A.M.D.G.

VII.

Őszi problémák

Édes Katóm!

Megemlékezésed nagyon jól esett; hálás köszönet érte. Egy pillanatra el is csodálkoztam, hogy tudod így emlékezetedben tartani házassági évfordulónkat, de azután eszembe jutott, hogy hiszen ez a nap egyúttal a Te Ágnesed születésnapja is. Öleld meg a boldog menyasszonyt helyettem is. Kívánom, hogy házassága beváltsa azt a sok szép reményt, amivel most elébe megy.

Hogy elmúlt fölöttünk az idő, Katókám! Te már ezüstlakodalmadon is túl vagy, én meg jövőre készülök rá. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de bennem az ilyen évfordulókon több a szomorúság, mint az öröm. Tudod, olyasféle érzés fog el, mint a nyár végén, amikor még zöldek a fák, nyílnak a virágok, kellemes, sőt néha még forró is a napsütés, de a lombok zöldje közül itt-ott már kivillan néhány sárguló vagy barnuló levél és a nyár erős színeit lassankint pasztellárnyalatok váltják fel. Az egész látvány még szép és gyönyörködtető, de az embert mégis szomorúság fogja el, mert érzi, hogy közeledik az ősz.

Lásd, így vagyok én az életemmel. Idáig nyár volt; szép, meleg nyár. Ha közben voltak is néha száraz időszakok, máskor meg kisebb-nagyobb viharok, egészben véve mégis szép volt, nagyon szép. Eszembe jut az a néhány kemény esztendő is, amikor bizony arcunk verejtékével dolgoztunk azért, hogy helyrehozzuk, amit könnyelmű pazarlásunkkal elrontottunk; de ez már olyan régen volt. És — nem tudom, így vagy-e vele Te is? — a múlt távolában szinte romantikus szépséget nyernek még a maguk idején szomorú, sötét dolgok is. Csöndes, megbékélt fájdalommá enyhült azóta kisfiam halála is, csak az fáj, hogy Isten nem adott több gyermeket. Pedig hogy vágyódtam rá! Milyen más lenne most minden, ha körülöttem is úgy, mint Nálad, friss, mindig új vidámságot hozó fiatalság élne!

Talán éppen otthonomnak ez a nagy csendje okozza, hogy mostanában olyan gyakran megmagyarázhatatlan szomorúság és keserűség szakad reám. Néha valósággal beteg  vagyok. Életem őszének a közeledtét érzem. Ha ez az érzés csupán csak szomorúság volna, talán könnyebben bírnám. De több és zavarosabb ennél. Mintha baljós előérzetem lenne! Megsejtése valami sötétségnek, ürességnek, örömtelenségnek… az élet hervadásának.

Az emberek — tudom — még szép asszonynak tartanak. De éppen ez a „még mindig” fáj. Mert látom és érzem azt is, amit mások még nem vesznek észre. A tükröm nem hazudik. Gorombán szemembe mondja, hogy… öregszem. A hajamba egyre több és több ősz hajszál vegyül, a szemem fénye már nem a régi, alatta megsűrűsödnek a szarkalábak, mozgásom frissessége időnkint felmondja a szolgálatot, s én érzem, hogy fáradt vagyok. Egyszer égek, máskor didergek, a fejem sokszor nehéz és szédeleg, a szívem meg időnkint úgy dobog, hogy azt hiszem, kiszakad belőlem; vannak percek, amikor valóságos halálfélelem vesz rajtam erőt. Hát még a hangulataim! Egyszer sírni, máskor kacagni szeretnék (többnyire olyankor, amikor nem lehet!), indulatomban néha fel tudnám borítani a házat, aztán meg szeretnék puhán, szelíden valakinek a karjába dőlni, hogy simogasson, becézzen, szeressen. Nem értem, mi van velem. De ha sokáig így tart, megbolondulok. Ha orvosomnak panaszkodom, ő ád ugyan valami orvosságot vagy injekciót, de közben, mintha maga sem hinne a gyógyszerében, finom mosollyal mondja: „Hja, Nagyságos Asszonyom, a negyvenedik életév után ez már így van!” Persze; hiszen már csak néhány esztendő és én… ötvenéves öregasszony leszek!

Igaz, hogy a masszázs, a rúzs és a többi egy ideig még lehazudhat valamit éveim számából. Sőt a reggeli torna (bár az igazat megvallva nehezemre esik!), a langyos zuhanyozás, meg egy-egy felvillanyozó szórakozás hatása alatt még saját magam is elhiszem valamennyire, hogy annyi idős vagyok csupán, amennyinek látszom; de én tudom, hogy ez csak önámítás. Belül, a lelkem mélyén valami titokban minduntalan a fülembe súgja: „Hiába minden, öregszel!”

És én — szégyellem, de Neked elárulom — félek az öregségtől. Összeszorul a szívem és sírás fojtogat, valahányszor rágondolok. Szeretnék utánakapni a múló időnek, hogy belekapaszkodjam, fogva tartsam és ne engedjem tovább!

Nem is tudom teljesen szavakba foglalni, hogy mi is az voltaképpen, amitől ennyire félek. Talán attól, hogy női voltom sajátos varázsa megszűnik? Hogy nem akad meg többé rajta ma férfiak szeme? Hogy nem lesz többé szükségem arra a beidegződött, gőgös (de végeredményben jóleső) pillantásra, amivel eddig elutasítottam a merészebbeket? S hogy közeledik az idő, amikor majd, ha udvariasságból még táncra is kér valaki, mögöttem összesúgnak és kuncogva nevetnek a fiatalok? Meg hogy egyre többen lesznek, akik néninek szólítanak?

Csekélységek, tudom. De csak egyenkint azok. Ha valamennyit együttvéve nézem, az egészet mégis… tragédiának érzem!

Csak én vagyok így? Vagy ezen a gyötrelmes testi és lelki válságon minden asszonynak így kell átmennie? De nem; hiszen én magam is ismerek olyanokat, akik észrevétlenül, könnyedén, szinte tánclépésben vagy éppen szárnyakon repülnek rajta át. Miért vagyok én érzékenyebb, mint más?

És ami a legrettenetesebb, éppen most annyira szeretnék úgy igazán vidáman, fiatalosan élni! Valósággal sorvaszt a vágy, hogy még egyszer megízleljek mindent, amit valamikor élveztem! Hogy szeressek és szeressenek, hogy örülhessek az életnek és ne törődjem semmivel!…

Magam sem értem önmagamat. Hiszen mindezen én már túl voltam! Legalábbis így hittem. Honnan kerültek most egyszerre ismét elő ezek a gondolatok, vágyak, amelyekkel már régen leszámoltam? És miért van bennem az az örökös nyugtalanság, hogy sietnem kell, nagyon sietnem, mégpedig olyan izgalmas, lázas sietséggel, amilyet az ember lidércnyomásos álmaiban érez, amikor attól fél, hogy elmulaszt valamit vagy lekésik valamiről?

De talán azért is látok az öregségben olyan ijesztő rémet, mert előttem van szegény anyám sorsa. Apus halála óta úgy ődöng a világban, mint egy otthontalan, kivert gyermek, aki sehol sem találja helyét. Hívtam, töltsön időnkint legalább néhány hetet nálunk, de ő nem akarja. Irénnel nincs már olyan jó viszonyba, mint volt valamikor. És olyan tartalmatlan az élete. Evésen-iváson, kávéházon, kártyán, rádión és mozin kívül nem érdekli semmi a világon. A kozmetika minden fogását felhasználja, hogy korát elpalástolja, de mindhiába. Kikészített arca olyan, mint az álarc: merev és idegen. Kifejezése a festék mögött is elárulja a fáradt, petyhüdt vonásokat és az időszántotta, sötét, mély ráncokat. Erőltetetten fiatalos mozgása, divatos öltözködése és vidámra kényszerített nevetése mögül pedig kisír az életunalom. Ha néha meglepem olyankor, amikor egyedül van otthon és senkit sem vár, szomorú, magába roskadt öregasszonyt találok, akit igazán bensőségesen senki sem szeret ezen a nagy világon. Hát ez lesz az én sorsom is? Ha a jó Isten megtartja mellettem az uramat, annyival jobb helyzetben leszek, hogy kettesben ásítozunk majd az unalomtól. Gyönge vigasztalás!

Katókám, Te mindebből mit sem érzel? Kérlek, írj valami megnyugtatót, még mielőtt a sok töprengéstől idegszanatóriumba kerülök.

No de nem sopánkodom tovább. Hiszen ez is öregasszonyos vonás ugye?…

Mikor lesz Ágicád esküvője? Úgy szeretnék akkor majd lemenni Hozzátok. De nálunk az ilyesmi annyi mindentől függ. Csak hárman vagyunk, mégis olyan nehéz összeegyeztetni a kívánságainkat. Mióta Flóra mama nem él, Győző nemigen kívánkozik haza.

Leveledet várja és szeretettel ölel, öreg

Piroskád.

Édes Pirikém!

Már csak előveszem ismét ezt a régi kedves, fiatalos megszólítást, hátha varázsereje van és elűzi Tőled azokat az óriásira növekedett árnyakat, amelyek most annyira elsötétítik az életedet.

Őszintén szólva, nem értem a rémlátásaidat. Az a néhány ősz hajszál meg apró ráncocska zavart meg ennyire? Elvégre, az ősznek ezek az előhírnökei nem rontottak Rád egészen váratlanul! Hiszen házasságának 24. évfordulóját csak nem ülheti meg az ember 18 éves korában! A többi kellemetlen tünet pedig, amiről írsz, közös női sorsunkhoz tartozik. Így vagy legalábbis hasonlóan élte azt át anyánk, nagyanyánk és millió más asszony meg leány. Ha ők kibírták, kibírjuk mi is.

Mert miről is van szó tulajdonképpen? Egy természetes fiziológiai folyamatról, aminek a megfordítottját egyszer már átéltük. Ahogy t. i. serdülő korunkban megértünk női hivatásunkra, a termékenységre, az anyaságra, úgy most visszafejlődik ez a képességünk. Ez az egész. Hogy a szervezetnek ez az átállítódása nem megy minden megrázkódtatás nélkül, az természetes. Serdülő korunkban is sajátos tüneteket, sírás és kacagás között váltakozó szeszélyes hangulatokat, ingerlékenységet, önállósági rohamokat, világfájdalmat és más hasonlókat váltott ki belőlünk, érthető tehát, hogy most mindenféle testi-lelki zavarokat, furcsa, ellentétes érzés- és indulathullámzásokat szenvedtet át velünk. Akik ezt az átmeneti kort észrevétlen könnyedséggel, amint Te mondod, „tánclépésben” vagy éppen „szárnyakon” repülik át, azok ugyancsak kevesen vannak; fehér hollók a sok fekete között.

Amikor jómagam belekerültem ebbe a korba, megkértem orvosunkat, szakítson egyszer egy kis időt és magyarázza meg nekem, mi is történik voltaképpen bennem? Megtette. És én azóta tudom, hogy ha gyógyszerek, injekciók stb. enyhíthetik is valamennyire ezeket a kellemetlen, sőt sokszor bizony kínzó jelenségeket, teljesen el nem tűnhetik azokat. Ámde ahol megáll az orvostudomány, ott nekünk magunknak kell közbelépnünk… önfegyelmezéssel. Szól pedig ez különösképpen a hangulatokra. Csak hisztérikák engedik át magukat, ellenállás nélkül, jó vagy rossz hangulataiknak, ellágyulásuknak vagy viharos idegfeszültségüknek s mindenféle érzéshullámzásaiknak. Az egészséges lélek kifelé észrevétlenül vagy legalábbis a lehető legkevésbé feltűnően küzdi át a maga külső vagy belső, testi vagy lelki harcait.

