5. A pap és az ember
„Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam.”
Kedves Testvér!
Molnár István, a Kalot művésztanára magyarázta egyszer a szentimréseknek, hogy az ember a táncával, sőt a mindennapi mozgásával is akaratlanul elárulja fajtáját, nemzetiségét, sőt sokszor az egyéniségét is, mert a mozgás ritmusában is benne van az egész ember. Ahogyan más akcentussal beszéli a magyar nyelvet a német, a tót, a szerb, annyira különböző a tánca és a mozgása is mindahánynak.
Mióta ezt hallottam, nem csodálkozom többé azon, hogy míg a fiúkkal cserkészúton jártam, cserkésztiszti ruhám ellenére annyiszor rám köszöntötték a „Dícsértessék!”-et merőben ismeretlen falusiak. Nem azért, mert zárt ruhámon s a cserkész nyakkendőgyűrűm kis keresztjén felismerték a papot bennem, hanem mert egész megjelenésemről, mozgásomról lerítt a hivatásom. Bizony, Testvér, a mi hivatásunk annyira hatalmába keríti és mássá gyúrja az embert, hogy reverenda nélkül is, bármilyen ruhában, az arcunkról, a szemünk nézéséről, a lépésünk sajátos előre-vonaláról és egész mozgásunk „papos” voltáról akaratlanul is megismerszik bennünk a pap. Mint ahogyan a civil ruhás katonatisztet száz közül is első pillantásra megkülönböztetheted. A Krisztus-küldött soha nem járhat incognito.
Ez így természetes. Annyira külön emberfajta vagyunk, annyira más a nevelésünk, a célunk, a munkánk s az egész életstílusunk, hogy ha akarunk, sem tudunk maradéktalanul olyan lenni, mint a többi ember.
Úgy meredünk bele az életbe, olyan magasan és olyan egyedül, mint a Dachstein orma az alpesi égbe. Mélyen lent a völgyben emberek házai állnak, vonat szalad, kocsik sietnek keskeny szalagutakon, gyermekek játszanak, férfiak dolgoznak, asszonyok dalolnak, és mindenkinek megvan a párja és mindenki úgy él, mint a másik meg a tízedik. Fölöttük pedig háromezer méter magasságban felhők fölé emeli ormát a havas óriáshegy. A nagy ormok a völgyben zajló élet fölött, a vegetatio fölött, a felhők fölött egymással beszélgetnek, meg a csillagos éggel és nincs közösségük azokkal odalent a völgyben.
Így mered a pap az élet fölé. Körülötte családi otthonok. Gyermekek játszanak, asszonyok dalolnak, férfiak dolgoznak, és mindenkinek megvan a párja és megvan az otthona, és mindenki úgy él, mint a másik meg a századik. És el-eljönnek a paphoz, aki tanítja őket, és esketi, kereszteli, gyóntatja, temeti, vigasztalja… De egy sem ő érte magáért megy hozzá, hanem azért, amit kap tőle, és egy sem áll meg nála, csak átveszi az ég ajándékát és siet vissza a völgybe, a többi hozzá hasonlóhoz. A pap köztük, velük él, és mégis mindig idegen marad. Házaik fölé magasodik magánosságában fenségesen a templomuk tornya, és föléjük magasodik magasságban zártan és idegenül a pap, az Isten embere.
Más a nevelése, más az egyénisége, mint a többi emberé.
A kispap nevelését jellemzi: messze néző, óriási függetlenség egyrészt, másrészt pedig rabszolgainál is keményebb kötöttség.
A pap egyéniségét jellemzi: óriási függetlenség, és ugyanakkor kemény, szinte embertelen kötöttség.
A szemináriumban a papnevelés vezérszava: bizalom. Ellenőrzik a félévi eredményeket index alapján, ellenőrzik a napirend állomásait: lelki megállókat a kápolnában és munkamegállókat előadások és studiumok formájában; de ez csak külső marokra fogása a közösségi életnek, és az egyénnek végigkísérése bizonyos hivatalosan előírt menetrenden. De ki ellenőrzi, hogy mit csinál a kispap cellájában a studium óráiban? Ki ellenőrzi a lélek fejlődését, az elmélkedéseket, szentáldozásokat, a kegyelmi élet mélyülését, az apostoljelölt Istenhez közeledését, az egész embernek apostolivá való lassú átnemesedését? A vakációi nagy próbaidőn ki tartja kezét a kispapon, hogy megmérje a haladása és helytállása fokát?
Bekopogtatott a szeminárium kapuján s jelentette, hogy őt elhívta az Isten. Kinyílt a kapu, befogadták. Szolgálatára állították mindazt a lelki, szellemi kincset és erőt, amellyel Krisztus elhívottai kinevelik magukban a papot. Melléje állt a spirituális, hogy a lélek igényeit keltse és kielégítse; melléje álltak a professzorok, a szellemi munkaközösségi vezetők, hogy a teológia minden tudását eléje borítsák. Hisznek neki, hogy igazán Krisztust keresi és igazán papot akar formálni magából. Ez a bizalom kíséri végig a kispap-évein, ez lesz a papi életének is egyik sarkpontja.
A bizalom szabadságot jelent, önállóságot és öntevékenységet.
Viszont itt kapcsolódik a kispap életébe a legkeményebb kötöttség: a lelkiismereti felelősség az Isten színe előtt.
Semmiféle ellenőrző oly keményen meg nem fogná, mint ahogyan megmarkolja a saját lelkiismerete. Ha egy pálya előkészületénél csak a kollokviumok, szigorlatok ellenőrzik az embert, ott lehet kihagyni, fél kézzel dolgozni, látszatmunkát végezni, mert nincs professzor, akit be ne csaphatnának a diákjai. De ha az ember munkája fölött a lelkiismeret áll őrt és az a tudat nyomja, hogy mindenért Istennek tartozik számadással, akkor csak egy lehetséges: megfeszíteni minden erőt, beledőlni a munkába, és önmagával állandóan elégedetlen, hajszolni, sietni, olvasni, tanulni, mert az Isten soha nem mondja: Elég!… Nincs súlyosabb kötöttség a becsületes ember számára, mint a messze szabadságot engedő bizalom, amely a lelkiismereti felelősségre támaszkodik!
Itt már ízelítőt kap a teológus abból a természetfölöttiségből, amely egész életét jellemezni fogja. Ugyanolyan konkrét tényező életében a lelkiismeret és Isten, aki papnak hívta őt, amilyen konkrét az index vagy a professzor. Beletör ebbe a kispap-életbe a természetfölötti, és ránehezedik, és rettentő súlya alatt tisztul, nemesedik, bontakozik értelme és idegrendszere legvégső megfeszítésével a Pap, aki benne eljövendő.
A szemináriumi praeparatiónak legsajátosabb különlegessége, hogy a kispap egy pillanatig sem lehet csak diák. Szeme az első perctől fogva a benne készülő papra mered és megigézve, emberfölötti teljesítményekre izzítva, ennek a meglátásnak erejében dolgozik a kispap. A munka itt tudatos istenszolgálat. A szemináriumi program: az élet nyersanyaga. Most nem fontos semmi más, csak az, hogy erre az időre adagolt, ezt a nyersanyagot a lehető legtökéletesebben feldolgozza, magába dolgozza.
Nincs még egy olyan szabadság, mint a kispapé. Nincs még egy olyan lekötöttség, mint az övé. De ez a kemény lekötöttség olyan, mint amikor sziklahasadékba kapaszkodik gyökereivel a fa, vagy mint amikor erős kötelek rögzítik földhöz a cserkészsátrat. A gyökerekkel a fa maga akar kapaszkodni, és ereje, élete ez a földhöz kötő gyökér. És a sátornak ereje a kötél, mert viharral szemben is állni segíti. Ha az embert Istenhez kötik a lelkiismerete, kérlelhetetlen kötelékei, ez a bilincs maga a legigazibb erőforrás a számára. Rabság, amelyből erő és szabadság forrásozik.
Ugyanez a meg nem mérhető szabadság és ez a semmi máshoz nem hasonlítható kötöttség jellemzi a papnak egyéniségét is.
Isten előtti felelősséggel áll bele a maga munkájába. A diszpozíció kijelöli a helyét és a munkakörét; minden továbbit a lelkiismeretére bíz. „Elmenvén, taníts minden népeket!” Mintha azt mondaná: Ott egy darabja a földnek, rajta embersorsok, emberi lelkek. A te gondod! Vedd kézbe, dolgozzál velük és végezd el a maximumát annak, amit erődből kihozni tudsz!
