XLVIII.
Noha a bűntény csaknem lesújtóan nyilvánvaló volt is, mégis valahányszor már-már befejezettnek gondolta az ember a vizsgálatot, a zsidók cselszövényeikkel újból összebonyolították s addig elnyújtották a pört, míg csak olyan megoldást nem nyert, amely teljesen megfelelt kívánságuknak. Üzelmeikkel fölforgatták s fenyegetéseikkel meg akarták félemlíteni nemcsak a bíróságot, hanem egész Magyarországot. Egész kötetre rúgna mindannak leírása, amit a vádlottak megmentése érdekében cselszövényeikkel, pénzükkel, hamis tanúkkal és sajtójukkal elkövettek. Itt néhány pontba összefoglalva csak a főbbeket említjük.
1. Már az első vizsgálóbíró, Bóth Menyhért a vádlottakra súlyosan terhelő tényeket állapított meg. Bóth azonban pénzzavarokkal küzdött, nyakig adós volt. Főhitelezői zsidók voltak és ezek alkudoztak vele s szorították, hogy a zsidók javára működjék. Mivel hirtelen kifizette adósságait, s a vesztegetés kiderült, fegyelmi vizsgálatot kellett ellene indítani: ő azonban nem várta meg ennek kimenetelét, hanem öngyilkossá lett.
2. Utódját, a jellemszilárd Bary József vizsgálóbírót nem tudták a zsidók megvesztegetni s azért mindenképpen azon voltak, hogy gyanúsítsák, rágalmazzák. Bary azonban megingathatatlanul becsületesen s pártatlan igazságossággal tovább teljesítette kötelességet, habár munkáját a perben szereplő ügyészek is megnehezítették. Ez utóbbiak közül az első agyonlőtte magát, mert ama gyanú terhelte, hogy a zsidók megvesztegették; a másik kettő ellen fegyelmi vizsgálatot kellett indítani, mert tanúkat fogadtak föl Bary vizsgálóbíró ellen. Barcza rendőrbiztos Szeiffert Ede főügyészi helyettes titkos megbízásából utazgatott, mindenütt kémkedve Bary ellen, anyagot gyűjtögetve a terhelő tanúk ellen és a vádlottakat mentő tanúkat, keresgélve.
3. Mint közvádló nem a rendes nyíregyházi ügyész szerepelt, hanem Szeiffert Ede, egy erdélyi szász, akit a főügyész erre külön megbízott. Szeiffert pedig teljes erővel nekifeküdt a vádlottak tisztázásának, kényszerítve őket, vallják be, hogy beismeréseik kínzás által lettek kicsikarva, amit azonban nem lehetett kimutatni. Szeiffert tehát ahelyett, hogy ügyészi hivatalából kifolyólag megindokolta volna a vádat és a vádlottak ellen járt volna el, valóságos védőbeszédet mondott. Igazolni, mentegetni iparkodott a vádlottakat és vádat emelt ezeknek állítólagos üldözői, nevezetesen Bary (!) vizsgálóbíró ellen. Még a törvényszéket is élesen megrótta. A királyi főügyészi helyettes magatartása és eljárása nemcsak megdöbbenést keltett, hanem olyan botrányos volt, hogy interpelláció tárgyát képezte a képviselőházban, sőt a nyíregyházi törvényszék tizenkét keresztény ügyvéde memorandumot intézett az igazságügyi miniszterhez, dr. Pauler Tivadarhoz, amelyben a többi között azt mondják, hogy «a közvádló álarca alatt egy védő szerepel, aki azon van, hogy összezavarja és elnyomja az igazságot» és követelik e szánalmas embernek eltávolítását. Mindez azonban mit sem használt az egész elzsidósodott sajtó által támogatott hűtelen tisztviselővel szemben.
4. A zsidók szennylapokban, névtelen levelekben és nyomtatványokban meghurcolták a vizsgálóbírót, törvényszéki elnököt; tisztességes múltú és feddhetetlen jellemű egyéneket s megrágalmaztak mindenkit, aki csak bűnpalástolásokra nem volt megnyerhető. Különösen jellemző rájuk nézve az is, hogy midőn Bary vizsgálóbíró ravasz fogásukat ignorálta, meginterpelláltalták az igazságügyi minisztert, hogy miért nem indíttat a megtámadott bírói reputáció érdekében sajtópert a vizsgálóbíróval.
