XLIX.
A főkísérlet egy nyilvános házból való személynek hullájával történt, amelyet a mármarosi kórházból elloptak s Tisza-Eszlárral átellenben a Tiszába dobtak, ahonnan aztán másnap, június 18-án Tisza-Dada alatt a Csonkafüzesben «merő véletIenből» kihalászták. A vízbedobás előtt pedig e hullát felöltöztették Eszter ruháiba (ami szintén azt bizonyítja, hogy azok a zsidók kezei között voltak), sőt balkarjára kötötték még a bevásárlásnál használt s kék festéket tartalmazó kendőt is, mintha bizony Solymossy Eszter, ha csakugyan öngyilkossági szándékból a Tisza hullámai közé vetette volna magát, képes lett volna önmagának a festékes kendőt két vagy több görccsel erősen bal karjára kötni.
A zsidók ezzel is felsültek, mert az álhulla annyira különbözött Esztertől, hogy sem Eszter anyja, sem nővére, sem fivére, sem a legközelebbi rokonai és ismerősei nem ismertek rá a holttestben Eszterre, pedig egytől-egyig külön vezették a megszemléléshez, nehogy összebeszélés történjék. Eszter még csak 14 éves, fejletlen, parasztmunkák között nevelt és ártatlan leány volt, míg ellenben a talált hulla, eltekintve attól, hogy Eszternél jóval magasabb volt, teljesen kifejlett, 18-24 év közötti s éppen nem «ártatlan» nőé volt. A kezek és lábak úriasan kicsinyek, a körmök gondosan ápoltak voltak, a lábujjakon tyúkszemeket lehetett látni, amely körülmény mindenkor cipőviselésről tanúskodik; márpedig Solymossy Eszter a tisza-eszlári parasztleányok szokása szerint mezítláb járt. Továbbá az álhullán a derék vállfűző (Mieder) viselésről tanúskodott, ami a parasztnőknél nincsen szokásban. Igen fontos továbbá azon körülmény, hogy az álhullán sem külerőszak nyomai, sem vízbefúlás jelei nem voltak konstatálhatok s hogy az legfeljebb 6-8 nap előtt halhatott meg s csak pár nap óta lehetett a vízben. Solymossy Eszter pedig azelőtt három hónappal tűnt el, amely idő óta a festék is megsemmisült, ő maga pedig még inkább a felismerhetetlenségig feloszlásba ment volna.
Így hangzott a két orvos és a sebészek véleménye, akik a holttestet felboncolták. Nyilvánvaló tehát, hogy itt a törvényszék félrevezetése céljából hullacsempészet történt, amit két vádlott zsidó tényleg be is ismert, a végtárgyaláson azonban visszavonták ezt a vallomásukat.
A zsidók otromba fogásukkal arra számítottak, hogy egy Eszter ruhájába bújtatott hulla látására az anya szemei el fognak káprázni, kitörő fájdalommal zokogva-sírva reá borul a hullára s abban saját leányát elismervén s megsiratván, ki merné akkor kétségbe vonni, hogy az nem Solymossy Eszter hullája volt? Ez a várt, de be nem következett jelenet a védelemhez a rabulisztikai érvek egész kincsesbányája lett volna.
A legrikítóbb világításba helyezi ezt a szívtelen játékot azon körülmény, hogy özv. Solymossynét előzőleg egy zsidó asszony meg akarta vesztegetni, azzal állítván be hozzá: «Solymossynécska, de sok pénzt kapna maga, ha leánya megkerülne». Úgy látszik, a szegény asszonyt elő akarták készíteni arra, hogy a küldendő álhullában a csengő pénz csábító hatása alatt ismerje föl saját leányát. Ámde Solymossyné, ha szegény is, de becsületes, jellemes keresztény nő volt…
Akik Móric leleplezései után még kételkedtek a zsidók bűnösségében, azokat a tisza-dadai álhulla csempészete határozottan meggyőzte afelől.
