AZ EGYHÁZ A VÁDLOTTAK PADJÁN
NÉPELLENES, „ÚRI” EGYHÁZ
Vajon mégis nem inkább az Egyházat terheli-e a felelősség? Talán az Egyház maradi volt s nem méltányolta a nép jogos kívánságait. Talán a gazdagok pártján volt s a nép érdekeiért nem szállt komolyan síkra. Nem ezért talált-e a szabadkőmívesség s a kommunizmus egyházellenes propagandája termékeny talajra a spanyol földön? És így végeredményben mégis az Egyház is felelős lenne a történtekért?
Mi igaz ebben a vádban?
Való, hogy az Egyház szembeszállt a népi mozgalommal, ha a Népfrontot annak lehet nevezni. Csakhogy mit tehetett egyebet, amikor a Népfront kezdettől fogva harcot indított az Isten jogai, a lelkiismeret és a vallás minden törvénye ellen? Nem volt-e az Egyház köteles arra, hogy felemelje tiltakozó szavát az ilyen mozgalom ellen? Az Egyház azonban soha, még a saját védelmére sem fogott fegyvert. A vörösök vádja, hogy a kolostorokban és templomokban nagy fegyverrakományokat találtak, a mesemondó fantázia merész szüleménye. Soha sehol nem találtak papoknál és szerzeteseknél egyetlenegy fegyvert sem. Az Egyháznak mégis pusztulnia kellett, pedig itt is, mint mindenütt, a népnek jótevője, pártfogója s a gazdasági kizsákmányolással szemben egyetlen védője volt. Ha meg nem kötik a kezét és ha megfogadják a Quadragessimo anno intő szavát, Spanyolország a szociális igazságosság uralmát már régen megvalósította volna.
A püspöki kar közös pásztorlevele felemlíti, hogy külföldön többször kérdezték, igaz-e, hogy az Egyház Spanyolországban a legnagyobb földesúr s a spanyol földnek csaknem egyharmadát tartja a kezében. Ennek a kérdésnek már a feltevése is nevetséges és elárulja a kommunista propaganda hazudozó módszerét. Valóságban az Egyház Spanyolország területén a sok szekularizáció után teljesen szegény lett, papjai szinte nyomorogtak, legtöbbnek évi fizetése magyar pénzben 1000—1500 pengő között mozgott. A megmaradt egyházi földbirtokok, az összes földbirtokoknak alig néhány százaléka, mint mindenütt, itt is elsősorban a népművelés, nevelés és jótékonysági intézmények szolgálatában állott. Az 1931-es forradalom azonban még ezeket is rég elvette már az Egyháztól. Rosszakaratú állítás tehát az, hogy a nép le akarta rázni a gazdag Egyház uralmát s azért kelt fel ellene. A templomokban, igaz, nagy műkincsek halmozódtak fel; de ezt a spanyol Egyház, mint elidegeníthetetlen nemzeti vagyont őrizte és tartotta fenn az istentisztelet céljaira.
Egy keresztény újság is felhozta azt a vádat, hogy a nép azért idegenedett el a papságtól, mert ez nem a népből, hanem a felsőbb osztályokból került ki és mert a szentségek, pl. a keresztség kiszolgáltatásakor magas díjakat szedtek. Az első vádra azt feleli a püspöki körlevél, hogy a különféle szemináriumokban 1935-ben így oszlottak meg a kispapok atyjuk foglalkozása szerint: 7401 közül csak 6 származott nemesi családból, 115 vagyonosabb családból, 7280 pedig kimondottan egyszerű család sarja volt. Ami a magas stólát illeti, az igazság az, hogy talán tízezer gyermek közül egyre esett kereszteletlen, tehát nem valószínű, hogy a „magas” keresztségi stóla bárkit is visszariasztott volna, annál kevésbé, mert a szegények gyermekeit ingyenesen keresztelték, sőt a nem szegényektől is csak egészen jelentéktelen csekélységet kértek.
„A POLITIZÁLÓ KATOLICIZMUS”
A másik vád a katolikus Egyház ellen az, hogy „a múlt évek pártharcaiban nem őrizte meg semlegességét, hanem maga is pártpolitikát űzött”.
Ez a vád is teljesen alaptalan.
Az Egyház Spanyolországban éppúgy nem kötötte magát egy párthoz sem, mint bárhol másutt. Minden párt fölött áll, mindenben megőrzi semlegességét és soha nem tiltja meg, hogy valaki ehhez vagy ahhoz a párthoz csatlakozzék, ha ez a párt Isten törvényeit tiszteletben tartja. Viszont minden párttal szembehelyezkedik, ha az az Isten törvényével ellenkező célokat követ. Csak ezt tette Spanyolországban is. Ezért került szembe a Népfronttal, de politikába sohasem ártotta magát.
Mások ezt a vádat úgy fogalmazzák meg, hogy az Egyház a nemzetiek mozgalmában a „fasizmus mellé állt” s a „demokráciával” szembefordult.
Ez is egyszerű kommunista hazugság. Nem is szólva arról, hogy a kommunizmusnak s a marxizmusnak az igazi demokráciához semmi köze sincsen: a vörösök maguk is vallják, hogy ők csak egy osztálynak, a fizikai munkásoknak osztályuralmára törekednek; a többi osztálynak legjobb esetben a pária szerepet juttatnák. A magyarországi kommunizmus néhány hónapja elég bizonyíték arra, hogy ahol a vörösök az urak, ott sem demokrácia, sem szabadság nincsen. Oroszországban, ahol már nem is a kommunista párt uralkodik, hanem a teljhatalmú Sztálin, a nép sorsa: hihetetlen rabszolgaság. Ezt meggyőződéses kommunisták is megvallják, mint André Gide, Doriot és sokan mások, akik Oroszországban jártak s onnan kiábrándultan tértek vissza! A vörös forradalom Spanyolországban is ugyanezt a demokráciaellenes és népellenes vonást mutatja. Az Egyház tehát csak az igazi demokráciát védte, ha a vörös diktatúra ellen foglalt állást. Viszont Franco és a nemzeti szabadságmozgalom vezető emberei talpig keresztény, hitvalló emberek, akiknek személye maga is biztosíték a mellett, hogy ők nem gőgös nagyurak, hanem a népnek igazi, keresztény szellemű barátai.
A FEHÉR TERROR
De hát a nemzetiek éppolyan kegyetlenségeket követnek el mint a vörösök — hangzik az újabb vád — s az Egyház mégis melléjük állt. Egy katolikus folyóiratban is ilyesmit olvashattunk: „A fehér hadsereg olyan eszközökhöz folyamodik, melyek ellen tiltakoznunk kell… A nemzeti Spanyolországban fehér terror uralkodik ugyanolyan borzalommal, mint aminőt forradalmi terror csak felmutathat… A jó, amit műveltek, elenyészik azok mellett a kegyetlenkedések mellett, amelyeket a fehérek szinte módszeresen követnek el és amelyekkel egyes csapatok még dicsekednek is.” A püspöki kar felelősségének teljes tudatában foglal állást e vádak ellen és kijelenti, hogy „a cikkíró legalább is rosszul értesült. Minden háborúnak megvannak a túlkapásai, úgy a spanyolokénak is. Kevés ember tud ilyen túlzások ellen védekezni olyan ellenséggel szemben, amely nem ismer irgalmat és könyörületet. Mi a keresztény igazságosság és szeretet nevében elítéljük ezeket a túlkapásokat, melyeket egyes esetekben alantas közegek követnek el és amelyeket a külföldi hírszolgálat felnagyítva ad tovább, de kimondjuk, hogy a fentebbi cikk ítélete nem felel meg a valóságnak. A két háborús fél között a jogszolgáltatás terén áthidalhatatlan és lényeges az eltérés, főleg a végrehajtás módjában. Sőt nyugodtan elmondhatjuk, hogy éppen a „népfront” az, amely mást sem tesz, mint rettenetes bűnöket követ el a jog, az Isten, az egyének és a társadalom ellen. Nem is lehet ott jogtiszteletről szó, ahol félretolják az Istent, minden jog alapját és ősforrását, ölni az ölés kedvéért, rombolni a rombolás kedvéért, kifosztani a hadat nem viselő ellenfelet is, ezek azok a társadalmi és katonai irányelvek, amelyeket a vörösöknél lépten-nyomon tapasztalunk, de ugyanezt a másik félről, a nemzetiekről igazságtalanság és hazugság nélkül nem állíthatjuk.”
ÉS A BASZKOK?
Vannak, akik a baszk kérdésben vetnek követ az Egyházra. A püspöki körlevél erről így szól: „Őszintén elismerjük baszk testvéreink polgári és vallásos erényeit s őszintén együtt érzünk velük abban a nagy szerencsétlenségben, mely őket érte és amelyet mi úgy tekintünk, mint a magunkét, hisz az a haza szerencsétlensége is. Őszintén fájlaljuk azt a vakságot, mely e nép vezetőinek tisztánlátását történelmének sorsdöntő óráiban elvette. Ám megrovást is érdemelnek azért, hogy süket fülre vették az Egyház szavát és viselkedésük által megvalósították azt, amit XI. Pius pápa mond a kommunizmusról kiadott enciklikájában: „A rombolás csatlósai, akik nincsenek is nagy számmal, hasznot húznak a katolikusok széthúzásából, Őket egymás közt engesztelhetetlen ellenségekké teszik és végül elérik, hogy a katolikusok katolikusok ellen kelnek hadra.” „Mindazok, akik azon munkálkodnak, hogy a katolikusok között széthúzást szítsanak, Isten és az Egyház előtt rettenetes felelősséget vonnak magukra.” A kommunizmus lényegénél fogva rossz és azért nem lehet megengedni, hogy együtt dolgozzanak vele, akármilyen területen is azok, akik a keresztény civilizáció megmentőjeként akarnak szerepelni.” „Minél inkább kitűnik egy ország keresztény civilizációja régisége és nagysága által, annál nagyobb a pusztulás, melyet ott az istentelenek gyűlölete okoz.”
Foglaljuk végül össze a spanyol püspöki kar szavaival az Egyház álláspontját:
„Először: Az Egyház akármennyire szereti is a békét, nem maradhatott közömbös a harccal szemben: tiltotta ezt tanítása, szelleme, önfenntartási ösztöne és az orosz példa. Az egyik részen eltörölték az Istent és halálra üldözték szolgáit, elpusztították templomait oly barbársággal, melyre tán a világtörténelemben nincs példa; a másik oldalon, a hibák ellenére, melyek minden emberi intézményben megtalálhatók, a régi spanyol keresztény nemzeti szellem uralkodik.
Másodszor: Az Egyház nem azonosítja magát azokkal a cselekedetekkel, irányzatokkal és szándékokkal, melyek a jelenben vagy a jövőben bármiképpen is eltorzíthatják a nemzeti mozgalom arculatát, akár eredetében vagy megnyilvánulásaiban, akár céljaiban is tekintjük azt.
Harmadszor: Állítjuk, hogy a nemzeti felkelésnek a nép lelkiismeretében kettős gyökere van: az első a hazafias érzés, mely a felkelésben látta az egyetlen módját Spanyolország megmentésének; a másik gyökere a vallásos lelkület, mely a felkeléstől várja és reméli Isten ellenségeinek megsemmisítését és hite s vallása szabad gyakorlásának biztosítékát.
Negyedszer: A jelen pillanatban a nemzetiek győzelme jelenti Spanyolország egyetlen reménységét, hogy visszanyeri az igazságot és a békét. És ez most még inkább van így, mint volt a háború kezdetén, mert az ellenfél kormánya nem nyújtja a politikai és szociális állandóság semmi garanciáját.”
