csak engedélyt kell kérni s az ember átmehet a barátokhoz. Minden szombaton ott a szerzetes gyóntató. Jaj, de könnyű lelki életet élni, ha az embert ennyire megtámogatják! De gondolj a falu papjára. Plébános, egyedül van, a falut el nem hagyhatja. Vagy káplán, a faluhoz kötve, s álszégyen tartja vissza a plébánosa gyóntatószékétől meg az őszinte vallomástól, hogy gyónni kellene mennie. Mennek a napok és ő hordozza a bűnét, és hordozza mellette a Krisztus fáklyáját. Talán heteken át él szomjasan, letörten, megalázott, bánkódó lélekkel, míg végre egy pap vetődik arra, akinél meggyónhat. Ne felejtsd, Testvér, a bűnbeesés maga végtelenül tragikus, de még rosszabb a bűnben való kényszerű megmaradás. Mikor úgy szabadulna és nem lehet! Úgy tudna imádkozni, új lendülettel dolgozni, mindent feledtetni, mindent jóvátenni, és állnia kell a bűnben, mert nincs gyónási alkalma! Én, ha püspök lennék, nagyon sokat törném a fejemet azon, hogyan biztosítsak a papjaimnak mindig elérhető gyónási alkalmat. Nem tudom, öreg papokat vagy válogatott szerzeteseket utaztatnék-e faluról-falura, tanyacsoportról-tanyacsoportra, akik gyóntatnak, elbeszélgetnek, tanácsokat adnak, aztán tovább mennek… Vagy motorra ültetnék néhány melegszívű szerzetest, aki úgy állna készen mindig, mint a pesti hidak mentőőrsége, és „hívásra házhoz jönne” azonnal… Vagy valami sokkal okosabbat tudnék kitalálni?… De nem nyugodnék addig, míg meg nem oldottam annak a módját, hogy az elbukott pap az Úr Jézushoz azonnal visszatalálhasson!
Testvér, nincsen szomorúbb, elhagyatottabb, tragikusabb, mint a bűnben álló katolikus pap!
Ha bűnre szédült papról hallotok, ne essetek ti is az átlagos civilek hibájába, akik azonnal asszonyt szimatolnak és a hatodik parancsot emlegetik kajánul. Hát persze, igaz, hogy tisztasága legfőbb kísértőjét mindenki önmagában hordozza. Igaz, hogy szerelem, érzékiség, prostitúció, onania százféle formában hívogathatják bűnre. Igaz, hogy sokszor nincs hatalma reá, hogy „a bűnre szolgáló közeli alkalmat” messze kikapcsolja. Igaz, hogy minden szexuális bűn derűs idealizmussal kezdődik, mosolygós játékkal folytatódik és csak lassan-lassan borul el sötétre. De ha a szemináriumban komoly lelki élete volt és bölcs, hozzáértő lelkiatyja, s ha a lelki életet elkopni nem engedi, hidd el nekem, Testvér, aki sokat láttam, hogy el nem fog esni a hatodik parancs területén a pap! (Most nem arra gondolok, hogy „nem fékeztem kellőleg a szememet”, meg „gondolati kísértésnek nem álltam ellen azonnal”, mert ezek a praeparatio remota első praeludiumai még csak, hanem komoly akarattal s világos tudással elkövetett halálos bűnökre.) S hidd el nekem: Isten ajándéka, ha az édesanyja ott lakik a plébánián és a testvére vezeti a háztartását. Nemcsak azért, mert nem jelent kísértet-veszélyt a tulajdon házanépe, hanem azért is, mert ők a maguk úri társadalmi életét élik és a pap is kénytelen úr lenni. Nem is gondolnátok, hogy a kegyelem ereje és az erkölcstörvényt megfogó jóakarat ereje után az állandó „lelki vigyázz” és a nemes úri egyéniség a legkomolyabb védelme a papnak a hatodik parancs területén!
Szemben a civilekkel, a pap életében közelfekvő fenyegetés a szentségtörés bűnének a veszedelme. Nagy parancs a „sancta sancte!” s nagy veszély a „quotidiana vilescunt”. Nem hiába ünnepi módon öltözteti az Egyház az Úr szentségeivel dolgozó papot olyan ruhákba, amelyeket senki más nem hord a világon; nem hiába akasztja nyakába minden ténykedésnél a stólát, amely nemcsak a papi hatalomnak, de a papi felelősségnek is jelképe: valahogyan külsőleg is hangsúlyozni akarja, hogy most nem Kovács János az, aki az oltáron áll, a Kovács néni fia, hanem Johannes sacerdos, Krisztus választott apostola, akinek kezén a világot megváltó nagypénteki áldozat ismétlődik vértelen! Nem hiába különleges testtartása, különleges kéztartása, saját stílusa és saját etikettje van az Úr szolgálatának!
Meg kell szoknia a papnak a legteljesebb lelki feszültséget és készültséget minden alkalommal, amikor Krisztust szolgálja a szentségeiben. Olyan elszomorító az oltáron csámpásan megálló, jobbra-balra tekingető, lanyha kéztartással, unott arccal a szentostyát forgató, tologató pap! Vagy az, aki ásít egyet, amikor beül a gyóntatószékbe és a jóllakott ember elégedett morgásával veti a keresztet az első gyónó felé… Ha minden pap minden ténykedésénél mindig vigyázzban állna, minden előírt mozdulat pontosságára és esztétikus voltára figyelne, akkor a külsőségnek a belsőre való visszaható erejénél fogva több tisztelet venné körül az Urat, aki egészen ránk bízta magát és bizony sokszor keserűen ráfizet erre a bizalomra! — „Ne adjátok a szent dolgot ebeknek!” (Mt. 7, 6.) Nemcsak az Eucharisztia szent és a szentségek meg a szentelmények, hanem szent a templom, hiszen Isten háza, és szent a pap személye, hiszen Isten embere. Sokszor súlyosodik minősítő szentségtöréssel a pap más tartalmú bűne, mert ebeknek adta azt, amit szentnek akar az Isten!
Aki világosan lát, annak nagyobb a felelőssége, mint a másiké, aki csak sejt vagy hiányosan tud valamit. Meg nem menekül a súlyos felelősség alól a pap, ha az igazságosság ellen vétkezik. Pedig hányszor vétkezik! Itt ne csak a törvényszerű igazságosságra gondolj, az állampolgári kötelességek becsületes és pontos teljesítésére; ne csak a kiegyenlítő igazságosságra, a szociális igazságosságra, hanem ennek az erénynek körébe tartozó hálátlanságra, bosszúállásra, igazságtalan büntetésre, fösvénységre és pazarlásra, hízelgésre, veszekedő hajlamra, a tekintélytisztelet elleni hibákra is… Ó, papok sokszor vétenek az igazságosság ellen!
Hát a gőg, ősszüleink bűnének és minden más bűnnek gyökere! A magános ember, a mindig vezérkedő, a nagy dolgokra kiválasztott, a nagy sikereket elkönyvelő ugyan felruházkodjék Isten előtti igazi alázattal, ha a lelke gőgössé fejlődését el akarja kerülni!
Hát a szeretet! A legszebb erény, Krisztus legjobban szívet mozgató ajándéka, amely a kereszténység középpontjába állíttatott! A szeretet, amely „…türelmes, nyájas, nem féltékeny, nem cselekszik rosszat, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszat, nem örvend a gonoszságnak, de együtt örvend az igazsággal, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel! A szeretet, amely soha meg nem szűnik!…” (I Kor. 13, 4—8.) — Ha én teológián morális tanár lennék, a szeretet gyakorlati erkölcstanát évről-évre külön kidolgoznám és nem nyugodnék, míg oda nem jutnék a hallgatóimmal, mint Szent János az ő tanítványaival, hogy a végén már türelmetlenül kérdeznék meg: De hát mindig ezt? Igen, testvérek, mindig ezt, mert ebből soha nem elég és ez minden más helyett is elég! Képzeld el, Testvér, ha a katolikus papok sok-sok ezren úgy hirdetnék meg a keresztény szeretet morálisát, ahogyan a Krisztus szerette tanítvány hirdette, milyen más lehetne arca, lelke a mai világnak! Vagy ha csak azt elérnők, hogy papok ne vétkezzenek soha a szeretet ellen! Ha volna egy emberfajta, egy kaszt, amely a krisztusi szeretetet vallja és éli! Meg lehetne menteni vele a világot!
