A.M.D.G.

NR. 862|1937. IMPRIMI POTEST.
BUDAPESTIHI, DlE 19. NOV. 1937.
EUGENIUS SOMOGYI S. J. PRAEP. PROV. HUNG.
— NIHIL OBSTAT.
P. FRANCISCUS ZSIROS S. J. CENSOR DIOECESANUS.
NR. 3962|1937.
IMPRIMATUR.
STRIGONII, DIE 7. DEC. 1937.
DR. JOANNES DRAHOS VICARIUS GENERALIS.

ELŐSZÓ

Mialatt a Pireneusi félszigeten a keresztény gondolat és művelődés vívja élet-halálküzdelmét az ázsiai kommunizmussal, a keresztény társadalom egy része még mindig nem tudja, hogy végokaiban miért is folyik ez a küzdelem. Nemcsak nem tudja, hanem ellenkezőleg, abban a hiedelemben él, hogy ennek a harcnak a kimenetele a kereszténységet nem is érdekli. Sőt a keresztény táborból egyesek egyenesen a nemzeti felkelők ellen foglalnak állást, mert tőlük Európa dédelgetett gyermekét, a demokráciát féltik. Szívesen szörnyűködnek a felkelők „kegyetlenkedésein” és európaiságuk kötelezettségének vélnek eleget tenni, mikor a fasisztaellenes „köztársaságiakkal” rokonszenveznek. Ugyanakkor természetesen nem vesznek tudomást a marxisták rémuralmáról melyben 300,000 ember halt vértanúhalált a vörösök kezétől és közel húszezer templom és felbecsülhetetlen kultúrérték esett áldozatul az úgynevezett „demokraták” vandál pusztításának.

Tragikus tájékozatlanság, sőt eltévelyedés ez ma, amikor már szinte reng a föld a két tábor, az istentelenség és istenhívők felvonuló seregeinek lába alatt!

A bolsevista propagandának most is sikerült félrevezetni a szervezetlen keresztény társadalomnak egy részét, azokat, akik még ma is a szabadkőmíves, félkeresztény és liberális lapokon nevelődnek és náluk keresnek még világnézeti kérdésekben is eligazodást. Csakis ennek a körülménynek tudható be, hogy Moszkva a spanyol polgárháborút saját világhódító törekvéseinek szolgálatába állította és sikerült a fasizmus mumusával a bolsevizmus ideológiáinak és formáinak észrevétlenül újabb híveket szerezni a demokratikus keresztény érzelmű államokban. A katolikusok hírszolgálata és ellenpropagandája nem bírta felvenni a versenyt a tudatosan vagy tudatlanul a bolsevizmus szolgálatába szegődött lapok hazug sajtóhadjáratával. Feladatát megnehezítette ráadásul még az is, hogy akadtak lapok és folyóiratok, amelyek megtévesztve az ellenfél hazugságaitól, a nemzetiek és keresztények felkelését helytelen megvilágításba helyezték és sokszor egyenesen rosszakaratú „tárgyilagossággal” elítélték.

Nekünk katolikusoknak ezzel nagy mulasztást kell pótolnunk és jóvátennünk. Ez a kis könyv is ennek a feladatnak akar a szolgálatába állni. Munkása akar lenni annak az ellenpropagandának, amelyet szembeállítunk a baloldali és álkeresztény sajtó megtévesztő és irányzatos hírszolgálatával. Célja felvilágosítani és meggyőzni azokat, akik még mindig tétováznak, kinek higgyenek inkább. Fel akarja hívni a figyelmet, hogy ami másfél év óta, sőt évek óta Spanyolországban lejátszódik, az nem Spanyolország belügye csupán, hanem a világ katolicizmusának, sőt az egész keresztény civilizációnak legbensőbb ügye és legégetőbb problémája. Hogy a nemzetiek élet-halálharca a Szovjettel, az anarchista kommunizmussal nemcsak egyszerű háború, melynek híreit fáradt közömbösséggel olvassuk és közben unottan várjuk, melyik fél lesz a civakodás pyrhusi győztese, hanem szent, kereszteshadjárat, melynek kimenetelét aggódva kell hogy nézze mindenki, akiben van még nemes gondolkodás s egy csepp keresztény érzület.