EZ AZ IGAZSÁG!
Egy másik vád azt hangoztatja, hogy „ez a háború osztályharc” és az Egyház „természetesen a gazdagok oldalára állt”. Ez azonban ismét csak merő ráfogás. Abból, hogy az Egyház nem állt a kommunisták oldalára, még nem következik, hogy az Egyház a szegények ellen van. Annyira senki sem lehet elvakult, hogy azt kívánja: az Egyház álljon a vallástipró kommunisták pártjára! Még akkor sem, ha a kommunisták között sok szegény van. Ám az igazság az, hogy az Egyház Spanyolországban, mint mindenütt, mindig a szegények pártját fogta, s amennyiben hatalmában volt, a szociális igazságosságot hirdette; hisz tanításának egyik lényeges tétele, hogy minden embernek, mint Isten gyermekének joga van a normális életfeltételekhez. Hogy aztán a liberális törvényhozók ritkán hallgatnak az Egyházra s a közéletben felejtik az Isten parancsait, arról az Egyház igazán nem tehet.
A fenti vádhoz hasonló rosszindulatú ferdítés, ha valaki az Egyháznak tulajdonítja a spanyol nép kulturális elmaradását s az analfabéták nagy számát. A kulturális elmaradásért a szabadkőmíves és liberális államvezetés a felelős, nem pedig az az Egyház, amely évszázadokon át, amikor uralmon volt, a spanyol kultúra legragyogóbb műveit alkotta.
Spanyolországban az utolsó évtizedekben az Egyház nagyon kevés szabadságot élvezett. A szabadkőmívesség százéves uralma alatt az Egyházat állandóan akadályozta szociális és karitatív működésében. Mikor kevéssel a háború után a püspöki kar és a jezsuiták hatalmas szociális megmozdulást szerveztek meg: éppen a liberális szabadkőmíves kormány és a parlament fojtotta el ezt a mozgalmat.
Még a legújabb időkig az volt a helyzet a monarchia alatt is, hogy Spanyolországban egyetlen katolikus iskola sem kapott államsegélyt, sem egyéb állami kedvezményt; még állami iskolákra és egyetemekre érvényes bizonyítványokat sem adhatott ki. S e méltatlan eljárás ellenére az Egyház mégis hatalmas kulturális és szociális teljesítményt nyújtott és nagy érdemeket szerzett a nép művelése, s emelése terén.
Többi közt jelentős munkás- és népnevelő szervezeteket létesített. Ilyen volta „Societád Hullera” Ujoban (Asturia). Ez a munkásszervezet nemcsak a munkások vallási művelésével törődött, hanem tagjainak szociális és gazdasági téren is a legmesszebbmenő támogatást nyújtotta. Hasonló nagy katolikus munkásorganizáció volt a galdacanoi (Biscaya) dinamitgyárakban, melynek élén pap állt és célja a vallásos cél mellett szintén a tagok társadalmi és gazdasági emelése és megsegítése volt. A jezsuiták száznál több munkásszervezetet vezettek, mely mind a központi „szociális népakció”-ba volt beszervezve. Ugyancsak a jezsuiták földműves-osztály számára is alapítottak hatalmas agrár-szövetkezetet, melynek 50 csoportjába 200,000 család tartozott. Ez a szervezet 14 szociális központot tartott fenn, melyben számos irodahelyiségen kívül munkáslakások, napközi otthonok, tanítási kurzusok, segélykasszák és hasonlók voltak elhelyezve.
Ezeket és a hasonló intézményeket az Egyház az állam teljes közömbössége, sőt rosszakaratú ellenségeskedése mellett hozta létre, teljesen a saját anyagi erejére támaszkodva.
A tömérdek karitatív intézmény közt, amelyet az Egyház tartott fenn, volt 14 kisebb-nagyobb bélpoklos telep is. A legnagyobb évi 300,000 pezéta költséget igényelt, melyet az Egyház maga teremtett elő. A Szent Vince-konferenciák 41,000 szegény családról gondoskodtak. 1933-ban a katolikus szervezetek 669,682 személyt gondoztak, mégpedig:
| kórházakban | 82,39 | beteget, |
| klinikákban | 51,34 | beteget, |
| betegsegélyző állomásokon | 26,96 | beteget, |
| gyermekmenhelyeken | 30,78 | gyermeket, |
| menedékhelyeken | 39,07 | öreget, |
| elmebeteg gyógyintézetekben | 18,07 | személyt, |
| bélpoklos telepeken | 11,32 | személyt. |
Ezenkívül 91,712 betegnek és haldoklónak nyújtottak a katolikus Karitász-szervezetek ingyen orvosi és anyagi segítséget.
Az állam népjóléti intézményei ezzel szemben messze elmaradnak az Egyház ilynemű tevékenységei mögött. Mit tehetett volna az Egyház ezen a téren is, ha szabadon kifejtheti áldásos tevékenységét és nem találta volna magát szemben szüntelenül az állam rosszakaratú gáncsoskodásaival és üldözéseivel! Sajnos, a szerzetesek kiüldözésével és a papok legyilkolásával ezek a sok áldozattal alapított szociális és karitatív intézmények is végleg megsemmisültek.
Hogy az Egyház ellenfelei mily brutális kíméletlenséggel pusztították el mindazt, amit az Egyház és hű fiai alkottak szociális és karitatív téren, mutassa meg ízelítőül a következő néhány eset:
Egy özvegyasszony a házát és kisbirtokát szegény munkásnők otthonának rendezte be. A munkásnők itt hivatásbeli kiképzést kaptak, üdülhettek, betegség esetén ápolásban és gondozásban részesültek. A kommunisták már a forradalom első napjaiban felgyújtották a házat és vadászatot rendeztek a tulajdonosra, hogy agyonlőjék. A munkásnőket meg felfegyverezték és kényszerítették őket arra, hogy a frontra induljanak.
Két Godo nevű úrinő öregek és beteg gyermekek otthonává alakította át házuk egy részét, és ők maguk személyesen is gondozták a szegényeket és a gyermekeket. A vörösök első haditette az volt, hogy ezt a házat földig leégették. A két jótevő maga is csak nehezen menekült meg a halál elől.
Barcelonában az ismert Turini Cottolengo-otthon mintájára egy hoszpíciumot rendeztek be. A Cottolengo-Alegre-otthon, melynek lelke az alapító Páter Alegre volt, két hatalmas épületből állott. A vörösök mind a két épületet felgyújtották.
Hasonló esetet még számtalant idézhetnénk. Mindenütt így bántak a vörösök a katolikusok szociális és karitatív intézményeivel. S akkor még ők vádolják az Egyházat!
Az analfabéták nagy számát illetőleg az igazság az, hogy éppen az Egyház küzdött leginkább ellene. Ijesztő lenne a spanyol analfabétizmus, ha a katolikusok nem tartottak volna fenn saját költségükön számtalan iskolát. Mielőtt a vörös szociális-marxista irányzat kiűzte a szerzeteseket az iskolákból, a katolikus elemi iskolákban 601,950 tanuló kapott oktatást, míg az állami iskolákban 1.774,400. A közép- és a felsőiskolákban az Egyház már megelőzi az államot, mert itt 27,000 volt az egyházi iskolák tanulóinak száma, szemben az állami iskolák 25,000 tanulójával. Ezáltal az Egyház 92 millió pezétát takarított meg évenkint az államnak. Azt sem mondhatja senki, hogy a közép- és felsőiskolákban csak a gazdagok gyermekei tanulhattak. Mert a valóság az, hogy ezeknek a tanulóknak egyharmada ingyenes oktatásban és nevelésben részesült. Az állam hálája mindezért az volt, hogy a szerzeteseket az iskolákból kiűzte és a nép félrevezetett fiait azokra a papokra uszította, akik életüket a nép fiainak tanításában töltötték. Ekként több mint félmillió gyermek vesztette el tanítóját.
Hogyan kerülhetett tehát sor forradalomra? Erre a kérdésre a feleletet ezek után egész másként kell megfogalmaznunk, mint azt az Egyház ellenségei teszik. A forradalom csak azért lángolhatott fel, mert az Egyház a szabadkőmíves állam elnyomása következtében nem tudta kifejteni szociális programját, mellyel a forradalmaknak útját vághatta volna.
PILLANATFELVÉTELEK A VÖRÖS RÉMURALOMBÓL
BARCELONA VÉRES NAPJAI
A forradalom 1936. július 22-én tervszerű templomrombolással kezdődött. Csak két templom maradt itt épségben: a katedrális, melyből a vörösök hadiszállást csináltak, és a kapucinusok temploma, melyet hadikórháznak alakítottak át. A többi a tűz martaléka lett. Így elpusztult S. Pablo del Campo és S. Pietro de las Puellas, a középkor virágkorának két legérdekesebb temploma. Tűz áldozata lett a Szent Anna-templom is, melyet a román építőművészet legremekebb spanyolországi alkotásának tartották. Leégett és romba dőlt a remek szép gót templom, S. Maria del Mar, amely elegáns homlokzatával, hatalmas íveivel, szobraival, rozettáival és harangtornyaival a városrésznek, amelyben állt, szellemies szépséget kölcsönzött. Porráégett a S. Maria del Pino is, mely a szakértők véleménye szerint a katalán építőművészet legszebb műremeke volt.
A vörösök rombolásdühe azonban nemcsak a templomokra szorítkozott. A kommunisták a magánlakásokba is behatoltak, összeszedték a vallásos szobrokat, szentképeket, házi oltárokat s utcára vitték és vagy elégették, vagy porrá zúzták őket. A lakók még örülhettek, ha nekik nem történt semmi bajuk.
Még kevésbé kímélték a kolostorokat és a rendházakat. Ha tűzveszély miatt nem gyújthatták fel őket, legalább a berendezést rombolták szét és égették el.
A papok, szerzetesek s apácák legnagyobb része áldozatul esett a vad hordák vérszomjának. A forradalom első napjaiban az anarchisták elrekvirálták az összes magánautókat; ezekbe ültek be és járták végig az egész várost. Minden házat felkutattak és ha papra akadtak, vagy valakire, akiről azt gyanították, hogy pap vagy tudták róla, hogy a marxizmussal nem rokonszenvezik, rögtön kivégezték. Kétes esetekben rendszerint istenkáromlásra szólították fel őket. Aki erre nem volt hajlandó, az halálfia lett. A papok és szerzetesek fejére még külön vérdíjat; 1000 pezétát tűztek ki; akik különösen a munkások lelkipásztorkodásában tevékenykedtek, azokat 3000 pezétára is felbecsülték.
Természetesen hasonló sors várt mindarra, aki papot, szerzetest vagy apácát rejtegetett magánál. A szemtanúnak, akitől ezeket a részleteket megtudtuk, egyik hölgyismerőse egy apácának adott búvóhelyet. A vörösök megszimatolták ezt, s behatoltak a lakásba. A szerencsétlen apácát ott a helyszínen meggyilkolták, a védelmet nyújtó háziasszonyt pedig, jóllehet testvére az anarchista szövetségnek, a FAI (Federacion Anarquica Ibérica)-nak tagja volt, magukkal hurcolták. Mikor testvére megtudta ezt, rögtön megjelent az illetékes hatóságnál és nővére szabadon bocsátását követelte. Elvtársai feleletül eléje vezették nővérét, s ott a szeme előtt legyilkolták.