Ha csak ember volna, a természetes világrendbe belegyökerezve és emberi vágyak, érzelmek, meggondolások között botorkálva, akkor megrészegülne ettől a szabadságtól, — és letörne egyhamar. A természetes vonalon járó embernek szüksége van kontrolra, elismerésre, dicséretre, számonkérésre, feddésre és büntetésre, mert másképpen lefékezi és elmorzsolja erejét a földi gravitáció.
A pap egész egyéniségének, munkájának és sikerének kérdése azon fordul meg: mennyire tud a természetes fölé emelkedni.
A pap feladata a maga egész teljességében természetfölötti.
A pap egyénisége a maga egész mivoltában természetfölötti.
Ha csak ember: megbukott, és vele megbukott az ügy, amelyet kezére bíztak. Az Ember: a természetes. A Pap: a természetfölötti. A Papnak minden tehetségével bele kell kapaszkodnia az Istenbe: vele élnie, belőle táplálkoznia, életét feléje fordítania, egész szolgálatát az ő személyes szolgálatának felfognia és egész valójában természetfölöttivé magasodnia; csak akkor tud igazi, jó pap lenni.
Viszont a Pap, a természetfölötti Isten-küldött át kell, hogy nemesítse magát a földhöz kötött Embert is a papban s engedelmes eszközévé tegye az apostolnak.
Az embert a földi gravitáció lefelé húzza; a papot a természetfölötti gravitáció az Isten felé, ég felé emeli. A kettő egymással szembe feszül. És a legélesebb döntő kérdés minden pap életében: sikerül-e a két egymással ellentétes irányba húzó gravitáció között olyan harmóniát létesíteni, amely egy magasabbrendű stabilitást biztosítson az egyéniségének. Amint stabil volt az Erzsébet-híd, mert a part felé húzó két rettentő lánc és a középre húzó titáni súly erejét a mérnöki tudomány harmóniába állította egymással…
A pap egyéniségének sarkpont-kérdése a harmónia a pap és az ember között. Nem úgy, hogy a kettő megférjen egymás mellett, mint egy életszekérbe fogott két igásló, hiszen a földből való és a természetfölötti között nem is képzelhető mellérendelés, hanem csak egymás alá- és fölérendelés úgy, hogy a magasabbrendű uralkodjék azon, ami alacsonyabb. Amint az emberben a porból alkotott testen úr a halhatatlan lélek, úgy a papban is a természetfölötti hivatásnak át kell járnia és magasabbrendűvé nemesítenie magát az embert. A felszentelésem óta nem vagyok többé egyszerűen ember; pap vagyok, akit felszív teljesen a Krisztus szolgálata. Életem egyetlen pillanatában sem tudok többé nem pap — csak ember lenni.
Ha az egyéniség harmóniája nem úgy építődik ki, hogy a hivatás felszívja egészen az „embert”, akkor valójában halálig tartó gyógyíthatatlan diszharmóniában vergődik az a szegény ember, aki nem tud egészen pap lenni. A sacerdost nem lehet megjátszani. Ha a papi mivoltom csak ájtatos szemnyitogatás, tömjénillat, kenetteljes beszéd, egy csomó evangéliumi idézet, hozzá merev testtartás és fenséges kézmozdulatok, akkor az életem elejétől végig egyetlen folyamatos hazugság. Ha van bennem őszinte érdeklődés az embertestvérek iránt, szánalom a szegénnyel és a bűnössel szemben, jóakaratú segíteni-készség, és ugyanakkor bizonyos lanyha érdeklődés az Isten dolgai iránt is, de hiányzik önmagam fenntartás nélküli beledobása az istenszolgálatba és maradéktalan odatapadás a természetfölötti világhoz, akkor a papi életem dilettáns színész gyenge ripacsteljesítménye. A paputánzatot és a pap-hamisítványt nagyon hamar megkülönbözteti a világ az igazitól, és azt nemcsak gyűlöli, hanem meg is veti. Miután pedig a korcs lélek nem szív magába elég természetfölötti erőt az Istennel való állandó közlekedésben, ezért vagy parírozni igyekszik ezt a homályosan megsejtett ellenszenvet és az emberek kedvét keresve, a papot is, az embert is elrontja önmagában, vagy bizonyos merevséggel ellenáll s akkor a lelke lassankint megtelik gyanakodással, ellenséges rosszakarattal, amely világgyűlöletté fejlődhetik benne. Képzeld el, hová jutottunk: az apostolhoz, aki gyűlöli azokat, akikhez küldetett! A papi lélek diszharmóniája nagyon messze vezet!
Tragikumát az is növeli, hogy nem lehet belőle kigyógyulni. Az élet fut tovább, a pap dolgozik, és halálig nem lesz ideje és alkalma az itt feltétlenül szükséges generáljavítás keresztülviteléhez. Ehhez nem elég egy jó lelkigyakorlat. Papi működését félbeszakítva, egy évre szemináriumba kellene újra vonulnia, hogy lebontsa és újjáépítse magában azt, ami az első nagy szemináriumi műhelymunka alkalmával rosszul sikerült. Persze ennek gyakorlati keresztülvihetőségét egyelőre nem látom; de gondolok arra, hogy pl. a tisztiorvosok és községi orvosok időről-időre továbbképző tanfolyamon kell, hogy megjelenjenek, a katonatisztek a haditechnika fejlődésével lépést tartva ismételten kapnak átképzést, a cserkésztisztek számára továbbképző tiszti táborokat rendezünk; — s azt hiszem, ezen a vonalon valahogyan meg lehetne fogni a problémát.
Nehezíti a kérdést az is, hogy tinektek ott a szemináriumban nincsen még igazi életszimatotok. Óriási erőfeszítéssel tanultok és dolgoztok a magatok egyéniségének és lelkiségének elmélyítésén, de nem is sejtitek, mennyi tragikum rejlik a két világ határán dolgozó pap belső harmóniájának kérdése mögött. És miután a papnevelésünkből hiányzik a gyakorlóév, amelyet az egyetem kötelezőleg ír elő az orvos, a gyógyszerész, a tanár számára, ha az ember a praeparatio nagy munkájában valamit elhibázott, az csak odakint a káplánnál vagy a hitoktatónál derül ki és akkor már nehéz a dolgon segíteni. Szüntelen ráfigyeléssel kell gondolnod az élet nagy intésére: nem elég, ha a kispap tudós, fegyelmezett, ájtatos, fanatikus; az a fő, hogy fenntartás nélkül, minél mélyebben természetfölötti gondolkodású legyen, és hogy az „ember” és a „pap” között, az utóbbinak feltétlen uralmával, tökéletes harmónia építtessék ki. Erről a kérdésről legalább egyszer évente hosszan kell beszélgetned a spirituális úrral. Az életnek és a hivatásnak harmóniája döntő tényezője lesz az életed boldogságának éppúgy, mint apostoli működésed eredményes voltának.
Önnevelő munkádban igen komoly gondot okozhat az, hogy mintegy, a sötétbe nősz bele: nincs előtted példa és nincs kidolgozott ideál. Könyvekben próbálták megfogni az igazi papi jellemnek egy-egy vonását, de ez édes-kevés. Míg az igazi férfiról, az igazi nőről nagyszerű jellemábrázoló könyvek beszélnek, az igazi papról nem szól más, mint az evangélium. Ezt a teljes egészében christocentrikus jellemet és életet nem lehet megírni, legfeljebb csak sejtetni lehet. Talán nem is lehet a „papi jellemről” beszélni, hiszen ahányan vagyunk, annyiféleképpen színeződik és dolgoztatik ki részleteiben az ideál, amelynek vezérszavai:
christocentrikus, természetfölötti, apostoli,
önzetlen szolgálatra termett,
világfölötti,
emberileg irreális.
Képzeleted könnyebben megfogja a papi jellem nevelésének problémáját, ha azt emeletesnek gondolod el. Ki kell dolgoznod magadban maradéktalanul az igazi katolikus férfit; ez logikailag az első réteg. Azután nem erre a férfira ráépíteni, hanem ezt a férfit átépíteni pappá: teljes egészében átgyúrni, lefaragván belőle mindazt, ami a papnak idegen, és beledolgozva a sajátosan papi jellemvonásokat. De míg a férfijellem erővonalai a horizontális síkban feküsznek, hiszen végre is a földi élet számára szereli fel az Embert, aki aztán ezer szállal fűzi magát Istenhez, addig a papi jellem összes erővonalai éles fordulattal meredeken fölfelé törnek, az Isten felé. A papot e nélkül a domináló Isten-mágnes nélkül nem lehet megérteni, annyira nem földi, illetve annyira nem szabad földinek lennie, hanem világból kinövőnek, „nem e világból valónak”.