Persze előfordulnak súlyosabb esetek is, amikor ez a természetes folyamat betegség jelleget ölt és komolyabb orvosi beavatkozást igényel. De ezek éppen úgy kivételek a szabály alól, mint ahogy kivétel az, ha a gyermek születése az anya életébe kerül. Mindenesetre tanácsos ilyenkor az állandó orvosi felügyelet, de értelme csak akkor van, ha meg is bízunk benne. Amíg az orvosod mosolyogva azt mondja: „Hja, Nagyságos Asszonyom…” stb. — addig nyugodt lehetsz, hogy semmi aggasztó rendellenességet nem lát. Ha pedig így van, akkor csak azt a pompás receptet ajánlhatom Neked, amit mosolyogva, egy kis kézlegyintés kíséretében, egy kedves öreg néni adott nekem: „Majd megszokod, édes fiam!” Azóta már kezdem is belátni, hogy igaza volt.

Én, a magam részéről különben sem fogom fel olyan tragikusan a dolgokat, mint Te. Aminek a magyarázata alighanem az, hogy egy fél tucat gyermek mellett nemigen ér rá az ember önmagával törődni. Legkisebb fiamtól kezdve, aki most került bele a gyüjtőszenvedély korába, menyasszony lányomig, aki ezidőszerint több gond, mint segítség, mindegyiknek megvan a maga sajátos „nagy” ügye, amivel hozzám fordul. És nekem be kell látnom, hogy ezek az ügyek akár valóban komolyak, akár gyermekesek, — t. i. a felnőtt szemében — alapjában véve mindig fontosak, mert a gyermek lelkében a jövőt készítik elő. Az én jelenlegi állapotom ellenben, bármilyen nehéz is legyen, — normális lefolyás mellett csak múló valami, aminek a jövőre nézve semmi különösebb jelentősége nincs. Ezért magamat illetően csak arra van gondom, hogy amennyire csak képes vagyok rá, fegyelmezzem magamat. Mert felfedeztem, hogy ezzel az átmeneti korral járó erősebb idegfeszültség és fokozottabb érzékenység könnyen indulatosságra ragad. Jobban mondva nem is én, hanem az uram vette ezt észre. Egyszer megjegyezte: „Mintha az utóbbi időben kissé ideges volnál, anyuskám!” Erre kaptam észbe és azóta vigyázok magamra.

De rajtakaptam magamat azon is, hogy rossz közérzésem és ebből eredő kedvetlenségem hatása alatt néha bizony elhamarkodottan, sőt igazságtalanul is cselekszem. Ettől pedig szörnyen félek, mert elég sok példán volt már alkalmam látni, mint borítja fel az asszony ilyen lelkiállapotban a házi békét, s hány édesanya ejti ki ilyenkor kezéből gyermekei lelkének az irányítását. Igen, mert a gyermek, aki nem is sejti, hogy édesanyja testileg-lelkileg milyen nehéz időket él át, különös viselkedését indokolatlan idegeskedésnek vagy üres szeszélynek minősíti és lassankint… elidegenednek tőle. Közeli rokonságunkban egy igazán eszményinek indult anya-leányviszony borult fel így. Sokszor gondoltam már, hogy talán fel kellene világosítani, legalábbis a nagyobb leánygyermekeket a helyzetről; de hogy ez használna-e valamit, nem tudom. Mert a fiatalok, különösen a serdülő korban, amikor szegénykék önmagukat sem értik, alig hihető, hogy megértenének másokat. Különben is a fiatalság, akaratlanul, nagyon kegyetlen tud ám lenni! Azt hiszem, később, amikor ő maga is kénytelen átélni ezt a nehéz időt, nem egy leány meg asszony döbben rá, mit szenvedhetett annak idején tőle és miatta az édesanyja.

A dolgoknak ezt a részét én mindenesetre tragikusabbnak látom, mint azt a tényt, hogy életünk nyara lassankint őszbe hajlik és mi „nénik” leszünk. Ez engem nem bánt egyáltalán. Hiszen a változás nem hirtelen máról-holnapra történik, hanem fokozatosan. S ahogy mi magunk megszokjuk — velünk nap-nap után farkasszemet néző tükörlépünkön — külsőnk apró változásait, úgy szokták meg azokat rajtunk mások is. Szerintem igen nagy ügyetlenséget követnek el és tulajdonképpen önmaguk ellen cselekszenek azok, akik szépítőszerekkel őrzik — végkimerülésig — az ifjúság látszatát. Mert egyszer aztán elérkezik a nap, amikor semmiképpen sem megy tovább, és akkor hirtelen kiaszott öregasszonnyá esnek össze.

És különben is, ugyan mi hasznuk van az így mesterségesen meghosszabbított fiatalságukból, amit saját magukon kívül senki sem hisz el nekik? Önmagukat csapják be, amikor azt hiszik, hogy az őszt bármiféle mesterkedéssel tavasszá lehet varázsolni. Hiszen Te is látod szegény édesanyádon, milyen ijesztően lárvaszerűvé válik a kikészített öreg arc és milyen keserű életunalom sír ki még a mosolyból is. Én nem tehetek róla, de valahányszor hivalkodóan rózsásra mázolt öreg arcot látok, önkénytelenül is kifestett halotti maszkra gondolok.

Hidd el, Pirikém, az ilyen küzdelemnek az öregedés ellen semmi értelme sincs. A hervadással meg kell barátkoznia mindennek és mindenkinek. Helyedben én már most, amikor még vonzó és friss vagy természetes mivoltodban is, fokozatosan — hogy hirtelenséggel fel ne tűnjék! — megkezdeném a szépítőszerek elhagyását. (most örülök igazán, hogy sohasem éltem velük!)

Ahogy leveledből — inkább a sorok mögül — kiveszem, Te voltaképpen csak azért ragaszkodol a fiatalsághoz és szépséghez, hogy el ne veszítsd az emberek… szeretetét. Örömről, szórakozásról, szépségedet illető hódolatról beszélsz, de a szíved legmélyén csak a női lélek örök vágya él a szeretetnek tartottál, az többnyire, talán mindig talmi volt. Hányan szerették édesanyádat is, és lám, most, mikor legnagyobb szüksége volna rá, nem kap igazi szeretetet senkitől.

Attól félsz Pirikém, hogy az ő sorsára jutsz Te is? De hiszen ez csak rajtad múlik! Benned van érték; én tudom, hogy van. De olyan alaposan elrejtetted mindenféle külsőség mögé, hogy már magad sem hiszel a létezésében. Hát most láss neki és hámozd ki ebből az értéktelen csomagolásból! Mert a lelken fordul meg minden: a fiatalság is. Nincs mit félnie az öregségtől annak, akinek a lelke fiatal. Átcsillog ez a lélek még az öreg szemeken is.

Ha egyes fiatalos örömök el is maradnak, ki is esnek életünkből, helyükbe újak, értékesebbek kerülnek; olyanok, amiket élvezni és éppen a mi korunkban érett ésszel, tapasztalatokban gazdagabb és szenvedésekben megtisztult lélekkel lehet. Fiatal korában az ember csak félig éli a jelent, lelkének másik — talán nagyobbik — fele várakozásaival és vágyakozásaival a jövőbe tekint. Voltaképpen csak ilyenkor, amikor ez a jövő már múlttá lett, ébredünk rá az emlékeken át, hogy ami igazi, maradandó szépség, öröm és érték volt életünkben, azt sohasem az érzékeinkkel, hanem a lelkünkkel éltük át. Ezért tudunk ebben a korban azután nagy benső gyönyörűséggel élvezni olyan szépségeket, — könyvben, képzőművészetben, zenében, természetben és emberlelkekben — amelyek mellett fiatal korunkban fitymáló lebecsüléssel haladtunk el. Ha nekem annyi ráérő időm lenne, mint Neked, hihetetlenül tudnám élvezni most ezeket az igazán lélekemelő örömöket. Hiszen ezek az érett kor legsajátosabb kincsei! Azért még így, nagy lefoglaltságom mellett is szakítok magamnak ilyesmire itt-ott egy kis időt; mert — ha fehéredő hajammal s a többi őszi jelekkel nem is törődöm — a lelkemet érdeklődésre, gazdagodásra mindig befogadóképesen, vagyis frissen és fiatalon akarom tartani. Az alakom, hát az bizony régen elhagyta már az előírásos modern vonalakat. Sőt még a milói Vénuszt is, aki pedig tudvalevően molett volt kissé a ma divatos pipaszárkarcsúsághoz viszonyítva. De e miatt — úgy látszik — a gyermekeim és a többi fiatalok egyáltalán nem menekülnek előlem, sőt azt állítják, akkor mulatnak a legjobban, ha velük vagyok. Amiből szerénytelenül arra következtetek, hogy a nagy korkülönbség ellenére sem tartanak magukhoz nem illő öregnek, sőt talán… szeretnek is.

Van azonban a lélek fiatalságának egy másik, még sokkal jelentősebb feltétele is: az átélt, mély vallásosság. Őszintén szólva, én egyáltalán nem tudom megérteni, hogyan lehet a női életet, a maga testi-lelki nehézségeivel, sajátos problémáival, szinte elkerülhetetlen megrázkódtatásaival átélni napi elmélkedés, a szentségek gyakori vétele és állandó benső Istenhez kapcsoltság nélkül. Ha valahogyan talán lehet is, de semmi esetre sem szépen és kiegyensúlyozottan. Valamikor régen a fizikában tanultunk a Cardani-féle felfüggesztésről; talán még Te is emlékszel rá. Én nemrégen újra átvettem a legkisebb leányommal. Az így felfüggesztett tárgy mindig egyensúlyban marad, akárhogyan inog és hullázik körülötte minden. Hasonló helyzetben van az Istenhez kapcsolódott lélek is. Fölborulhat körülöttünk minden, még a talaj is kicsúszhat a lábunk alól, lelkünk egyensúlyban marad, vagy aha esetleg meg is inog kissé, hamar visszalendül ismét a helyére, ha szorosan fogjuk Isten kezét.

Ezt nemcsak úgy a levegőből, hanem tapasztalatból mondom. Hosszú asszonyéletem folyamán bizony nem egyszer meginogtam én is. Sőt egy ízben, amikor felnőtt szép fiamat elvesztettem, azt hittem, mindennek vége, összeomlik körülöttem és bennem az egész világ. Csak az Úr Jézus tudja, akinek a Szíve ott dobog az Oltáriszentségben, hányszor borultam Eléje letörten, csüggedten, testi és lelki erőmből kifogyottan! De az isteni kezet nem engedtem el soha, egy pillanatra sem! Akaratommal mindig belesimultam, a szívem vergődése ellenére is. És ez a kéz fenntartott; majd lassankint emelni kezdett; végül teljesen visszaemelt előbbi lelki harmóniámba. És a Szűzanya! El sem tudom mondani Neked, mennyi erőt és vigasztalást merítettem az ő minden fájdalmat megismert életéből, s mennyi segítséget az ő közbenjárásából.