Könyvünk ennek bizonyítására csak a tényeket sorakoztatja fel. Adatainkat főként két forrásból merítettük. Az első adatgyűjteményt az ateizmus elleni liga titkársága bocsátotta közre, melyben csak teljesen szavahihető szemtanúk ellenőrzött és gondosan összeválogatott közleményei jelentek meg (P. Muckermann S. J.: Es spricht die spanische Seele… Neue Dokumente). Másik főforrásmunkánk a spanyol érsekek és püspökök 1937 júliusában kiadott közös körlevele a világ valamennyi püspökéhez, amelyben a spanyol katolikusok leghivatottabb képviselői erkölcsi súlyuk teljességével hirdetik az igazságot a spanyol kérdésben.

EZ TÖRTÉNT A VÉRES JÚLIUS ELŐTT!

A KOMMUNIZMUS FELÉ

A háború után a spanyol népben megvolt a kedvező talaj a szociális kérdés megoldására. Azonban minden ezirányú kísérlet elbukott a kapitalisták egy csoportján, mely a politikai pártok nagyrészére is döntő hatással volt.

1921-ben a spanyol püspökök közösen elhatározták, hogy az országban hatalmas szociális megmozdulást szerveznek. Hónapokon át hirdették, falun és városban az Egyház szociális tanait. Ám a kapitalista érdekeltségű és liberális politikusok nem jó szemmel nézték az Egyház szociális tevékenységét és csakhamar felemelték tiltakozó szavukat a mozgalom ellen. A király gyámoltalanul engedett és a püspököket minden további szociális munkától eltiltotta. Az ellenállás nem használt: az Egyháznak az államhatalom nyomására engedni kellett. Kétkulacsos, világnézetileg is gyenge lábon álló katolikus képviselők és politikusok sem siettek az Egyház támogatására, hanem maguk is érdekből vagy megalkuvásból, beadták a derekukat a többség akaratának. Így történt, hogy a nagyszerűen indult és sokat ígérő szociális megmozdulás csakhamar véget ért és maradt minden a régiben.

A kormány hasonlóképpen elfojtotta két jezsuita páternek: P. Abreunak és P. Ayalának kísérletét a munkásság keresztény megszervezésére. A kiváló egyházi szónoknak, P.Laburunak egyenesen szemére vetették, hogy kommunista, mert a szószékről mindenütt fennhangon hirdette az Egyház és az evangélium szociális tanait. Midőn GilRobles katolikus pártvezér megkísérelte a szociális reformokat a törvényhozásban benyújtani és végrehajtásukat sürgette, bizonyos körök rendszeresen bojkottálták, sokszor éppen azok, akik ugyan magukat a keresztény kultúra védőinek mondották, de a keresztény igazságosságról hallani sem akartak.

A monarchia bukása nemcsak a szociális reformoktól idegenkedő irányzatnak a megszűnését jelentette. A monarchiával sírba szállt a nemzeti és keresztény szellem is.

Az új köztársasági törvényhozók következetesen szembefordultak az ország nemzeti hagyományaival és a nép keresztény, vallásos érzületével. Az új alkotmány és a laikus törvények a nemzeti és vallásos lelkiismeretnek folytonos és erőszakos elnyomására vezettek. Ezzel kezdetét vette az Egyház és a hithű katolikusok sorozatos üldözése.

A spanyol kormány tétlenül nézte, sőt hallgatólagosan jóváhagyta, hogy a csőcselék felgyújtsa a templomokat, leölje az Egyház szolgáit és meggyilkolja a jobboldali politikusokat. 1931 májusában Madrid templomai estek áldozatául az utca dühének. 1934 októberében pedig Kataloniában és Aszturiában két héten át dühöngött a marxizmus az Egyház és a jobboldal ellen. A kormány most is szemet hunyt, sőt szabad kezet engedett a szélsőséges elemeknek.