A polgárőrség néhány tagja a nemzeti mozgalom pártjára állott s a garnizon csapataival a karmeliták kolostorába húzódott, mert ennek fekvése katonai szempontból nekik több előnyt nyújtott. A városban erre elterjedt a hír, hogy a karmelita atyák is részt vettek a harcban. A katonaság rögtön tiltakozott a gyanúsítás ellen és tudtára adta az őket ostromló csapatoknak, hogy a szerzetesek csupán a sebesültek gondozását vállalták magukra.
A fehér zászló kitűzése után a vörösök megszállták a kolostort, s rögtön hozzáláttak véres munkájukhoz. Először is megkínozták és megölték a tiszteket. Azután a karmelita atyáknak kellett sorba felvonulniok.
Mindegyiket egy nyakszirtre mért fejszecsapással gyilkolták meg. Egy öreg, hófehérhajú szerzetesnek előbb összetörték karját és a vérszomjas állatok ördögi röheje között táncolnia kellett. És csak azután végeztek vele, mint a többi rendtársával.
Aunos egyetemi tanár beszélte el, hogy a kommunisták a klinikákból a betegápoló nővéreket egytől-egyig elkergették; a fiatalokat magukkal hurcolták, s az öregeket az utcákon összegyűlt csőcselék „rendelkezésére” bocsátották. Ezek közül később sokat holtan találtak meg, a többiek sorsa mindmáig ismeretlen.
Különösen borzalmas látványt nyújtott a sírok megbecstelenítése. Utcára szórták a Paseo de S. Juan-templomnak apácasírjait. A hullákat a vad martalócok a levegőben kézről-kézre dobálták. Mindezt persze hatalmas tömeg nézte végig és „szórakozott” a szokatlan látványon. A Paris-Soir július 30-i száma fényképfelvételeket is közöl az esetről.
Ugyanez történt de la Collo kolostorban is. Kinyitották a sírokat és az összecsődült tömegnek kiállították megtekintésre. Közel ötezren vonultak el gúnymenetben a múmiává száradt csontvázak előtt. A nővérek holttetemei mellé kétoldalt kis koporsókat is állítottak fel és a rájuk akasztott félreérthetetlen célzású feliratok a holtak emlékét becstelenítették meg. A marxista tanokon felnevelkedett hordák még abból az emberi érzésből is kivetkőztek, melyet megtalálunk a régi primitív népeknél, sőt a barbároknál is![2]
RÉMURALOM BADAJOZBAN
Már a nemzeti felkelés előtt egymást érték a tartományban a vörösök tettlegességei. A birtokosok nyájait nem egyszer elhajtották és egymás között elosztották. A gazdákat kényszerítették, hogy a rendes béren felül pótdíjakat fizessenek. Az aratás idején béremelést követeitek és a munka beszüntetésével fenyegetőztek arra az esetre, ha a nagyobb bért meg nem kapják.
Az első község, ahol a forradalmi hangulat véres kegyetlenkedéssel robbant ki, Fuenta de Santos volt. Június 20-án letartóztatták azokat az ismert személyiségeket, akikről köztudomású volt, hogy a jobboldalhoz tartoznak. Közülük tizenhatot, köztük sok nagybirtokost és Don Manuel Macias bankárt a templomba zártak, és azt rájuk gyújtották.
Almendralejoban letartóztatták Don Jósé Canot, a Badajoz egyházmegye általános helynökét. A köztiszteletben és szeretetben álló papot börtönbe vetették és ott elevenen elégették. Ugyanezzel a halálnemmel végezték ki Don Javier Merino bankárt és két fiát. Mikor a máglya leégett, megtalálták a három egymásba fonódott, elszenesedett hullát.
Guarenaban az összes munkaadókat meggyilkolták; Amagaban pedig a polgárőrség kilenc tagját végezték ki.
Badajozban, a hasonló nevű tartomány fővárosában viszonylagosan még tűrhető rend uralkodott. Természetesen a jobboldali pártok ismert főembereit itt is letartóztatták és börtönbe vetették. A vörös csőcselék a fogházat többször megostromolta, hogy legyilkolja a foglyokat.
Mikor a marxista milicisták egyik csapata Madridból megérkezett, a helyzet komolyabbá vált. Első tettük az volt, hogy „Lopez de Ayala” színházat felgyújtották s a püspöki palotát kaszárnyának foglalták le. A katedrálist erődnek rendezték be és tornyába négy gépfegyvert helyeztek el. A nemzeti hadsereg bevonulásakor a templom belsejében tizenhat, már oszlásnak indult holttestet találtak. Négy közülük a bejáratnál, a szenteltvíztartónál feküdt.
Az összes templomokat a Solidad-templom kivételével kifosztották. A Concepcion-templomban négy-öt papot a falhoz állítottak és barbár módra felkoncolták őket. Szerencsére a további gyilkolásokat, így a jobboldaliak tervbe vett lemészárlását a vörös hóhérok a nemzetiek bevonulása miatt már nem tudták végrehajtani.[3]
A TEMETŐ BORZALMAI
Spanyolország városai közül, melyek a vörös barbárság által a legtöbbet szenvedtek, Lora del Rio (Sevilla tartomány) áll az első helyen. Nemcsak annyiban, hogy az áldozatok száma viszonylagosan igen magas, hanem azért is, mert a vörösök itt különös kegyetlenséggel dolgoztak.
A kommunizmust július 23-án hirdették ki. A jelentős eseményt azzal ünnepelték meg, hogy az összes templomokat felgyújtották és a város közszeretetben álló két papját, Don Francisco Arias Rivas esperest és Don Juan Coca szentszéki jegyzőt meggyilkolták. Lora del Rio város védszentjének, az egész vidéken nagy tiszteletnek örvendő Setefilláról nevezett Miasszonyunk kegyképét is összetörték. A polgárőrség parancsnokát, Martin Calerot a Városház-térre hurcolták és ott agyonlőtték. Hulláján tizennyolc lőtt sebet találtak.
Még sokat lemészároltak a lakosság közül. Nem is lehet megmondani, miért. Csak puszta vérszomjból és állati kegyetlenségből ölték le őket a vörösök. Es nem elégedtek meg, hogy áldozataikat egyszerűen leöljék; hanem előbb a legválogatottabb kegyetlenkedéssel, a legelképzelhetetlenebb módon megkínozták őket.
Egy reggelen a foglyokat felrakták teherautókra és a temetőbe vitték. Ott először arra kényszerítették őket, hogy nagy tömegsírt ássanak maguknak. Mikor az készen volt, a vörösök a sír szélére felállított emberekre lőttek; de szándékosan nem fejükre és mellükre céloztak, nehogy mindjárt meghaljanak, hanem a lábaikat vették célba. A szerencsétlenek majdnem kivétel nélkül élve hullottak a hátuk megett tátongó nyitott sírba! Mire a vörösök földet szórtak a nyöszörgő, jajveszékelő, vérében fetrengő élő hústömegre és eltávoztak.
Szemtanúk, akik a kivégzés után felkeresték a tömegsírt, egybehangzóan állítják, hogy az eltemetettek jó része élve került a sírba és hiába kísérelte meg a menekülést rettenetes helyzetéből. Mindenünnen görcsbe merevedett karok, lábak nyúltak elő a véres föld alól; egyeseknek sikerült fejüket is feldolgozniok, de egész testükkel már képtelenek voltak a felszínre vergődni. Ebben a borzalmas helyzetben érte őket utol a lassú halál.
E vértanúk velőtrázó kesergése, kétségbeesett sírása és halálos hörgése messze elhangzott a környéken. A közeli házak lakóira ez a szívszaggató jajveszékelés oly rettenetes hatással volt, hogy lakásaikból kimenekültek és elfutottak, csakhogy ne kelljen tehetetlenül végighallgatniok embertársaik szenvedését. Az élve eltemetettek segítségére saját életük veszélyeztetése nélkül úgysem siethettek, mert a vörösök őrt állottak a temető környékén.
Volt olyan család is, melyet az utolsó szálig kiirtottak. — Sok családnak minden egyes férfitagját megölték. De hogy a családtagok kínja ne legyen rövid, egyenként pusztították el őket. Ma elvitték a fiút, holnap a leányt, azután az apát, anyát és így tovább. A vörösök több ízben kényszerítették a család többi tagjait, hogy jelen legyenek a kivégzésen és abban a hiszemben hagyták őket, hogy életben maradhatnak. Csak néhány nap múlva kerültek azután ők is sorra.[4]
AHOL NINCS KEGYELEM…
Palma del Rióban a vörös rémuralom július 28-tól augusztus 16-ig tartott. A marxisták ez idő alatt 40 embert gyilkoltak meg; az összes templomokat, kolostorokat és egyházi épületeket részben elpusztították, részben kifosztották; a bankokat és sok magánlakást kiraboltak.
Különösen rémes nap volt augusztus 15-e. Kora reggel harminc becsületes polgár-embert kihurcoltak a temetőbe és ott felállították őket a fal mellé. A vörösök előbb alávaló módon kigúnyolták és leszidták őket, majd vaktában közéjük lőttek. A szerencsétlenek legtöbbje nem halt meg rögtön, csak megsebesült. A gyilkosok a sírásót kényszerítették, hogy öklével verje agyon az élve maradtakat.
Négy békésen haladó polgárt az utcán lőttek össze. Három holtan zuhant le a járdára, a negyedik azonban, Francisco Munoz Villegas, a közeli házba futott és az ágy alá rejtőzött. A vörös gyilkosok utána szaladtak, megtalálták és addig lőttek rá, míg élet volt benne.
Különösen állatias módon gyilkolták meg az öreg, 62 éves Dona Blanca de Luciát, egy gyógyszerész özvegyét. Egy kommunista nőszemély vezetése alatt álló banda betört a lakásba, az öregasszonyt levetkőztette és borzalmas gúnyt űzött belőle. Majd engedték, hogy felöltözzön és megígérték neki, hogy életben hagyják, ha rögtön még azon éjjel eltávozik a községből és mezítláb a közeli faluba, Penaflorba gyalogol. A szerencsétlen öregasszony belement a feltételekbe és elindult, éjnek idején, mezítláb, ki az utcára. Ám alig tett néhány lépést, lövések dördültek el háta mögött, melyek súlyosan megsebesítették. A vad fickók erre a haldoklót felkapták, követ akasztottak a nyakba és a folyóba dobták.
A vörösök elpusztították Palma del Rio összes templomait és kolostorait is. A szentképeket fejszecsapásokkal szétrombolták. Az épen maradt katolikus épületek helyiségeiben a vörös munkatársak számára húskiárusítót és hasonló üzleteket rendeztek be. Az istentiszteleti ruhákat a csőcselék vad örömrivalgása közepette az utcákon égették el. A bankokat mind kirabolták. Jellemző a vörösök vérszomjára, hogy Don Félix Moreno földbirtokos nyáját egyszerűen kihajtották s minden ok nélkül 180 darab szarvasmarhát és 500-nál több disznót leöltek. A levágott állatokat azután a helység utcáin hagyták; az oszlásnak indult állati hullák napokon át veszélyeztették a város közegészségét.
A ferencesek templomában, Caro y Zayas családi sírboltjából eltűnt Carmen Caro Zayas holtteste. A sírkövet széttörték és a hullát így vehették ki a sírból. Mi lett vele, nem lehet megállapítani. Egyesek szerint a koporsóval együtt a vásártéren elégették, mások tudni vélik, hogy a folyóba vetették bele.[5]
VÖRÖS NYOLC NAP
Puente Genilben csak nyolc napig tartott a vörös rémuralom: július 24-től augusztus 1-ig. E rövid idő alatt a vörösök 7 templomot és 28 magánházat gyújtottak fel. Még a szegényházat sem kímélték meg. A vörös hét 154 emberáldozatot is követelt.