Pirikém, Neked is át kellene kapcsolnod életedet a lélek vágányára. Mégpedig most már egyszer véglegesen! Sok ide-oda hánykódásodnak eddig is az volt az oka, hogy Isten kezét hol megfogtad, hol elengedted. Bajban belekapaszkodtál, mint valami mentődeszkába, menekülés után azonban nem sokat törődtél vele. Ha kissé komolyabban utánagondolsz, be kell látnod magadnak is, hogy közel húszesztendei lanyha, tessék-lássék vallásosságod nem a legjobb előkészület volt erre a mostani, harmadik életválságra. Még jó, hogy idejekorán így megijedtél önmagadból, ösztönös érzéseid elszabadulásától és a Reád váró jövőtől. Tekintsd ezt figyelmeztetésnek, és a helyett, hogy holmi őszi másodvirágzásra gondolnál, inkább tisztítsd meg szívedet az ilyen veszedelmes vágyaktól, amelyekhez hasonlók nem egy női életet sodortak már vesztébe ebben a veszedelmes életkorban. Tanuld meg rejtett kincseiben megismerni, élvezni, szeretni az élet őszét, amely a maga csodálatosan finom színeivel és gyümölcsöt érlelő napsugarával nem kevésbé nagyszerű adománya a jó Istennek, mint a tavasz, a nyár, sőt a tél is!

Mit gondolsz, nem tenne jót Neked egy amolyan alapos őszi nagytakarítás? Persze lelkigyakorlatra gondolok. Második életválságod idején az urad végzett egyet, a Tied azonban, úgy tudom, elmaradt. De most, kérlek, ne hagyd el! Ha őszinte jóakarattal és elmélyedéssel végzed, meglásd, rendbehozza Benned a mostani nagy felfordulást.

És még valamit! Neked túlságosan sok a szabadidőd. Ráérsz töprengeni és önmagaddal bíbelődni. Kis háztartásodban a Te jó, megbízható Julisod nem sok tennivalót hagy Neked. Otthon nem érzed jól magad, mert félsz önmagaddal egyedül lenni. A társas élet nem tölti, nem is töltheti ki többé az életedet. Azt hiszem, legfőbb ideje volna bekapcsolódnod valami komoly — gyűléseken és ünnepség-rendezéseken túlmenő — szociális munkába. Ezt már régen meg kellett volna tenned, akkor mostani problémáid talán nem is kerültek volna felszínre. Panni készségesen eligazítana, hogy hol és miben dolgozhatnál. Aligha rajta múlt, hogy ez eddig nem történt meg.

Az ilyen munkával nemcsak másokon segítenél, hanem tartalmat nyerne vele a saját életed is. Jobban felfrissülnél és megfiatalodnál tőle, mint ha újra szórakozásokba vetnéd magad. A legjobb példa erre éppen a mi Pannink és mindazok, akik a munkában nem csupán megélhetést, hanem hivatást látnak. Ugye hogy megőrizte ő is a fiatalságát! Pedig már nem messze jár a 40. évtől! Ma már teljesen megértem őt. Nem ment férjhez, de azért, majd meglátod, nem lesz belőle soha megsavanyodott, kesergő, élete ürességében fuldokló vénlány. Az ő élete felér az anyasággal. Ő érzi, tudja is ezt. Ezért nem bántja egyáltalán, hogy az évek múlnak fölötte; eszébe sem jut koránál fiatalabbnak mutatni vagy mondani magát. Üde, friss és ápolt a külső megjelenése is. A lelke meg éppen derűs, harmonikus, fiatal. Bátran megjósolhatom, hogy minden nagyobb megrázkódtatás nélkül küzdi majd át önmagában azt a nehéz átmeneti kort is, amelyben mi már benne vagyunk, s amelyben annyi tartalmatlan női élet zátonyra kerül.

De mindehhez hozzáteszem, amit azt hiszem úgyis tudsz, hogy Panni azért nem vész teljesen bele a külső munkába, bármennyire értékeli is azt. Az ő Márta-élete állandó Krisztus-közelségben folyik. Nem lehet annyi és olyan sürgős elfoglaltsága, hogy időt ne szakítana naponta egy rövid elmélkedésre és lelki olvasásra. Sokak által megcsodált munkabírásához, napsugaras vidámsághoz és — az elmaradhatatlan csalódások ellenére is — derűs jövőbenézéséhez pedig az Élet Kenyere ad neki erőt.

Engedd meg, hogy ha már így benne vagyok a szókimondásban, megemlítsek még valamit. Tudod-e, hogy Te tulajdonképpen hálátlan vagy? Hiszen Neked derék, jó férjed, okos, szép gyermeked van, rendezett anyagi viszonyok közt élsz s az a rettegett öregkor sincs még annyira a nyakadon, hogy minden szórakozástól megfosztana. Nem hálátlanság, hogy Te ilyen kedvező körülmények között mégis csak a sötét oldalát látod az életednek? Pedig ha egy kicsit körülnéznél, láthatnál olyan házaséleteket is, amelyeknek minden oldala vigasztalanul sötét.

Hogy csak néhány példát említsek, egyik barátnőm nemrégen, 15 évi házasság után egyedül maradt, mert az ura beleszeretett egy fiatal leányba és mindenáron el akarja venni. Öngyilkossággal fenyegetőzik, ha törvényes felesége a válásba nem egyezik bele.

Egy másik ismerős családban a férj jövedelme nagy részét kártyára és italra költi, míg az asszony odahaza gyermekeivel valósággal nyomorog.

Ismerek olyan igazán szelíd, kedves és csinos asszonyt is, aki egy jó szót alig kap a férjétől, pedig úgyszólván életét áldozza érte és gyermekeiért. És így tovább. Bizonyára tudsz hasonló esetekről magad is. Próbáld meg hát ilyen mártíréletek megvilágításában nézni a magadét, akkor mindjárt nem lesz annyira sötét…

Kissé hosszúnak nyúlt ez a levélnek indult elmélkedés. De talán nem dobod azért félre. Imádkozom, hogy az én gyarló szavaimon keresztül a kegyelem szóljon Hozzád, s találja meg a lelkedhez vezető utat. Hidd el, az örök fiatalság útja ez.

Írj ismét mielőbb. Szeretnék egyszer már hallani valamit Gittádról is.

Ágnesem esküvőjének ideje még bizonytalan. Az uram főként anyagilag, én meg lelkileg szeretném minél jobban biztosítva látni jövőjüket. Nagy felelősség ám két életet így útnak indítani! A jegyesség, még a legkedvezőbb kilátások mellett is csak kérdés, amire majd a házasélet ad biztos feleletet.

No de most Isten veled, Pirikém! Nagyon kérlek, ne vedd zokon, ha túlságosan őszinte voltam. Ez, amint tudod, nekem már régi és javíthatatlan hibám. Aludj néhányszor erre a levélre, aztán vedd újra elő; akkor bizonyára megérzed, hogy a szeretet mondta tollba minden szavát, s nem neheztelsz meg úgy, mint egyszer régen

a te goromba

Katódra.

Drága jó Katóm!

Jó egynéhány éjszakát aludtam (sőt virrasztottam is!), amióta leveled megérkezett. De úgy látszik, még mindig kevés volt ahhoz, hogy csak valamennyire is rendeződjék bennem a zavar és összevisszaság. Őszinteségedért nem haragudtam egy pillanatig sem. Barátságunk egykori megszakítása, aminek emlékét leveled végén felidézed, sokkal élénkebben él még ma is emlékezetemben, semhogy meg akarnám ismételni.

Igazad van: hálátlan vagyok. Hiszen annyi szomorú házasságot látok én is magam körül. Itt vannak mindjárt Irénék. Ők már nem is titokban, hanem botrányosan nyíltan csalják egymást kölcsönösen. Odáig jutottak, hogy még a válást is fölöslegesnek találják. De az is lehet, hogy a négyükön kívül álló két szenvedő fél nem egyezik bele. Mi már minden összeköttetést megszakítottunk velük, legfeljebb véletlenül találkozunk. De az ő esetüknél mindenesetre sokkal sajnálatraméltóbb az olyan mártírasszonyoknak a sorsa, amilyenekről Te írsz, s akikhez hasonlókat én is ismerek. Eddig azonban csak úgy néztem ezekre az önhibájukon kívül boldogtalan asszonyokra, — sajnálkozva, de idegenül — mint akikhez nekem semmi közöm. Csak most eszmélek rá, hogy hiszen én magam is kerülhettem volna valamelyik sorsára. Szégyellem, de eddig bizony sohasem jutott eszembe hálát adni azért, hogy a házasságlutrin nyerőszámot húztam, és Győzőben jó férjet kaptam; talán jobbat, mint amilyet megérdemeltem. Látod, már ezért az egyetlen tanulságért is érdemes volt megírnod a leveledet.

Igazad van abban is, hogy életemben eddig nemigen volt igazi tartalom. Belátom, hogy így folytatni nem is érdemes. Csak az a baj, hogy mivel túlságosan sokáig éltem így, nem olyan könnyű most változtatnom az életmódomon. Hogy pl. csak egy csekélységet említsek, egyik napon megpróbáltam mérsékelni arcom kikészítését. De hiába, sehogy sem sikerült. Mindent úgy találtam szükségesnek, ahogy eddig tettem. Máskép ki sem mertem menni az utcára. Attól féltem, mindenki észreveszi a változást és még majd megkérdezik tőlem, mi bajom, nem vagyok-e beteg? Pedig teljesen egy véleményen vagyok Veled abban, hogy ezt a leépítést most kellene már megkezdeni. Mert — Isten ments! — a világért sem szeretném bevárni, míg majd nálam is kifestett halotti maszkra gondolnak az emberek. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy kissé mégis túloztál. De ez nem sikerült. Mióta magam is jobban figyelem a divatos öreg delnők arcát, borzadva kell igazat adnom Neked. Csak azt nem értem, miképpen lehetséges, hogy ezt ők maguk nem  veszik észre? Persze saját tükörképén sohasem veszi az ember észre a túlzást abban, amit a szeme már megszokott.

Már arra is gondoltam, hogy túlteszem magamat az emberek első meglepődésén és hirtelen, máról holnapra… teljesen leszerelek. De éreztem, hogy ehhez még nincs elég lelki erőm. Talán majd később.

Hát még a vágyak! Amint Te mondod: a tavaszi vágyak! Ezeknek a leszerelése még nehezebb. Valaki kellene mellém, aki előbb felfedeztetné velem ennek az őszbe hajló életnek azokat a sajátos szépségeit, amelyekről Te írsz. A természet őszi színeiben, különös fényű napsugarában és egyéb szépségeiben elgyönyörködtem már nem egyszer én is. De még ez a gyönyörködés sem örömet, hanem szomorúságot váltott ki belőlem mindig. Hiába, az elmúlást én, bármilyen alakjában, csak szomorúnak tudom látni. Nem lehetetlen, hogy azért, mert annyira testestül-lelkestül ezen a földön élek. A természetfölötti világgal, az örökkévalósággal nekem még akkor is alig van kapcsolatom, ha imádkozom. Hiszek ugyan Istenben, hiszek az Úr Jézusban és mindenben, amit hinni kell, de azért mindez — még maga a jó Isten is — tőlem nagyon-nagyon messze van; sokkal messzebb, mint a csillagok az égboltozaton. Lehet, hogy az öregségtől és az elmúlástól is azért félek annyira, mert a halálon túli életet, az örökkévalóságot nem tudom igazán valóságnak érezni. Valahogyan hiszem… és mégsem hiszem. De így van ezzel a legtöbb ember. Legalábbis azok, akiket én ismerek.

Emlékszem, hogy nálam valamikor nem így volt. De ha most arra a lelki életre gondolok, amit első válságom idején kezdtem élni, s amiben akkor olyan boldog voltam, csak olyasvalaminek tudom látni, mint a többi fellegekben járó ábrándjaimat, amelyek beletartoznak az ifjúságomba. Azért ne hidd, hogy én egészen vallástalan vagyok! Ismerőseim egyenesen vallásosnak tartanak. Mert vasárnaponkint mindig hallgatok misét, sőt nagy ünnepeken gyónni és áldozni is szoktam. De különben is olyan rendes életet élek, hogy a gyónásban alig találok valamit, amivel vádolhatnám magam. ÉS Te ezt mégis lanyhaságnak nevezed?