A spanyol katolikus társadalom ezalatt lassanként mégis ébredezett. Különösen a katolikus fiatalság szervezkedett, hogy megmentse hazáját. A régi katolikus organizációk megteltek új szellemmel és vallásos élettel; a több mint 30,000 tagú egyetemi katolikus egyesületek mintaszerű katolikus szervezetekké lettek. Katolikus propaganda-szövetségek alakultak, teljesen a keresztényszociális eszme szolgálatában. Az új szellem megnyilvánult a törvényhozó testületben is. Új katolikus pártok alakultak, melyeknek szava mind komolyabban szólt bele a politika irányításába. Az 1931-ben még csak 40 képviselőt számláló keresztény párt a következő évek választásaiban 240 főre nőtt fel.

A DEMOKRÁCIA MARXISTA ÉRTELMEZÉSBEN

Így érkezett el 1936 február hava s vele az új képviselőházi választások.

A kormány és a baloldaliak jól tudták, hogy ez alkalommal demokratikus úton aligha akadályozhatják meg a katolikusok döntő győzelmét. Ezért végső harcra készültek: elszánva arra, hogy ha kell, erőszakkal is megtartják a hatalmat.Szovjetoroszországból hatalmas összegek folytak be pénztáraikba, muníció-szállítmányok érkeztek számukra és a marxista hadosztályok fegyveres kiképzésben részesültek.Zamorra köztársasági elnök a szabadkőmívesPortelának adta át a kormány vezetését, hogy készítse elő a februári választásokat.Jóllehet a kormány több helyen meghamisította a választás eredményét és ugyanakkor minden terrorral fenyegetéssel és erőszakkal igyekezett az urnáktól a katolikusokat távol tartani, a keresztény jobboldal mégis 554,000-es szótöbbséget kapott. Négymillió-kilencszáztízezer ember szavazott a kormány ellen; reá csak négymillió-háromszázötvenhatezer szavazat esett. A jobboldali pártok tehát minden terror ellenére is megszerezték a jogot, hogy kormányt alakítsanak és az ország ügyének vezetését kezükbe vegyék.

Ám a marxisták, akik a demokráciát csak addig tartották tiszteletben, míg az malmukra hajtotta a vizet, nem adták meg magukat. A vidéken nem egy helyen elhalasztották a pótválasztásokat, hogy több idejük legyen a szavazatok meghamisítására. így sikerült a megválasztott 470 képviselő között maguknak csekély többséget biztosítani. Ez a csekély többség Azaña miniszterelnöknek elég volt arra, hogy több választást megsemmisíttessen ott, ahol a „FrentePopular”, a népfront vereséget szenvedett, Prieto szocialista miniszter maga is oly aljasnak minősítette ezt az eljárást, hogy beadta lemondását, Zamorra köztársasági elnök is beismerte, hogy „sok választási kerületben, ahol az ellenfél került ki győztesen, megsemmisítették a választást és a népfrontnak jelöltje, jóllehet a választásban alulmaradt, került be képviselőnek”.

Hogy a „többség” minél nagyobb legyen, több jobboldali képviselőt egyszerűen kizártak a Cortesből.[1] Így jött létre az új parlamentben a baloldali többség.

Ugyanakkor pedig a jól megszervezett külföldi propaganda gondoskodott arról, hogy minderről a világ közvéleménye lehetőleg ne vegyen tudomást. Mikor azután Francóék kibontották a nemzeti zászlót és felkeltek a kormány ellen, a külföld könnyen elhitte, hogy közönséges lázadók törnek a törvényes hatalom ellen. A nagyhatalmak, mint Franciaország és Anglia, amelyeknek hatalmi érdekei a vörös szocialista kormány támogatását követelték, ezen a címen álltak a szocialista kormány mellé. Azt mondták, „lázadókkal” nem állhatnak szóba. A baloldali sajtó manővere annyira sikerült, hogy még tekintélyes keresztény lapok is és a keresztény társadalom egy része, különösen az, amely a baloldali sajtó járszalagjára fűzte magát, szintén ezen a címen tört pálcát a felkelők fölött. A kommunista propaganda jól számított: a törvényes hatalmat minden körülmények között elismerő, tekintélytisztelő keresztény társadalom könnyen megtagadta rokonszenvét attól a felkeléstől, amelyről szüntelenül azt hallotta, hogy a „törvényes” kormány ellen lázadt fel.