A nemzeti csapatok bevonulásának az előestéjén a marxisták még gyorsan tíz embert gyilkoltak le. Köztük volt Cisneros Rull, Ecija főiskolájának professzora. A szemtanú Juan Rubio Zurita beszéli, ki maga is az elfogottak között volt és szinte csak csodának köszönheti megmenekülését, hogy a vörös hóhérok a megelőző napokban többször a börtön udvarára hurcolták a professzort két másik társával együtt, és mindannyiszor kijelentették nekik, hogy most rögtön meg kell halniok. Miután félholtra verték őket, visszavezették a fogházba. Csak napokon át tartó hosszú kínzás után végeztek velük.
Különös eldurvultság nyilvánul meg Baena Castellano földmíves meggyilkolásában, őt a két vörös Herrérias-testvér bárdcsapásokkal gyilkolta meg. A hullát azután feldarabolta s a házban talált kofferekbe rakta. Mit sem sejtő testvére hazamenet ott találta a kofferekben a feldarabolt hullát.[6]
Egy öreg házaspárt, Francisco Ortega Montilot és feleségét lakásukban székhez kötözték, gazolinnal leöntötték, majd rájuk gyújtották a házat. A két hetvenéves öreg élve égett el a lángok között.[7]
A vörösök Florio Lucéna munkást előbb megsebesítették, azután egyik lábát teherautóhoz kötözték. A kocsi megindult s a kövezeten halálra hurcolta a szerencsétlent. A vörös fickók mindenütt az autó nyomában szaladtak és szadista üvöltéssel kísérték áldozatuk halálvergődését.[8]
A polgárőrség egyik tagját, Manuel Martin Lopezt bárdcsapásokkal mészárolták le. Azután fejét levágták, kardra tűzték és diadalmenetben körülhordozták a helységben. Ocánát, Puenta Genil polgárőrségének parancsnokát szintén bárddal ütötték le, majd testét hosszában felnyitották.[9]
Legtöbb áldozatot a „paseito”, a „kis séta” követelt. Így nevezték el a halálraítélt körülvezetését a városban; közben egyes utcaszögletre 16—18 éves suhancok álltak fel, akiknek az volt a feladatuk, hogy az előttük elhaladóra lőjenek. A „kis séta” egy hét alatt 150 ember halálát okozta.
A vörösök itt Puenta Genilben különös dühvel rombolták szét a templomokat. Lelkiismeretesen gondoskodtak arról, hogy egyetlenegy szentkép se maradjon épségben. A „Virgén Purisima” fejével futballt játszottak.[10]
VÉR ÉS PUSZTULÁS
A marxisták Constantinában húsz napig uralkodtak. Ez idő alatt az összes templomokat és kolostorokat elpusztították. A plébániatemplom annak a híres Juan de Herreranak műve volt, aki az Escorialt is építette. De a vörös vandálok ezzel nem törődtek és a templomot a benne felhalmozott műkincsekkel együtt teljesen megsemmisítették. A plébánost legyilkolták; azt az asszonyt, aki épp akkor a templomban imádkozott, a helyszínen megölték.
Százötven ember esett itt áldozatul a vörösök dühének. Ezt a számot sokáig nem lehetett pontosan megállapítani, mert hetekig került elő, hol innen, hol onnan egy-egy borzalmasan megcsonkított hulla. Több kútból halásztak ki hullákat. Az áldozatokat élve hajították a kutakba, dinamitpatront dobáltak utánuk, melyek azután darabokra szaggatták a szerencsétleneket.
A temetőben itt is borzalmas gyilkolások folytak le.[11]
AMIRŐL A BÖRTÖNUDVAR MESÉL
Különösen rafinált kegyetlenség jellemzi az Aznalcollarban elkövetett gyilkosságokat.
A vörösök július 13-án kezdték meg a város lakóinak önkényes összefogdosását és bebörtönzését. A foglyokat többször halállal fenyegették meg. Július 16-án a fenyegetést végre be is váltották. Az iskola ajtaja elé, amely mögött a foglyok elzárva voltak, bombákat dobáltak. Szándékuk nyilván az volt, hogy ezek rémületükben a hátsó kis udvarba fussanak. A szomszédos háztetőkre felállított gépfegyverek erre kattogni kezdtek és a golyók végigseperték a kis udvart. Rémületes jelenetek játszódtak le ott most. A foglyok, mikor észrevették, hogy kelepcébe kerültek, fejvesztetten futkosni kezdtek ide és oda, míg mind egy szálig el nem hulltak a gyilkos golyózápor alatt.
Napok multán, mikor a felszabadító csapatok bevonultak, még nem egy jel tanúskodott a kegyetlenül megölt áldozatok utolsó perceinek borzalmáról. Az udvar mellékhelyiségének mennyezetén több helyen emberi hajcafatok lógtak: a szerencsétlenek, mikor a gépfegyvergolyók közéjük bevágódtak, eszeveszett félelmükben oly magasra ugráltak, hogy fejüket a mennyezetbe verték. Az egyik félelmében eszét vesztve kabátját feszítette ki a golyózápor ellen. Tizennyolc lyukat találtak rajta.
Az aznalcollari plébániatemplomot, a spanyol renaissance gyönyörű műremekét dinamittal a levegőbe röpítették és teljesen a tűz martaléka lett. A művészettörténetileg jelentős faragványok és képek, köztük Valdés Leál híres képei szintén elpusztultak. A nemzeti csapatok bevonulása előtt a városháza értékes levéltárát is elégették.[12]
A VÖRÖSÖK HÁLÁJA
A vörös uralom Utreraban csak hét napig tartott. De a marxisták ez idő alatt is „alapos munkát” végeztek. Felgyújtották a templomokat, a szalézi gimnáziumot és számos magánházat. Csak tizenhét embert gyilkoltak meg ugyan, de ezeket különös kegyetlenkedésekkel!
A vörösök szemében különösen Cristobal Romero Martel és családja volt szálka. A család közismert volt vallásosságáról és jótékonyságáról. A község számtalan szegényét részesítette állandó segélyezésben.
És épp ezek a szegények voltak azok, akik jótevőiket legyilkolták!
A család kálváriája azzal kezdődött, hogy a vörösök a szomszédos házak balkonjairól és ablakaiból többször puskatűz alá fogták a házat. Négy álló napig tartott ez az ostrom. A megszállók szándékosan húzták az időt, hogy a ház lakói annál több kínt álljanak ki. A negyedik napon azután csóvát vetettek a házra, fejszével betörték az ajtókat és behatoltak a lakásba. A vörös banda tomboló dühében előbb a bútorzatot aprította darabokra, amit természetesen az egész családnak végig kellett néznie.
Mikor ezzel elkészültek, a vörös legények vad hajszában egyik szobából a másikba kergették a lakókat, míg végre a balkonra szorították ki őket. Itt gyilkolták le a legkegyetlenebb vadsággal a ház urát és két fiát, felesége és a két fiú jegyese előtt. Az asszonyok könyörgése és rimánkodása irgalomért mit sem használt. Mikor látták, hogy hiába minden könyörgés, testükkel akarták megvédeni hitveseiket és rájuk kapaszkodtak. — A vörösök sortűzzel feleltek. A két fiú rögtön holtan rogyott össze, míg az öreg Romero súlyosan megsebesülve zuhant a földre. Fejét felhasították a golyók, szeme kilógott gödréből, arcát teljesen eléktelenítették az erősen vérző sebek. Mikor a hóhérok látták, hogy áldozatuk még él, a szintén megsebesült feleségét lerángatták róla és husángokkal meg fejszecsapásokkal agyonverték azt a férfiút, aki az egész község jótevője volt. A vörösök erre elvonultak, de előbb a házat több oldalon felgyújtották, mely teljesen a lángok martaléka lett. Jellemző, hogy a vad bandának egyik tagja egy tizenkét éves kölyök volt: ez buzgólkodott legjobban az embertelen munkában.
Tizenkét jómódú polgárra hasonlóan borzalmas sors várt. Több napon át a városháza egy kis kamrájában sínylődtek, ahol olyan szűken voltak összeszorulva, hogy szinte megmozdulni sem tudtak. Közben óránkint hallaniok kellett a vörösök fenyegetését, hogy készüljenek, mert életük vége elérkezett.
A fenyegetést egyszer azután valóra is váltották. A kamra ajtaja felcsapódott és a vörösök gépfegyverrel vad lövöldözésbe kezdtek. Ám a tüzelés nem sokáig tartott. Az ajtó újra bezárult és a sebesültek a holtakkal magukra maradtak. Kisvártatva újra felnyílt az ajtó és az előbbi jelenet megismétlődött. A vörösök a harmadik lövöldözés után azt hitték, hogy nem lehet többé már élet az összezsúfolt véres hústömegben, és eltávoztak. De tévedtek. A bezártak közül csak hatan haltak meg, a többiek elrejtőztek társaik élettelen, véres tetemei alatt és mozdulatlanul, lélekzetvisszafojtva, halottnak tetették magukat. Így találta meg őket az időközben bevonuló nemzeti csapat.[13]
A BAENAI RÉMNAPOK
A vörös uralom idején Baenában nem kevesebb mint kilencvenegy gyilkosság történt. Némelyek közülük különös kegyetlenségükkel tűnnek ki. Feltűnő, hogy tizenegy 70 éven felüli öreg is volt a meggyilkoltak között, közülük hárman már a 80 évet is betöltötték.
Bartolomé Carillo Fernandez lelkészt előbb megsebesítették, azután élve elégették. Paptársát, Contreras Levát hóhérai nyakán sebesítették meg, majd lábát fejszecsapásokkal zúzták szét. A sekrestyést, Fernandez Aguilerá-t, egyszerűen agyonlőtték; a kolostor két hű szolgájának, Antonia Pavon Galisteo és Carmen Contréras Floresnek szemébe érmeket szegeztek bele. Maria Pérez Jimenez 28 éves fiatalasszonyt ágyában gyilkolták meg, mikor éppen világra hozta gyermekét. José Gau Roldan ügyészt lábainál fogva felakasztották és fejszecsapásokkal agyonverték. Kollégájának, Diego de la Moneda Friasnak mellét és fejét fejszével zúzták szét. Juan Casani Soler írnokot kötéllel becstelenül megcsonkították. A 75 éves Rafael Alcala-Buelgat ledobták a balkonról és élő tetemét elégették. Sőt két kisgyermek, a hétéves Manuel Cubillo Pérez és hároméves kis testvérkéje, Rafael sem talált kegyelemre; a vörösök mindkettőjüket kötelekkel agyonverték.[14]
AKIKET ÉLVE ÉGETTEK EL…
A vörösök La Campanaban azzal kezdték uralmukat, hogy egyes polgárokat önkényesen letartóztattak, házkutatásokat tartottak stb. és igyekeztek a lakosságot mindenféleképpen megfélemlíteni.
A börtönökben ezalatt állandóan kínozták a foglyokat, de egyelőre egyet sem gyilkoltak le. Augusztus 2-án a nemzetiek közeledtére a vörösök dühe fellángolt és vért kívánt. A banda hangadója Concepcion Velarde Caraballo kommunista nő volt. Ez a vérszomjas bestia eszelte ki azt az ördögi tervet, hogy a foglyokat elevenen égessék el, mielőtt a nemzetiek bevonulnak. A terv szíves fogadtatásra talált. A fogházat felöntözték gazolinnal, a foglyokat megsebesítették, de csak annyira, hogy meg ne haljanak, azután a gazolinba tűzcsóvát vetettek.