De azért, ha érteni nem is értem, egy kicsit sejtem, hogy Neked ebben is igazad lehet. Annyi bizonyos, hogy pl. mostani lelkiállapotomban ez a vallásosság nem ad megnyugtatást és erőt. Néha magam is elgondolkozom, vajon nem másképpen lenne-e, ha úgy folytattam volna az életemet, ahogy leánykoromban menyasszonyságom előtt és alatt megkezdtem?

Hogy Te és Panni mások vagytok, azt látom. Tudom, hogy rajtatok kívül is vannak ilyenek, de nem hinném, hogy sokan. Ámbár… ki tudja? Talán csak én nem találkozom velük. Különben most jut eszembe, hogy azok között a mártírasszonyok között, akiket én is ismerek, vannak egynéhányan, akik igazán csodálatos, szinte hősiességgel határos lelki erővel viselik sorsukat s éppen ezekről úgy hallottam, hogy gyakori áldozók… Talán hitükből és a szentségekből merítik életükhöz a türelmet és erőt?…

Különös! Mintha most, írás közben kezdenének kialakulni és rendeződni a leveled nyomán bennem ébredt kusza, zavaros gondolatok!

Egyszer talán csakugyan kimegyek Pécelre, legalábbis körülnézni. Aztán majd meglátom. Az uram csak örülne; tudom. Mert — szégyenemre — elárulom, hogy ő többször volt kint a Manrézában. Azt állítja, hogy lelkileg mindig megpihen és felfrissül ott. Sajnos, ennél többet sohasem hajlandó mesélni. Persze, mert ilyesmiről különben sem szoktunk beszélgetni. Pedig talán jót tenne velem, ha elmondana egyet-mást a saját lelki átéléseiből.

Mondd, Te mindenről tudsz az uraddal beszélni? És ő is mindent megtárgyal veled? Mi nagyon jól és békességben megvagyunk együtt és igazán szeretjük is egymást, de lelki kapcsolat… hát az bizony nemigen van köztünk. Pedig mintha házasságunk első éveiben lett volna! Talán a megszokás rontotta el? Egészen más lenne az életem, ha mi ketten úgy igazán meghitten tudnánk beszélgetni egymással.

Ha legalább Gittával lehetnénk olyan viszonyban, amilyennek az anya és leánya közti viszonyt valamikor elképzeltem! Hiszen nem kimondottan rossz, inkább csak üres, semmitmondó. Voltaképpen nem panaszkodhatom. Gitta kedvesen, udvariasan viselkedik velem, nem olyan durván és neveletlenül, mint ahogy azt sok más leánynál látom. De a lelki világát teljesen elzárja előttem. Néha — különösen az utóbbi időben — próbálok a jövőjéről beszélgetni vele, de nem lehet. Ő ilyenkor megcsókol és kedvesen, könnyedén ilyesvalamit mond: „Hagyjuk ezt, anyuskám! Magammal majd csak boldogulok valahogyan. De Te menj szórakozni, mert mostanában nagyon ideges vagy. Az a doktor bácsi igazán csinálhatna már veled valamit!” stb.

Pedig én tudom, hogy ő sem veszi az életet olyan nyugodtan, mint ahogy mutatja. Megesett már, hogy amikor benyitottam a szobájába, kisírt szemmel találtam. Persze, az ilyen váratlan benyitást aztán nagyon rossznéven veszi. Pedig hát elvégre az édesanyja vagyok! Hogy mi bántja, arról természetesen egy szót sem lehet kivenni belőle.

Nem értem, hogyan kerültünk ilyen messzire egymástól. Többet már igazán nem lehetett tenni gyermekért, amennyit mi tettünk érte Győzővel. Ami szeretet és melegség az én fiatalságomból hiányzott, azt ő tetézett mértékkel kapta meg. Ha néhány esztendő nem is volt egészen olyan, amilyennek lennie kellett volna, erre ő már nem emlékezhetik. Hiszen még hat esztendős sem volt akkor! Kisöccse halála is csak az ő előnyére szolgált. Mivel egyedül volt, versenyt féltettük, dédelgettük és minden elképzelhető jóval elhalmoztunk. Annyi szeretetben volt része, hogy az 3—4 gyermeknek is elég lett volna. De ő egy kicsit öntelt és önző volt mindig. Úgy fogadott minket, mint egy kis királynő.

Az iskolában nem volt rá panasz soha. Túltengő önérzetével első akart lenni ott is. És ma is úgy jár az emberek között, mint aki egy fejjel nagyobb a többinél. Öltözködése még az én modern mértékem szerint is feltűnő, de ez valahogyan hozzátartozik az egyéniségéhez. Tudja, hogy szép. Hiszen már tizenöt éves korában egész hódoló udvar vette körül! Társaságban a fiatalemberek most is körülrajongják, de csodálatosképpen, a legkomolyabbnak látszó udvarlói is sorban mást vesznek feleségül. Kissé nagyok az igényei, az igaz. Azt sem tudom, hogy a szerelemmel hogy áll. Lakat alatt tartja az érzéseit. Egyszer úgy láttam, mintha valaki komolyabban megfogta volna a szívét, de az illető nem őt választotta. Lehet, hogy ennek az emléknek a hatása alatt hordja az utóbbi időben még az eddiginél is magasabban a fejét. Alighanem a sértett önérzet dolgozik benne…

Szóval, nem tudom. Semmi biztosat nem tudok az érzéseiről. Csak sejtem, hogy szenved. Kevésbé szép és kevésbé körülrajongott iskolai és hivatali társnői közül már többen férjhez mentek. Ez mindenesetre bántja a hiúságát. Sőt megvallom, bánt engem is. Főként azért, mert aggodalommal látom, hogy már nem olyan vidám, mint amilyen régebben volt. Mintha lassankint valami unottság és reménytelenség lenne úrrá a lelkén. Szórakozik, mulat, de igazán örülni nem tud semminek.

Az apja mindezt észre sem veszi. Ő rajongva szereti és becézi a leányát (érdekes, hogy Gitta tőle szívesen is fogadja!), s szent meggyőződése, hogy nincs a világon férfi, aki az ő Gittuskáját megérdemelné. Talán még örül is, hogy nem megy férjhez és velünk marad. Pedig ebben az itthonlétben igazán nincs valami sok köszönet. Hiszen lélekben olyan idegenül él közöttünk, mintha nem is tartoznék hozzánk.

Kicsit megdöbbentett, amit arról írtál, hogy az átmeneti korban gyakran az anya hibájából romlik meg a viszony az anyák és leányok között. De aztán rájöttem, hogy nálunk ez már nem sokat ronthatott, elidegenedése régebbi keletű. Az iskola meg a társaság már serdülő korában elszakította őt hazulról. Bármennyi szeretet várta is itthon, mindig elkívánkozott. De én úgy látom, így van ez most általában a leányokkal. A fiúkkal még inkább. De hát azok azelőtt is mindig korábban kirepültek az otthonukból.

Panni ugyan azt állítja, hogy nálatok ma is szép, meleg családi élet és összetartás van. Hát ez kivétel lehet. Ámbár még így sem értem, hogyan sikerül együtt tartanod a Te nagy családodat, amelyben a 10. vagy 11. évtől a 24-ig minden korosztály képviselve van?

Sajnos, rajtam már az sem segít, ha művészeted titkát elárulod nekem. Mindenesetre érdekel, de tulajdonképpen csak azért írtam erről, hogy lásd, mennyire egyedül vagyok, s ne csodáld, ha a jelen szürkeségét látva a jövőt még sötétebbnek látom.

Tanácsaidat azonban igyekszem megfogadni. Először is több és komolyabb elfoglaltságot próbálok keresni. Azután amennyire képes vagyok rá, szárnyakat is akarok növeszteni a lelkemre, hogy kissé magasabb, szebb régiókba tudjak emelkedni velük. De sajnos, nem sok reményem van rá, hogy mindez el tudja feledtetni rossz közérzetemet és kedélyvilágom zavaros hánykolódásait.

Küldhetnél néhány könyvet, amiről gondolod, hogy érdekel, és ami ízelítőt adna abból a nemesebb lelki élvezetből, amiről írtál. Az utolsó húsz esztendőben divatos regényeken kívül bizony semmi mást nem olvastam. Emlékszem, amikor még Margittal a kongregációba jártunk, ott tartottunk olvasmány-megbeszéléseket. De Margittól és a kongregációtól már réges-régen elszakadtam. Nem is tudok róluk. Pedig valami ilyesmi kellene most nekem.

Kérlek, Katókám, addig is, míg valami megfelelőbb életmódnál kikötök, írj gyakrabban. mindig szerettem levelet írni és kapni, de most úgy érzem, egyenesen szükségem van rá, hogy ne legyek ebben a se kint, se bent állapotomban annyira egyedül.

Csak közelebb laknál, hogy időnkint elbeszélgethetnénk egymással!

Szeretettel ölel

Piroskád.

Kedves Piroskám!

Hiába akartam soraidra hamar válaszolni, nem sikerült. De hát nálam ez már így van. És én csak örülni tudok annak, hogy így van. Mert azt mutatja, hogy ebben az én családi birodalmamban kezemben fut össze minden szál, s az én szívem tűzhelyénél melegszik ez az egész kis világ. Hogy ezért aztán néha egy-egy levél vagy más személyes ügy későbbre marad, mint ahogy terveztem, az természetes. Így is kell lennie. Az elsőség mindig a családé.

No, de most aztán neked szentelem ezt az egész délutánt. Felelek mindenre, amire csak felelni tudok.

Utóbbi leveledet, nagy örömömre, sokkal megnyugtatóbbnak találtam, mint az előzőt. Úgy vettem ki belőle, hogy a hited nem halt meg, hanem csak alszik. Fel kellene ébreszteni. Mert az ilyen „hiszek is, nem is” állapot nem vihet eleven erőt, komoly cselekvésre indító akarást az életedbe. Vasárnaponkinti szentmisehallgatásod és évi egy-két gyónásod-áldozásod is ezért nem lendített előbbre. De milyen jó volt mégis, hogy legalább ennyit megtettél, még ha kissé lélektelenül is! Ezzel csak legszigorúbb kötelességedet teljesítetted, de amint látod, Isten semmit sem hagy megjutalmazatlanul. Bizonyára ennek köszönheted, hogy most kissé keservesen ugyan, de mégis csak idejében magadra ébredtél.

Kár, hogy régi leveleidet nem érek rá most előkeresni, — pedig mind megvannak! — de így is emlékszem, hogy a hit kérdése valamikor régen már szóba került köztünk. És én ma sem mondhatok egyebet, mint amit valószínűen akkor is mondtam: A hit Isten ajándéka, amit kérnünk kell! — Te már megkaptad egyszer ezt a nagy kegyelmet, de nem őrizted, hát elvesztetted. Magad is beismered, hogy húsz év óta nem olvastál egyebet, mint regényt. Bizonyos, hogy éppen ilyen kevéssé hallgattál prédikációt. Olyan társaságban is aligha fordultál meg, ahol vallási kérdéseknek katolikus értelemben vett tárgyalásáról lehetett volna szó. Nem csoda hát, ha ismét belekerültél abba a lelkiállapotba, amelyet egyszer már majdnem szóról-szóra ugyanígy átéltél.