A „TÖRVÉNYES” KORMÁNY

De a kormány törvényessége nemcsak a választások meghamisításán bukik el. Februártól júliusig, tehát csekély öt hónap alatt, hatósági közegek támogatásával a következő gazságok, rombolások, erőszakosságok és vétségek történtek a közrend ellen:

Azt a kormányt, melynek tudtával és beleegyezésével a polgárok közbiztonsága és a belső rend ellen ilyen merényletek történhetnek, még abban az esetben sem lehet többé törvényesnek tekinteni, ha törvényes úton került volna is a kormányrúdhoz!

Nem csoda így, hogy 1936 tavaszán már az egész ország a vörös terror alatt nyögött. A hangulat oly feszült volt, hogy aki az utcán elkiáltotta: „Éljen Spanyolország”, azt a csőcselék menten leütötte. A jobboldali szervezetek, különösen Andalúziában és Murciában, a folytonos merényletek, gyújtogatások pergőtüzében egymásután semmisültek meg. A közbiztonság teljesen eltűnt, fegyveres csőcselék, vad anarchista csoportok nyugtalanították a békés polgárok minden pillanatát.

Ám aki a csőcselék pusztításai és gyilkolásai ellen felemelte szavát vagy kezét, az a kormánnyal is szemben találta magát. Calvo Sotelo monarchista vezér, a „Spanyol Megújulás” pártjának feje sem kerülte el a sorsát. A Cortesben tiltakozni merészelt a kommunisták barbár rombolása és öldöklései ellen, mire július 13-án állami rendőrök autón elhurcolták és több pisztolylövéssel megölték. E pillanatban minden nemzeti érzésű spanyol előtt világos lett: a kormány feltartóztathatatlanul csúszik lefelé a lejtőn az anarchista szélsőségek felé. A tett ideje, a cselekvésnek tizenkettedik órája elérkezett!

A VÖRÖS FORRADALOM

TŰZ ÉS VÉR

Akik betekinthettek azokba a dokumentumokba, melyek beszámolnak a vörösök uralmáról, még ha ez az uralom csak néhány napig tartott is, egybehangzóan megállapítják, „hogy az idők folyamán a nyugati népeknél ennyi vadság sehol sem tobzódott és ilyen mértékben nem tombolt az Isten, a társadalom és az egyén legelemibb jogai ellen, mint a spanyol vörös forradalomban. Nehéz lenne a népek történetében egyetlen időszakot is találni, amely akkora s oly nagyszámú eltévelyedést mutatna fel, mint a spanyol marxisták rémuralmának néhány hónapja. Minden túlzás nélkül meg lehet állapítani, hogy ez a forradalom a nemzetek történetében egyedülálló”. (A spanyol püspöki körlevél szavai.)

A szenvedélyeknek nem pillanatnyi fellángolása volt ez, hanem mint látni fogjuk, pontosan kidolgozott terv szerint, jól megszervezett mechanizmus állította százak és ezrek vad ösztöneit a harmadik internacionálé pokoli céljainak szolgálatába.

Ez a forradalom mindenekelőtt rendkívül kegyetlen volt. Ilyen öldöklés még nem tombolt, ennyi vér még nem folyt forradalomban, mint ezúttal. Hivatalos megállapítások szerint az áldozatok száma eddig kb. 300,000 emberre tehető. Ez a 300,000 ember nem fegyverrel a kezében esett el a harctereken, hanem fegyvertelenül, vallási vagy politikai felfogása miatt szenvedett vértanúságot. Madridban például mindjárt az első három hónap alatt több mint 22,000 embert végeztek ki. Alig van község, melynek ne lenne vértanúja.

Ami a kivégzés módját illeti, majdnem kivétel nélkül vádemelés, bizonyíték és bűnvádi eljárás nélkül ítélték halálra és ölték meg ezeket az embereket. Legtöbbjüket előbb borzalmasan megkínozták. Kegyetlenül megcsonkították őket, szemüket kiszúrták, nyelvüket levágták, lenyúzták bőrüket, testüket felnyitották, némelyeket élve égettek meg és temettek el, másokat fejszecsapásokkal vertek agyon. De a legnagyobb kegyetlenségeket, melyeket toll leírni sem képes, az Isten szolgáin követték el.