A bevonuló nemzeti csapatok egyenesen az égő börtön elé vonultak, hogy a bezárt embereket kiszabadítsák. Szemeik előtt rémes látvány tárult fel: a fogház udvarán szanaszét hevertek a félig elégett emberek. Többen még nem haltak meg, hanem mint a férgek vonaglottak és nyöszörögtek rettenetes kínjaikban.
A marxisták e közben Lora del Rio felé menekültek. A falvakon átvonulva felszedték az otthonmaradt asszonynépet és öregeket, és mint valami marhacsordát, maguk előtt hajtották őket. A gyenge öregek és gyermekek közül sokan az úton lelték halálukat: kimerülve a megerőltető menettől összeestek és magukra hagyatva, az útszélen nyomorultul elpusztultak.[15]
KIIRTOTT CSALÁDOK
105 gyilkosság igen sok olyan kis községben mint Posadas, és a vörösök ezt a rekordot is felállították. Egész sor jó katolikus családot irtottak ki: sokszor egy családtagot sem hagytak életben. A tizenhét tagú Ramos-családból csak egyetlenegy maradt meg élve.
A vörösök számos házat is kifosztottak. Sok asszonyt elhurcoltak és megbecstelenítettek. Palacios Duran kisleányának és sok más asszonynak holttestét, kiknek személyazonosságát már nem is lehetett megállapítani, mély kutakban találták meg; mindenegyes hulla borzalmas sebeket hordott magán.
A vörös bestiák tisztességes családokból származó leányokat és asszonyokat pisztollyal fenyegettek meg, majd az állati hordák vad röheje közepette nyilvánosan, többször egymásután megbecstelenítették. Sok leány, akit a vörösök raboltak el, mindmáig nem került elő. A legyilkoltak közül a legtöbben az utcán szenvedték el a halált; tőr vagy fejszecsapás oltotta ki életüket.
A nemzeti csapatok közeledtére a vörösök a megmaradt lakosságot maguk előtt hajtva vonultak ki a városból. Aki nem akart engedelmeskedni, azt a helyszínen agyonlőtték. A bevonult nemzetiek csak egyetlenegy öregasszonyt találtak a kis városkában: ez is megőrült a kiállt rémségek hatása alatt.[16]
ÜSZKÖS TEMPLOMFALAK
Moguer nagyszerű műkincsei nincsenek meg többé. A vörös barbárság elpusztította őket. A templomok és kolostorok földig leégtek. A Santa Maria de la Granada-templomból csak az üszkös falak merednek az égnek. Martinez Montanes fafaragványai és Murillo és Valdés Leál világhírű festményei megsemmisültek, a gyönyörű orgona tönkrement.
A csodásan szép Santa Clara-kolostor, melyet Spanyolország egyik legtökéletesebb gót építészeti remekének és Andalúzia legszebb kolostorának tartottak, szintén romokban hever. A szentély stallumait, Spanyolország leggazdagabb és legnagyszerűbb fafaragászati remekét, mely valószínűleg a templomosok kapitulumának terméből került ide, a vörösök előre kieszelt tervvel pusztították el. Egy XV. századbeli Diptychon, valóságos remekmű és felbecsülhetetlen értékű műkincs, szintén a lángok martaléka lett.
A vörösök meggyilkolták Don Luis Hernandez Pinzon alezredest is, annak a Pinzonnak késő leszármazottját, aki testvérével Kolombust amerikai felfedező útján elkísérte. Előbb a Hernandez Pinzon-úti lakásában keresték. Az alezredest már nem találták ott, így csak a házát gyújtották fel. Hosszas keresés után a vörösök a Reyes-Catolicos-úton egy házban mégis reáakadtak két nővérének a társaságában, és felszólították, hogy kövesse őket, nem lesz semmi bántódása. De alig tettek pár lépést, lövések dördültek el s az alezredes golyótól találva holtan rogyott össze. Egyik nővére a borzalomtól megőrült.[17]
VÉRES ÉJTSZAKÁK
Malaga tartományban különös vadsággal pusztított a vörös terror. Ronda, ahol a marxisták két hónap leforgása alatt hatszáz embert gyilkoltak halomra, nem valami egyedülálló eset!
Két hónapon át tombolt itt a vörös rémuralom. Egyetlen éjjel sem múlt el a nélkül, hogy ezeknek a vadállatoknak vérszomja ne követelt volna egy vagy több áldozatot. A lakosok arcáról még ma is lerí ama napoknak átélt borzalma. A szemekben benne ül a rémület, melyet szavakkal kifejezni nem is lehet.
Július 18-án kezdett el a vérözön folyni. Ezen az estén Francisco Ruiz Pérez és két szalézi atya nyitotta meg az áldozatok hosszú sorát.
Néhány napra rá ötven ember tűnt el egyszerre: a hóhérok, úgy látszik, megrészegültek a vértől. Ettől kezdve minden éjjel 12 és 1 óra között megjelentek a börtönökben és 13 foglyot mindig magukkal vittek. Kis teherautóra rakták fel őket, — az autót jelentőségteljesen Draculának nevezték el — s azután a város szélére hajtottak ki, hol legyilkolták a foglyokat.
Már Malaga város kormányzója is megsokallta a marxista hóhérok telhetetlen vérszomját. Azért elejét akarta venni a további öldöklésnek és kiadta a rendeletet, hogy a foglyokat szállítsák be mindig Malagába. A rondai vörösök erre megraktak két-három teherautót foglyokkal és Malagába irányították. De ez volt az utolsó szállítmány! Fogoly maradt így még bőven és ők gyilkolhattak tovább. Sőt útközben még ezekből a Malagába elindított foglyokból is legyilkoltak hármat. Alighogy az autó kiért a városból, lerángatták a kocsiról Sandoza és Gutiérrez túszokat, felállították az útszélre és lepuffantották őket. A két holttestet azután lelocsolták gazolinnal és meggyújtották. S mindezt az autó utasainak végig kellett nézniök! De alig mentek tovább, az autó újra megállt és egy új áldozat került sorra: Anna Villegas fiatal leány, kinek testvére a nemzeti Falangeban volt.
A marxista elvtársak legtöbbször zsebükre is gondoltak. A szabadulás reményével magas pénzösszegeket csaltak ki kétségbeesett foglyaiktól.
Ronda község a vörösök vérszomjának nem is volt elég. A környékben is rendeztek büntető expedíciókat. Egy alkalommal Hierbabuena-majorba rándultak ki lóháton; a tulajdonost, Don Juan Berrocalt könyökénél fogva összekötözték, a kötelet lovaikhoz csatolták és aztán hajrá, gyors ügetésben visszalovagoltak Rondába. A bevonulás látványa még a köveket is részvétre lágyíthatta volna, csak a vörösök szívét nem tudta megindítani. A szerencsétlen ember szemei a kimerüléstől és az erőlködéstől szinte kiestek már, arca felpuffadt, nyelve kilógott. Ilyen állapotban hurcolták körül az egész községben a csőcselék gúnyos örömrivalgása között, míg végre egy golyó megszabadította borzalmas szenvedésétől.
Juan Carrillo Diazt házából kergették ki. Fia esdekelve könyörgött kíméletért: atyja nyakába csimpaszkodott és úgy rimánkodott. A vörösök mindkettőt lelőtték. Hasonlóképpen gyilkolták meg Diego Riverot és fiát.
A meggyilkoltak lakásait a marxista alakulat katonái rögtön lefoglalták maguknak.
A Socorra-templom tövig égett. Ugyanúgy leégett a kármelita templom egy része is; a többi templomot kirabolták és az összes műtárgyakat a berendezéssel együtt elégették.[18]
TIVORNYA A TEMPLOM ELŐTT
Július 20-án két teherautó anarchista robogott be Barcelónából Tossa de Marba. Első útjuk a plébániára vezetett. Kis idő múlva újra megjelentek az ajtóban: magukkal hozták a plébánost és a káplánt; azután lerángatták róluk összes ruháikat s így meztelenül felállították őket a templom elé.
S ezzel megkezdődött a templom kifosztása. A kelyhek, a szentségmutatók, a miseruhák, keresztek és képek egymásután kerültek elő, s a megvadult banda azzal rögtön körmenetet rendezett. A körmenet után a korcsmából bort hoztak és a kelyhekkel vad tivornyát ültek a templom előtt. Mikor ennek is vége volt, meggyújtották a templomot. A plébánost és a káplánt is kényszerítették, hogy vegyenek részt az Isten házának felgyújtásában; különben bedobták volna őket a tűzbe. Az öreg plébános nem bírta soká: a kimerültségtől és a kiállt izgalmaktól ájultan esett össze.
A polgármester, aki az egész jelenetnek szemtanúja volt, közvetíteni próbált; legalább várjanak addig, míg az öregember újra magához tér, kérlelte. A vörösök a polgármesternek ezt a kérését teljesítették is. Közben azonban az egész társaság annyira lerészegedett, hogy csakhamar a földön hevert. Mikor az öreg pap ájulásából magához tért, az elvtársak szerencsére már nem voltak többé „akcióképesek”. Így a jó falusiak gyorsan felöltöztették öreg papjukat és a szomszéd községbe vitték. A káplánt azonban hiába keresték: eltűnt. Mint később kitudódott, a kiállt borzalmak elvették eszét, megőrült és napokig bolyongott ruha nélkül a hegyek vadonjaiban.[19]
EMBERBÓRBE BÚJT VADÁLLATOK
Siguenza püspökét, a hetvenéves, tiszteletreméltó főpásztort a vörösök levetkőztették és így teljesen ruha nélkül körülvezették a városon. Körülötte utcalányok táncoltak és adták meg a kíséretet.
Naval-Peralban a vörösök a plébánost lefejezték, a hívőket pedig arra kényszerítették, hogy a vértanú testét lábbal tiporják meg.
Naval del Marquaban az egyik papnak kiszúrták szemeit; Cebrerosban már találékonyabbak voltak a vörösök: a papot belemártogatták egy forró vízzel telt üstbe, míg el nem pusztult lassú kínjai között.
Alfarzoban (Navarra) minden fegyverképes férfi és fiatalember a nemzetiekkel a frontra vonult, hogy a vörösök ellen harcoljon. Távollétükben kommunista bandák megszállták a várost, hogy bosszút álljanak. Az otthonmaradt asszonyokon és lányokon tömegesen erőszakot követtek el, azután megcsonkították mellüket és megölték őket.
Fregenelben a jobbmódú gazdáknak levágták a fülét. Somosierranál egy elfogott fallangistát leöntöttek benzinnel, egy földbe szúrt kardhoz kötötték és meggyújtották. A marxisták közben üvöltve körültáncolták az égő fáklyát.[20]
„NOCHE APOCALIPTICA!…”
(Két hónapi vörös fogságból sikerült Páter Francisco Garcia Alonso jezsuita atyának megmenekülnie. Könyvéből: „Mis dos meses de prision en Malaga” vesszük a következő részleteket.)