Abban — sajnos — igazad van, hogy ezzel nem vagy egyedül. Sokan, nagyon sokan élnek hozzád hasonlóan. Hogy közülük mégis mintegy kiváltál, s akadnak, akik vallásosnak tartanak, annak magyarázata, hogy vallási kötelességeidnek legalább a minimumát teljesíted, míg ők még ennyit sem tesznek. De hogy ez elég volna, azt — amint látom — magad sem hiszed. De figyeld csak meg a többieket is: hogyan állják meg a helyüket ezek a „se kint, se bent” asszonyok és leányok a megpróbáltatások idején? És hogyan, mivel töltik ki a lelkükben azt a nagy ürességet, amit bennük az Isten-nélküliség hagyott? Nem is kell messzire menned: ott van mindjárt a nővéred. És tudom, találsz ismerőseid között is elég sok szomorú példát. Hogy ők maguk életüket — esetleg — kielégítőnek találják (vagy legalábbis mondják!), az csak annak a jele, hogy szellemi és lelki igényeik szégyenletesen alacsonyak. Tengernek néznek egy kis mocsarat és kielégíti őket az a világ, amit ott maguk körül, békatávlatból látnak.

Mi, Piroskám, magasabbra születtünk. Mi tudjuk és egy pillanatra sem felejtjük el, hogy a keresztség lelkünk számára végtelen, isteni távlatokat nyitott.

Többet most nem mondok erről, mert túlságosan nagy kitérést jelentene, de írok Panninak, adjon megfelelő könyveket kezedbe. Komolyakat is, nemesen szórakoztatóakat is. A Te fődolgod pedig az legyen, hogy lélekben megalázkodva, könyörögve kérd Istent, adja meg Neked újra az életedet átitató hit kegyelmét. És amikor megérik Benned a vágy a szebb, jobb, tartalmasabb élet után, akkor aztán jöjjön mielőbb… a nagytakarítás!

Hogy urad többször is volt kint a Manrézában, azt tudom. Tibor találkozott ott néhányszor vele. Azért nem írtam erről Neked, mert nem tudhattam, miképpen fogadod. Sőt azt sem tudtam, beszélt-e Győző egyáltalán ilyesmiről Veled.

Mi az urammal, hála Istennek, szoros és bensőséges lelki kapcsolatban élünk. Dolgainkat egymással kölcsönösen megbeszéljük, a gyermekeket illetően meg komolyabb dolgokban soha, egyikünk sem határoz egyedül. Világnézeti és lelki kérdésekkel is szoktunk foglalkozni, mégpedig leggyakrabban nagyobb gyermekeinkkel együtt. Mert a család összetartásának egyik legerősebb köteléke éppen az, hogy minden gond, minden öröm, de minden általánosítható kérdés is, ami egynek a lelkében felvetődik, közös, szeretetteljes, részvevő érdeklődésre tarthat igényt. A családi élettől külön vált egyéni élet olyan, mint a fáról lehullott levél. Egy ideig talán azt hiszi, hogy a saját szárnyán repül, de előbb-utóbb rá kell jönnie, — sokszor már későn! — hogy csak a szél sodorja ide-oda, míg aztán végül otthagyja valahol elszáradni egyedül, magárahagyottan.

Megjegyzem, hogy a lélek legmélyéről fakadó, teljesen egyéni problémák nem tartozhatnak ezeknek a közös megbeszéléseknek a keretébe. Azokat másokkal, még a legközelebbiekkel is megosztani nem mindig lehet, sőt néha — a lélek érzékenységére való tekintetből — nem is szabad. Ezért teljesen megértem Győzőt, hogy a Manrézából hazatérve olyan keveset tudott mondani. Fiatalasszony koromban, amikor az uram első lelkigyakorlatáról jött meg, szinte izgalmas kíváncsisággal vártam én is, milyen lelki átélésekről számol majd be nekem. De csalódtam. Csak külsőségekről beszélt, meg néhány megkapó gondolatot említett meg az előadásokból. Önmagáról hallgatott. És amikor szemrehányást tettem neki, amiért a lelkembe nem enged betekinteni, magához ölelt, és — még ma is jól emlékszem rá! — megilletődött hangon így szólt: „Nem lehet, édes szívem! Az ember a legmélyebb átéléseit csak magával Istennel vagy legfeljebb még a lelkiatyjával képes megosztani!” — Nekem nagyon fájt ekkor ez a válasz és amikor egyedül maradtam, sírtam is miatta. Attól féltem, hogy kettőnk lelki eltávolodásának a kezdete ez. Csak jóval később, sok tapasztalat után jöttem rá, hogy Tibornak igaza volt. Már csak azért is, mert ami Isten és a lélek között történik, arra az emberi nyelv nem is igen találhat kifejezést. De rájöttem később arra is, hogy a férfilélek különben is nehezebben tárja fel önmagát, mint a női lélek. Nem mintha a kifejezés formáját nem találná meg, hanem mert valami benső szégyenkezés lezárja ajkát az ilyen önvallomás elől. Írásban aránylag még többet tud mondani. De még ilyenkor is szereti valami kis akasztófahumor mögé rejteni érzéseit.

Mert a léleknek is megvan a maga szemérmessége. És ez csodálatosképpen a férfiakban nagyobb. Talán azért, mert az ilyen lélekfeltárásban gyöngeséget látnak. Egyébként, még reánk nőkre is áll, hogy aki könnyen kiteregeti a lelkét mások előtt, arról majdnem bizonyos, hogy nem él igazán bensőséges lelki életet. Mert amilyen könnyű holmi elképzelésekre akár ékesen szóló szavakat is találni, viszont akinek a lelkét valóban Isten érintette meg, az  csak hallgatni vagy legfeljebb dadogni tud.

Ne vedd hát rossz néven, Piroskám, Te sem az urad hallgatását. A Manrézában ő az Istennel beszélt. Remélem, megtapasztalod ezt nemsokára Te magad is, és akkor majd megérted őt.

De ettől eltekintve is, bármilyen szorosan forrjon egybe két lélek, legsúlyosabb problémáival,legmélyebb fájdalmaival és leggyötrőbb aggodalmaival az ember mindig egyedül marad. A legboldogabb házasságban, a legmegértőbb férj mellett is átéli ezt minden gondolkozó asszony. Mert ugyanaz az átélés — még ha közös is — sohasem kelt teljesen azonos visszhangot két lélekben: mégkevésbé a férfi- és női lélekben. A meg nem értett emberek tragédiája mindig az, hogy ugyanazt a hatást keresik másokban, amit valami külső vagy belső történés belőlük kiváltott. Pedig a lélek nem olyan, mint a hitelesített hőmérő, amely gépiesen veszi fel és pontosan egyformán mutatja a hőváltozásokat. Még az élő test is különbözőképpen fogja fel a behatásokat, hát még a lélek! Aránylag még leghasonlóbbak a kiváltott érzések azoknál, akik korban és nemben egyeznek.

Ez a tény átvezet egyúttal az anya és leánya problémájához is. Ha még olyan jól meg is értik egymást, a különböző kor és életforma többé-kevésbé mindig elválasztó falként áll közöttük. Hiszen anya és leánya között a legcsekélyebb korkülönbség — általában — 19—20 év. De már ez is sok; különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyik asszony, a másik leány. Tapasztalati tény, hogy a férjhez ment leányok rendszerint közelebb kerülnek anyjukhoz, mint leánykorukban voltak. A korkülönbség ugyan akkor is megmarad, de életformájuk hasonlóvá válik. Ahol nagyobb korkülönbség ellenére is bizalmas viszony fejlődik anya és leánya között, ez annak a jele, hogy az édesanya okosan alkalmazkodott leánya életlátásához. Jelentéktelen vagy semleges dolgokban ez az alkalmazkodás — még saját eredeti felfogásunk rovására is! — helyes. Mert elvégre 20—30 esztendő nagy idő ahhoz, hogy az élet formája bizonyos dolgokban megváltozzék. S akinek a szeme nem alkalmazkodott már időben ehhez az új beállításhoz, annak a fiatalok látásához igazodó szemüveget kell föltennie. Hogy egy emberöltővel azelőtt valami másképpen volt, mint ma, abból még nem következik, hogy a mai rossz. Leányaim barátnőinél látom, hogy sok anya itt hibázza el a dolgot. A régihez való csökönyös ragaszkodással elidegeníti magától a fiatalokat.

Az ilyen alkalmazkodásnál azonban a mértéket megtalálni, a határt felismerni és megőrizni nem könnyű dolog. Nagyon biztos valláserkölcsi alapon kell állnia az édesanyának ahhoz, hogy bizonyos határig engedni merjen, azon túl ellenben sarkára álljon és azt merje mondani: „Eddig és ne tovább!” Mert bármennyire is változzék a világ arculata, a vallási és erkölcsi normák nem változnak; nem változhatnak, mert hiszen akkor nem volnának normák! Azok ugyanazok ma, mint voltak a múltban és lesznek a jövőben. Az édesanyák tudománya itt szokott csődöt mondani. Ha ők maguk nem állnak szilárd, biztos talajon, barátnők, ismerősök véleményét követő ide-oda ingásukban gyermekeik keze kiszabadul az övékből, s talán nem is kapcsolódik abba vissza többé soha. Ilyenkor — mint máskor is olyan sokszor! — felbecsülhetetlen támasz a bölcs és tapasztalt lelki vezető, aki a külső körülmények eltolódásai közepette is felismeri a „szabad” és „nem szabad” határait.

Az otthontól való elszakadásnak egyébként éppen ez a leggyakoribb útja. Hogy többet ne mondjak, ez volt leányságodban a Te eseted is. Nem volt nehéz elszakadnod attól a kéztől, amely nem tartott biztosan soha.

Külön kategóriába tartozik a túlságosan fiatalkodó mamák és nagyleányaik vetélytársi viszonya. Ez talán a legvisszariasztóbb valamennyi között, mert… természetellenes! — Nemrégen mondta nekem dicsekvés és irigység között egy mutatós és kacér mama: „Már nem is merek a leányommal együtt megjelenni valahol, mert az ő sugárzó, fiatal szépségéről mindenki leolvassa, hogy én körülbelül mennyi idős lehetek!” Ami egyszerűbben kifejezve annyit jelent, hogy a mama féltékeny a leányára. Neked volt egy kis részed ilyesmiben is, hát talán még emlékszel, mit érez ilyen esetben és hogyan gondol édesanyjára a leány.

Hogy a Te Gittád melyik lehetőség valamelyik változatában távolodott el Tőled, én nem ítélhetem meg. Egy bizonyos: ósdi és elmaradott — legalábbis a divatos áramlatok tekintetében — nem voltál soha. A lelkiismeretvizsgálatot tehát csak a többi lehetőségen belül tarthatod meg. Ami Gitta egyéniségének kialakulását illeti, arról kissé félek nyilatkozni. De most már kipróbált barátságunkban bízva, mégis megemlítek egyet-mást, amiről — ha érdekel — bővebben olvashatsz gyermeklélektannak foglalkozó könyvekben.

Gitta egyedüli gyermek volt. Tudta, hogy szép, mindenütt kényeztették és nem annyira sok (mert hiszen a szeretetből sohasem lehet sok!), hanem inkább rosszul értelmezett szeretetet kapott. Megszokta, hogy ő a központ és körülötte forog minden. Azt írod, hogy mindig önző volt. Alapjában véve minden gyermek és minden felnőtt is az. Az önzetlenség nem tartozik természetes adottságaink közé. Azt csak korán megkezdett és halálig gyakorolt önlegyőzéssel lehet kialakítani magunkban. Ez az önlegyőzés pedig egyértelmű a keresztény aszkézissel. És ez teljességgel hiányzott Nálatok. Gitta sohasem hallotta, hogy önként is le lehet mondani valamiről — nemcsak a feleslegesről, hanem még a szükségesről is — mások iránti szeretetből. És nem élte át azt a boldogító érzést sem soha, amit azok a kisebb-nagyobb önmegtagadások váltanak ki a gyermekből, amiket az Úr Jézus iránti szeretetből végez. Gitta egész gyermekségében mindig megkapott minden, amit megkívánt. Hogyan, mikor tanulhatta volna hát meg a nagy igazságot, hogy „Jobb adni, mint kapni?”