Ezek az emberiességükből kivetkőzött hóhérok nem kímélték az asszonyok becsületét sem, legkevésbé az Istennek szentelt nőszemélyekét. Megszentségtelenítették a sírokat és a temetőket. Torres y Bages neves püspök koponyájával futballoztak az utcán, a filozófus Balmes sírját széthányták. Madridban és Huesca régi temetőiben száz számmal ásták ki a sírokat, hogy a csontvázakról leszedjék az ékszereket, a koponyákból kitépjék az aranyfogakat. Oly dantei jelenetek játszódtak le a temetőkben, hogy azt kell hinni, ezekből a vad hordákból már minden emberi érzés kiveszett.

A VÖRÖS KALAPÁCS ALATT

A vörös forradalom évszázadok civilizációs munkáját semmisítette meg. Több ezer műremeket, köztük világhírűeket rombolt szét néhány nap alatt. Kifosztotta és felégette a könyvtárakat és levéltárakat és ezzel a történelmi kutatást sok irányban mindenkorra lehetetlenné tette. Ezrekre megy a tőrrel átlyuggatott, karddal összevagdosott képek, a megcsonkított és összetördelt szobrok száma; velük századok művészete süllyedt porba mindörökre. Felbecsülhetetlen értékű, különösen vallásos műkincsek, melyeket századok kegyelete és áldozatkészsége halmozott össze, szinte pár hét alatt semmisültek meg azokon a területeken, ahol a kommunisták szabadon garázdálkodhattak. Tarragonában a híres Bara-diadalívet, mely közel kétezer éves, dinamittal robbantották szét, Toledó katedrálisának, Liria palotájának, a madridi Prado-múzeumnak híres műgyűjteményei is a marxisták vandalizmusának estek áldozatul. Ehhez hasonló pusztulást az elmúlt kétezer évben még semmiféle háború, semmiféle barbár betörés vagy társadalmi forrongás nem okozott. Olyan eszközök álltak most a rombolás szolgálatában, amelyekkel azelőtt egyetlen kor sem rendelkezett.

Ez a forradalom lábbal tiporta azután a népek legelemibb jogait Bilbaóban például a foglyok százait ölték le a legembertelenebbül; a hajókon és börtönökben összezsúfolt túszokat a legkegyetlenebb módon és minden jogos ok nélkül lemészárolták, például légitámadás vagy csatavesztés miatt. Nyílt városokat bombáztak össze, tömegeket gyilkoltak le gépfegyverrel.

S még csak azt sem lehetne mondani, hogy ez a forradalom a spanyol nép érdekeit írta zászlójára. Ellenkezőleg, egyenesen spanyolellenes volt. „Éljen Oroszország” kiáltással és nemzetközi zászlók árnyékában rombolt és gyilkolt a megvadított tömeg. A forradalom vezetői mindenütt idegen nevű és fajú személyeket dicsőítettek beszédeikben. Orosz kommunisták ülnek ma is a hadvezetőségben, állnak a hadosztályok élén; kommunista nemzetközi indulók és énekek hangzanak mindenfelé az utcákon és a városokban, ahol még a valenciai kormány az űr.

A KERESZT ELLEN

A kommunista forradalom természetesen mindenekelőtt keresztényellenes. A spanyol püspöki kar közös körlevelében, melyből a fentebbi részeket is vettük, olvassuk e szavakat: „A kereszténység történetében aligha találkozunk a vallásgyűlöletnek még egy olyan kirobbanásával, amely ily pusztítóan dühöngött volna Krisztus Urunk és vallása ellen.” Joggal mondhatta a spanyol vörösök kiküldötte az istentelenek moszkvai gyűlésén, hogy „a vörös Spanyolország messze felülmúlta a Szovjetet, mert az Egyházat teljesen megsemmisítette!”

Ezrekre megy a vértanúk száma, akik hitükhöz haláluk árán is hívek maradtak. Nincs olyan kínhalál, amelyet Krisztus hű fiainak ne kellett volna ebben a forradalomban elszenvedniük. Még a keresztrefeszítés is előfordult. Sőt a modern technika a vértanúság egészen újszerű vérengzéseit tette lehetővé.