Augusztus 22-én 11 órakor először intéztek a nemzetiek légitámadást a város ellen. A bombák célpontja a Campsa melletti lőszerraktárak voltak. Úgy látszik, a bombák célba találtak, mert csakhamar hatalmas füstgomolyagokat láttunk ebből az irányból felszállni. De ezzel a mi keresztutunk is megkezdődött. Minden egyes bombázás után megjelentek börtönünkben a vörös milicisták, hogy megtorlásul bizonyos számú áldozatot szemeljenek ki maguknak. Tizenkét órakor ki kellett vonulnunk a börtön udvarára és azután felolvasták előttünk azok neveit, akiknek elő kellett lépni a kivégzésre…
Augusztus 30-án repülőgépeink újra bombázták a várost. Mily éjszaka várt akkor megint reánk! Azt hiszem, a legborzalmasabb, melyet valaha megérhetek. Két órakor éjfél után zajosan kinyílnak az ajtók. A rohamgárda és a milícia előre tartott fegyverrel nyomul be. Felszólítanak, hogy csendben, felnyújtott kezekkel álljunk sorba. Közben Don Nicolas Monteronak, a katedrális káplánjának, ki mellettem aludt, feloldozást adok; ő is feloldoz engem. A sor előtt ellépnek a vörös katonák és kijelölik az áldozatokat a hóhér számára.
Ezen az éjjelen hetvenen haltak meg a börtönben, ötven más áldozattal együtt, akiket a városból hoztak. A mieink közül az első egy szalézi segítő testvér, D. Tomas volt; két másik szalézi atya követte őt: Don Vicente, a San Bartolomé kollégium prefektusa és Don Félix, ugyanannak a kolostornak lelki igazgatója.
De ennyi áldozat még mindig nem volt elég a milicistáknak. Ez éjjel még többször belátogattak hozzánk és újabb áldozatokat kerestek. Így halt meg még Don Enrique Vidaurreta, Malaga szemináriumának igazgatója, egy ferences páter Coinból és Marbella esperese, Don José Vera Medialdea. Ez utóbbi atyjával, anyjával és nővérével volt elfogva. Mikor az egyik vörös őr megpillantotta őt, rögtön hozzálépett.
— Emlékszel még, — kérdezte — két évvel ezelőtt te miattad büntettek meg! Most meglakolsz érte.
A pap ráismert. Ez volt az a kommunista, ki pár évvel ezelőtt merényletet követett el ellene. „Büntetése” akkor az volt, hogy kiutasították a városból.
A temető lelkésze is a halálraítéltek közé került. Mialatt a harisnyáit húzta, titokban, hogy a vörösök meg ne hallják, a feloldozást kérte tőlem. Utána sorra kerültek a következők: Dona Jósé Ortage Blanco, Don José Gil Pineda, Don Cristobal Reguera, Don Antonia Nunez és sokan mások. A halálra kijelöltek között volt a szalézi kolostor egyik szolgája is. Mikor Tomas szalézi segítőtestvér ezt észrevette, éppen az ajtóban állt, hogy a kivégzés helyére menjen; visszafordult és arra kérte a marxistákat, kegyelmezzenek meg a szerencsétlennek, hiszen ő nem volt szerzetes, csak a kolostor szolgája. Kérését teljesítették is.
Nemsokára egyik fiatal szalézi páter következett. Mikor éppen el akarta hagyni a termet, figyelmeztették, húzzon másik nadrágot, mert ami rajta van, rövid. Nem tudom, miért szükséges pont hosszú nadrág ahhoz, hogy az embert éjfélkor meggyilkolhassák. A páter engedelmesen visszajött és nadrágot cserélt. Közben az ajtón bekiabáltak, hogy maradjon, mert a teherautó megtelt… A páter megmenekült; egy élet, melyet a nadrág mentett meg!
Ez éjjel több órán át hallottuk a fegyver ropogását a közeli temetőből. Ekkor halt meg a térparancsnok is. Éppen betegen feküdt ágyában, mikor érte jöttek. Két milicistára támaszkodva ment ki a vesztőhelyre…
Másnap reggel észrevettük, hogy öt fogolytársunk megőrült.
Egy nappal később új légitámadás jött Malaga fölé. Több mint ezer bosszút lihegő vörös rohamozta meg ez éjjel börtönünket. 120-an vesztették el akkor életüket. Ez étszaka az utolsó papot is meggyilkolták…
FEKETE LISTÁK
Ha a nemzetiek fegyvert nem fognak, az összes spanyol városokban nemsokára a legvéresebb öldöklésekre került volna a sor. Erről tanúskodnak a fekete listák, melyeket minden jelentékenyebb városban felállítottak. Ezekre kerültek azoknak a nevei, akiket a szovjetnek július végére tervezett kikiáltása után a vérszomjas vörösök hóhér kezére adtak volna. Szemelvényül álljon itt néhány fekete lista.
Los Arcosban (Navarra) a fekete lista 120 nevet tartalmazott; mindenegyes név után ott állt a hóhér neve és a hely, ahol a kivégzést végre kellett volna hajtani. A plébánost és a polgármestert öszvérek hurcolták volna a falun keresztül, pontosan azokon az utcákon, ahol a körmenetek szoktak elhaladni. A kegyetlen út végén a kivégzés az összegyűlt tömeg előtt történt volna meg. A fekete listára került asszonyok Mária-mennybemenetele előestéjén szintén a néptömeg jelenlétében a vásártéren haltak volna máglyahalált. A jó apácák számára a vörösök még kegyetlenebb halálnemet gondoltak ki. (Don Agapito Martinez Roncesvallesi kanonok levele 1936. aug. 9-ről.)
Valladolidban a fekete listát Citoler fogorvosnál találták meg; 10,000 nevet tartalmaz! A halálnemek elképzelhetetlenül borzalmasak. A guillotint a Népházban (Casa del Pueblo) már fel is állították. (B. Antonio F. Cid levele Valladolidból, 1936. júl. 27.)
A Vittoriában talált fekete listáról megtudjuk, hogy a marxisták 1936. júl. 31-re 600 család meggyilkolását vették tervbe; ezenkívül az összes papokat és szerzeteseket is megölték volna. (Senora de Pinedo levele.)
Villaban nevű községben egy vallásosságáról ismert úriembert a következő módon akartak legyilkolni: előbb megásatták volna vele a sírját; azután arra kényszerítették volna, hogy ölje meg a plébánosát; majd vele is végeztek volna. (Közli Donna Marzellina Santisteban.)
Arraveloban (Avila tartomány) 400 ember volt halálra ítélve; természetesen az illető családok gyermekei sem találtak volna kíméletre. (Donna Dolores Ayucar levele 1936 aug. 8-ról.)
De a fekete listákon kívül a legtöbb helyen megtalálták a gyilkossághoz szükséges eszközöket is: így el voltak készítve a különböző fejszék a test feldarabolására; a szögek minden elképzelhető nagyságban az áldozatok átfúrására; a kötelek és korbácsok és egyéb kínzószerszámok. Még bacilluskészítményeket is tartottak készletben, hogy ezzel oltsák be áldozataikat. Különösen veszettség-bacilluskészítményeket akartak nagy számban felhasználni.
Igaza volt tehát Mola tábornoknak, mikor még a múlt év augusztusában azt mondta: „Ha nem keltünk volna fel idején, a világtörténelem a legvéresebb forradalmat élte volna meg. Spanyolország eltűnt volna a szabad államok térképéről, és az történt volna egész Spanyolországban az 1936. július 29-re tervezett vörös forradalom után, ami pusztítás és gyilkolás történt azokon a területeken, ahol a vörösök még meg tudták vetni lábukat.” (Beszéd a burgosi rádióban, 1936. aug. 15.)
VÉRTANÚ HŐSÖK
Vértanúk vére pirosra festi a spanyol földet. Férfiak és nők, öregek és gyermekek, papok és világiak ezren és ezren haltak meg Krisztus nevével ajkukon; meghaltak azért, mert hittek Istenben; mert egyetlen bűnük az volt, hogy katolikusok voltak! Toledo bíboros érseke büszkén vallhatta az őt meginterjúvoló újságírók előtt: „A papságban még eddig nem történt aposztázia, ellenben a hősiességnek oly példáival találkozunk, mely csodálkozásba ejtené a világot, ha tudomást szerezne róluk.”
A vértanúk hősiességének csak néhány példáját ragadhatjuk itt ki a számtalan sok eset közül.
Pablo de Segur plébánosa az egész község, sőt a helyi forradalmi bizottság nagyrabecsülésének és szeretetének örvendett. Egy napon idegen forradalmi bizottság halálra ítélte. Mikor a halálos ítélet a lakosság tudomására jutott, hatalmas tömeg gyűlt össze és papjuk szabadon bocsátását követelte. A hősies lelkű plébános magára öltötte papi ruháját és arra kérte a híveket, hagyják őt Krisztushoz menni. Így halt meg nyugodtan, Krisztusáért.
*
Egy másik papot, ki súlyos betegen feküdt lakásán, szintén a forradalmi bizottság elé idéztek. A kihallgatás alatt a hitvallónak csak egy szava volt: „Éljen Krisztus Király”, és azután meghalt, mint igazi vértanú.
Szemtanúk beszélik, hogy Toledo prépostja, Palo Benito prelátus, mint a forradalomnak első vértanúja halt meg augusztus 11-én. A katedrális orgonistájával, Don Félix Ganz de Ibarraval fogták el. Tizenkét napos rettenetes bebörtönzés után 60 más fogoly társával, jórészt tekintélyes toledói polgárokkal, lőtték agyon, éjjel a zsinagóga előtti téren. Utolsó szavai ezek voltak:
„Éljen Krisztus Király! Éljen Spanyolország!”
*
Egy szalézi páter Trinidádban, aki egész életét szegény gyermekek nevelésének szentelte, a vörösök elől öreg édesanyjánál bújt meg. Álruhája ellenére, az egyik milicista mégis felismerte az utcán és megszólította. Kis feszületet tartott eléje s arcába vigyorgott.
— Hiszel benne? — kérdezte.
— Hiszek!
— Kész vagy érte meghalni?
— Ha kell, minden pillanatban!
De e szavakra már lövés felelt és a hitvalló vérébe rogyott össze. Hulláját a Szent Márk-templom romjai közé dobták.
*
Egy claretinus páter a következő levelet írta rendi elöljáróságának: „A vörösök templomunkat magazinná alakították át s kolostorunk a milicistáknak szolgál ebédlőül. Úgy látszik, hogy rendtestvéreink közül négy menekült meg élve. Vall segítőtestvér, akit a vörösök szakácsnak használnak és még három beteg, akik akkor éppen a kórházban feküdtek, Barbastróban rettenetes dolgok történtek. A püspököt az elsők között gyilkolták meg. Egyes papokat előbb rettenetesen megkínoztak. De mindenekelőtt a mi rendi tanuló testvéreinket, a papnövendékeket kell megemlítenem. Énekelve vonultak ki a vesztőhelyre a nélkül, hogy hóhéraiknak sikerült volna őket elhallgattatni. A vörösök meg is bosszulták magukat rajtuk: holttetemeiket rettenetesen megcsonkítva és szétszaggatva találták meg. Barcelónában van egy kedves emlékem ezektől a hősöktől. A negyven testvér egy csokoládés papírra írta fel azokat a szándékokat, melyekre halálukat felajánlják. E rövid szavakban csodálatos idealizmus tükröződik és mindenegyes testvérünknek nagy szeretetét árulja el. Arra gondolok, hogy lefényképeztetem ezt a papírdarabot, hogy többi rendházunknak is megküldhessem… Barbastrói házunk tagjai közül ötvenötöt gyilkoltak meg, köztük a negyven fiatal rendtársunkat, szerzetünk reménységét… Legyen áldott az Isten érte!”