Alapvető kérdés számodra a természetesnek és természetfölöttinek egymáshoz való viszonya. Élesen, tisztán kell látnod a választ.
Az angyali doktor írja: „Gratia non destruit, sed supponit et perficit naturam.” Kapaszkodjál meg a mondatban és óvatosan úgy hajolj a magad apostolépítő munkája fölé.
Minden szemináriumban visszatér időnkint egy eltúlzottan természetfölötti színezetű korszak, amikor lángoló buzgalommal vetik magukat a kispapok önmaguk supernaturalis tökéletesítésére, s ugyanakkor törnek, irtanak magukban mindent, ami földi. Mintha óriási lökéssel rugaszkodnának el a földtől és egy magasabb szférában lebegve, feloldozva a természet törvényei, a test törvényei alól, s megtagadva minden földi gravitációt, angyalokként szolgálnák az Istent. (Néhány dilettáns papi regény is ezt a vértelen, testetlen, sápadt árnyat hirdeti papi ideálnak.) Az egyes ember fejlődésében is jelentkezik egyszer az eltúlzott természetfölöttiség egy ilyen buzgóságzónája. Emlékszem, én másodéves koromban mentem át rajta. Gyakorlott, bölcs lelkivezető az igazi papi lelkiség nagyszerű erővonalait bontja ki a teológusnak ebből a tagadhatatlanul óriási energiákat megmozgató rajongásából. Akinek nincs ilyen vezetője, könnyen úgy jár, mint Daedalus és Icarus óta minden dilettáns repülő, aki irreális alapon kereste a magasságokat: nagyot puffanva hull vissza a földre, amelyet botorul megtagadott.
Aki dómot épít, nem fönt a kupolánál kezdi, hanem nagyon mély alapokat ás, és hosszú, fáradságos munka után jut el odáig, hogy a kupola kiképzését megkezdheti. Eiffel-torony vagy bábeli torony, vagy bármily magasságokra törekvő emberi mű annál mélyebben kell, hogy bevájassék a földbe, minél messzebb lesz a földtől a csúcsa. Mert a fizika és a matematika törvényeit semmiféle messzenéző emberi tervezgetés félre nem tolhatja, fel nem forgathatja. Vagy számol velük és rájuk épít, s akkor műremek kerülhet ki a keze alól, vagy éretlen fölényeskedéssel negligálja őket, s akkor fejére dől majd, amit épített.
A pap közvetítő Isten és az emberek között. Két világ határán áll, mind a kettőbe beletartozik. A magasabbrendű világ kincseit isteni parancsra ő juttatja el az emberekhez, hogy ezáltal természetfölötti életet nyerjen a megváltott ember. Ember + sacerdos. A kettő közötti tagadhatatlan feszültség csak két irányban oldható fel: vagy a végletekig kiélezem, és akkor az „embert” ki kell irtanom, elfojtanom egészen, hogy ne akadályozza az apostol munkáját, — vagy tökéletesítenem, magasabbrendűvé emelnem az „embert”, hogy a „pap”- nak alárendelve annak készséges eszköze és segítője legyen. A második az egyetlen helyes megoldás. Gratia perficit naturam.
A papnak emberebb embernek kell lennie. A teológus a magyar cserkészek három évtizedes jelszavát ne szégyellje átvenni, hogy magasabbrendű emberépítése alapjává tegye.
Isten végtelenül bölcs. Ha úgy döntött, hogy a megigazulás kegyelemkincseinek osztogatójává, evangéliuma hirdetőjévé, a Megváltó apostolává nem angyalt küld az égből, hanem az embermilliók szürke tömegéből választ ki magának egyeseket, anyaméhből született, eredeti bűnben fogantatott, ezer kísértéssel küzdő, száz bűntől földre vágott egészen embereket, akkor világosan akarta is, hogy papjai egészen emberek legyenek. A világi pap az emberi közösségben él. Ha Krisztus személyét képviseli, liturgikus ünnepi ruhába öltözködik: casulába a szentmiséhez, karingbe, ha prédikál, a gyóntatószékben stólát vesz nyakára: ilyenkor kiemelten más, több, mint a többi ember, ilyenkor „potestatem habens”. Viszont lehetetlen, hogy a hétköznapi élet szürkeségében, apró emberi dolgokban hitványabbnak bizonyuljon az átlagnál. Hiszen akkor is, mindig is Krisztust képviseli! Hiszen egy magasabbrendű embertípusnak, a megváltott embernek hangsúlyozottan kirakatba állított mintapéldánya! Ha őt lomposnak, lustának, embertelennek, gorombának, közönségesnek látják az emberek, s ha hiába keresik benne azt a nobilitást, becsületet, jellemességet, józanságot, udvariasságot, fegyelmet, amely az „úriember” fogalmától elválaszthatatlan, akkor hiába tudják áhítatos szentnek, mégis csalódnak benne és csalódnak a kegyelem erejében is, amely a választott embert sem tudta átgyúrni magasabbrendűen emberré! Ha a szupernaturális erények buzgó gyakorlata mellett a természetes emberi erények gyakorlását elhanyagoljuk, akkor csökkentett értékű papot nyújtunk magunkban Krisztusnak, mert a pap és az ember elválaszthatatlan bennünk.
„A papnak az Embert önmagában nem legyűrnie kell, hanem a hivatásának megfelelően megnemesítenie.” — „Papság és magasabbrendű emberség nemcsak nem zárják ki egymást, de fogalmilag önmagukba zárják.” — „A szent, és éppen így a pap is, nem lehet és nem maradhat egyszerűen Ember: emberségében különbnek kell lennie mind a többinél: magasabbrendű, tökéletesebb embernek!” — írja Sellmair József a katolikus papról szóló nagyszerű könyvében.
De hallgasd meg a katolikus Egyházat! Amikor a kiválasztott embert közvetlenül előkészíti az ordo kisebb rendjeinek felvételére, tehát az embert öltözteti pappá, a szentelő püspök száján keresztül adja neki utasításait:
a) a tonsura-adás alkalmával, amikor a karinget átnyújtja: „öltéssé fel veled az Úr az új embert, aki egészen igaz és szent, úgy, amint Isten alkotta.”
b) az ostiariusoknak mondja: „…Arra is törekedjetek, hogy amint az anyagból való kulcsokkal a látható templomot kinyitjátok és bezárjátok, úgy szavatokkal és példátokkal a hívek szívét, az Isten láthatatlan házát is zárjátok be a gonosz szellem előtt és nyissátok fel Isten előtt…”
c) a lectoroknak: „…Amit pedig fennszóval olvastok, azt szívetekben higgyétek és cselekedeteitekben megvalósítsátok, hogy szavatokkal és példátokkal egyaránt taníthassátok hallgatóitokat. Azért, amikor olvastok, a templomban emelvényen álljatok, hogy mindenki lásson és halljon titeket és így külső tartástokkal is jelképezzétek, hogy nektek az erény magas fokán kell állnotok, hogy így mindenkinek, aki csak titeket hall és lát, mennyei szép élet példáját mutassátok…”
d) az akolythusoknak: „…lehetetlen, hogy Isten tetszését megnyerjétek, ha ugyanakkor, mikor kezetekben világosságot hordoztok, a sötétség cselekedeteinek szolgálatában álltok és ezáltal másoknak is a hűtlenség példáját mutatjátok…” — „Azért szorgoskodjatok minden igazságosságban, jóságban és igazságban, hogy magatokat is, másokat is, az Isten egyházát is megvilágítsátok. Csak akkor lesztek igazán méltók arra, hogy az isteni áldozathoz bort és vizet szolgáltassatok, ha tiszta élet és jócselekedetek által önmagatokat is áldozatul hozzátok Istennek…”
Mindig visszatérő utalása a püspöki intelmeknek a személyes példaadásra, a választottak magaviseletének felelősségére mutatja, mennyire fontosnak tartja az Egyház a harmóniát a pap magánélete és liturgikus cselekvései között, egyénisége és a rábízott különleges szolgálat teljesítése között. És valóban elképzelhetetlen, hogy élő és éltető legyen a pap hősi fokra feldolgozott természetfölötti erényessége, ha nem tudta átjárni és megnemesíteni benne az egyszerű, természetes embert. Hogy lehetne igazi apostol, akiben elhanyagolt és csökkentett értékű az ember? Hogy hihetne a világi ember a kegyelem nagyszerűségében, ha a papot emberi szempontból hitványabbnak látja, mint olyan civil társait, akik nem élnek keresztény életet, sőt talán egyáltalában nem keresztények? Ha a katonatiszt igazabban úriember, a névtelen édesapa melegebb szívű, jobb ember, a hivatalnok megértőbb, az iparos szorgalmasabb, a kereskedő szótartóbb, a liberális képviselő férfiasabb, a sarki hordár megbízhatóbb, mint a pap, akkor hogyan lesz ebben a gyenge, elrontott emberben világhódító sodra és ereje a hirdetett evangéliumnak? Vagy milyen bizalommal fog a gyenge jelleműnek ismert, vizet prédikáló és bort ivó papnak gyóntatószékében letérdelni az a tisztességes, modern gondolkodású hívő, aki számára amúgyis éppen eléggé terhes az, hogy legrejtettebb vágyaival, bűneivel ember előtt alázkodva nyerhesse el csak a feloldozást és a kegyelmet?… Az emberek legtermészetesebb igénye, hogy felnézhessenek arra, akiben az Isten küldöttét süvegelik!