5. A vádlottak ügyének védelmére a zsidók fölfogadtak ötöt az ország legfurfangosabb ügyvédei közül. Ezek az ügyvédek hihetetlen arroganciával léptek föl és a panaszok és tiltakozások egész árját zúdították a nyíregyházi törvényszék becsületes elnökére, Kornis Ferencre. Minden tanúról, aki kedvezőtlenül vallott a vádlottakra nézve, kijelentették e védők, hogy be van tanítva, sőt nem átallottak egy «tanúkat betanító bandáról» is beszélni. Ez a szinte mesés vakmerőség könnyen megérthető, ha szem előtt tartjuk a zsidóság óriási elhatalmasodását hazánkban és hogy Tisza Kálmán miniszterelnök különös buzgalommal fogta a zsidók pártját, sőt a per folyamán többrendbeli túlkapást engedeti meg magának az igazságügyi miniszter reszortjába.
6. A meggyilkolt Solymossy Eszter anyját a zsidók egyrészt úton-útfélen büntetlenül szidalmazták, másrészt elhalmozták mindenféle megvesztegető ajánlatokkal; de az anyai szívet nem sikerüli megvásárolniuk. Így például Lichtmann József («Jaszli úr») arra akarta őt rávenni, hogy egy leányi fogadjon el Eszter helyett, amiért azonnal 1000 forintot felvehetne a zsidóktól. Ezen vesztegető kísérletért Lichtmann a bíróságtól kérdőre vonatván, mindent tagadott, annyit azonban mégis beismert, hogy «nem 1000, hanem csak 300 forintról beszélt Solymossynénak, melyet azért kapna, ha sikerülne Esztert előkeríteni». Ez épp oly ravasz, mint lelketlen szándékból egyúttal a bűntudat is kikandikál: a szülőt leánya keresésére ösztönözni akkor, midőn minden jel és bizonyíték is arra vall, hogy a leány nincs már az élők között.
7. Scharf Móricról, aki őszintén, öntudatosan és határozottan vallott be mindent, amit látott és szívósan ragaszkodott igaz vallomásához, azt a hírt terjesztették, hogy őrült volt; és megkísérlették vele érintkezni a börtönbe csempészett zsidó iratú papírok útján. — Móric magatartása, a fiúnak atyja iránt való fellépése mindenesetre elszomorító jellegű, mert hiába: az apu csak apa marad bármilyen körülmények között. De azért a fiú mégsem nyilvánítható őrültnek. Amikor oly határozottan vall egy épelméjű fiú az apa ellen, ott azt kell következtetni, hogy olyasminek, olyan rémtettnek kellett történnie, ami az apát is megutáltatta a fiúval. — Különösen figyelemreméltó körülmény, hogy Bary vizsgálóbíró egy ízben meg akarván győződni, nem hazudott-e mégis ez a fiú, Nyíregyházán maga elé rendelte s azt mondta neki: «Móric, nem mondtál igazat; Eszter él, itt van a másik szobában». Mire Móric azt válaszolta: «De hiszen kérem alássan, akinek egyszer a nyakát elvágják, az többé fel nem támad s nem lehet itt».
8. Megpróbálták a vizsgálóbírótól a periratokat ellopni, betörés, útján behatolván a vizsgálóbíró házába.
9. A védelem javára alattomos módon kicserélték a zsinagóga ajtajának zárát, illetőleg megváltoztatták a kulcslyukat, hogy így bebizonyíthassák, hogy Móric kívülről semmit sem láthatott.
10. Cinikus vakmerőséggel a bűnperben való bíráskodást illetékes fóruma, a nyíregyházi királyi törvényszék kezéből ki akarták ragadni, mint amelynek megvesztegethetetlen pártatlanságán terveik és céljaik kudarcot vallottak és egy ínyük szerinti törvényszéket akartak delegáltatni. Midőn pedig az igazságügyi miniszter önérzetes válaszával törekvéseiket visszaverte, szennylapjaikkal megtámadták magát az igazságügyi minisztert, kétségbe vonva igazságérzetét, jogtudományát, a minisztériumában működő erők képzettségét, tisztességét s antiszemitizmust fogva reá.
11. Kitűztek 5000 forint jutalomdíjat Solymossy Eszter megtalálására és az élő és holt ál-Solymossy Eszterek egész seregét vonultatták föl, amely csalás a bűn elpalástolása s a törvényszék félrevezetése céljából történt.
Majd a szomszédos Nagyfaluban, majd a somogy-megyei Bogláron, utóbb a szatmár-megyei N.-Tarnán, Kassán, Mármarosban s másutt híresztelték, hogy Eszter ott van és él. Persze mindez hazugságnak, merő ámításnak bizonyult.
A holt ál-Solymossy Esztereknél minden törekvésük oda irányult, hogy egy minden seb nélküli hullát előteremtsenek, amelyet elismertetve Eszter hullájának, elhitessék, hogy a kis leány öngyilkossá lett… Eszter, az egészséges, életvidor, ártatlan s romlatlan leányka öngyilkos! E hullacsempészetek folytán keletkezeit újabb és újabb vizsgálatokkal olyan zűrzavart és bonyodalmat csináltak, amelyben a megzavart és megtévedt tisztánlátás megfeneklett.