Meg kell még említenünk, hogy ezt a csempészetet megelőzőleg Tisza-Dob alatt találtak a halászok egy fejetlen női hullát, amelyet azonban egy tisza-dobi zsidó megvesztegetése folytán elrejtettek. A halászok kihallgatása eredményre nem vezetett, a hulla nem volt többé megtalálható s a vizsgálat meghiúsulása folytán máig is rejtély e fejetlen hulla története. Általános azonban a vélemény, hogy ez volt a szegény Eszter hullája, amelyet a zsidók lefejeztek, hogy ne legyenek láthatók a nyakán ejtett bemetszések.
A zsidók a vádlottak érdekében elkövetett mindezen üzelmeikkel annyi időhöz jutottak, hogy a per csak 14 hónapra (435 napra) az áldozat eltűnése után, vagyis 1883. június hó közepén nyílt meg.
A tárgyalás tartama alatt (1883. június-augusztus 3-ig) rendkívüli aranyforgalom volt Nyíregyházán. Hat hét alatt a posta csak néhány német város küldeménye gyanánt 152 000 frankot fizetett ki… Franciaországból 55 000 frank érkezett… Végül három kiküldött magával hozta az «Alliance Israélite Universelle» tartalékösszegét, amelynek nagyságáról fogalmat szerezhetünk, ha tekintetbe vesszük, hogy e kiküldötteknek csak egyike, nevezetesen az, aki Frankfurtból jött, egy 250 000 frankról szóló hitellevéllel volt ellátva…
«Íme — írta Fromm az »Univers«-ben – hát ebből fizették ki az egész Magyarország valamennyi Booth Menyhértjének minden adósságát.»
Ez fejti meg azt is, miért tudtak a zsidók annyi mentő tanút találni s hogy miért lehetett csak 13 hónapi «vizsgálat» után megkezdeni a tárgyalást. Nem egy tanú beismerte, hogy a zsidó aranyak miatt tanúskodott úgy, ahogyan tanúskodott s hogy utóbb felébredvén bennük a lelkiismeret, alig várják, hogy visszavonják szavukat. Két hamis tanú öngyilkossá lett még a végtárgyalás befejezése előtt…
Rotschild fenyegetőzött, hogy megvonja a hitelt Magyarországtól, ha nem fölmentéssel végződik az ügy; s Tisza Kálmán miniszterelnök e célból titkos utazásokat tett Nyíregyházára.
A végtárgyalás, amely 1883. június hó közepén kezdődött, körülbelül hét hétig tartott. Augusztus 3-án lett kihirdetve az ítélet, amely — miként azt a zsidóság üzelmei után sejteni lehetett — a vád alá helyezettek teljes fölmentése volt, nevezetesen: Schwarz Salamon sakter, Buxbaum Ábrahám tanító és Braun Lipót sakter, úgyszintén Wollner Hermann koldus a gyilkosság vádja alól; Scharf József egyházfi, Junger Adolf földbirtokos, Braun Ábrahám napszámos, Lusztig Sámuel kereskedő, Weiszstein László bérlő, Taub Emmanuel móhel a gyilkosságban való részesség bűntettének vádja alól; Vogel Amsei tutajos, Szmilovics Jankel napszámos, Herschko Dávid tutajos, Grosz Márton bérlő és Klein Ignác napszámos a bűnpártolás vétségének vádja alól mentettek föl.
A törvényszék fölmentő ítéletének létrehozása körül «hallatlan érdemeket» szereztek: Eötvös Károly, Friedmann Bernát, Funták Sándor és Haiman védők. Nem egy elfogult filoszemita is megfejthetetlennek találta az ügyész eljárását e perben és a törvényszék fölmentő ítéletét, amikor a tények kérlelhetetlen logikája szinte kiabálva követelte volna a vádlottak elítélését.