Ne engedd, hogy akár hamis és eltorzított aszketikus elvek, akár a szemináriumban talán időlegesen jelentkező pusztán-természetfölötti irányzat elhitesse veled, hogy a papnak le kell törnie magában a természetes embert, megsemmisítenie mindent, ami benne a naturális vonalon halad, mert csak így tud benne győzelmesen kibontakozni a természetfölötti, istenes ember. A kegyelem nem rontja le, sőt feltételezi és tökéletesíti azt, ami természetes! Fokozott értékű emberré kell lenned, hogy ennek a magasabbrendű emberségnek szilárd alapján kibontakozhassék benned a hamisítatlanul természetfölötti apostoli buzgóság. Hiba volna letörni, hiba volna elhanyagolni, hiba volna meghamisítani magadban a természetes embert. Egyedül helyes megoldás: a lehető legintenzívebb kibontása minden ember-értékednek, megnemesítése és a szupernaturális alá rendelése mindannak, ami benned természetesen emberi.
Az elsőéves tehát ne azzal kezdje önnevelését, hogy a mély alázatot igyekszik elsajátítani, mert az erőltetett, megjátszott, hazug alázat lenne. Vagy ne az imáiban szentek módjára elmerülő ájtatosság legyen elsőszámú önnevelő programja, mert legfeljebb képmutató szenteskedést tudna produkálni. Az igazi imádságos áhítat is, meg az igazi szent alázat is éveken át folytatott mély lelki életnek magasabb fokú eredményei!
Az elsőéves a kamaszkorból éppen csak kihámozódott ifjú, akiben maga a férfi még távolról sem kész. Hogyan akarhat a Férfi kikapcsolásával azonnal a Pap kiformálásához hozzáfogni? A papot alakítja benne a spirituális úr irányítása alapján vezetett komoly lelki élet; viszont egyéni erőfeszítései sokkal alacsonyabban szállva egyszerűen a férfit iparkodnak benne emberebb emberré kigyúrni.
És így nem lesz inauditum és nem jelenti a papnevelésünk elvilágiasodását vagy elsekélyesedését, ha az elsőéves kispap lelki programjában ilyen önnevelő feladatok szerepelnek:
becsület, — emeltfejű őszinteség, — szótartás, — megbízhatóság, — következetesség,
bátorság, — nyugalom, — türelem, — férfias viselkedés, — szerénység,
hazaszeretet, — nemzeti öntudat,
másokkal szemben megértés, — elnézés, — megbocsátás, — önzetlenség, — segíteni készség, — diszkréció, — gyengédség és figyelem, — alárendeltek megbecsülése, — gyermekek szeretete, — jóság,
gentleman-modor, — higiénia, — úri öltözködés, — gentleman-beszéd, — derű, humor,
szorgalom, — becsületes kötelességteljesítés, — plus-munka,
általános műveltség, — általános intelligencia…
Ezekhez hasonlóknak hosszú sorát fűzhetném még tovább hosszú lánccá. De megérted az eddigiekből is, hogy az igazi papi jellemnek ezek az alapozó előzményei és segélycsapatai nem szabad, hogy megvető legyintéssel kihagyassanak a te önnevelő programodból. Annál is inkább nem, mert mindezeknek a karakter erővonalai közé való dolgozása a serdülőkornak és legfeljebb még az ifjúkornak feladata: aki ott elhanyagolta, igazán pótolni többé sohasem tudja.
Gratia supponit naturam. A természetfölötti nevelés feltételezi és elmélyíti, tökéletesíti a természetes, egyszerű emberi erényeket.
Két világ határán állva így ragadod meg mind a két világnak értékeit és az alsóbbrendűt a felsőbbrendű alá odagyűrve, így dolgozod magadban hosszú évek munkájával Isten remekművét: az igazi papot.
6. Versenyben állok Istennel
„…laetificat iuventutem meam”
Kedves Testvér!
Azt kérdezted az előző levélre adott válaszodban: mi hát az, amit a pap mégis feláldoz hivatása kedvéért a földi dolgokból, és mi az, amit mindezekért cserébe Istentől kap, s hogy kap-e valami rendkívülit, ami világi embernek nem juthat osztályrészül?
Lobog az áldozat-máglya.
Mindenünket odahagyva követjük Őt. Ezt a „mindent”, a világiak szemében oly drága földi kincseket, ajándékozó bőkezűséggel dobáljuk a máglyára. Én, az ember, a senki, adok az Istennek, aki a végtelen! Minden az övé. Mim van, amit ne tőle kaptam volna? Ki olyan gazdag, hogy Istennek ajándékot adhat?
Látod, Testvér, én, a névtelen, egyszerű, feketeruhás pap, kincses ember módjára ajándékot adok az Úrnak: odaadom önmagamat, emberségem értékeit. Olyanokat adok, amik engem joggal megilletnek, s amik nélkül, emberi felfogás szerint nem teljes az élet. Amikor hívó szavára megindulok a Mester nyomán, áldozat-oltárra dobálom adományaimat.
Lobog az áldozat-máglya…
— Rádobom a felelőtlen magamnak-élés nyugalmát.
Akit Krisztus a magáénak akar, azt egészen akarja, s a nap minden órájában akarja. Nekünk nincsen hivatalos óránk, amikor kiszolgáljuk a hozzánk fordulókat; nincs időkeretünk szolgálatra, pihenésre, mások számára és önmagunk számára. Mi hajnaltól éjszakáig lelki „vigyázz!”-ban járunk, és legfelsőbb Urunk nem vezényel „pihenj!”-t számunkra sohasem.
A hivatalnok 2-kor leteszi a tollat, bezárja a fiókba a karvédőjét, félretolja aktáit és hazamegy a családjához. Az orvos befejezi rendelését, végiglátogatja betegeit, azután kiül a kertjébe és játszik a gyermekeivel. A tanár az utolsó csengetéssel felszabadul s a délután az övé. A kereskedő bezárja üzletét és a holnapi nyitásig a maga életét éli. A katonatiszt megjön a gyakorlótérről, megfürdik, átöltözködik és körülnéz: „Na hát most mit is csináljunk?” — Ez a „Na hát most mit is csináljunk?” ismeretlen a pap életében. Az én kollégiumi prefektusaim reggel 7-kor miséznek és az éjféli villanyoltás küldi vissza őket a szobájukba, egész napjuk állandó szolgálat, és az ifjúság gondoskodik róla, hogy egy percig ne legyenek egyedül. De így van a plébános is, a káplán is. Gyóntatás, mise, beteglátogatás, iskola, iroda, temetés, oktatások, családlátogatások, egyesületek a nap minden óráját lefoglalják. Ha a naptár hézaga egy kis lélegzési időt adna, akkor becsoszog Örzse néni vagy Bence bácsi és hosszú fohászkodások között adja elő a baját; és Örzse nénik és Bence bácsik nagyon sokan vannak, és mindannyinak joga eljönni a paphoz és megbeszélni vele a maga dolgait. Nem engedik, hogy ebéd után szunyókáljon, visszatartják a sétáról, elkéstetik az asztaltól, felforgatják a terveit.