Azt is írod, hogy ma már úgyszólván egyáltalán nem örül semminek, fáradt, unott a lelke. És amit szinte érthetetlennek találsz, minden szépsége mellett sem képes igazán magához láncolni a férfiak szívét. Pedig, Pirikém, ezen nincs mit csodálkoznod. Azok a fiúk, akik Gittát tizenöt éves korában úgy körülrajongták, ma már 25—30 éves fiatalemberek, akik időnkint szívesen el-elmulatnak egykori ideáljukkal még ma is, de jól emlékeznek, milyen régen mulattak már vele, s ezért sokkal idősebbnek érzik, mint amilyen valóban. Érthető hát, hogy amikor háztűznézésre kerül a sor, másfelé mennek. Talán olyanokhoz, akik semmivel sem szebbek, sőt nem is fiatalabbak Gittánál, de ezelőtt 7—8 évvel még igazi kisleányok voltak. Ez, Pirikém, a nyers, de tapasztalatból leszűrt igazság, amelynek már sok pártában maradt gyermekszépség esett áldozatul. Meg azután a férfiak különben sem igen szeretik a fölényes, reájuk inkább le-, mint fölnéző leányokat.

Gitta mai örömtelenségének is elsietett nagyleányéletében van a forrása. Tulajdonképpen érthető, ha ennyi idő alatt megunta eddigi — végeredményben szörnyen egyforma — szórakozásait, és most valami újat keres. Persze, nem talál. Hogy is találhatna! Hiába keres érés idején gyümölcsöt a fán az, aki éretlenül leszedte mind.

Az én középső leánykám, a 18 éves Terézke, egyáltalán nem volt nyilvános mulatságon, míg érettségijét le nem tette. Még családi összejöveteleknél is nagyon megválogattuk, hová mehet el. Arról persze még kevésbé lehetett szó, hogy udvarlókat gyűjtsön maga köré. De ha látnád, milyen hihetetlenül tud most élvezni minden szórakozást! Az embernek felüdül a lelke túláradó boldogsága láttára. Serdülő korában bizony megesett, hogy sírva jött haza és keservesen panaszolta, mennyit mulat a többi leány, csak ő meg néhány Hamupipőke társnője kuksol otthon. Most ellenben a Hamupipőkék kacagnak, viszont hasonlókorú, de nagyleányságukat már előre kiélt testvérkéik siratják életükből kiesett és mindörökre elveszett, gondtalan, vidám serdülő korukat.

Ma is van közöttünk egy hasonlóan kényes kérdés: a strand. Mi Tiborral egyértelműen, egyáltalán nem engedjük meg, még nagyleányainknak sem a starndolást abban a formában, ahogy az mostanában divat. A Balatonon pedig megtaláltuk a lehetőséget, hogy a leányok fiatalemberekkel csak a mély vízben, úszás közben találkozzanak, a parton ellenben csak felöltözötten sétálgathassanak együtt. Ha a szülők felfogása ebben a tekintetben megegyeznék, már régen volna a Balaton minden valamirevaló helyén (és a fővárosban is!) megfelelően különválasztott férfi- és női fürdő és napozó, ahonnan azután a jó úszók kimerészkedhetnének a mély vízre is. Úgy tudom, Keszthelyen pl. így van. Ha a férfi- és női fiatalság nem csupán egymást keresné, hanem valóban levegőt, homokot, vizet és napot akarna, a fürdőépítők már régen gondoskodtak volna ebbeli igényük kielégítéséről. Mi Tiborral és több más szülővel együtt, vállaljuk gyermekeink mostani szemrehányását, mert meggyőződésünk, hogy eljön az  idő, amikor hálásak lesznek azért, hogy nem engedtük át őket — XII. Pius pápa szavai szerint — „a bántó és érzéki tekinteteknek, becstelen közeledéseknek és illetlen együttléteknek”.

Ami a viszonyt illeti köztem és leányaim között (sőt fiaimmal is!), az — úgy érzem — kielégítő. Szeretnek és bizalmasak velem. De azért én magam sürgetem, hogy hasonlókorú barátnőjük legyen. Természetesen, én magam is megnézem, hogy jól választottak-e. Mert abba bele kell nyugodnom a többi édesanyával együtt, hogy a leányléleknek mindig marad néhány zárt fiókja, amibe legfeljebb hasonlókorú barátnőjük pillanthat bele. De én nem féltem őket ezektől a kis titkoktól, mert van lelkiatyjuk, aki távol tartja lelküket mindattól, ami bűn. Amíg azt látom, hogy biztatás nélkül, saját vágyódásuk indítására gyakran járulnak szentáldozáshoz, addig nyugodt vagyok; mert tudom, hogy anyai gondjaim legsúlyosabb része az Úr Jézus kezében van.

Ebben már feleletet találhatsz arra a kérdésedre is, hogy tartom együtt ezt a sokváltozatú orgonasíp-társaságot? Nem én tartom őket össze, hanem maga az isteni Mester. Jézus szent Szívének oltalma alá helyeztük az egész családot. S amikor esténként letérdelünk ennek a Szent Szívnek házioltárkánkon álló szobra elé, hogy ott közösen elmondjuk esti imánkat, mindannyian érezzük, hogy bármennyire is szétszórt bennünket nappal az élet, akkor és ott mindig újra meg újra egybeforrad a szívünk. Oltárkánkon áll többi mennyei pártfogónk képe is, élükön a Szűzanyával. Névnapokon külön kis virágdísz kerül a védőszent képe elé, akinek az ünnepeltet oltalmába ajánljuk. A születésnapokat a keresztelés napjával együtt ünnepeljük (a mi gyermekeinknél úgyis majdnem egybeesik), s ezeken a napokon, hacsak lehetséges, mindegyikünk szentáldozáshoz járul, éppen úgy, mint a nagy egyházi ünnepeken. Gondolhatod, hogy az ilyen nagy családban minduntalan akad valami jogcím az ünneplésre, amihez persze egy kis világi mulatság is járul. A legnagyobb örömöm az, ha kérdésünkre, hogy miképpen szeretnénk megülni születés- vagy névnapjukat, így felelnek: „Itthon, egyedül!” Ha látnád, micsoda „zártkörű” estélyek alakulnak ki ilyenkor!

De rendezünk néha családi színielőadásokat is. Először magunk közt; de ha jól sikerül, megismételjük a legszűkebb rokoni és baráti körben is. A főrendező majdnem mindig én vagyok, mert ehhez tekintély is kell. Ágnes a kosztümtervező, legidősebb fiam a szövegíró, a következő a zeneszerző. A többiek mind szereplők. Apjuk a kritikus. Meghívás szóbeli. Belépő-díj nincs (legfeljebb kisleányom jár körül, a szent életű kis olasz leánya, Filipettó Mária mintájára missziós perselyével), uzsonna sincs más, mint egy kis aprósütemény valami gyümölcslével. Előadás után szabad a vásár; persze, ezt a programpontot szeretik a legjobban. Aminek fejében viszont én megkívánom, hogy másnak — ki-ki ideje és képességei szerint — segítsen a… nagytakarításban.

Téli estéken pedig bevezettük az én otthonomból hozott szép szokást, hogy vacsora után kézimunka, fúrás-faragás, beszélgetés és felolvasás közben együtt maradunk egy ideig. Aki nem tölti otthon az estét és később jön haza (ami nem túlságosan sűrűn fordul elő), az egy kis feszületet talál a párnáján annak jeléül, hogy gondolunk rá, s hogy ő viszont el ne felejtse lefekvés előtt Istennek ajánlani a lelkét. Legidősebb fiam egyszer bizalmasan megvallotta, hogy őt egyszer már veszélyes lépéstől tartotta vissza az a gondolat, hogy otthon este imádkoznak érte, és hogy hazatértekor párnáján a feszület várja.

Apró dolgok ezek, Te talán mosolyogsz is rajtuk, de éppen mert aprók és naponta ismétlődnek, belenőnek az ember életébe és összeforrasztják a lelket.

Persze, vannak a családi élet hatalmas filmjén szomorú jelenetek is. Betegségek, nehézségek, problémák, tervek, csalódások, sőt… veszekedések is. Már t. i. a gyerekek között. De az örök-harag is elmúlik, a legádázabb gyűlölet is szeretetbe olvad esténként… a kis oltár előtt.

A család ilyen összefogása és együttléte a házi tűzhely körül — természetesen — csak ott lehetséges, ahol sok a gyermek és az otthon egy sokféle típust képviselő kis társadalmat ölel körül. A magánosan nevelkedő gyermek vagy túlságosan befelé, önmagába, vagy kifelé, a külső szórakozások felé fordul. Zárkózott lesz vagy könnyelmű, mert az otthon melegét nem értékeli. Nem is szólva arról, hogy mennyire csiszolódik a gyermek lelke a sok testvér között. Az egymásért áldozatokra is képes önzetlenség iskolája ez.

Hát most már mindent tudsz, Piroskám. Delutánomnak vége. Közeledik a vacsora ideje. Nem is érek rá átolvasni ezt a kötetnyi írást, ne ütközzél hát meg, ha kissé rendszertelen. Halászd ki a sorokból azt a keveset, amit felhasználhatsz. S ha olyasmit is találnál, ami netán fájdalmat okoz, azt bocsásd meg nekem. Hiszen tudod ugye, hogy jót akartam azzal is! Néha talán kissé keményebben, érdeksebben fog a tollam, mint ahogy magam is szeretném, de azért biztos lehetsz a felől, hogy minden szó, amit leírtam, szeretetből fakadt.

A jó Isten áldjon meg, Piroskám, és hozzon már egyszer ismét közénk, hogy saját átélésedben is megismerhesd, amit most csak papíron vetíthettem Eléd.

Meleg szeretettel ölel

Katód.

Drága Katókám!

Legutóbbi leveled érkezése óta súlyos időket éltem át. Hetekig tartó betegség után tegnap meghalt az édesanyám. Az imént adtuk postára a gyászjelentéseket. Most arra kértem enyéimet, hagyjanak egy kicsit magamra. Azt hiszik, pihenek. Én azonban inkább Neked írok, mert nagy szükségét érzem, hogy valakinek kiöntsem a szívemet. Rettenetesen érzés-szűrzavar van bennem. Fájdalom, megdöbbenés, riadt félelem, irtózás, szánalom és mit tudom én, még mi minden. Rémképekkel van tele az agyam és az izgalomtól állandóan remeg a szívem. Talán megkönnyebbülök, ha mindent elmondok Neked.

Maga a tény, hogy anyám nincs többé, nem fáj olyan nagyon. Hiszen régen, nagyon régen elvesztettem én már őt. Talán nem is éreztem soha igazán, hogy van. Legalábbis nem úgy, mint más boldogabb gyermekek. Mindenesetre megdöbbentett, hogy most végleg elment, és lelkiismeretem szememre veti, hogy talán én sem voltam hozzá mindig olyan, amilyennek lennem kellett volna. Betegsége alatt úgy szerettem volna pótolni valamit abból, amit fiatal leány koromban elmulasztottam, de elkéstem. Szegényt most már nem érdekelte semmi más, csak az élet. Az az élet, amihez mindig ragaszkodott ugyan, de sohasem annyira, mint most, amikor el kellett hagynia.