Minthogy a magyar közvélemény az előzmények után szilárdul meg volt győződve, hogy Solymossy Eszter vérgyilkosságnak esett áldozatul, azért a vádlottak felmentése országszerte nagyfokú elkeseredést szült s az ítélet kihirdetését követő napokban Budapesten s különösen Sopron, Pozsony s Zala megye több városában zavargások voltak és a fölmentettek kénytelenek voltak elhagyni az országot. Scharf Móric, a koronatanú, akit augusztus 7-én visszaadtak atyjának, sem maradhatott Tisza-Eszláron; nemsokára Amsterdamba került, ahol gyémántköszörüléssel foglalkozott 1899 tavaszán bekövetkezett haláláig.
Följegyzésre méltó, hogy a hitsorsosainak pártfogásáról s azok iránt tanúsított áldozatkészségéről nevezetes londoni híres zsidó bankár és angol főnemes, Montefiore Mózes (1885), akit már a damaszkuszi pernél volt alkalmunk megismerni, a tisza-eszlári per alkalmával (amelynek «lefolytatására» nagy összegeket áldozott) a magyarországi zsidósághoz (vagy zsidó sakterokhoz) egy felhívást, illetőleg kiáltványt intézett, amelyben inti s figyelmezteti őket, hogy haladjanak a korral és ne zárkózzanak el a modernebb nézetek elől. Ki lehetett olvasni a sorok közül, hogy damnálni akarta a vérre vonatkozó szerencsétlen balhiedelmet.[232]
A végső szót a tisza-eszlári ügyben az osztrák parlamentben mondták ki 1899. november 10-én. Schneider képviselő az egyik ülésen szót kérvén a polnai vérgyilkosság tárgyában, szemlét tartott a legutóbbi idők vérgyilkosságai fölött s ez alkalommal a tisza-eszlári esetre vonatkozólag a következőket mondta el:
«Ma, midőn az az ember már meghalt, mi sem akadályoz többé, hogy elmondjam önöknek, miképpen magyarázta meg ő a fölmentést. Ugyanis Andrássy grófot — ő az, akiről szólni akarok[233] — megkérdezte valaki ez ügyben, ezt a kérdést intézvén hozzá:
»— Hiszi ön, hogy az rituális gyilkosság volt?
— Természetesen — felelte Andrássy —, nincs benne semmi kétség; ez bebizonyított tény, nincs egyáltalán mit vitatkozni erre vonatkozólag.
— De hát akkor miért mentették fel őket?
— Oh — szólt Andrássy — hát azért, mivel az elítélést követő napon a nép bizonyára agyonütött volna 20 000 zsidót, azután pedig, ki ad nekünk pénzt, ha nincsenek kéznél a zsidaink?
…Íme — folytatta Schneider —, íme a tisza-eszlári fölmentő ítélet magyarázata. Kiáltások balról: »Kinek mondotta ezt Andrássy?« — Lichtenstein herceg fölemelkedve: — Nekem mondta! (Óriási hatás. Hosszú mozgás.)»[234]
Valóban, azok számára, akik nyitott szemmel nézik a dolgokat s tudnak gondolkozni, nincs jellemzőbb s tanulságosabb per, mint éppen a tisza-eszlári.
És mégis szinte látjuk a fölmentő ítélet kihirdetésén triumfáló ellentábor vigyorgását, halljuk cinikus szavait: Az ártatlanság bírói úton nyert megállapítását!…
No igen, a bíróság elegendő terhelő bizonyítékok hiányában természetesen nem tehetett mást, minthogy a vádlottakat fölmenti. De hogy miért nem juthatott a bíróság elegendő terhelő bizonyítékok birtokába, arra feleljenek a triumfálók!…
[232] Lásd A. v. O. «Zur Frage des jüdischen Ritualmordes» című értekezését a «Historisch-politische Blätter für das katolische Deutschland». 1900. évf. I. köt 821 old. jegyzet.
[233] Id. Andrássy Gyula gróf tudvalevőleg 1890-ben halt meg Voloscában.
[234] Alb. Monniot «Le crime rituel chez les juifs». Paris. 1914. 276-277. oldal.