Ha mindezt kielégítette és néhány percre magára marad, az Egyház közös imája, a breviárium várja. S az ajtaját ilyenkor sem zárhatja be, ajtaját sohasem zárhatja be, mert az „omnibus omnia factus sum” nem üres szólam, hanem embert bilincselő, súlyos valóság, önmagának csak akkor élhet, ha étszakai pihenésétől rabol el néhány órát; de itt is vigyáznia kell, mert beteghez is hívhatják az éjjel és holnap korán kell kelnie; a napi hatórás alvásra pedig szüksége van a szervezetének, mert az elnyűtt, fáradt ember csak félértékű.
Én aránylag korán fekszem este, de naponta hajnali 4-kor kelek és fél hétig az írógép előtt ülök; ezek a szellem teremtő órái, amikor mindenki alszik, tehát senki sem zavar. A breviárium felét is hajnalban mondom el, mert aztán elsodor a nappal, mint a patak a falevelet és ki tudja, mikor érek partot estére?… Bizony a papnak felelőssége határtalan, korláttalan, le nem mérhető, időkeretekbe nem szorítható.
— Áldozat-oltárra dobom a magánélet papucsban járó otthoni kényelmét.
Micsoda felszabadulás, micsoda kényelem: az elvégzett napi munka után hazamenni, bezárni a kaput, aztán papucsot húzni és házikabátot és házisapkát és beülni egy jó könyvvel a karosszékbe vagy kicsoszogni a kertbe és ott szöszmötölni vagy felkattantani a rádiót és míg a halk muzsikát élvezi a fül, elnézni a gyerekek játékát!
A pap az ő szolgálati övét hajnaltól napestig le nem teheti. A pap soha nem járhat papucsban, hiszen az ajtót bármely percben rányithatják, és a belépőt mindig egyformán szolgálatra készen, teljes fegyverzetben kell fogadnia. Egyenruhában járó embertípus vagyunk; az egyenruha törvénye pedig a kifogástalan teljesség és befejezettség. Minket nem lephet meg senki ingujjban, sem kigombolt reverendában; a legnagyobb melegben sem tehetjük le a kollárénkat az asztalra. A lábra húzott papucs azt hirdeti, hogy a gazdája most félretette minden hivatalos gondját, pihenni akar, magáé akar lenni, fütyül a világra. Ezt a lelkületet a pap nem ismerheti. A papucsos ember joggal morog, ha rácsengetnek, jogosan hagyja csengetni a telefont, és még a morális is megengedi, hogy a vendéget jelentő inasnak odaszóljon: Most nem vagyok itthon senki számára! Ez a nagyúri gőggel önmagába-fordulás a papi élet motívumai közül hiányzik. Amint általában hiányzik és csak nagyon kevés kivételt enged meg az elutasítás türelmetlen gesztusa is: Nem érek rá!
Ha a papot rászoruló ember keresi, akkor félreáll minden más és számára most ez az ember a legfontosabb a világon. Ha papi munkára hívják, felövezi magát és elmegy akkor is, ha a programja tótágast áll miatta. Mert minden kopogtató felől Krisztus szava hangzik: „Bizony mondom nektek, amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek.” (Mt. 25, 40.) És bárki keresi vagy hívja a papot, Krisztus kopogtat az ajtón s az inasnak így kellene jelentenie: „Dominus adest et vocat te!” Ez ellen a hívás ellen pedig nincsen apelláta. Odahagyva mindent, menni kell és szolgálni — összerogyásig, halálig.
— Oltárra dobom a közkatona fölséges felelőtlenségét.
Intelligens urak, egyetemi hallgatók mondják, ha katonai szolgálatuk szabadságidejében meg-meglátogatnak: Atya, kérem, micsoda pihenése idegeknek és agynak a közkatona szolgálata! Nem kell fejet törni, nincsen gond és felelősség, az ember pontosan teljesíti a kapott parancsokat, és aztán áll és nem kell csinálnia semmit!
A közkatonának ezt a gondtalan, felelőtlen lelki elnyugvását az első diszpozíciótól nem ismered többé. Krisztus papja közkatona az egyházi hierarchiában, de nem az a világgal szemben, amelynek vezetőjévé rendeltetett. Mindenki dolgához értenie kell, minden kérdésre felelnie kell, minden eltévedettnek eligazítást adnia. Aki nagyon megakadt valami dolgában és tanácstalanul áll, elmegy a paphoz megkérdezni. Azért tanult hosszú éveken át, hogy mindenkinek mindene legyen; és a közélet, politika, családi élet, üzleti és lelkiismereti és becsületkérdések szövevényében a benne bízó emberek számára ő az útmutató. Ha nem ért valamihez, szakembert kérdez, tanulmányoz, töpreng és úgy mondja ki döntését, hogy azért bármikor és bárki előtt helytállhasson. Mert a tanácsadás mögött félelmetes nagyságában ott áll a Felelősség! Rossz tanáccsal el nem ronthatja egy hozzá bizalommal forduló ember ügyét; de rossz tanácsot nem adhat azért sem, mert ő Isten embere, és egy felelőtlen eligazítás az Isten képét megzavarhatja az egyszerű szívben.
Ennél sokkal súlyosabb azonban az a megmérhetetlen felelősség, amely a kijelölt papi munkaterületen belül az ő lelkére nehezedik. Egy plébánia minden hívője és minden katolikus ügye! A falu pásztora egyes-egyedül felel Isten előtt mindenkiért és mindenért; pedig hány embert nem is látott még, mennyi életkérdés nem is futott át a kezén! Templomban az emberek egyötöd része fordul meg; a plébániára még sokkal kevesebb jár; a plébános pedig a többiért is felelős. És a káplán meg a hitoktató munkaköri felelőssége is lemérhetetlen; hiszen minden gyermek mögött egy család áll és minden gyermek előtt egy élet: a pap felelős mindegyikért. A mi életünknek ez a felelősség a motorja; a mi idegeinket ez morzsolja; a mi koronánkat ebből a felelősségből fonják odafönt.
Ezért szakadatlan feszültség a pap élete, ezért nyugtalan a lelke, ez hajtja emberfölötti erőfeszítésekre nappal és teszi álmatlanná az éjszakáit. Post equitem sedet atra cura! A pap mögött a vezetésre hivatott ember felelőssége ül a lovon és halálig nem ad neki pihenőt. Ti kispapok nem is sejtitek, milyen könnyű és boldog a szemináriumi élet: amikor az ember felelőssége csak a stúdium meg az önnevelés meg a természetfölötti életbe gyökeret eresztés! Legjobb dolga van a közkatonának. De a legszebb mégis a hadvezérek sorsa, a felelősséget vállalóké, felelősséggel dolgozóké! Ha egyszer majd benne gyötrődöl, semmi pihenésért oda nem adnád!
Lobog az áldozat-máglya…
— Rádobom könnyű szívvel a családi élet minden örömét.
A házasság szentsége hármas ajándékot ad az embernek: szexuális ösztönének kielégítését és ezzel együtt az óriási kísértés-komplexumtól szabaduló lelkiismeret nyugalmát; önmaga kiegészítését a testileg-szellemileg-lelkileg hozzáhangolt házastárssal létrehozott életszövetség erejében; és önmaga folytatását és sokszorozását a gyermekáldásban. Ez a három a földi élet legnagyobb ajándéka, amelyet ember számára egyáltalában adni tud.
A pap a családi életet áldozat-máglyára dobja, hogy magános életében fokozottabban élhessen Istennek és önmagát fenntartás nélkül az Ő szolgálatára kínálhassa. — Ezzel vállalja a kamasz- és ifjúkor küzdelmeinek meghosszabbítását késő öregségig, hiszen hiába kéri Istent minden miséhez való öltözködésében: „szárítsd ki bensőmben az ösztönök árját!”, az Úr nem tesz biológiai csodát az ő szolgája kedvéért; sőt a megtagadott ősösztön fékentartásáért folytatott hosszú, hősies küzdelmét valósággal minden nap megújuló áldozatnak nézi. A feladat annál nehezebb, mert papi életének egyik fontos tevékenysége a keresztény házasságra való előkészítése a mindkét nembeli ifjúságnak, és közben a női világgal való elkerülhetetlen, állandó érintkezés.