Aztán a hiúság, sok-sok bűnnek forrása és naggyá nővesztője… Aztán a kötelességmulasztás ezerféle fajtája, kezdve onnan, hogy megelégszik valaki egy átlagos menetrenddel és nem keresi a többet, a sokkal többet, a minden energiát végsőkig megfeszítő sokat!… Aztán a lankadás és ellazulás lelkiekben, tartásban, munkában, öntudatban!…
Minden polcnak és minden hivatásnak megvannak a maga sajátos erényei, kísértései, bűnalkalmai és hibái. Ha ki lehetne irtani mind a papi hibákat!…
Egészen külön fejezetet érdemelne a katolikus pap erkölcstanában a bocsánatos bűnök erkölcstana.
Én azt hiszem, ha nem szerzetesek és papok: magános emberek dolgozták volna ki a keresztény erkölcstant, akkor nem lenne a halálos és bocsánatos bűnök között az a ma látható szakadék: amikor minden lelki erőfeszítés a halálos bűnök ellen fordul, míg a bocsánatosakat semmibe venni tanulja már a gyermek: Ó, ez nem számít, csak bocsánatos! Valahogyan túl mereven az örök boldogságra szegezzük a szemünket és csak attól félünk, azt kerüljük, ami közvetlenül fenyegeti az örök boldogságunkat. Pedig fontosabb szempont a másik: hogy hogyan nézi a bűnt az élő Isten? Hiszen a bocsánatos bűn is istenbántás! Hiszen, ha megütöd az édesanyádat, nem számít, hogy nagyot vagy kicsit ütöttél-e, hanem kiemelkedő maga az a borzasztóság, hogy nem szereted annyira anyádat, hogy a szeretet visszafogja a reá emelt kezedet.
Ha szemináriumi spirituális lennék, a bocsánatos bűnök erkölcstanát más alapon, nagyon mély felelősséggel tárgyalnám. Hiszen bocsánatos bűnök töltik meg a börtönöket, ássák alá országok alapját, züllesztenek le népeket és társadalmakat! Nézzétek, hogy dúl az emberiség körében a hazugság, a kötelességmulasztás, az engedetlenség! Nézzétek, mit ront a papi lelken a megszólás vagy a türelmetlenség, vagy a goromba beszéd, vagy a rendetlenség!… Ha az ember a történelemben nézi a bocsánatos bűnt, és nemcsak a morális lapjain, akkor félő nagy tiszteletet tanul iránta és bizony leveszi előtte a kalapját!
Ne méricskéljetek, ne alkudozzatok a jó Istennel!
A szeminárium első esztendői meg kell, hogy hozzák azt a biztonságot a kispap lelke számára, hogy a halálos bűnök fölött szilárdan megáll és nem süllyed többé a színvonal alá. (Ezzel még nem sokat ért el, hiszen ez minden kereszténynek, nem is teljesítménye, de alapvetően kötelessége!) Biztonság, hogy a megszentelő kegyelmet el nem veszíti, Istent halálos bűnnel meg nem bántja. Amíg ezt a színvonalat el nem érte, de úgy, hogy biztos lehet benne, hogy visszacsúszástól nem kell félnie, addig senki nem volna pappá felszentelhető. Ha Krisztus Anyját már születése előtt védte az Isten különleges kegyelme, hogy semmi formában, még az eredeti bűnnek általánosan emberi örökségében se álljon pillanatig sem a Sátán hatalma alatt, akkor Krisztus választott apostolával szemben a legkevesebb követelmény az, hogy a tonsura felvételétől, tehát az apostol útján tett első hivatalos lépéstől kezdve Sátán őt súlyos bűnben magáénak ne tudhassa.
Ez azonban csak a legalapja a pappal szemben jogosan támasztott követelésnek. Hiszen az, aki fokozott kegyelmi életet fog élni mindhalálig, és aki kötelezte magát a fokozott erényes, istenes élet lehető mélységeire, nem elégedhetik meg azzal, ha a halálos bűn színvonala fölött meg tud állni. Már a kispap lelki erőfeszítései messze túl a halálos bűnnel való birkózáson a megszentelő kegyelemben élő ember felfelé törekvését célozzák! Már a kispap a bocsánatos bűnök ellen visel szabadság-háborút! És a pap ezt a háborút fokozott felelősséggel folytatja majd odakint az életben. Nem úgy, hogy bocsánatos bűnöket kiválaszt és ellenük küzd, hiszen ez csak negatívum lenne, a gyengék és a gyermekek célkitűzése; hanem úgy, hogy komoly előhaladást igyekszik tenni választott erényekben. S minél igazabban magáévá tett egy-egy keresztényi erényt, annál halványabb a bocsánatos bűn árnyéka és annál szabadabb a lélek, a kegyelemben élő, Isten tetszését kereső papi lélek! Magasrendű kegyelmi élet erényről-erényre lépkedve tör Isten felé és sorra lefoszlanak róla a bocsánatos bűnök is.
Testvér, és mind, teológus testvérek, féljetek a bocsánatos bűntől!
Testvér, és mind, teológus testvérek, magasan a megszentelő kegyelemért halálos bűnök ellen küzdő laikusok színvonala fölött ne bocsánatos bűnök ellen küzdjetek, hanem erénygyakorlatokkal lépcsőről-lépcsőre lépegessetek! Mert a cél: istenközelítés, nem Sátán elleni küzdelem! Ki nézne mindig visszafelé és mérné pokol szintjétől a maga haladását, amikor fent a mennyország nyílik és az a fontos, hogy oda közeledjünk! Ha soha hátra nem nézel is, biztos lehetsz benne, hogy minden lépéssel, amellyel közelebb jutsz Istenedhez, ugyanakkor távolodtál a pokol urától. Fölfelé! Mindig fölfelé!
Látod, egészen természetes és magától értetődően katolikus az, ahogyan elindultunk a tékozló fiúról beszélgetvén és mire a levél végére érünk, messze bűnök fölött az erényes ember Istenhez törtetése már a témánk! Ez katolikum! Így legyen a szemináriumi éveiden végig és így legyen majd egész papi életeden át!
Mélyen alattad a bűnárnyék, magasan fölötted az Isten. S míg az Isten felé törekszel izzó szereteted minden erejével, elfelejted a bűnárnyékot és az lassan elenyészik a te életedből…
Befejezésül még egy szót a nehéz küzdelemben állókhoz, akik még a megszentelő kegyelemért harcolnak.
Hosszútűrő és hosszan váró a mi Istenünk.
A megoldásokat elgondolni oly egyszerű, de megvalósítani őket százszor nehéz. Bejött az utcáról egy fiatalember, beállt a szemináriumba és megkezdte előkészületét az apostoli hivatásra. Hónapok, talán évek telnek, míg igazán kispappá tud átgyúródni! Aztán eljut a felszentelésig és a fiatal pap beleáll az életbe. Mennyire más a világ újból körülötte! A tantárgyaknak életarca lesz, a corollariumok és jegyzetek kijönnek a könyvből és emberi sorsokba öltözve várják megoldásukat. És milyen más az egyéni lelki élet száz tényezője is, mint volt a világtól elzárt, védett szemináriumban! Évek kellenek hozzá, míg ura lesz az új körülményeknek. És közben mennyi régi és új probléma, mennyi ingadozás, megkísértetés, erőfeszítés! Amiről azt hitte, évek óta eltemetve, kijön a sírból és új problémaként eléje áll. Amiről azt hitte, már réges-régen legyőzte, vigyorogva áll eléje az élet egyik útkeresztezésénél és hívja: Küzdj meg velem!…
Testvérek, legyen türelmetek önmagatokkal szemben!
Tudjatok újrakezdeni!
Tudjatok régi harcot újból megharcolni ugyanazzal az idealizmussal és győzelmi öntudattal!
El ne veszítsétek türelmeteket magatokkal szemben, bizalmatokat az Úrral szemben, aki elhívott és segít, és győzelmi öntudatotokat a Sátánnal és a világgal szemben, amelyet végre is legyőztök és lépcsőnek használtok az Isten felé!
Ha a misében a lépcsőima fohászát mondjátok: ab homine iniquo et doloso erue me! — akkor alázatos lélekkel gondoljatok arra, hogy bennünk az ellenség: rosszabb-önmagunk; és mindhalálig nem lankadva, becsülettel harcolunk vele.