*
Egy fiatal kármelita páter, Josef Gonzales a hősi halálnak megható példáját adta. Szemtanúk közlik, hogy a vörösök a még nem is harmincéves pátert Cordoba vidékén fogták el, rögtön a kommunista forrongás elején. Onnan a Pueblo Nuevo del Terrible nevű bányaváros-negyedbe vezették. A bevonulókat a lakosság kitörő gyűlölködéssel és szitkokkal fogadta. Mikor megérkeztek, a pátert úgy rángatták le a kocsiról, mert a keze össze volt kötözve. Azután egy marxista bizottság elé állították, hol kihallgatására került a sor.
— Szerzetes vagy? — ez volt az első kérdés.
— Igen, pap vagyok és szerzetes; nem látjátok ezt már ruhámról is? — volt a bátor válasz.
— Kiáltsd: Éljen a kommunizmus! — és megmentetted életedet.
— Én csak Krisztust, a Királyt éltethetem.
Rá akarják beszélni, fenyegetik. De a páter mindig csak azt feleli: Éljen Krisztus Király!
Erre levezették a térre és fegyveres kommunisták elé állították. A parancsnok még egy kísérletet tett. „Éltesd a kommunizmust és szabad vagy.” A hős páter feleletül letérdelt, kereszt alakban kitárta karjait és jól hallhatóan kiáltott: „Viva Christo Rey. Éljen Krisztus Király.” E szavakra sortűz dörrent és a vértanú holtan rogyott össze.
Páter Tena éppen Aznagában tartózkodott rokonainál, hogy gyenge egészségére a honi levegőn gyógyulást keressen. Szeptember 6-án öt órakor délután négy kommunista hatolt be a lakásba. A pátert egy órán át faggatták kérdéseikkel. Miután beismerte és nem tagadta, hogy pap, felszólították, hogy szidalmazza az Istent és ismerje el, hogy minden nyomorúságnak és szegénységnek a papság az oka. Mikor Páter Tena e helyett azt is beismerte, hogy ő jezsuita, a vörösök dühe még nagyobb lett. Rövid idő múlva szitkok és fenyegetések között eltávoztak.
Távozásuk után Páter Tena csodálatosan nyugodt volt; elimádkozta breviáriumát és barátságosan eltársalgott rokonaival: „Tán fel fognak szólítani, — mondotta — hogy a kommunista uralmat és vezetőket éltessem; én azonban semmi mást nem csinálok majd, mint hogy papnak vallom magam és éljent kiáltok Krisztus Királyra.” Ezen az éjjelen nem is tette le papi ruháit, mert minden órában a hóhérok visszatértére számított.
Reggel fél hétkor csakugyan be is állítottak és a pátert felszólították, hogy kövesse őket. Mikor ez írásbeli elfogatási parancsot kívánt, a vörösök azt hazudták, nem akarják letartóztatni, csak kihallgatni. Páter Tena tudta, hogy mi vár reá. Mégis vidám arccal követte őket. Oly nyugodtság sugárzott le egész lényéről, hogy az utcán, akik csak látták, összesúgtak: „Ott megy egy szent.”
A börtönben padlót kellett sikálnia. Egyetlen bútora egy pokróc és fejvánkos volt. A vörösök többször bejártak hozzá és rá akarták venni, ismerje el, hogy nincsen Isten. A páter feleletül bebizonyította nekik Isten létezését. A vörösök persze a megcáfolhatatlan bizonyítékokra felelni nem tudtak. Tehetetlenségükben arcába vágtak és halállal fenyegették meg. Közben fegyverüket mellére szegezték.
Krisztus hitvallójának nyugodtsága és meggyőző szava az egyik kommunistára oly hatást tett, hogy e szavakra fakadt: „Én nem tudom ezt az embert megölni.” (Ezeket a részleteket a páter fogolytársa beszélte el, aki a szomszédos cellából hallgatta végig a vallatást.)
A nyolcadik napon éjfél után félkettőkor a pátert két fogolytársával Millones szomszédos községbe vezették ki az ottani temetőbe. Mivel a gyengeségtől alig tudott már járni, egyik társára támaszkodott. A célhoz érve, kezét meg akarták kötözni, de mikor látták, hogy gyengesége miatt úgysem bírna elfutni, elálltak ettől. Erre újra felszólították a pátert, hogy káromolja az Istent. De hiába volt minden erőlködés. A hitvalló nyugodtan, mindig csak ezt felelte: „Pap vagyok. A földi életet elrabolhatjátok tőlem, de lelkem örök életét nem!”
A vörösök ezalatt két társával már végeztek is: hátulról lőtték le őket. Páter Tena azonban mellét tartotta a puskacső elé. Így halt meg, mint hős és vértanú, Krisztusért.
*
Az önfeláldozás és bátorság hősi példáját adták Santa Cruz kolostor apácái is a vörös Madridban. A nővérek szeretetszolgálatukat a halálveszedelem ellenére is tovább folytatták főnöknőjük, a híres dramaturgnak, Pedro Munes Seca nővérének vezetésével. 300 árva gyereket gondoztak itt, kiket a főváros utcáiról szedtek össze. Az utolsó napokban az élelmiszerkészletük teljesen kifogyott. Mindenekelőtt a kicsinyek tejellátása okozott nagy nehézséget. A nővéreknek nem volt mit tenniök, mint hogy a vörösökhöz fordultak. Mikor a kiküldöttek a csendes kolostor ajtaját átlépték, nem akartak hinni szemüknek. Előttük tizennégy apáca állt. Megkérdezték tőlük, miért maradtak vissza, hisz tudták, hogy minden pillanatban életükkel játszanak. A főnöknő lépett ekkor elő és nyugalommal csak ennyit mondott: „Kitartottunk addig, amíg jót tehettünk. Ennek a háromszáz árva gyermeknek szüksége volt ránk — azért maradtunk.” A hős apácáknak mégis pusztulniok kellett. Meghaltak, mint a szeretet vértanúi.
*
A felkelés első napjaiban elfogtak Barcelonában egy Mária-kongreganista fiatalembert, több más nemzeti érzületű társával együtt. Az „Uruguay” nevű fogolyhajón zárták lakat alá. Október 14-én a néptörvényszék elé állították és halálra ítélték. Az ítélet megokolása szóról-szóra így hangzott: „Védelmezte Istent és Spanyolországot…” ezért meg kellett halnia.
Kivégzése előtt néhány órával levelet írt szüleinek és átadta nővérének, kinek megengedték, hogy utolsó óráiban mellette lehessen. A levelet sikerült egy külföldi konzul közvetítésével a szülőkhöz juttatni. A levél így hangzik:
„Kedves Szüleim! Mire ezt a levelet megkapjátok, már tudni fogjátok, hogy e hó 14-én halálra ítéltek. A vád az, hogy hitemet és hazámat védelmeztem. Boldogan és büszkén adom életemet Istenért és Spanyolországért. Ebben a pillanatban jobban érzem mint valaha, hogy az életünk nem a miénk, hanem az Istené. Kérem Istent, engedje meg, hogy akaratát teljesíthessem és Isten akarata most az, hogy meghaljak. Legyen áldott az Isten és uralkodjék Spanyolország felett! Legyetek meggyőződve, ezek életem legboldogabb órái. Hisz Istenért és hazámért halok meg. Várom a pillanatot, mikor megjelenhetek Isten színe előtt. Ne szomorkodjatok, hanem örüljetek, mert Isten akarja halálomat és Spanyolországnak szüksége van a véremre. Az égben gondoskodom mindenkiről.
Bocsássatok meg, ha valaha megszomorítottalak vagy megbántottalak titeket. Ezerszer köszönöm nektek a keresztény nevelést, melyet nekem adtatok. Ennek a nevelésnek köszönöm, hogy keresztény halállal halok meg. Gondoljatok gyakran Istenre! Vezessétek hozzá testvéreim lelkét is, és ő majd megadja nektek is a jó halál kegyelmét. Utolsó ölelésemet és utolsó csókomat küldöm forró szeretettel fiatok, aki meghalt Istenért és Spanyolországért!”
*
Queipo de Llano a rádióban beszélte el egy hitvalló katonának vértanúságát. Mikor az önkéntesek egyik csapata bevonult Penaflorba, az egyik requeté (önkéntes) előre sietett, hogy egy asszonyt gyermekével megmentsen. Sikerült is neki. Ám közben nagyon előre szaladva, elszakadt a csapataitól és egyszerre csak a vörösök utóhadával találta magát szemközt. Elfogták, lefegyverezték és felszólították, hogy éltesse a kommunizmust. „Éljen Spanyolország!” — ez volt a felelete. Erre levágták egyik fülét s most már arra akarták kényszeríteni, hogy ezt kiáltsa; „Le a vallással!” A hős azonban nem engedett. „Éljen Krisztus Király!” kiáltotta feleletül. Mire levágták másik fülét is. És ez így folytatódott tovább, míg egyik testrészét le nem vágták a másik után. Lelkét azonban nem tudták megtörni. A vörösök is belátták ezt és dühükben az agyonkínzott testet puskagolyókkal szinte szitává lőtték.[21]
*
A Valenciai Trenoz Henrik ifjúsága virágában, minden jóra kapható fiatalember volt. A vörösök a nemzeti mozgalom első napjától kezdve üldözték. Egyik éjszaka hirtelen fölkeltették: „Halálra vagy ítélve, jöjj gyorsan a vesztőhelyre.” Henrik már felöltözött, indulni akart, mikor a vörösök szemébe nevettek: Tévedtünk, maradhatsz — és ezzel eltávoztak.
Ezt a borzalmas játékot többször megismételték vele. De végre csakugyan a vesztőhelyre kísérték. Henrik nyugodt léptekkel követte hóhérait. Megérkezve, így szólt hozzájuk: „Halálom órája eljött. Katolikus módon akarok meghalni. Azért szeretném, ha pap volna mellettem. De nem lehet. Legyen meg az Isten akarata. Szívemből megbocsátok nektek, hogy Isten nekem is megbocsássa bűneimet. Jézus Krisztust nyíltan vallom Uramnak, Istenemnek.”
A vörösök meglepődve és meghatva e szavaktól, vezetőjükhöz fordultak: „Tulajdonképpen miért is kell nekünk ezt a derék fiút kivégeznünk?” „Mert megparancsolták! — felelte bosszúsan a parancsnok. — Ha kíméljük őt, mi kerülünk bajba.”
Rövid tanakodás után a hóhérok és áldozatuk megölelték egymást és sírva fakadtak. Aztán Henrik felállt a puskacső elé s elkiáltotta magát: „Éljen Krisztus Király!” Lövés dördült s új vértanúja volt a spanyol ügynek.[22]
*
San Sebastian börtönében raboskodott a fiatal Plazencia gróf. A vörös börtönben kemény volt az élet. Álmatlan éjszakák, semmi nyugalom, rossz táplálék, szomorú emlékezés a családra, s mindehhez a borzalmas halál képe, mely a foglyokra vár. Utolsó reménysége támadt fel, mikor a vörösök hozzá jöttek és szabadságot kínáltak föl neki: „Adj nekünk 2 millió pezétát és szabadon engedünk.” „Semmi pénzt nem adok nektek” — felelte ő. A vörösök gondolkodtak és tanácskoztak kis ideig: „Jó, de legalább 300,000-t adj és szabad vagy.” „Már megmondtam, egy árva garast sem adok. Az én pénzemen nem fogtok testvéreim ellen fegyvert vásárolni. Lelőhettek, életemnek nincs értéke.” Le is lőtték. Utolsó szavai ezek voltak:
„Éljen Krisztus Király! Éljen Spanyolország!”