Önként vállalt magános életben lemond önmaga kiegészítéséről, amely pedig természetes emberi igénye férfinak és nőnek egyaránt, annyira, hogy félember marad és valami hiányozni fog mindig annak életéből, aki elmegy a házasság szentsége mellett. A feladat annál nehezebb, mert hiszen gyóntatószék rácsán keresztül, családi otthonok ablakán át vagy a szószék kilátó pontjáról boldog családi életek százait nézi napról-napra s a pap remetelakának ablakai ezernyi családi otthonra nyílnak.
Végül a maga emberebb-ember mivoltának, egészsége, szelleme, lelke kincseinek utódokban való sokszorozásáról lemondva, a pont szerepét vállalja, amelynek folytatása nincsen. Élet belőle nem indul, gyermekek a portáján nem kacagnak; míg iskolában, egyesületekben neveli a más emberek gyermekeit, őbenne halott a minden férfiban benne bujkáló édesapa. A lemondás annál nehezebb, mert a gyermekeket kereszteli, tanítja, gyóntatja, mint lelkiatya vezeti, és mert őbelőle éppen papi kvalitásai miatt igazibb és jobb édesapa lenne, mint száz másik közül kilencvenkilencből. Testvér, a férfit meg nem fojthatod magadban, az el nem ég az áldozat-máglyán. Ebből az áldozatból kereszt lesz, amelyet életed végéig cipelni fogsz. Én, — a világi pap, rádobom a szerzetespapság életének zártságát és biztonságát.
A szerzetes lemond a világról és a kolostorba vonul; a világi papot Krisztus kiválasztotta a világból, de visszaküldi oda, hogy embertestvéreit tanításával, példájával és a szentségek erejével Istenhez vezesse. Ne vitatkozzatok arról, hogy melyik a tökéletesebb státus: a szerzetesé-e vagy a világi papé; a kettő között körülbelül olyan különbség van, mint a vártüzér és a rohambaka között.
Micsoda biztos vár a kolostor, a clausurás kapu, a megközelíthetetlen cellaajtó! Micsoda erő a szerzetestestvérek közössége, a sok intelligens főt és sok aszketikus élet formálta szívet összegyűjtő közös asztal, a jól felszerelt könyvtár, a kórus, a napirend, amely mint egy kényelmes, pontos hajó, viszi át az embert a nappalokon! Micsoda erő az engedelmesség fogadalma, amely megvédi minden túlzástól, erején fölüli megterheléstől és csak válogatott helyekre engedi s küldi! Micsoda úri könnyebbség a szegénységi fogadalom, amely kikapcsol életéből minden anyagi gondot! Az asztalt mindig terítve találja, a szobáját fűtve; ha új reverendára van szüksége, kéri és megkapja; nincsen gondja pénzzel, megélhetéssel, beszerzéssel, kopott ruhával, cipőjavítással, hiányzó drága könyvekkel. „Ők tesznek szegénységi fogadalmat és mi élünk szegényen!” — mondta tréfálkozva egy megboldogult professzor. Ha nem is a szó ilyen értelmében, de valóban előny a szegénység, amelynek nincsen nélkülözése és gondja! A szerzetes földi viszonylatban is kap néhány olyan értékes ajándékot az élettől, amelyet a világi pap nem remélhet. Elhagyja apját, anyját, családját és kap helyette egy másik, testvéri nagy családot, amelynek feje Krisztus, ahol az acies bene ordinata óriási erőt jelent minden egyes tagja számára.
A világi pap áldozatmáglyára dobja a gondtalan szegénységet, a világot tagadó elzártság békéjét, a fölötte álló felelős elöljáróból áradó biztonságot, a közösség erősítő hatását. Küldetése van a világhoz, így lesz mindenki szolgája; élete olyan ösvény, amelyen ezernyi láb tapos végig folyton. Szobája nyitott mindenki számára; napirendjét váratlan elfoglaltságok sűrítik és tágítják; bárki hívására otthagyja ebédjét, amelyet sok esetben egyedül költ el kapkodva, sietve; a breviáriuma hányszor késő éjszakára marad, s fel-alá járkálással meg hideg vizes mosakodással kergeti az álmot! Hányszor felkeresi, körülsettenkedi a kísértő és nincs más védelme ellene, mint a maga ellenálló akarata! Rátörnek az életgondok, asztalgondok, ruhagondok; cseng, zizeg a pénz és számolni kell, rakosgatni, fukarkodni, mert három havi fizetéséből sem tud megvenni egy reverendát; könyvvásárra, otthona szépítésére dehogyis gondolhat! Isten igáját húzza naphosszat és neki harcolnia kell azért, hogy a szentmisén kívül is meríthessen belőle, hogy naponta elmélkedni tudjon, s hogy olvasásra is jusson néhány perce…
Krisztus rohamkatonája áll az élet viharában és igyekszik töretlen, ép maradni, igyekszik elmélyülni, harcol a maga lelke üdvösségéért, nehogy beteljesedjék rajta az apostol félelme: míg másokat tanít, ő maga valamiképp elvetésre méltó legyen…
Lobog az áldozat-máglya, benne ég a világi pap nyugalma, békéje, biztonsága… De én tudom, hogyha majd megtépve, kopottan, kuszáltan hozzá érkezünk, a Mesternek lesz egy meleg szava, egy vitézségi érme az ő rohamkatonája számára…
— Máglyára dobom a világi örömöket, élvezetet, szórakozást. Az én élvezetem a zene, a könyv, a természet nyújtotta szépség. Ott kell forognom a hiúság vásárán, a heje-huja vidám emberek között; részt veszek fogadáson, díszebéden, ünnepélyen, megfordulok színielőadáson, majálison és tánciskolában, elmegyek egy-egy családi ünnepre is meg lakodalomba meg keresztelőre, de a megjelenésem olyan, mint a bálra kirendelt rendőrtiszté: ott is szolgálatban vagyok, s aki odarendelt, parancsoló nagyuram: a Kötelesség. Víg emberek között is őrzöm az erényt és hessegetem el a bűnt meg a kísértést; és ezt tudják mások is és kedvetlenség felhőzi a homlokukat, ha megjelenik közöttük a pap. Nem csábít a társaság, idegen a vigasság; az eszem akkor is azon a sokféle elfoglaltságon jár, amelyek otthon várnak reám. Aki rátette kezét a Krisztus ekéjére, a világi örömök felé hátra nem fordulhat többé…
— Áldozat-máglyára szórom a karriert, elismerést, magas állást.
Ha majd felszenteltek, főiskolai végzettségeddel egyszerű falusi káplán leszel és az maradsz tíz évig vagy még tovább. Régi osztálytársaid közben vígan másznak felfelé a boldogulás létráján. Aki mérnöknek ment, tekintélyes kezdő fizetéssel kap állást a gyárban, kiruházkodik, berendezkedik, megházasodik és két év múlva autóján arra járva, beugrik egy percre hozzád, hogy kezet szorítson, s te egy hétig harcolsz utána a néma vággyal, mert fáj az összehasonlítás. A tanár osztálytárs tíz év múlva igazgató, tekintélyes polgára, szellemi vezetője a városnak; — te káplán vagy falun. Az orvos házat vesz, szőlőt és autót s nagyszerű modern felszerelést. A kereskedő birtokot vásárolt és júliusban tenger mellé viszi a családját… Húsz év múlva magas állású urak, akiknek jövéséről-menéséről értesít az újság; s te ott állsz a plébániád ablakában és nézel kifelé és nem szabad sóhajtanod, mert áldozat-máglyára hánytad a földi boldogulást.
Másokat ünnepelnek, rendjelet tűznek a mellükre, címeket kapnak és legmagasabb elismerést; — te maradsz névtelen fekete pap. A munkádat ki látja? Kinek érdeke, hogy dicsérjen, emeljen? Kispapkorodban gúnyosan megnevetted, akik vörös öv után, kanonia után komikusan sóvárogtak; húsz év múlva nem győzöd majd lelkedben csitítani a türelmetlen várakozást, mert úgy érzed, régen megérdemelted volna mind a kettőt. Nagy lélek kell hozzá, nagy alázat és magaddal szemben irgalmatlan keménység, hogy ne fájjon az elmaradt karrier. Könnyű egy lelkigyakorlaton lelkesen elhatározni, hogy jutalmat csak Istentől vársz majd a túlvilágon, de ugyanezt az elhatározást frissen tartani húsz-harminc-negyven szürke éven át, amikor nem történik semmi veled és mindenki más föléd nőni látszik: ez nagystílű papi teljesítmény!