Fölöttünk cseng Szent Pál szava: „A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást elvégeztem, a hitet megtartottam, készen vár már reám az igazság koszorúja, melyet megad nékem azon a napon az Úr, az igazságos bíró…” (II Tim. 4, 7—8.)
18. Aszkézis
„quare tristis incedo?”
Kedves Testvér!
„Tisztelendő úr!” — mondja a hívő és megemeli süvegét és meghajtja fejét.
A köszöntése nemcsak neked szól. Rajtad keresztül és benned köszönti Krisztust, akinek küldöttét ismeri benned. A világ legszebb köszöntése a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Nincs benne alázkodás, mint a „kezit csókolom”-ban meg az „alázatos tisztelettel” köszöntésben, vagy az „alázatos szolgájá”-ban; nem is egyéni jókívánatot fejez ki, mint a „jó napot” meg a keresztényi „adjon Isten!” A magyar katolikus hívő köszönti a papját, s ugyanakkor Krisztust dicséri, aki a papot őhozzá küldötte. A katolikus köszöntés személytelen és magasabbrendű. Nem neked szól, hanem Isten dicsérete.
A „tisztelendő úr” megszólítás viszont egyenesen neked szól és ha a mélyére gondolsz, megszégyenít.
Mert valld be, ugyan mi van tebenned „tisztelendő”? Hogy papi hivatásod nyílt megvallásával reverendát hordasz? A hivatást Istentől kaptad érdemtelenül és ugyan gondod lesz vele egy életen át, hogy méltónak bizonyulj reá! — Hogy nem hozol szégyent a reverendára? Egyszerű emberi kötelességed, hogy a kiválasztottak egyenruháját megbecsüld és a kedvéért megbecsüld magadat! — Hogy jól szolgálod Istent, aki apostolának választott? Örök boldogságod függ tőle! Jaj neked, ha nem szolgálnád becsülettel! — „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (I Kor. 4, 7.)
Egy, csak egy van, ami nagyon komolyan tisztelendő benned s egészen a tiéd: az a becsületes törekvésed, hogy egész egyéniségedet Isten szolgálatába állítsad és mindhalálig hűségesen szolgálva neki, átnemesedjél magad egészében. Állandó, komoly törekvésed az életszentségre: ez igazán tisztelendő benned.
Vigyázzatok a „szent” jelzővel! Nem jó vele túl bőkezűen dobálódzni!
Igaz, hogy Isten szava kiált a választottakhoz és életszentségre hív mindenkit: „Szentek legyetek, mivel én szent vagyok!” (Mózes III. könyvéből idézi Szent Péter I. 1, 16.) — Igaz, hogy te is, én is szent elszánással tűztük magunk elé az igazi életszentségre való állandó törekvést és életünk egyik vezérgondolatának ismerjük. — Igaz, hogy Szent Tamás szerint „a szentség abban áll, hogy az ember önmagát és cselekedeteit Istenre irányítja”. (2. 2. qu. 81. a. 8.) — De a hétköznapi szóhasználat értelmében az emberek elfelejtik, hogy a szentség lényeges ismertetőjele: harmónia, és valami nagyot, rendkívülit keresnek benne. Így keletkeznek azután legendák egyoldalú, hamis szentekről. A jámbor hívőknek elég, ha az ő papjuk egy bizonyos erény vonalán, vagy akár csak bizonyos aszketikus gyakorlatok vonalán az átlagosnál nagyobb teljesítményt mutasson, vagy a megszokottól elütő viselkedést, és a közvélemény máris rásüti: Ez igazán szent ember! És maguk között kanonizálnak ferde jellemű, vagy torzult egyéniségű tucatembert, akinek sok más nagy hibáját nem veszik észre, vagy megbocsátják egy bizonyos erény nagymértékű gyakorlásáért.
— Szent ember! — mondták róla, de csak messziről tisztelték, mindenki menekült a közeléből, mert rideg volt, jégszívű, kemény önmagával és a híveivel szemben is. Tele volt a temploma, mert beterrorizálta a falut, de a gyóntatószéke felé nem irányultak léptek, és amikor hosszú órákon át imádkozott odabent, mindig egyedül volt, mert nem vonzott senkit.
— Szent ember! — mondta a falu. — Még korbácsolja is magát! De beteghez a káplánt küldi, mert őt aszketikus gyakorlatai úgy kifárasztják, hogy nem tudja a pasztoráció sok terhét vállalni.
— Szent ember! Mindenét a szegényeknek adja! — És javára írták azt is, hogy templompénzzel, plébánia vagyonával rosszul gazdálkodik, tele van adóssággal, s édesanyja és a káplánja éheznek (vele együtt).
— Szent ember! — mondták a tanítványai, mert gyakran látták adorálni a templomban, és puha, mézes, mosolygós beszéde szeretettől és alázattól csöpögött. De hogy hazudik, mosolyogva rágalmaz, ígéretét meg nem tartja, azt nem írta rovására senki. Elvégre nem lehet valaki mindenben tökéletes!
— Goromba, mint egy pokróc, de alázatosságból goromba. És letérdel az ember előtt, úgy kéri, hogy legyen jó!
— Falusi plébánosnál ebédeltem. A tésztából nem evett a plébános úr. Délután átmentünk a templomba litániára. A templom sarkán kiaszott, vézna asszony tüdőbajos, nyomorult fiúcskát magához ölelve nyújtotta kezét az emberek felé. Megálltunk előtte, s míg úgy nézett fel ránk, mint a kutya, amely veréstől retteg, azt mondta neki a plébános: Asszony, sajnálom, hogy délelőtt haragosan kiutasítottam, amikor kérni jött hozzám. Megbüntettem magamat érte: nem ettem a harmadik tál ételből! — És úgy ment tovább a sekrestye felé, mint aki vigyáz, hogy fején jól álljon a glóriás fénykoszorú. A káplán rajongott: Micsoda szent! Bocsánatot kért a koldusasszonytól és a szeretetlenségért koplalással büntette magát! Micsoda alázat! Micsoda aszkézis! — A szegény asszony hallgatva nézett utánuk. Ő jobban megértette volna a katolikus lelket, ha azt a visszautasított tésztát a kisfiának hozta volna el a pap, vagy legalább egy darab kenyeret adott volna…
— Szemináriumi torz-szentek… Az ájtatos besúgó… A gőgös alázatos, aki megsértődik, ha alázatát nem dicsérik. A mindig adoráló, akit a vizsgán úgy kell áthúzni, mert nem tanult semmit… A lángoló buzgalmú stréber, aki mindenkit maga alá mar… A kétarcú ember, aki az elöljárók felé szent képet mutat, de társai között elejti az álarcot… Vagy a másik, aki egészen más a szent falak között és más otthon a vakációban. Rá sem ismernél!… Vagy az, aki mindenkit kenetteljes szavakkal oktatott, igazított jobb életre, mindenkinek adott a maga tökéletességéből, és felszentelése után másfél évre aposztatált…
Vigyázzatok a „szent” jelzővel! Nem jó vele túl bőkezűen dobálódzni!
Az életszentségre törekvőnek mi az ideálja?
Lapozom a dogmatikát… Keresem benne az Embert úgy, ahogyan Isten kezéből frissen kikerült. Mert a szent: a legigazibb ember. Az igazi ember pedig nem az elrontott, nem is a megreparált, hanem a rontatlan, ősi formájú, aki még hamisítatlan hordozta magában a teremtő Isten örök gondolatát.
„A kegyelem a felső természetet, az értelmet és akaratot Istenhez kötötte; az épség pedig az alsó embert a felsőhöz kapcsolta és neki alárendelte.” — Íme, az Isten kezéből kikerült ember ideális képe!
„Mihelyt a felső ember levetette az Istenhez való odaigazítottság koronáját és föllázadt Isten ellen, az alsó természet is nyomban elszabadult és fellázadt a felső ember ellen.” (Schütz: Dogmatika I. 553.) — Íme, az elrontott ember a bűnbeesés után.
Amikor most azon töröm a fejemet, hogy hogyan lehetne bennem a megreparált embert az eredetinek magaslatára visszaemelni és így megközelíteni a teremtő Isten gondolatát rólunk, mindjárt szembetűnik, hogy ez a megjavított ember valamiben magasabbrendű az Isten kezéből kikerült első embernél, valamiben viszont vigasztalanul alacsonyabb rendű nála. Magasabbrendű abban, hogy a megváltott emberért Krisztus vére folyt, s hogy ajándékul kapta az Eucharisztiát. Alacsonyabbrendű viszont abban, hogy eredeti bűnben születvén, hiányzik benne az eredeti szentség és az eredeti épség adománya. Eredeti szentség: a megszentelő kegyelem ősállapota. Eredeti épség: mentesség a rendetlen kívánságtól, a haláltól, a szenvedéstől; viszont felruházottság kiváló ismerettel s a természetfölötti uralommal.