És éppen ez volt a rettenetes. Úgy feküdt a kórházi ágyon csontváz testével, fonnyadt, szürke arcával, fénytelen szemével és lekopott festék alatt megsárgult hajával, mint egy múmia. Eleinte olyan idegen volt, mintha nem is ismertem volna. De mikor végre lassankint megszokta szemem ezt a képet, megtelt a szívem szánalommal; olyan szánalommal, ami a szeretettel volt rokon. Hiszen mégis csak az anyám! — gondoltam. S igyekeztem elképzelni őt fiatal korában, amikor bizonyára szeretett és becézett engem. Elvonult előttem lélekben az a szép asszony is, akire már emlékezni is tudok, s akire sokszor olyan büszkén néztem. Csak a lelkéből nem éreztem semmit, sem akkor, sem pedig most.

Hirtelen rémület fogott el, mi lesz vele, ha meghal? Ott a betegágy mellett újraéledt bennem a hit, hogy ennek a földi életnek folytatása lesz a túlvilágon, s hogy a kettő között, a határon, ítélet van. Istenem, miképpen állja meg ez a lélek ezt az ítéletet? Hogy nagy bűnök voltak-e az életében, nem tudom. Ha talán voltak is, ő bizonyosan nem tartotta azokat bűnnek. De vajon ez fölmenti-e őt a felelősség alól? Kisebb lesz-e a mulasztás, a vétek azzal, ha elaltatjuk a lelkiismeretünket? Meg aztán, nem vádlónk-e Isten előtt az is, ha üres kézzel állunk meg Előtte? Múlt vasárnap úgy a szívembe vágott a felolvasott evangélium a szolgáról, aki elásta és nem kamatoztatta az urától rábízott talentumot. Olyan erősen hat reám most minden; ez a gondolat is egészen megzavart.

Nemcsak az anyám miatt. A saját lelkem állapota miatt is. Hányszor léptem rá én is ugyanarra az útra, amelyen anyám járt! Miért? Magam sem tudom. Talán könnyelműségből; vagy azért, mert mások is, sokan arra jártak. Hagytam, hogy a testi vágyak nagyra nőjenek és elhatalmasodjanak bennem; erősen, túlságosan vonzott a föld és én elfelejtettem… az Égre nézni.

Katóm, ez a néhány mondat, amit itt leírtam, csak gyöngén sejtetheti Veled azt a lelkiismeretvizsgálatot, amit időnkint elszunnyadó édesanyám betegágya mellett végeztem. Néha fölrémlett előttem a jövő is, amikor talán én fekszem majd így, s mellettem a leányom ugyanazt a gondolatsort fűzi magában tovább…

Jaj, nem! Én nem akarok ilyen kiszáradt lélekkel az ítélő Isten elé kerülni! Talán még nem késő! Hiszen még nem vagyok olyan öreg…

Küszködésem közepette eszembe jutott a Te leveled is. Tisztán állott előttem minden szakasza, majdnem minden sora. És akkor újra kezdtem a lelkiismeretvizsgálatot…

Az anyám e közben valahányszor felriadt kábultságából, a félelemtől reszketve nézett rám és hol suttogva, hol kiabálva kérdezte: „Ugye nem kell még meghalnom?” Ezt a kérdést adta fel változó formában újra meg újra mindenkinek. Az orvosnak összetett kézzel könyörgött, hogy mentse meg, mert ő még élni akar. Az uramat bizalmas suttogással vallatta, mit mondanak állapotáról az orvosok. Az ápolónőre rárivallt, ha azt hitte, hogy valamit elmulasztott vagy nem úgy csinálta, ahogy ő várta. „Meg akarnak ölni; tudom, hogy meg akarnak ölni!” — kiáltotta ilyenkor haragtól és kétségbeeséstől eltorzult arccal. A vízben fuldokló nem kapkodhat jobban az életmentő deszka után, mint ő szegény a legcsekélyebb reménysugár felé. Borzalmas volt tehetetlenül nézni ezt a viaskodást. Megnyugtatni csak az idegeit lehetett csillapító injekciókkal, de a lelkét nem engedte érinteni sem. Egyszer megpróbáltam az erősítő szentségekről szólni neki. Úgy meredt rám az első pillanatban, mint aki nem hisz a fölének. A következő percben pedig valóságos dührohamot kapott: „Menj, takarodj innen! Tudom, mit akarsz! Az utolsó kenetet! De nem halok meg a kedvedért! Mit sürgetsz annyira?” Úgy felizgatta magát, hogy az orvos eltiltott minden további kísérletet.

Érthetetlen, hogy voltaképpen mihez ragaszkodott szegény ennyire? A kávéházhoz, a mozihoz, a hozzá hasonló lélektelen öregek társaságához?… Mert egyebet már igazán nem nyújtott neki az élet.

Néhányszor Gitta is bejött hozzá. Azt hiszem, inkább miattam jött, mert Győzővel együtt nagyon féltett. Hiszen látták rajtam, mennyire megvisel az egész De egyszer, amikor tanúja lett ő is egy olyan kitörésnek, amilyenről az előbb írtam, szegény leány maga is megrémült. Még sohasem látott haldokolni senkit. Látva az én látszólagos nyugodtságomat, — amit a beteg mellett minden erőm összeszedésével megőriztem — önkénytelenül hozzám simult s ijedten megrebbenő szemmel és remegő ajakkal, suttogva kérdezte: „Hát ilyen a halál?” — Én magamhoz öleltem és hirtelen feleltem: „Csak azoknál ilyen, akik nem hisznek az örök életben!” — Ma sem tudom, hogy jött ajkamra ez a felelet. Mintha nem is az én gondolatom lett volna. Mintha valaki belül a lelkembe súgta volna. De azért hittem, amit mondtam. Őszintén hittem.

Gitta rám nézett s arcán az ijedtség valami megindítóan szép és nyugodt komolysággá változott. Aztán kibontakozott a karomból, megcsókolta a kezem (nem is emlékszem már, mikor tette ezt utoljára!) és elment. Nem tudom, hová, de azt hiszem… a templomba. Azóta mintha megváltozott volna valami rajta. Másnap hiányzott arcáról a festék. Hiszen tulajdonképpen nincs is szüksége rá! Este itthon maradt velünk, s a következő napon velem jött gyászruháink megrendeléséhez is. Az orvosok akkor már megmondták, hogy a beteg élete csak napok vagy talán órák kérdése.

Katóm, nem tudom, kihámoztad-e mindebből az összefüggéseket, amiket én magam is csak most, írás közben kezdek fölismerni? Látod-e, hogy ez a haláleset mindazzal, ami megelőzte, fölért egy nagyon-nagyon komoly lelkigyakorlattal? Talán nemcsak nekem, hanem Gittának is! Mintha megpattant volna rajtunk valami burok s felszabadultan szállt volna ki belőle a lélek! Ezek után már nem is lesz olyan nehéz vállalnom azt a nagytakarítást, amit ajánlottál. Ki tudja, hátha még Gitta is vállalja a magáét? Az enyém őszi lesz, az övé tavaszi. De hiszen ez végeredményben mindegy. A fontos csak az, hogy új, tartalmasabb élet következzék utána. Olyan élet, amitől majd annakidején könnyű lesz megválni a még tartalmasabb, még jobban kiteljesedő folytatás, az örök élet reményében.

Milyen különös! Úgy megnyugodtam, míg így levélben beszélgettem Veled. Most már könnyebb szívvel nézek a holnap elé. De azért imádkozzál értem. Az anyám lelkéért is, hogy irgalmas legyen hozzá az Úr. Mert nagyon bízik imádságodban

szerető

Piroskád.

Édes Piroskám!

Talán mondanom sem kell, mennyire megrendített a leveled. Részvevő szívvel imádkozom. Érted és szeretteidért is, hogy a jó Isten fájdalmakból is örömet fakasszon.

Nem, Piroskám, Te még igazán nem vagy olyan idős, hogy újra ne kezdhetnél mindent. Amíg élünk, addig sohasem késő. De hogy meddig élünk, azt nem tudhatjuk. Öregért is, fiatalért is bármely pillanatban eljöhet a halál.

Én a történtekből újra csak azt látom, hogy mindenek ellenére nagyon szeret és magának akar Téged a jó Isten. Nem enged el. Először könnyedén megérint, azután kézenfog, és ha még mindig ellenállsz, valósággal magával ragad. Ezúttal édesanyád rettenetes haldoklása közvetítette Hozzád a kegyelem szavát. Suttogását nem értetted, — pedig ki tudja milyen régen és sokszor próbálkozott már Veled — hát most a mennydörgés erejével rázott meg. Hála Istennek, hogy ezt végre teljes jelentőségében felfogtad.

És milyen megindító, külön kegyelmi csoda, hogy ez a nagy lélekrengés odavetette Melléd a leányodat is! Nem ő az első, akinek a halál — különösen az ilyen halál! — megnyitja szemét a mulandó és örökkévaló közötti különbség meglátására. Voltak, akiket ez a meglátás menekülésre késztetett a világ elől és kolostorba zárt. Mások, ha kint is maradtak, rajta keresztül megtalálták az életszentségre vezető utat. Adj hálát, Piroskám, ezért a nagy, de jótékony fölrázásért!

Az urammal együtt úgy gondoltuk, hogy e nagy megrázkódtatás után jót tenne Neked egy kis levegő- és környezetváltozás. És ehhez felajánljuk Neked a mi kis otthonunkat. A körülmények olyan kedvezően alakultak, hogy Ágnes esküvőjét néhány hét múlva megtarthatjuk. Nem csapunk semmi dáridót. A nászmisével egybekötött egyházi esküvő után családi ebéd lesz, a fiatalok mindjárt délután itt hagynak bennünket. Ilyen csöndes esküvőre bátran eljöhettek Ti is; szeretettel várunk mindhármatokat. Azután pedig… Győző a leányával szépen hazamegy, Te meg néhány hétig nálunk maradsz. Úgyis üresnek érezzük majd a házat kirepült madárkánk nélkül. Ittléted kissé enyhíti majd az első idők nagy hiányérzetét.

Ezzel a házassággal kapcsolatban egy meghatóan szép dolgot kell elmondanom Neked. Ágnes nemrégen azzal a bizalmas közléssel jött hozzám, hogy ő ú. n. Tóbiás-nászt szeretne; mit szólok hozzá? Csodálkozva néztem rá: „Tóbiás-nász? Mi az? Sohasem hallottam róla!” A kis menyasszonynak óriásira nyílt a szeme, hogy a mamája ilyen tudatlannak bizonyult. Aztán elfutott és hamarosan hozta az ószövetségi Szentírást. Hogy mit tudtam meg belőle, azt a következőkben röviden összefoglalva közlöm: A fiatal Tóbiás, atyja megbízásából (Ráfael angyal kíséretében) egy rokonához utazott s feleségül kérte annak leányát, Sárát. Félelmetes vállalkozás volt ez, mert a  gonoszlélek előbb már hét férfiút megölt, amikor azok a házasság megkötése után Sárához közelítettek. Ráfael angyal azonban kioktatta a tisztalelkű ifjút, hogyan törheti meg a gonosz erejét. „A gonoszléleknek csak azokon van hatalma, akik úgy lépnek házasságra, hogy kizárják magukból és lelkükből az Istent, és úgy adják át magukat a gyönyörnek, mint a ló meg az öszvér, melyeknek eszük nincsen. Te azonban, mikor elveszed őt és belépsz a hálószobába, három napon át tartózkodjál tőle, és semmi egyebet se tégy, csak imádkozzál vele együtt… A harmadik éjszakának elmúltával azután kelj egybe a szűzzel az Úr félelmében, de inkább a gyermekek utáni vágy, mint az élvezetvágy vezessen, hogy mint Ábrahám ivadéka, részese légy fiaidban az áldásnak.” Az angyali tanács bevált, a fiatal házasokat semmi baj sem érte, s áldották Istent boldogságukért.