Lobog az áldozatmáglya. Rádobáltál egy csomó emberi értéket, emberséged válogatott termését, mint Ábel az ő oltárára és most szemmel, szívvel, lélekkel felnézel és felfohászkodol, ad Deum, qui laetificat iuventutem tuam…
És Isten válaszol.
Válaszol olyan bőkezű ajándékozással, hogy eláll tőle a lélegzeted.
Ó, az Isten nagyon gazdag adakozó! Ki bírna versenyt állni vele? Azt hitted naiv emberi gőggel, hogy te adsz neki, amikor apró emberi értékekről lemondasz a hivatásod érdekében? Nagyra nyisd a szemed és nézd, nézd, hogy elhalmoz természetfölötti adományaival és milyen dúsan kárpótol mindenért, amiről az ő szolgálata kedvéért lemondtál! Minden egy pontodért százat ad cserébe!
— Akinek élete szakadatlan tevékenység másokért s a nap gyilkos tempójú sodrásában lélegzetvételre sem állhat meg, úgyhogy élete maga a siető nyugtalanság, annak lelkében eláraszt olyan földöntúli nyugalmat, amelyet világi ember soha nem ismerhet.
Van ebben a lelkiismeret nyugalmából, amelyet csak az élvezhet, aki egész napját Isten szolgálatában pörgeti, és minden percét odaadva, becsülettel teljesítette a mai és tegnapi és mindennapi kötelességét. Van benne az Istenre támaszkodó földi vándor biztonságérzetéből, aki sziklára épít. Van a helyes úton járók behunyt szemű, meggyőződéses, nyugodt haladásából valami olyan megingathatatlan erő, mint az acélsíneken tovaszáguldó mozdony biztonsága. Van a gyermek nyugalmából, akit apja és anyja vezet kézenfogva: mitől félne? Van a háborús légierődök motorjának a végsőkig fokozott tevékenység egyenletes voltában rejlő nyugalmából: míg a gép hol tízezer, hol ötszáz méter magasságban siet tova és viharfelhőn, jégorkánon, ellenséges tűzön megy át és bombáz, harcol, figyel, fényképez, a motor minderről mit sem tudva olyan nyugodtan jár, mint amikor a gyárban a próbapadon futtatták órákon át. Van az apostol nyugalmából, aki ismerte Krisztust és csendes munkában, vándorlásban, sikerben, megveretésben vagy a mártírium kínjai közt mindig maga mellett tudja. A papi lélek mosolygós, felsőbbrendű nyugalmához nincsen hasonló a földön.
— Aki odaadta érette a magánéletét és vállalta az állandóan szolgálatban levés feszültségét, annak lelkét megtölti a megszentelő kegyelem magasabbrendű feszültségével, és olyan mértékben gazdagítja segítő kegyelmekkel, mint kevés embert rajta kívül.
A papot csak földi síkban nem lehet megérteni. Egyénisége képletét világiaknak nem is lehetne megmagyarázni, mert nem értenék; hiszen több benne a természetfölötti motívum, mint a földi.
A világi ember szép frázisnak gondolná Aranyszájú Szent János felejthetetlen mondását: „A papok itt a földön járnak, ebben a romlandó testben élnek, de az égi kegyelmek osztogatására nyertek megbízást s olyan hatalmat kaptak, amilyet Isten sem az angyaloknak, sem az arkangyaloknak meg nem adott.”
Vagy hogyan is értenék meg a dogmatika egyszerű mondatát a character sacerdotalisról, amely ontológiailag „természetfölötti alkat, mely a lelket Jézus Krisztus főpapi méltóságához teszi hasonlóvá”. Az egyszerű ember hogy is érthetné meg, hogy a Kovács boltosék fia, a Laci, akit pár évvel ezelőtt még elnadrágolt, mert kővel behajította az ablakát, miután pár évet iskolában, pár évet meg szemináriumban töltött, most egyszerre hazajön mint pap, s olyan hatalmat kapott, amilyen nincsen angyaloknak és arkangyaloknak sem, s hogy lelkében Krisztus főpapi méltóságához lett hasonlóvá?
Világi embernek a pap természetfölötti mivolta számára nincsen fogalmi kerete: ahogyan nem látja a láthatatlant, úgy nem értheti a számára érthetetlent. A két világ határán álló apostol-ember, aki belemagaslik a természetfölöttibe, dolgozik vele, osztogatja, benne él és ebben a világfölöttiségében belekarol az Istenbe, mindig is rejtély marad. Nem baj, ha rejtély! Az a fő, hogy tény, boldogító tény!
— Akitől elvette a közkatona felelőtlenségét, annak ad viszont olyan vezéri szerepet és olyan hatalmat, aminő nincsen még egy a földön; gyakorlásához pedig ad annyi bölcsességet, hogy sokszor magát a papot is megdöbbenti.
„Adatik nektek azon órában, mit szóljatok” — ígérte Krisztus az apostolokon keresztül minden papnak; és az oltártestvérek igazolhatják, hogy nincs egy sem közöttünk, aki megilletődötten ne tapasztalta volna ismételten, hogyan „szól belőle Atyánknak Lelke” olyan nehéz kérdésekben, ahol az ember tudománya megáll. Csodálatos megvilágítás, belső sugalmazás sűrűn ismétlődő élménye a papnak. Ez adja nyugalmát, amikor gyóntatószékbe ül vagy ha az ajtaján kopogtatnak; hiszen sohasem tudhatja, a következő percekben micsoda elrémítő mélysége tárulhat eléje egy veszendő emberi életnek.
Én minden kopogtatásnál, mielőtt a „szabad!”-ot kimondom és minden gyónóváltásnál csendesen fohászkodom az Isten segítségéért annak a feladatnak megoldásához, amely most lép be az ajtómon; és huszonöt évi papi működés után állíthatom, hogy soha Isten segítségében meg nem csalatkoztam. Kell is ez a felsőbb belekapcsolódás, mert a pap kezén a legszürkébb hétköznapokon is megrendítően nagy dolgok futnak át. A miniszterelnök egy ország sorsát intézi; a vezérkar főnöke egy hadsereg s egy egész véderő történelmi súlyú szerepéről dönt; mindez eltörpül a pap felelőssége mellett, aki halhatatlan lelkek örök üdvösségének kulcsát tartja a kezében. Az élet minden gondja, problémája körülzsongja őt. Percenkint százával mozdulnak emberek úgy, ahogyan ő irányította őket; élet és halál mezsgyéjén otthonosan mozog; a mezsgyéntúli világ üzeneteivel át- meg átfűzve a földi életet, fellebbezhetetlen ítéleteivel, hittel fogadott tanácsaival, kemény szóval hirdetett magasabbrendű törvényeivel sokkal intenzívebben dirigálja azt, mint bármilyen hivatalos hatalommal rendelkező nagyúr. Az egyszerű fekete papok életet és történelmet mozgató tényezők!
— Aki áldozat-máglyára tette a házasélet ajándékát, a bonum remediit, annak a küzdelemmel fegyelmezett tisztaság ezer áldását adja az Úr.
A biológia vonalán: a fel nem használt s el nem pazarolt életnedvek: ondó- és szexuálhormonok legnagyobb része felszívódik a szervezetében és egészségét, ruganyosságát, életerejét sokszorosan megnöveli minden más, nem megtartóztatásban élő férfival szemben. Ezért „jól konzerváltak”, „örökifjak” a katolikus papok. — Szellemi vonalon: a szerelem és a párzás egész komplexumától mentes emberi elme frissessége, munkaereje és termékenysége sokkal nagyobb, mint a házaséletet élőké vagy az agglegényeké. — Akarat-vonalon: az ősemberi ösztönnel való harcban győzelmessé edzett akarat előtt nincs megoldhatatlan feladat vagy leküzdhetetlen akadály. — Lelki élet vonalán: hallgasd Szent Ágostont: „A tisztaságban angyali életet élünk; a tisztaság megnyitja számunkra az eget, s általa az angyaloknak leszünk polgártársai.” — Az apostoli működés vonalán: senki olyan szuggesztív erővel nem hirdetheti a kegyelemmel segített emberi akarat győzelmét mindenféle rosszra-kísértés fölött, mint a pap, aki a legnehezebb kísértések tüzét egy életen át töretlen állja. Így lesz a keservesen őrzött és védett tisztaság egész papi életünk egyik legnagyobb erőforrásává.