*
Garcia Alonso jezsuita páter Malagaban pár hétig volt a vörösök fogságában. De sikerült megszöknie Cadizba. Élményeit a már idézett könyvében írta meg. Többek közt elmondja, hogy fogolytársai közt volt több tengerésztiszt, akikre golyó várt. Ő készítette elő őket a halálra. Buzgóságuk és halálraszántságuk olyan volt, mint egykor a katakombák korának hőseié. Halálukat megelőző egész éjjelt imádságban töltötték. Mint bátor hitvalló hősök, örömmel mentek a halál elébe. Csak az Istennel való közeli találkozásra gondoltak, akinek szólt egész áldozatuk.
*
December 18-án végezték ki Bilbaóban Ramos kapitányt. Halála előtt néhány órával írta e levelet családjának:
„Kedves Gyermekeim! Életem legfontosabb perceiben utolsó tanácsokat akarok nektek adni. Egy apa tanácsai ezek, halála előtt. Maradék nélkül kell őket életprogramotokká tennetek.
Egész szeretetem három lényé volt: Istené, hazámé, és édesanyátoké, akit itt hagyok veletek. Isten őt választotta, hogy a szeretet és feltétlen odaadás példája legyen számotokra. E háromért dolgoztam a hit erejével. Sokat imádkoztam Spanyolországért és életemet, véremet is áldozatul hozom érte.
Ma itt hagylak titeket. Olyan fiatalok vagytok még, hogy nem is tudjátok, mit tesz atyátokat és nevelőtöket elveszteni. De a jó anya majd pótol engem. Az égben imádkozom érte és értetek is. Dolgozzatok szorgalmasan, legyetek férfiak! A szorgalom és a munka a helyes út. Tartsatok ki a hitben; ez a legfontosabb és mindenekfölött való. Ha hiszünk Istenben, megmenthetjük lelkünket. Ezért jöttünk e világra.
Legyetek hű és komoly katolikusok. Az Isten szolgálatában vessétek meg az emberfélelmet. Valljátok mind magán, mind nyilvános életetekben szent önérzettel, hogy Istenéi vagytok. Nem hagyok rátok nagy vagyont, de ez nem is fontos; az a fő, hogy Istenért éljetek. Talán a gazdagság csak károtokra volna. Áldozatból és szükségből fakad az erő.
Kövessétek takarékos és munkás édesanyátok élő példáját, ő mindig oly jól kezelte szegényes vagyonunkat, hogy soha semmi sem hiányzott otthonunkból, melyet alapítottunk, s melynek pusztulása most Isten akarata. A legnagyobb áldozat se legyen számotokra nehéz, midőn anyátokról van szó!
Őrizzétek meg az egységet és szeressétek egymást. Legyetek testben és lélekben tiszták: vigyázzatok, sok veszély vesz körül majd titeket. Mert ha a kísértésben elestek, lelketek megtelik szennyel s elpusztul testetek is.
Föltétlen becsületesség és a hűséges kötelességteljesítés legyen életetek alapelve. Bármit akartok tanulni, minden munkátokban tekintsetek az égre.
Ha szerencsétlenség szükségbe dönt, akkor mindhármatoknak össze kell fognotok anyátok támogatására. A fiú legnagyobb büszkesége legyen az, ha áldozatot hozhat anyjáért.
Gyermekeim, én meghalok, hogy a katolikus hitet biztosítsam, a vallást szabaddá tegyem, hogy nagy legyen Spanyolország. Nektek se legyen semmi áldozat sok, ha azt Spanyolország kéri tőletek. Most, mikor Spanyolország más fiai elveszik az én életemet, kell, hogy ti hárman életeteket kárpótlásul neki adjátok. Gondoljatok arra, hogy apátok, ki titeket annyira szeret, egy pillanatig sem habozott, békéjét, vagyonát, sőt életét is odaadni hazájáért, a szeretett Spanyolországért s azért, hogy nagy, katolikus Spanyolországot hagyhasson reátok. Ennek az eszmének leszek vértanúja! Legnagyobb büszkeségem, hogy a római katolikus Egyházhoz tartozom. Ha Isten megengedi, ezzel a kiáltással halok meg: „Éljen Krisztus Király! Éljen Spanyolország!”
Megbocsátok ellenségeimnek. Legyen az ember igazságos, de bosszú és gyűlölet nélkül, mert fékezetlen indulat beszennyezi a lelket.
Meg vagyok győződve, hogy Spanyolország újjászületik a maga véréből. A nap újra teljes ragyogásban áll majd fölötte. Kérem Istent, hogy ez a vér, amelyet érte és Spanyolországért ontok, termékenyítse meg ezt a földet, melyet oly szenvedélyesen szeretek.
Végül szeretett feleségem, Neked is szól e levél. Sok szép és gazdag asszonnyal találkoztam életemben, mégis ezek közül Téged választott a szívem. Isten bőségesen megjutalmazott. Nem ismertem még egy olyan keresztény, józan, odaadó és tiszta nőt, mint Te vagy. Utolsó percemig forrón szeretlek Téged.
Szívesen írnék hosszabban, hogy vigaszul Neked több emlék maradjon rólam. De biztosítlak, az égben lovagod és szószólód leszek. Isten trónusa előtt majd bemutatom irántad való szeretetem, hogy Isten minden jóval jutalmazzon meg Téged.
Isten előtt vallom, akinél rövid idő múlva megjelenek, hogy katolikus voltam és vagyok; hogy boldogan halok meg Istenért és Spanyolországért és hogy Te, szeretett Feleségem, földi életem legnagyobb öröme voltál.
Élj boldogan, Szívem! Éljetek boldogan, Gyermekeim! Szeressétek Istent és szeressétek Anyátokat. És Te, lelkemnek Lelke, szerelmem Szerelme, mint a Szentírás Erős Asszonya, asszonyok példaképe, légy meggyőződve, — utolsó pillanataimban biztosítlak — Te tettél boldoggá engem.
Éljen Krisztus Király! Éljen Spanyolország! A viszontlátásra Szeretteim, az örökkévalóságban!”
*
Don Victor Pradera neves spanyol katolikus írót a vörösök augusztus 2-án San-Sebastianban tartóztatták le. Mint túszt vitték el és zárták be Ondarriéta börtönébe. Augusztus 27-én fiával, Francisco Xavérrel, akit 12-én szintén börtönbe hurcoltak, levezették a börtön udvarára. Kezüket összekötözték és tudomásukra adták, hogy menten agyonlövik őket. A fiú teljesen elvesztette lélekjelenlétét; az apa azonban szeretettel intette őt: „Fiam, nincs nagyobb dicsőség, mint Istenért és Spanyolországért atyáddal együtt meghalni. És te félsz?”
E nap a vörösök beérték a fenyegetéssel. A börtönparancsnok visszavitette a foglyokat a cellájukba. „Olyan különös! — mondotta ekkor Don Pradera egyik fogolytársának. — Ha arra gondolok, hogy meg kell halnom, lelkemet egész fényesség tölti el. És minden mást elfelejtek. Akkor csak azok a szépségek jutnak eszembe, amelyek rám várnak az égi dicsőségben. Még a családomat is elfelejtem ilyenkor. Miért is tesznek ezek a vörösök csak úgy, — sóhajtott fel fájdalmasan — mintha csak meg akarnának ölni és mégsem ölnek meg?!”
Néhány nap múlva úgynevezett néptörvényszék elé került. Kérdezték őt mindenről: hogy monarchista-e és hogy írt-e valamit a jelenlegi kormány ellen. Don Pradera világosan, félelem nélkül minden kérdésre igennel felelt. Erre egy pisztolyt adtak a kezébe és felszólították, hogy végezze ki magát önkezével. Egy pillanatnyi halál kellemesebb, — mondták neki — mint egy hosszú martirium.
— Katolikus vagyok — felelte öntudatosan Don Pradera és visszaadta a fegyvert.
— Ugyan, hisz nincsen Isten! — vihogtak vissza a „bírák”.
— Igen, nektek nincs, de nekem van. — És ezzel a tárgyalás véget ért.
Szeptember 5-én kivezették a vesztőhelyre. Kezében ott volt a kereszt. Odanyújtotta a többieknek, akik vele haltak meg, hogy csókolják meg. Azután odamutatta a feszületet hóhérainak is:
— Ez az út, az igazság és az élet! — szólt emelt hangon. — Ha nem tértek vissza hozzá, nem lesztek soha boldogok. Egyetlen fájdalmam, amit most érzek, az, hogy Spanyolországot még nem láthatom felszabadítva. Úgy halok meg, mint Krisztus: gyilkosaimnak én is megbocsátok.”
A következő nap fiát is agyonlőtték. „Szívesen halok meg, — mondotta — ha ezzel egy szent Spanyolországot hagyhatok gyermekeimnek.”[23]
[2] Dona Carmen Huguet de Rosaire, Sra de Ballarin, Pamplona, Calle de Leyre 4. közleménye nyomán.
[3] Don Manuel de Juan Rodriguez közleménye, Badajozból, a „Falange Española” tagja.
[4] D. Eugenio Picon Martin bíró, José Maria Linan, a Falange Española vezetőjének és a polgárőrség életben maradt tagjainak bemondása; őket is fogva tartották és kivégzésük arra az éjjelre volt kitűzve, mikor váratlanul bevonultak a felszabadító nemzetiek.
[5] Palma del Rio mostani polgármestere, Don Angel Martin Diaz, valamint Juan Rodriguez és Don Manuel Hidalgo vallomása.
[6] Az igazságért szavatol José Garcia Diego Bailon, Puente Genil-i lakos.
[7] Ugyanannak a szemtanúnak vallomása.
[8] Federico Valentin Gimenez nyomdász tanúsága, aki az egész jelenetet saját szemével látta.
[9] Luis Sicilia Lopez tanúsága.
[10] Juan Rubio Zurita és az előbb megnevezettek tanúsága.
[11] Jose Hira del Alma községi tanácselnök és Jose Castello Alvares hadnagy jelentése.
[12] Julian Casans Piedra elbeszélése alapján, aki az említett iskola mellett lakott és akinek egyik fia a rettenetes mészárlás áldozatai között van; a többi adat Francisco Lopez de Rosastól, Villaverde del Rio-i lakostól és Nicasio Sanchez Marquez és Julian Garcia Lopeztól, aznalcollari lakosoktól származik.
[13] Az élve megszabadultak tanúvallomása nyomán.
[14] Rafael de las Morenas, Baena mostani polgármesterének tanúsága.
[15] Leal Martin-testvérek, a fogház udvarán történt tömeges kivégzés szemtanúinak bemondása alapján.
[16] Manuel Ramos Franco, Jose Benarides Camacho és Posadas több lakójának tanúsága.
[17] Don Manuel Burgos y Mazo, volt miniszter, Moguer-i lakos tanúsága.
[18] José Ruiz Peralta városi tanácsnok és Gregorio Vellido tanúsága.
[19] René Pernoud, „Intransigeant” 1936. nov. 30.
[20] André Salmon, Petit Parisien 36. aug. 12.
[21] P. Valério Dacoba levele 1936. szeptember, Louloé. Az eset tanúja a lakosság maga.
[22] Diario de Navarra, 1936. dec. 1.
[23] A vértanú lányának esküvel megerősített vallomása.