Most kibontakozik előttem lassan az életszentségre törekvőnek feladatköre.
Ideál: a kegyelem a felső természetet, az értelmet és akaratot Istenhez kösse; az akarat viszont az alsó embert a felső alá törje és neki alárendelve, az egész embert harmonikusan Isten szakadatlan szolgálatába állítsa.
A megszentelő kegyelmet a Megváltó visszaszerezte a megreparált ember számára: keresztség szentségében megkapja, bűnbánat szentségében újra meg újra visszakapja, élők szentségeiben gyarapítja. A felsőbb embernek módja van rá, hogy a kegyelem segítségével értelmét és akaratát minél igazabban Istenhez kösse.
Az eredeti épség öt természeten kívüli adományát viszont a megváltás rendjében nem kapta vissza a megreparált ember. Haláltól, szenvedéstől való mentességről szó sem lehet. Tudását az ember verejtékes fáradsággal fokozatosan kell növelje. Rendetlen kívánságait nehéz küzdelmekben élete végéig szüntelen zabolázza. Alsóbbrendű természete fölött a lélek uralmát pihenést nem ismerő folytonos neveléssel biztosítsa.
E szerint az életszentségre való törekvés olyan, mint véget nem érő nehéz hegymászás a keskeny és meredek ösvényen. Vagy szakadatlan szervezés és építés, amelyben a felsőbbrendű természet Istennek alávettetik, az alsóbbrendű természet a felsőbbnek uralma alá töretik, hogy így az egész ember zavartalan harmóniában szolgáljon az Úrnak. Ez a harmónia: a szentség.
Az életszentségre törekvőnek ebben az önmaga zabolázásában egyik erőteljes, kiváló eszköze: az aszkézis.
(Érted most világosan, micsoda ferde szentek és torz aszkéták mindazok, akiket az imént csak úgy kapásból példának felsoroltam? Hiányzik belőlük a harmónia; helyébe egyoldalú túlzásokat tettek. Hamisítvány!)
Mi hát a pap s a teológus aszkézise?
Szeretném, ha tisztázni tudnám előtted az aszkézis fogalmát és feladatát. Mert úgy látom, sok testvér lelkében még mindig vagy káosz, vagy ferde képek állnak ezzel a kérdéssel szemben. S ha nem jól érted, hogyan csinálhatnád jól?
Az aszkézis: nevelés. Egyszerű, gyakorlati keresztény nevelési rendszer, amellyel testemet a lélek törvénye alá töröm, tehát magasabbrendűvé teszem, s egész-önmagamat különbbé formálom.
Milyen egyszerű és milyen természetes! És lám, amint kimondtuk, egyszerre szemben állunk az ellentétes felfogásnak sok százéves történelmével, kiváló szent képviselőivel, hatalmas irodalmával s egy embertörő aszkézis egész iskolájával.
Szemben állunk azokkal, akik aszkézis alatt korbácsot, böjtöt, kőpárnát, ciliciumot, töviseket értettek. Remetékkel, stilitákkal, vezeklőkkel, testüket Istenért sanyargatókkal, a test természetes erőit a legvégső fokig gyengítőkkel, hogy úr tudjon lenni a lélek az agyonsanyargatott emberi test fölött.
Dehogy állunk szemben velük! Csodáljuk őket, nagynak látjuk az önként hozott szenvedésáldozatukat és közbenjárásukért könyörgünk, mert nagyon rászorulunk a segítségükre… De a magunk aszketikus nevelése szempontjából más az alapgondolatunk.
Alapgondolatunk Ádám, az első ember, amint Isten kezéből kikerüli, egészséges, erős, szép, fölényes, a maga emberségében tökéletes.
Te igazán elhiszed, hogy Istennek tetszik az, ha aszkézis címén nyomorékká gyötri, beteggé regulázza magát az ember? Ha virrasztástól karikásak s le-lecsukódnak a szemei, böjtöléstől sápadt és beesett az arca, az ostorozástól nyögve mozdul s torz fintor a nevetése, mert gyötri a derekára erősített vezeklőöv? Elhiszed, hogy kedvét leli benne az Úr, ha a rajongó fanatikus fiatal káplán félálomban gyóntat, mert az éjjel több órán át térdelve imádkozott? Ha hittanóráján türelmetlen vagy fáradt és szenvedő, mert reggel ostorozta magát és minden tagja fáj? Ha fogadott böjtöléstől legyengülten nem bírja végig a nagyböjti sokórás gyóntatásokat, beteglátogatásokat, letör és kórházba kell szállítani? Az Isten egészségesnek teremtett, olyan munkára hívott, amely az egészséges embert minden erejének megfeszítésére készteti; s te elhiszed, hogy szívesen látja az egészséget rontó aszketikus gyakorlatokat?
Van úgy néha, hogy nem lehet a test vágyait mással megtörni, mint böjttel, virrasztással, kemény fekhellyel, hideg vízzel… De ezek kivételes szükség-rendszabályok ritka alkalommal. Nem ez az aszkézisünk!
Te elhiszed, hogy dicsőség és siker, ha legyengült, ványadt testben kialszik az érzékiség lángja és a szenvedés nyűtte embernek nincsenek tisztátalan kísértései? Vagy ha az egészségrontó kezelés csúfította fiatalemberben kialszik a hiúság? Vagy ha nem kell már a heves természetét kemény vigyázással zaboláznia, mert nem tud többé heveskedni, hiszen olyan fáradt, fáradt!… A szenvedés gyengítette testen úrrá lenni a lélek erejével: nem teljesítmény. A keresztény gondolat: erős lélek, győzelmes akarat fogja fékre a fiatal, gyengítetlen, egészségtől s energiától duzzadó férfitestet! Az küzdelem! Az győzelem! Az érdem!
Van úgy néha, hogy nem bír az ember az érzékeivel, nem bír hiúsággal, irigységgel, haraggal, ambícióval és testi sanyargatáshoz nyúl, hogy az idegek reakciója segítse a lélek küzdelmét. De ez kivétel. Általában: sit mens sana in corpore sano!
Nehezebb egészségben, ruganyosságban, tisztaságban, fiatal frissességében megőrizni az emberi testet és úgy Isten szolgálatába állítani, mint másoktól tanult önkínzó aszkézis természetellenes sanyargatásával gyengíteni és úgy vezetni át kísértéseken.
A mi aszkézisünk pozitív előjelű.
A mi aszkézisünk feladata: kibontani minden természetes erőt és a lehető legnagyszerűbben kifejleszteni őket! Új erőket is bontani és minél értékesebbé tenni azt az egészséges embert! Ez az aszkézis a Szentet nézi, aki nem hogy nem lehet természetellenes, valami elrontott és megcsonkított emberséggel, hanem a képzelhető legtermészetesebb ember: az emberebb-ember, akiben fokozottan működnek a természetes erők, de aki kibontva magában minden energiát, és az elérhető legmagasabbra fokozva magában a természetes embert, ezt koronázza a természetfölöttivel! S törekvése, hogy a supernaturalisnak a legértékesebb alapot nyújtsa abban, ami őbenne naturalis.