Akinek élete Isten iránti áldozatkészségből „rím nélküli bús, csonka sor” marad, mert önmegtartóztató életében az ember természetes kiegészülés-igényét senki nem fogja megelégíteni, azt felsőbbrendű, kegyelmi vonalon maga az Isten egészíti ki. Nem marad félember, mint az agglegény, aki meg nem találta másik felét és ezért eleven torzó marad halálig; sőt emberebb ember, több a házasnál is! A test igényét megtöri magában, hogy felszabadítsa és erőssé tegye a szellemet s a lelket; a szellem és a lélek vonalán nyer a sajátos szentségi kegyelem erejével olyan magasabbrendű kiegészítést Istentől, amely nemcsak az önmagában való elégtelenség tudatát szünteti meg, hanem valósággal a katolikus értelemben vett übermensch öntudatát adja. Az ember testből és lélekből áll; a lélek átjárja és élteti a testet; — a pap teste szent kehellyé válik, amelyből kimagasodik és kicsordul az Isten kegyelmével óriássá erősített lélek. Ezért írja III. Ince pápa: „Az áldozópap középhelyet foglal el Isten és az ember között: az Isten alatt, de az ember fölött áll; kisebb az Istennél, de nagyobb az embernél.”
— Akiben megszakad az élet folyama, mert hivatása kívánta áldozatos lemondásból soha gyermekáldásban folytatását, sokszorozását meg nem találhatja, annak szellemi és lelki síkon csodálatos, átértékelt önmaga-sokszorozását biztosította az Úr. Szószéken, katedrán, előadóasztalnál, könyvekben, mindenféle írásban, de egyszerű beszélgetésben vagy tanításban is nemcsak az evangéliumot hirdeti, hanem egyúttal a maga szellemének és lelkének kincseit is szórja és mindenegyes hallgatójában vagy olvasójában nemcsak az igazság, hanem ő maga is tovább él… Egy-egy jól sikerült prédikáció után a pap szellemének, tudásának sziporkáit viszi haza magával sok száz lélek. Egy jó könyvében ezernyi helyre bekopogtat, hogy minden olvasójában életté váljanak az ő gondolatai. Egy markáns papi egyéniség az egész falura vagy városra rányomja a maga bélyegét, és a hívők lelki élete évtizedekkel halála után is még áldásos munkájának nyomait hordozza. Non omnis moriar! Lelkekben, életben, Isten vetésében sokszorozza magát és él tovább a pap. „…halhatatlan az emlékezete, mivel ismeretes Isten és az emberek előtt.” (Bölcs. 4, 1.)
— Aki a szerzet zárt vára helyett beleveti magát az élet árjába, hogy kézitusában harcoljon Uráért, annak ad az Isten gyönyörű függetlenséget és szabadságot.
Bár az Egyház fegyelmének és az engedelmesség törvényének bilincsei nyűgözik, mégis páratlan a világi pap szabadsága, aki egyedül Istennek felelős. Aktákat lehet ellenőrizni és gépi vagy kézi produktumokat; munkában töltött időt meg lehet mérni és a vizsgán meg lehet győződni róla, hogy eredményesen tanította-e a kijelölt anyagot; de a lélek síkján lelkiismereti felelősséggel végzett munkát ki ellenőrzi? Ki lát be a gyóntatószékbe? Ki lesheti meg a négyszemközti csendes beszélgetéseket? Ki tud a Nikodémusok látogatásairól? Vagy megmérheti-e valaha az ember a szép élet s a jó példa hatását? A pap munkájáról nem lehet statisztikát csinálni, sem hosszú rovatokat adatokkal kitölteni, mert a léleknek nincsenek adatai.
Az Egyház papjainak messzemenő szabadságot enged próbálkozásokban is, új kísérletekben, bátor kezdeményezésekben. Ha küzdelemről van szó, a harcmodor megválasztását rájuk bízza. A papot nem köti napirend, sem a család rendje, sem a közös élet korlátai. Ha apostoli buzgósága túlzásokra ragadja, Isten az egyetlen, aki számon kéri és hiszem, hogy megdicséri érte. Egészségéért egyedül Istennek felel; nem kell tekintettel lennie feleségére, gyermekére, család érdekére. Ha mint a kandeláberre helyezett gyertya, elég az Úr szolgálatában, ki tesz neki szemrehányást, hogy miért nem kímélte magát? Ha férfiereje teljében összeroppantotta a kíméletlen munka, a dicsőség koronája várja érte odafönt. Ez a függetlenség és szabadság az, amely energiát és munkát sokszorozó fanatikusokat nevel és a papi élet nagyszerű hajráját diktálja.
— Szórakozás, élvezet és világi örömök helyett ad az ő szolgájának az Isten objektív örömöket.
Ó, ne higgyétek, hogy a pap meglehet öröm nélkül is! Ha valaki, akkor az evangélium magános munkása szorul rá az örökkévaló boldogság előízét hozó, itt-ott felcsillámló apró örömökre. Valahány levelet papok számára írok, mindig ezzel a kívánsággal fejezem be: Adjon neked az Isten sok papi örömöt! Kiszáradunk és „besülünk”, mint a nem olajozott autómotor, ha örömtelenül kellene végeznünk az evangélium agitátorainak nehéz munkáját.
De nem kell attól félnünk, hiszen mieink az objektív örömök! A jól teljesített kötelesség derűje. Jótettek diadalmas öröme, hiszen életeket mentettünk, lelkeket szabadítottunk a kárhozattól, otthonokat őriztünk meg a széteséstől, fogantatás előtt és az anyaméhben halálra ítélt gyermekeket hányszor visszaparancsoltunk az életbe! Hányan lettek jobbak, mert velünk találkoztak! Hányan áldják csendes imában a nevünket! Rózsa nyílik a pap lába nyomában, mint a mesebeli csoda-tevőnek. És nem öröm az, ha a lelkekben kinyílik az evangélium? Ha látjuk, igen, látjuk járni Krisztust az utcán, az iskolában, a munkáslakásban? Ha győz a jó, a mi erőfeszítéseink árán győz! Ha a Sátán-úr újra meg újra vereséget szenved, s mi forgattuk ellene a kardot s a keresztet… Milyen vigasság a lélekben, ha egy-egy gondolatunk szép kibontakozását látjuk! S a holtra fáradt ember szívében hogy kinyílik az örömvirág, ha azzal az öntudattal indulhat pihenni: Sikerült! A siker öröme, a hódítás öröme, a jó diadalának öröme, Krisztus hódításának öröme, a katolikus Egyház győzelmeinek öröme mind a mienk! Tele van a papi élet örömmel!
— És hogy a karriert odadobtuk? Ki bánja? Kell-e magasabban ívelő karrier, mint munkásélet végén az örök boldogság? S kinek tartogatná Isten, ha nem az ő hűséges papjának, aki az életét, mindenét neki adta? Nem vagyunk szentek, nem vagyunk jók, küzdő, vergődő emberek vagyunk magunk is; de nagyon szeretjük és hűségesen szolgáljuk az Úr Jézust. És én hiszem, hogy egyszer, az élet végén majd lemásolhatom az Apostol végrendeletét: „A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást futást bevégeztem, a hitet megtartottam, készen vár már reám az igazság koszorúja, melyet megad nékem azon a napon az Úr, az igazságos bíró…” (II Tim. 4, 7—8.)
Mondd, Testvér, nem gyönyörű dolog-e papnak lenni?
Nem igaz-e, hogy „Deus laetificat iuventutem meam…”?
De az ifjúság elmúlik és elkopik az ember, felmorzsolódnak az erők, megöregszik a pap… Ó, nem úgy, mint az öreg szerzetes: a legkedvesebb kolostorban, tisztelettel körülvéve, békés öregségben készülget a nagy találkozóra. A világi pap, ha megöregszik, megrokkan; a maga ezerfoltos, kopott reverendájában, csekély nyugdíjából alig éldegélve, csupa optimizmus naiv jóságával, élet kifacsarta tört emberségében, senkitől meg nem becsülve, sokaktól megmosolyogva, az ifjúságtól lesajnálva kacsázik lassan a sír felé… A szíve telve tapasztalattal és kegyelem ihlette emberi jósággal; a lelke telve hálával Isten iránt és vágyakozással odaátra. Betegségében, szegénységében, névtelen, szürke, öreg életében egyedül Isten deríti fel. Olyan megható az öreg pap vallomása: készülök, elmegyek Istenhez, ki megvidámítja az én öregségemet… Ad Deum, qui laetificat senectutem meam…