Krisztus és a Szent Szűz gyűlölete sok helyen szinte az őrület fokán tombolt. Keresztek megcsonkítása és összeszurkálása, a Szent Szűz és a szentek képeinek meggyalázása, utcai plakátokon terjeszkedő, alacsony színvonalú káromlások napirenden voltak. Tudatlan s vakmerő állításokkal teli irodalom tette nevetségessé a vallás tanait. A szentképeket, kegytárgyakat tömegesen pusztították, a templomokat lerombolták és felégették. Az egyik kommunista így kiáltott fel az oltár előtt: „Megesküdtem, hogy bosszút állok rajtad”, majd az oltárszekrényre sütötte pisztolyát, s vad, tehetetlen dühvel tette hozzá: „Add meg magad Krisztus a vörösöknek! Add meg magad a marxizmusnak!” Mintha a pokol ördögei szabadultak volna fel, hogy megsemmisítsék mindazt, ami az Istené, vagy ami az Istenre emlékeztet!

Ugyanilyen vadsággal bántak a vörösök a kereszténység szent ereklyéivel is. Gyalázkodások között elégették a szentek tetemeit: Szent Nárcisz, Bailon szent Paskál, Calvo szent Bernát és sok más szent ereklyéit. Egyenesen ördögi sugalmazásra mutat az a mód, ahogyan ezeket az ereklyéket profanizálták. A harangokat összetörték és beolvasztották. Az istentiszteletet, kivéve a csekély baszk területeket, mindenütt beszüntették, a templomokat, sokszor igazi műremekeket, felgyújtották és nem egyszer a föld színéig lerombolták. A papokat sokszor arra kényszerítették, hogy a rombolás e munkájában maguk is részt vegyenek. Nem egy községben kiadták a rendeletet, hogy mindenki köteles beszolgáltatni a vallásos jellegű tárgyakat, amelyeket népünnep keretében elégettek.

A püspöki kar körlevele felteszi a kérdést, vajon mi indíthatta a vallásos alaptermészetű spanyol népet ilyen ördögi és kegyetlen vérengzésre? Mert nem tagadható, hogy ezek a gyilkoló, mindent felégető és tomboló marxistáknak nagy része született spanyol volt.

A kérdésre a feleletet abban találja meg, hogy a marxizmust és ateizmust a külföldről irányított nagymértékű propaganda ültette bele a spanyol nép szívébe. Az orosz szovjet agitátorai törtek rá a katolikus Spanyolországra és vadították meg és izgatták fel az amúgy is lobbanékony spanyolokat. Hogy a nép lelke mélyétől azonban mennyire idegen volt ez a vörös világnézet, mutatja az, hogy az elfogott és halálraítélt kommunista gyilkosok legnagyobb része halála előtt Istennel kiengesztelődve, a bűnbánat szentségének felvételével halt meg. Például Majorkában az elítélteknek csak két százaléka halt meg a végső bűnbánat nélkül; a déli tartományokban átlag 20 százalék, az északiakban 10 százalék.

Jellemző esetet beszélt el erre nézve egy plébános, aki csodálatos megmenekülését annak a rövid néhány szónak köszönheti, melyet már a puskacsövek előtt intézett a vörösökhöz. „Halálom előtt — mondotta — csak azt kívánom kijelenteni, hogy amim volt, azt mindig a szegényeknek adtam. Mindenki, aki engem ismer, tanúskodhat arról, hogy a munkások és a szűkölködők barátja voltam. Most aztán agyonlőhettek. Legalább tudjátok, kit lőtök le.” Erre az egyik vörös eldobta a fegyverét és felkiáltott: „Igaza van! Azt sem tudjuk, mit csinálunk!” Mire a többiek összenéztek, a puskát vállukra dobták és eltávoztak.

Az ilyen esetek élénken mutatják, mennyire csak a lelkiismeretlen marxista propagandának volt áldozata a spanyol vörösök nagy része. A forradalom öldökléseiért és pusztításaiért tehát azok a felelősek, akik ezzel a propagandával a nép lelkét megmételyezték. A marxizmus és a nemzetközi istentagadás itt csak újra megmutatta, mennyire el tudja állatiasítani a népet, mihelyt sikerült szívéből kitépni az istenhitet és a magasabb eszményeket.

[1] Journal de Geneve és Daily Telegraph adatai.

Nyomtatható változat