Arra gondolj, hogy az ember történetében semmi sincsen magában, hanem mindennek bizonyos összefüggésekbe kell beleilleszkednie. Az egyes korok igényeinek megfelelően küld a Gondviselés egy-egy kimagasló szent óriást, hogy hozza azt a földnek, amire éppen akkor legjobban szüksége van. Történelmi szükségesség küldte a pusztába a remetéket, az hívta a nyugatrómai birodalom bukása után a subiacoi barlangba Szent Benedeket vagy a protestantizmus kibontakozása idején Manresába Loyolai Szent Ignácot; történelmi szükségesség volt Szent Margit kemény vezeklése éppúgy, mint Assisi Szent Ferenc szegénysége vagy az arsi plébános egyszerű istenszolgálata… A középkor embert őrlő kemény aszkézisét történelmi igény teremtette: akkor erre volt szükség. Viszont a mi korunknak más a pszichológiája. Az orvostudomány óriási méretű fejlődése, a technika mérföldjáró csizmákban való haladása éppúgy, mint a második világháború szenvedései erősen fokozott egészségigényt teremtettek a lelkekben. Ma sport, napsugár, víz, egészség, jókedv az emberideált formáló tényezők; ruganyos fiatalság, mindent bíró férfiúság és késő öregségig jól konzervált egészség az ember álmai önmagáról; egyszerűség, természetesség, higiénia, mozgás, új rekordok, teljesítmények a kor jelszavai. Ha mi itt állnánk tovább is a magunk századokkal korábban kiformált aszkézisével, akkor ránk sem nézve rohanna el mellettünk a megfiatalodott emberiség és a mi önkínzó aszkézisünk helyett a hindu jógához özönlenék, amelynek gyakorlatai és előírásai súlyosabbak és megerőltetőbbek, mint a keresztény aszkézis követelményei, de sodró erejűek és érdekesek, s ami a legfőbb: nem legyengült és meggyötört emberi testet ígérnek, hanem az erőnek és egészségnek maximumát. Kérdezzétek meg a könyvkereskedőket: Selva Raja Yesudian jóga-könyvének sokadik kiadását kapkodják már az érdeklődők, míg a mi aszketikus könyveink ott porosodnak a kirakatokban.
Mégsem opportunizmusból, hogy a versenyt bírjuk a keletiekkel, hanem ettől függetlenül, elvi alapon kell a pozitív előjelű aszkézist a magunkénak vallanunk. Annál is inkább, mert hiszen az aszkézist nem önmagáért űzzük; az ember tökéletesedésének és fejlődésének egy eszköze csak.
Az ember fejlődni és tökéletesedni akar. Az ember maga elé állította ideálnak a Szentet és ki akarja faragni magából. Nem oltárra állított, dicsfénykoszorús barokk vagy román vagy beuroni szentet, mert ezek szobor-sablonok, az emberformálás pedig nem ismer sablont; a szentet, aki mindenkiben ott rejtőzik és meg nem szűnő fáradozással kell kibontania magából. Nem kanonizált szentet, akit az Egyház a templomba állít, hanem névtelen szolgáját Istennek, aki szolgálata közben úgy felfokozta magában az embert, hogy az már több, mint egyszerűen: Ember, az már emberebb-ember, óriás, hős, szent.
Az aszkézis a bennünk levő Embernek ezt a fokozását, kibontását szolgálja. És az a helyes aszkézis, amely ezt szolgálja. Nem öncél akar lenni, hanem magasabbrendű törekvés eszköze.
Az aszkézis: nevelés. És mint minden nevelés, nem a rendkívülit markolja össze, hanem a mindennapiból igyekszik kihozni mindent, ami belőle kihozható, többet, mint amit az átlagember kihozna belőle.
Az aszkézis: művészet. Életművészet. Mosolygóssá, széppé teszi az életet. Értelmet ad szenvedésnek is, csapásnak is, szégyennek is; a szemétdombon is kincset talál és azt belefűzi koronájába.
Arra szeretnélek csendes-komolyan megkérni: tedd félre a rendkívüli eszközöket és dolgozd ki a magad számára a modern katolikus pap aszkézisét: a hétköznapi élet és szolgálat lappáliáiból. A tökéletesség első lépcsőfokát abban keresd, hogy szépen élsz és értékesen, szépen szolgálsz és mosolyogsz hozzá. Egyszerűen: tanulj meg a napos oldalon járni, illetve tanuld meg, hogyan kell a legsötétebb zugba is bevinni a napsugarat.
Próbáljuk szétbontani az elvet és szemébe nézni a gyakorlati életfeladatoknak. Nyisd ki az ablakodat, nézz ki az életre és gondolkozzál.
1. Lásd meg a szemináriumot és keresd meg benne aszkézised motívumait…
A házszabályok aszkézise… A házszabályok: mozaik. Az élet kicsi részdarabkáit igazgatják, de összességükben hordozói a szeminárium szellemének. Minden legkisebb rendelkezést nagyon komolyan kell venni. Minden utasítást és tanácsot meg kell fogadni. Problémátlan, százszázalékos megvalósítására kell törekedni az egésznek, hogy ne csak kemény zablán rángatott kedvetlen igavonó légy, hanem a szemináriumi szellem megsejtője, szerelmese és szívvel-lélekkel valósítója.
A napirend aszkézise… Sokszor kényelmes, de sokszor terhes az, hogy az ember egész napját elcsengetik. „Szól a csengő, ugrik a gyerek!” — ez volt a soproni középiskolás kollégium egyik mosolygós szabálya. Beleállni és a gyémántköszörűs gondosságával minden kicsi részletet apróra lelkiismeretesen kidolgozni. Az a studium… Az a recreatio… Az az előadás… Azok a kápolnában töltött félórák… Az a séta… Gyöngye, mintája legyen az ideális szemináriumi stúdiumnak, recreationak stb. Minden kicsi darabkája ennek a napirendnek egy-egy mestermunka legyen a részedről. Holt betűk életre keljenek, paragrafusok lélekkel telítődjenek: a kispap valami szépet csinál a napirendből.
Az engedelmesség aszkézise… Püspök. Rector. Spirituális. Lelkiatya. Prefektus. Subregens. Tanárok. Duktorok. Ejnye, de sokan parancsolnak az embernek! Bizony, a kispap és a pap „hatalom alatt álló emberek” (Mt. 8, 9.), és nem könnyű úgy rendezni az életet, hogy az engedelmesség olyan magától értetődően essék, mint a kafarnaumi százados szavaiból gondolná az ember: „…ha mondom ennek: Menj, ő megyen, és a másiknak: Jöszte, ő jön, és szolgámnak: Tedd ezt, és teszi.” (Mt. 8, 9.) A katonát, a szolgát kemény drill töri ura akarata alá. Próbáld meg ezt a drillt a magad jóakaratával helyettesíteni, majd meglátod, mennyivel gyengébb hatású ez! De ha a szótlan, problémátlan, kérdéstelen engedelmességbe sikerült beléfegyelmezned magadat, akkor jön még csak az igazi aszketikus feladat: a mosolygós, készséges engedelmesség! „A cserkész jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik.” Hát a kispap? Hát a pap? Visszagondolok a tiszti táborokra: hányszor kellett a fárasztó első vagy második nap estéjén a zablát még túlságosan kemény szájjal rágó egész tábort felkergetni a János-hegyre, hogy értelmetlen parancs akarva, nem akarva teljesítése és a testi kimerültség tanítsa meg őket arra a nem akadékoskodó engedelmességre, amelyet a cserkészfiú olyan mosolyogva vállal és teljesít! Hányszor kellett „leégetni” egy-egy morgó kritikust, hogy megszokja a befogott szájú engedelmességet! Vajon ez a szemináriumban is ilyen zabolátlan? A másik vajon a plébánosával szemben is ilyen sunyi szemmel morgó és a parancsok alól kibúvót kereső?… Ejnye, „acies bene ordinata” katonái! Lehet-e másképpen engedelmeskedni, mint ahogyan a Philoteából tanuljuk: „Fogadj szót ellentmondás nélkül, sőt szelíden, nem késedelmeskedvén, hanem készséggel; nem komor, de vidám képpel. Mindenekfölött pedig fogadj szót szeretettel és Annak kedvéért, Ki irántunk való szeretetből engedelmes lőn a kereszthalálig.”
A közösség aszkézise… Északról, keletről, délről és nyugatról érkeztek a szemináriumba. Úri gyerek, parasztgyerek, proletárgyerek, munkásgyerek… Jó modorúak és rossz modorúak, kényeskedők és nehéz izzadságszagot árasztok, szorgalmasok és lusták, jókedvűek, kötekedők, kellemetlen csipkelődők, egyenes jelleműek és sunyiak, őszintén lelkesedők és képmutató farizeusok… Vannak, akiket megszeretsz, vannak, akiket ki nem állhatsz. Van, akire tisztelettel nézel, de olyan is van, akit, ha megpillantasz, ökölbe szorul a kezed… Az a tónus!… Az az unintelligens, kevés rétű beszélgetés!… Azok az alacsonyan szálló tréfák!… Az a modor!… Egyszóval nem könnyű beleállni egy más válogatta közösségbe, együtt élni egy csomó emberrel és a testvérednek vallani egy sereg vadidegen, sőt itt-ott ellenszenves embert! Pedig elviselni őket zártan, mozdulatlan arccal, hogy még csak ne is sejtsék a benned felböfögő ellenszenvet, ez még csak egyszerűen úri kötelesség. Az aszketikus feladat ott kezdődik, amikor mindezt elviseled mosolygós szemmel és szívvel. Folytatódik ott, hogy igyekszel mindenkit megérteni és megszeretni; akiket szeretni nem tudsz, keresed bennük az értékeket, hogy megbecsülni tudd őket. Még magasabb foka, ha alázatos szívvel tanulni indulsz mindengyeshez s belátod, hogy valamiben mindegyik különb tenálad. Még felsőbb lépcsőfok, amikor szívvel-lélekkel magadénak érzed a közösséget és tőled telhetőleg adni iparkodol neki, javítani, nemesíteni… A szociális pap a szemináriumi közösségben bontakozik ki benned, ha jól megtanulod, helyesen gyakorlod a közösség aszkézisét. Ha nem tanulod meg, hogy áldozatot hozz a közösségért vagy ha állandó gyakorlással nem sikerül egész természetesen megoldanod a magánéleted integrális megvédését a közösségbe való teljes beleállás mellett, akkor soha nem lesz belőled igazán szociális pap. Pedig ragyogó távlatok biztatnak a közösségi ember minél tökéletesebb kidolgozására: katonai szolgálat alkalmával kaszárnyai közösség… légiriadók alkalmával ijedt emberi tömeg… keresztényüldözés idején a Krisztusért viselt börtön társasága…
A kötelességteljesítés aszkézise… A kötelességnek van messze távlata és vannak apró, közeli állomásai. A helyes aszkézis összefogja a kettőt. Aki csak állomásról-állomásra lépegetne és mindig egy-egy scabellumra, kolloquiumra, szigorlatra készülne, az szétdarabolt tudású teológus, de nem pap. Aki csak a nagy távlatot nézné: Krisztus papja, szemben az élettel! — az álmodozó s megbukik a vizsgán. A kötelesség nagy távlatát elejteni nem szabad; de ebbe mint mozaik-kövecskéket kell belerakni minden studium, előadás, vizsgára készülés anyagát. — Ugyanígy a lelki életnél: a természetfölötti gondolkodású, szent papot csiszolja a mai ima, szentáldozás, elmélkedés, adoratio, examen meg a holnapi, és a kispap meg a pap lelki élményei összeolvadnak egy sokezer fokos lépcsővé, amely Istenhez vezet. — Ugyanígy a testnevelés vonalán: az egészséges, mindent bíró papot kalapálja higiénia, séta, sport, játék, cserkészet. — És nem lesz semmi jelentéktelen és elhanyagolható, mert a nagy papi ideál-képben minden kötelességmorzsa megtalálja a maga helyét, ahol hiányzanék, ha kispap-koromban nem tettem volna gondosan oda. A l’art pour l’art kötelességteljesítés nem ismer megállást, törést, hanyatlást, nem törődik sikertelenséggel, nem néz a hangulatokra, nem kérdez fáradtságot, nem kímél betegséget. Odakint az életben menni kell és csinálni kell összerogyásig, sőt összerogyni sem szabad, míg a feladatod be nem fejezted. Ehhez kell hozzánőnie a maga aszkézisével a szemináriumban kötelességét teljesítő kispapnak. Mert soha nem a kispap számít, hanem a pap, aki jön! S ha megpróbálod aszketikus eszköznek felfogni a kötelességet, majd rájössz, hogy sokszor cilíciumnál, korbácsnál fájóbb és keményebb!
A lelki élet aszkézise… Bizony, ilyen is van. No csak ne képmutatóskodjál, hanem valld be szépen, hogy nálad is volt és van (és lesz). Első fokon még test, idő, figyelem körül forognak a nehézségek. Amikor a sok térdeléstől fáj a térd és a hát… Amikor az ember nem tud mit kezdeni azzal a sok negyedórával ott a kápolnában, mialatt a többiek, a régiek szemmel látható elégedettséggel foglalkoznak valamivel, ami nekik örömet okoz, az újonc meg csak sóhajtozik és küzd az elszórakozás kísértésével, de nincs mivel küzdenie, mert még nincs mit forgatnia a lelkében. Aztán szentáldozás után, mise után hosszú, tétlen térdelés, nincs mondanivalója, de nem mer felkelni és elsőnek kimenni, nehogy rosszat gondoljon felőle az ötödéves… Később az Istenhez-tapadás túlzásaival szemben van szükséged komoly erőfeszítésekre… Még később a természetfeletti gondolkodás és a papi világnézet elmélyítése okoz gondot. Mennyi belső vajúdás és küzdelem, míg a földi gravitációt az égi alá szorítja az ember! Ez a természetfeletti gondolkodás és az apostol szemével való világlátás mindvégig kínzó skorpiója marad a földön vándorló papnak: haláláig mindig-új probléma!…
Odakint aztán (de már a szemináriumban is vizsgahónap idején vagy szigorlatok idején) egyre felújuló feszültség a kötelesség és a lelki élet között. A papi munka betör a templomba és el akarja cibálni az elmélkedést meg az adoratiókat, estére szorítja a breviáriumot és megfojtja a lelkiismeretvizsgálást… A breviáriummal agyoncsapja a többi imákat… Ez az az idő, amikor a pap harcol érte, hogy neki is jusson valami kevés a jó Istenből, akit mindenki más számára ő hirdet és közvetít, de a sok munkától maga nem jut hozzá… Micsoda gyönyörű aszketikus feladat: helyet biztosítani a nap menetrendjében a pap lelki élményeinek és biztosítani állandó kapcsolatát az Úrral, hogy el ne szakadjon tőle… Ez az apostolóriásnak, Szent Pálnak vergődése: „…megsanyargatom testemet és szolgaságba vetem, nehogy míg másokat tanítok, magam valamiképp elvetésre méltó legyek.” (I Kor. 9, 27.)
2. Lásd meg a mindennapi életet és keresd meg benne aszkézised motívumait.
Éhség, szomjúság aszkézise… Uralkodás az életösztön mindennapi igényei fölött. Hogy ne legyen probléma egy késői nagymise mondása vagy binálás messze kocsin elérhető filiában… Példát mutasson óvóhelyen éppúgy, mint cserkészkiránduláson… Nehéz időkben egyszerű asztallal megelégedjék, mert nem lehet szegény falunak dúskáló papja vagy burgonyán tartott intézeti fiúk igazgatójának asztalán naponta hús… Hogy még a gondolata is kipusztuljon az eszem-iszom papnak, aki olyan hálás témája vicclapoknak és szocialista agitátoroknak… Majd meglátod, milyen nehéz eljutni odáig, hogy a gyomor és az íny elveszítse jelentőségét s a terített asztal közömbös adottság legyen! Jegyezd meg a lélektani tényt: könnyű szigorú böjtöt rónod magadra tele kamra mellett, ha tudod, hogy csak akarnod kell és roskadozó bő asztal mellé telepedhetsz; — de milyen nehéz azért böjtölni, mert nincs mit enned! Gondolj csak a régi időkre: mindig pénteken jutott eszébe az embernek a szalámi meg a gyulai kolbász, más napokon ügyet sem vetett rá! Az ostrom, megszállás, éhínség böjtjét mosolygós lélekkel viselni!…
Hideg, meleg aszkézise… Télen jéghártyát kap a kehelyben a szent vér. Nyáron leolvad az emberről a miseruha. Télen megdermed kéz, láb, mire végzett a gyóntatással, nyáron a fülledt gyóntatószék valóságos kínzókamra. Hideg éjtszakában széllel szemben nekiindulni a falu szélének, ahol beteg vár! Június végén vizsgaelnöki díszben végigülni nyolc osztály hittanvizsgáit… Ne indián legyen a pap: mindent tűrő; ne is fakír: mindent bíró; hanem aszkéta: mindent elviselő, de frissen, mosolygósan viselő! Kezdődik ott, hogy ne nyafogj, ha télen gyenge a fűtés a szemináriumban, ne morogj, ha tűző napsugárban sétára visz a duktor, ne lankadjon energiád a tanulásban, ha megállt fölöttetek a kánikula. Időjárástól, hőmérőtől függetlenül ruganyosnak és jókedvűnek maradni: próbáld meg, nem nehezebb-e, mint fél éjszakát átvirrasztani!
Szenvedés aszkézise… Nem kell szöges korbács, vezeklőöv! Egyszerű fejfájás, amely négy napig nem múlik el. Egyszerű fogfájás, amellyel csak a jövő héten jutsz majd fogorvoshoz. Gyomorgörcs az iskolában, s tovább kell tanítani. Lázasan talál a vasárnap, s misézni kell és prédikálni és gyóntatni. Epegörcs; és beteghez hívnak. Szállít a mindennapi élet ezer új szenvedést! Ilyenkor vasmarok fogja a huszadik század kényes emberét, aki mindent otthagyna és rohanna orvoshoz, amint ezt a szót hallja: fájdalom. Vagy csak maga a betegágy: türelmes betegnek lenni, állni fájdalmat, vizsgálatot, kezelést, operációt. Hogy orvosok és ápolók azt mondják rád, mint Tóth Tihamérra: ahogyan szenvedett, az maga felért számunkra egy lelkigyakorlattal! A ránk mért szenvedések hősies tűrése igazabb aszkézis, mint önmagunk korbácsolása, amikor a hús-vér emberben mégiscsak ott bujkál a gondolat: ha nagyon fáj, eldobom az ostort. Nagy különbség van ám a szenvedés között, amelyet önként vállal az ember és amelyet el kell viselnie! Mindennapi imám: „add, hogy a szenvedés óráján katolikus paphoz méltó módon viselkedjem!”
Fáradtság aszkézise… Könnyű azt mondani: acélból legyen a pap s mindent kibírjon! De hol vannak az acélemberek? Aki beletanult az éjszakába, másnap nehezebben ébred és az ötödik órán már le-lecsukódik a szeme. De a negyedik órán is figyelmetlen volt már és a harmadikon sem fogott úgy a feje, mint kellett volna. Elég egy háromórás éjszakai légiriadó, hogy másnap a fél város álomkóros szemmel menjen a munkája után. Az erős akarat nagyon sokat tesz, az igaz. De kell hosszú-hosszú éveken át rendszeresen folytatott aszketikus gyakorlat, hogy az emberen meg ne lássék a fáradtság. Gondolj a június közepén lézengő, sápadt arcú, fáradt kispapokra. Ha látsz közöttük frisset, derűset, soha nem fáradót, nagyon megbecsüld: helyes az aszkézise! Gondolj a július elején lázas türelmetlenséggel szabadságra készülő férfiakra: „Nem bírom tovább! El kell mennem!” Micsoda beszéd az: nem bírom tovább!? Bírod végig, s ha nincs szabadság, bírod tovább a nélkül! Egészséges séta, zuhany, néhány éjjelen át kiadós pihenés felfrissíti a testet, és mire való az aszkézis, ha nem tudja felfrissíteni a kifáradó értelmet, akaratot? Próbálj soha el nem fáradó ember lenni! Mert a fáradtságod miatt meg nem áll az élet s a szolgálatot utolsó pontig behajtja rajtad.
Napi kényelmetlenségek aszkézise… Érdekes: mikor ezeket a sorokat írom, már három napja minden délelőtt és minden éjjel hosszú légiriadókon ülünk az óvóhelyen és most is légiveszélyt jelez a rádió, mert újra ellenség közeledik. Álmatlan éjszakák, aggodalommal és félelemmel zavart nappalok… De a munka meg nem állhat. Írni kell, hogy készen legyen a könyv, mert megígértem. De mintha a nehézségek növekedtével párhuzamosan megnőne az ember teljesítő képessége.
Rengeteg kellemetlenséget hoz a pap számára minden nap. Csúcson állunk, persze, hogy megtalál minden vihar! S akit oromra állított az Isten, az el nem bújhat a feladatok elől. A sötéten néző fogcsikorgatva küzd és napról-napra azzal fekszik le: Ma még bírtam, de mi lesz holnap? Az optimista mosolyogva megküzd mindennel és természetesnek találja, hogy a mai nap nehézségei után a holnapinak ugyancsak szeplős az arca. A napi kényelmetlenségek elviselésénél roppant fontos az alaptermészet és az alapnevelés! Kibontani magadban a mosolygós optimistát! A szemináriumi évek, ha idejében hozzáfogsz, talán elég idő ehhez a feladathoz. Nem kell hozzá más, mint a Gondviselésbe vetett behunyt szemű hit, komoly önbizalom és tudatos örömkeresés. A kényelmetlenségek aszkézisének mestere az optimista!
3. Lásd meg az emberi szív problémáit és keresd meg bennük aszkézised motívumait.
Szomorúság aszkézise… Nem akarok költeményt írni arról, hogy más bennem az ember és más a pap, mert ez nem igaz. De bizonyos, hogy több bennem az ember azért, mert pap vagyok. Ha rászakad az Ember szívére a szomorúság, akkor, komoly aszketikus feladat: hogy ez a szomorúság vissza ne fogja, ne akadályozza a Papot az ő harmonikus munkájában. Nem érünk rá búsulni, sírni, gyászolni, hiszen rohan az élet és mi az élet homlokán állunk! — A Papnak is van szomorúsága, de ez szent örökség Krisztustól: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Mt. 26, 38.) Ez a szomorúság viszont megtermékenyítő és tettre korbácsoló érzelem; nem örömmé változik, mint a gyermekét szülő asszonyé (Jn. 16, 21.), hanem valami bús elszántsággá: jobbá tenni a világot, amely Krisztust szomorította és mind a világ végéig szomorítja az ő papjait. Gyönyörű aszketikus feladat: a nekibúsult papi szív szomorúságából kimeríthetetlen aktivitás gyúródik! — Van azonban a szomorúság aszkézisének még egy oldala. Az emberek többsége fél a szomorú embertől. Nem tud segíteni, nem tud mit mondani, gyámoltalanul áll mellette és azért inkább menekül tőle. A pap szeresse a szomorúakat. Pap és az orvos látja a legtöbb szomorú embert; az orvos a testnek, a pap a léleknek erőin át iparkodik segíteni. Vonzzon a szomorúság! A benned levő ember menekülni szeretne tőle, de papi aszkézised úrrá tegye a lelket ezen a félelmen. Állj meg a szomorú ember mellett, ha nem is híved, ha nem is ismered, ha ellenségesen néz is reád; állj meg és kérdezd meg: Mit tehetek érted? Valószínű, hogy nem tehetsz semmit; de az ember szívébe melegséghullám áradt a jóság-érintés nyomán, és bizonyos, hogy el nem felejti, hiszen összenő az ő szomorúságával. Ki tudja, milyen döntő tényező lesz ennek az embernek életében, hogy a szomorúság óráján megállt mellette és föléje hajolt segíteni készen egy pap!…
Sikertelenség aszkézise… Szerencsefia, akinek minden sikerül, a mesék birodalmába tartozik. Az életben a legtudósabb, legszentebb, legügyesebb ember kezéből is kieshetnek fontos, nagy dolgok is. A leggyönyörűbb terveid fiaskót mondhatnak. A legszebb szándékaid megbukhatnak. A sikertelenség nyomában szégyenkezés jár és levertség és bátortalanság. Ellenszere: újrakezdés, újatkezdés, lendületes továbbmunka csak azért is, csak tovább! A jó öreg Antheus története, akit nem lehetett földhöz verni, mert föld-anyja mindig új erőt öntött beléje. Tebeléd az ég önt új erőt önbizalmad és jóakaratod, valamint az Isten kezében eszköz öntudatod az új kezdéseknek energiaforrása. „Emberé a munka, Istené az áldás.” Ha megtetted becsülettel a te munkádat és Isten áldása elmaradt mellőle, akkor nem a te szégyened, hanem a Gondviselés intézkedése a látszólagos balsiker. És ha sorozatos fiaskókkal verne, akkor se hagyd magad! Istennel megbeszéled, lelkiatyáddal átbeszélgeted, aztán új erővel új munkára! A törhetetlen ember komoly aszketikus nevelés eredménye.
Csalódások aszkézise… Zártszívű ember sohasem csalódik, mert kezdettől fogva nem bízott senkiben. A pap hivatásánál fogva nyitott szívű ember. Bár jó pszichológus, de ugyanakkor verhetetlen idealista, aki a bizalom erejével nyeri legszebb győzelmeit. Manapság az idealista csalódásról csalódásra lépeget. Nem baj! Istenben nem fog csalódni soha; ha komoly a lelki élete, akkor önmagában sem fog csalatkozni; s ez a kettő a fontos. Nagyon mély aszketikus feladat: minden csalódáson túl megőrizni töretlenül az idealizmusát. Akinek ez kivesznék a szívéből, az akkor már nem volna többé Krisztus igazi papja, csak egy lárva: élettelen és haszontalan. Ha nem félnék tőle, hogy talán félreértesz, azt merném írni: fontosabb az idealizmusunk megőrzése még a tisztaságunk megőrzésénél is. Egész valójában a természetfölöttibe mered belé a pap önnevelése, amikor minden csalódását Istennek ajánlja, mindegyikből levonja a tanulságot és mint világító mécsest, feltölti olajjal és meggyújtja újra lelkében a bízó idealizmust. Ez a mi idealizmusunk világot fenntartó erő ma! El nem süllyed ez a világ, amíg vannak, akik nagyon bíznak a jóságában.
Megalázások aszkézise… A magyar pap: magyar úr. Ugyanakkor lelki ember, egy magasabbrendű világ hírnöke, Isten apostola. Különb nagyon sok más halandónál. S mégis a mai elrontott korszellem hányszor teszi ki gyűlöletnek, meg alázásnak! El kell készülnöd rá. Amikor a szeminárium ajtaján kopogtatsz, már le kell számolnod azzal, hogy talán minden emberi díszedet letépdesik, becsületedet meggázolják, talán gúnyolnak, üldöznek, lépten-nyomon megaláznak. A történelmi régi ellenségek üldözése nyomán mártírok termettek. Ma sátánibb az ellenség, mert jobb pszichológus: nem vértanúkat produkál, hanem megcsúfolt, bukott embereket. A pesti utcán egy-egy megjegyzés akárhányszor az ember arcába kergeti a vért s utána napokig fáj; és tudjuk, hogy lesz hamarosan még sokkal rosszabbul is. A régi szentek önmegalázása helyett a modern szentségre törekvők aszkézise: minden megalázásnak eltűrése és mosolygó szívvel tovább szolgálat. A bántás nem személyileg neked szól, hanem ruhád miatt kapod, amely elárulja benned Krisztus apostolát: ezek a bántók Krisztust gyűlölik annyira, hogy miatta bántják azt is, akit ő küldött a világhoz. Semmiféle bántásra goromba szavad ne feleljen és goromba harag ne támadjon a lelkedben, hanem minden bántódért imát mondj: ez a szeretet gyönyörű aszketikus gyakorlata. Soha bele ne fáradj! Éppen ezen a mi kifáraszthatatlan szeretetünkön át fog győzni végre is Krisztus, amikor azt hiszik majd, hogy véglegesen legyőzték őt…
Bátortalanság aszkézise… Szép körülírás helyett egyszerű szóval hadd mondjam: győzd le a drukkot, amely a szívedben leselkedik… Ha be kell menned valahová… Ha szószékre indulsz prédikálni… Ha nehéz feladatot kell megoldanod… Ha vizsgád napja elérkezett… Ha nagy úr előtt kell helytállnod… Legyőzni a drukkot és csak azért is bátran nekivágni! Papi életed egyik mozgató jelszava legyen: Félek tőle, tehát megcsinálom! Mindig nekivágni annak, amitől visszaretten benned az ember! Mindig belevágni a dolgok sűrűjébe! Egyenesen neki a problémának és kertelés, habozás, halogatás nélkül megoldani a csomókat! „Félek tőle, tehát bátran nekimegyek!” Paradoxonnak tűnik. De ha jól neveled önmagadat, ezeken az aszketikus gyakorlatokon keresztül kibontakozik belőled a hős.
A gentleman aszkézise… Olvasd el mégegyszer azt a levelemet, amely a magyar papról mint magyar úrról szól. És aztán faragd ki magadból az igazi gentlemant. Annyi önlegyőzés, annyi erőfeszítés, hogy egy életre elég aszketikus gyakorlatot találsz ebben az egyetlen feladatban. Mert az „úr” nem születik; azt rengeteg önmegtagadásból és önfegyelmezésből az ember maga gyúrja ki magából.
4. Lásd meg a pap egyetlen napját és keresd meg benne aszkézised motívumait:
az idegek aszkézisét… hiszen tele van a papi élet a legsúlyosabb idegpróbákkal és hosszú idő telik el, míg az idegrendszeredet mindent bíróvá tudod kinevelni;
a vasegészség aszkézisét… hiszen több próbáját kell állnod egészségednek bármely más hivatású embernél és évek során át való kemény testi fegyelmezés tudja csak olyan acélossá edzeni a szervezetedet, hogy a papi munka minden próbáját győzelmesen állja;
a töretlen tisztaság aszkézisét… hiszen bilincsbe kell verned magadban azt az ösztönt, amely a legnagyobb úr a világon és megküzdened magaddal, Sátánnal, világgal, embertársakkal, kísértőkkel és közömbösökkel; állandó fegyelemben tartanod a fantáziádat, érzelmeidet, álmaidat, minden érzékedet; s mindez, ami a szentek életében sokszor kiemelkedően első helyet foglalt el, sőt voltak, akiknél éveken át kizárólagos küzdelemforrás volt, a te életedben csak egy probléma a sok között;
a szolgálat aszkézisét… hiszen Krisztust minden emberben szolgálod, tehát meg kell járnod utálat nélkül nyomortanyákat, bűntanyákat, lebujokat, cigánykunyhókat is; és dolgoznod nyomorékokkal, betegekkel, akiktől az orvos is elfordulna s az édesanyjuk is elfutna, ragályos bajban haldoklókkal, bűn-nyűtte torzokkal, életbe kétségbeesetten kapaszkodókkal, és az életet maguktól eldobókkal; szelíd szóval testvérnek nevezned a gyűlölködő ellenséget; felkeresned azt, akiről talán tudod, hogy vesztedre tör; és az infernó alakjai között is a szívedben szeretet, türelem, segítés, imádság… Hiszen emberfeletti embernek kell lenned, ha mindezt egy életen át becsülettel csinálni akarod!
a magasabbrendű lelkiség aszkézisét… hiszen benne élsz egy alacsony gondolkodású világban és beletartozol ebbe a világba; pillanatról-pillanatra kell erős szárnycsapásokkal felfelé erőltetned magadat, mint a repülő madár teszi, mert különben mint a kő, zuhanna le és szétzúzódnék a kemény földön; de könnyű a madárnak, ő a levegő számára teremtetett és elemében úszik, de milyen nehéz az embernek, akinek minden egyes szárnycsapásnál valamit meg kell tagadnia magában önmagából és törnie folyton az elérhetetlenül magas és messze felé;
a kísértések aszkézisét… hiszen magadban hordozod, másokban találod egyre a kísértésforrást; és a kísértőnek segítségére van szövetségese: a benned működő földre húzó gravitáció… hiszen olyan nehéz elviselni az embernek a mindig újra visszatérő kísértéseit és el nem veszíteni türelmet, vagy ellenálló erőt és harci kedvet;
a főhiba aszkézisét… hiszen évekig küzdesz ellene becsülettel, irtogatod, javítgatod, és amikor azt hiszed, hogy elkészültél vele, akkor újra belevigyorog az arcodba és azt mondja: kezdjük elölről!…
önmagad aszkézisét… hiszen könnyű elviselni a földet, a világot, az embereket, a háborút, bombázást, halálveszélyt és mindent, mindent, de legnehezebb elviselni ezt az emberebb-embernek megálmodott, de mindig újra hitványnak, alantasnak, földhöz tapadtnak bizonyuló nyavalyás ember-önmagunkat! …
Az aszkézis: nevelés.
Az aszkézis: művészet.
Az aszkézis a Szent ideálját nézi és a bennünk levő embernek minél tökéletesebb kibontását, fokozását szolgálja. Mert a Szentet úgy közelítjük meg, ha minden értéket maximumra fokozunk és minden gyengeséget kiirtunk magunkban.
Félretéve a rendkívüli eszközöket, a hétköznapi élet és a szolgálat apróságaiból dolgozzuk ki magunk számára a modern katolikus pap aszkézisét.
Álmodd meg magadban a Szentet. Álmodd magadat szentnek: testnek a lélek alá, testnek és léleknek zavartalan harmóniában Isten akarata alá rendelését. És aztán állj neki nagy hittel, nagy szeretettel és akarással a munkának. És talán halálig sikerül az első vonásokat megrajzolnod ezen a megálmodott szentképen: önmagad szentképén…