Hát ilyen testvéri tisztaságban töltött három nappal szeretné Ágnes is bevezetni házaséletüket. A közlés meglepett. Amint azonban tőle, majd később lelkiatyámtól is megtudtam, ez a Tóbiás-nász, ha nem is éppen mindennapi, de azért feltűnő ritkaságnak sem mondható. A házasság nagy titkához igazán szent tisztelettel közeledő lelkek vágyódnak rá, hogy abban a testi-lelki elkötelezettségben, amit magukra vállalnak, kihangsúlyozzák a lélek uralmát a test fölött. Mintegy megismétlése ez a keresztségben tett fogadalomnak: „Ellene mondok az ördögnek!” Kiváltképpen nagy jelentősége van ennek a mai időkben, amikor annyian visszaélnek a házasságban nyert jogukkal, s az isteni elgondolás megcsúfolásával nem gyermeket és családi életet, hanem csak törvényesített szeretkezést akarnak. Milyen szép, hogy akadnak, akik házasságuk kezdetén ilyen önkéntes áldozattal nyújtanak engesztelést Istennek mások bűneiért, s egyúttal külön áldást esdenek le saját családi életükre. Az ilyesmi persze természetszerűen két léleknek nyilvánosságot nem tűrő titka; azért vagyunk olyan sokan, akik ennek a násznak még a létezéséről sem tudunk.

A dologban csak egy aggasztó, Ágnes vőlegénye, aki nem mélyebben vallásos ember; csak amolyan átlag katolikus. De Ágnesem megnyugtatott, hogy ez már rendben van. Az okos kis menyasszony t. i. így adta elő neki a kérést: „Ha igazán szeret, tud várni három napot! Én bízni szeretnék magában, hogy később, ha a szükség, az okosság vagy a kímélet úgy kívánja, győzi majd lelki erővel az önmegtagadást!” — Talán észreveszed ebben a finom indoklásban, Piroskám, a szembehelyezkedést a pusztán érzéki szerelemmel. Mert a férfi, aki el akar csábítani egy leányt, pontosan fordítva szokott érvelni: „Ha igazán szeret, megbízik bennem és nem kívánja, hogy az esküvőig várjak!” Ágnes egyébként azt mondja, ne féljek a vőlegénye vallásközömbösségétől, mert annak csak neveltetése és eddigi környezete az oka. Ő nem szándékozik ugyan prédikálni neki, esetleg felmerülő vitákban is inkább teológushoz fogja majd utasítani, ellenben mindent elkövet, hogy a mindennapi életbe átvitt vallásosságot és katolikus világnézetet példáján megismertesse és megszerettesse vele. A történtek után hiszem, hogy Ágnes képes lesz erre.

Nagyon-nagyon boldog vagyok Urammal együtt, hogy a szívünkből nőtt első hajtás ennyire lelkünk szerint fejlődött, sőt túlnőtt rajtunk.

De ért bennönket a közelmúlt napokban még egy ennél is nagyobb öröm. Károly fiunk, védőszentjének, Borromei Károlynak a nyomdokába akar lépni és papnak készül. Szándékát régóta sejtettem már, de az csak most vált valósággá. Karcsink már most következő két esztendőt, az érettségi előtt, a kisszemináriumban akarja tölteni.

Legbensőbb vágyam teljesül ezzel. Már leánykoromban azért imádkoztam, hogy ha férjhez megyek, sok gyermekem legyen, s közülük legalább egyet — de akár többet is! — válasszon ki saját közvetlen szolgálatára az Úr. Azóta sem szűntem meg állandóan imádkozni ezért, s ugyanez a vágy élt mindig az Uram lelkében is. De azért nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk mindketten, hogy nemcsak erőszakos irányítással, de még csak irányító megjegyzésekkel sem nyúltunk bele soha egyik gyermekünk életébe sem. Úgy gondoltuk mind a ketten, hogy abból a mélyen vallásos nevelésből, amit összes gyermekeinknek adtunk, legalább egy papi hivatásnak önmagától ki kell nőnie.

Károlykánk most 16 éves, és a legnapsugarasabb lelkű, legvidámabb kedélyű valamennyi gyermekünk között. De ha kötelességről, munkáról van szó, talán ő a legkomolyabb. A szeme kristályosan tiszta; ragyogását még sohasem zavarták fel szenvedélyviharok. Ezért kétszeresen örülök, hogy már most akar a szemináriumba menni s nem vár az érettségi utánig. Sok hivatás veszett már el azért, mert a még nem elég ellenálló ifjút erején felül tette próbára a világ. A hét esztendő alatt, míg felszentelésére kerül a sor, elég ideje lesz még mérlegelni, vajon igazi-e a hivatása; nem kell elhamarkodottan határoznia. S ha úgy találná, hogy tévedett, én lennék az utolsó, aki bennmaradásra akarnám kényszeríteni. De bízom, hogy erre nem kerül sor. Ha a jó Isten elfogadta könyörgésemet, amikor valamelyik gyermekem számára a hivatás kegyelmét kértem, még inkább meghallgatja majd ezentúl, amikor ennek a hivatásnak a megmaradásáért és megerősödéséért imádkozom.

Leírhatatlanul boldog vagyok, Piroskám! Ennél nagyobb és drágább ajándékot nem adhatott volna nekem a jó Isten! De öröm látni a mi leendő kispapunk boldogságát is. Remélte hogyan, hogy szándékába beleegyezünk, de egy kis bizonytalanság mégis csak okvetlenkedett a lelkében, míg az „igent” meg nem kapta tőlünk. És ha hallottad volna, milyen falrengető éljenzéssel fogadta a hírt a többi gyerek! Persze, este aztán megindult a légvárépítés. A püspöki palotától a Vatikánig minden szóba került. Végül Karcsink megelégelte a tréfát és csöndesen közbeszólt, hogy ő nem püspök, sem pedig rangos pap — hanem inkább olyasvalaki szeretne lenni, mint az arsi szent plébános volt. A zaj erre lecsillapodott. Mindegyikünk megértette Isten kis választottját. És a lefekvés előtt, búcsúzóul már mindenki imát kért tőle.

Látod, így válnak a hétköznapok is ünnepnapokká!

Azt hiszem, ezentúl a Ti családi életetek is más mederbe kerül. Most már nemcsak a külső keret, hanem az együttérzés is összekapcsol Benneteket. De ha fenn akarod tartani a leányodban azt a hatást, amit egy nehéz órában fegyelmezettségeddel, lelki erőddel váltottál ki belőle, meg kell maradnod ebben a fegyelmezett lelki tartásban továbbra is. Gittának éreznie kell, hogy az édesanyja lelkében olyan értékek is vannak, amiket ő eddig talán nem ismert, s amelyekből neki is érdemes merítenie. Így, remélem helyrebillen az a kissé ferde viszony, amiben eddig éltetek, s nem ő fog anyáskodni Fölötted, hanem e helyett lassankint bizalom ébred benne irányodban s feltárja Előtted a szívét. Tudod, a fiatalok, különösen a mai fiatalok, nagyon sokra tartják, többnyire túl is becsülik önmagukat, s csak akkor hajlandók az idősebbekre fölnézni s tőlük tanácsot elfogadni, ha őket lélekben erősebbnek, nagyobbnak érzik.

De hiszen, ha eljössz és a nagy felfordulás után néhány hétig itt maradsz velünk, minderről még sokat beszélgethetünk. Addigra talán már túl leszel a lelkigyakorlaton is, és minden testi-lelki problémád abban az egyetemes elhatározásban oldódik majd fel, hogy „másképp lesz ezután!”

Ágnes esküvőjének pontos idejét hamarosan közöljük Veletek. Ágnes még külön is akar írni Gittának, hogy eszébe ne jusson kimenteni magát. Mindenesetre úgy intézzétek dolgaitokat, hogy mindhárman eljöhessetek.

A viszontlátásig szeretettel ölel és imáiba foglal

Katód.

VIII.

Érdemes volt!

Kedves jó Piroskám!

Kicsit sokallom az időt, amióta semmi hír sem érkezett felőletek. Pedig a mi korunkban már sem a levélírást, sem más tennivalót nem jó halasztgatni, mert nem tudhatjuk, mennyi idő áll még rendelkezésünkre.

Én kissé gyöngélkedtem az utóbbi hetekben. Valami influenza-féle lehetett, amit legjobb kifeküdni. De ilyen idős korban ezt már nem szívesen engedik meg az orvosok, nehogy tüdőgyulladás legyen belőle. No, de úgy látszik, kihevertem így is.

Elég nehezen éltem bele magamat abba a tudatba, hogy immár a 75. esztendőmet taposom. Mert lelkileg frissnek érzem magamat még ma is. A munkakedvem egyáltalán nem csökkent, csak a lábam meg a derekam akarja néha felmondani a szolgálatot. Persze, nem engedem. És úgy látom, a nyilalások, hasogatások és egyéb hasonlók jobban engedelmeskednek az akaratomnak, mint az orvosságoknak.

Csak azt sajnálom, hogy utazgatásokról most már végképpen le kell mondanom. Ezt a legutóbbi nyavalyámat is annak tulajdonítjuk, hogy Halottak napján odahaza voltam az Uram sírjánál. Körülbelül azóta bujkált bennem a betegség, az igaz. Hiszen nem kívánkoznék én el innen soha, mert jobb és kedvemre valóbb otthont nem is találhatnék magamnak, mint itt Károly fiamnál, a plébánián. De hiába, az anyai szív telhetetlen és vágyódik a többi gyermekei meg unokái  és dédunokái után is. Nem panaszkodhatom; igazán gyakran felkeresnek, de többnyire csak rövid időt tölthetnek itt, velem. Mindegyiknek megvan a maga családja, hivatala és egyéb dolga; meg azután Károly sem akarja, hogy családtagjai hosszasabban időzzenek a plébánián. Az ilyesmin könnyen megütközhetnek az emberek. Tudod, a papnak abban is az Úr Jézus kell követnie, hogy híveit tekintse elsősorban a családjának. Magam sem szeretném, ha a testvérek és rokonok miatt (akik különben is rendezett anyagi viszonyok között élnek) , bármilyen csekély mértékben is a plébánia szegényei rövidülnének meg.

Szóval, nem tölthetek többé úgy, mint azelőtt, heteket egy-egy fiamnál, leányomnál vagy unokámnál, ami pedig mindig olyan nagy boldogság volt a számomra. De talán jobb így. Az én jó Jézusom már azt is akarja, hogy ilyen közeli szomszédságban lakjam Vele és zsebemben a templom egyik oldalkapujának a kulcsával, napközben is gyakran fölkeressem Őt a tabernákulumban.

Ha jól meggondolom a dolgot, tulajdonképpen ez most az én igazi anyai hivatásom. Otthonukat, családjukat a gyermekeim most már ellátják maguk. De imádkozni mégsem érnek rá annyit, mint én. Emlékszem, így voltam ezzel jómagam is annak idején. Ők a Márták, akik munkájukkal szolgálják az Urat, én meg az Úr lábainál ülök, mint Mária, és szeretetébe ajánlom a többieket. Ki tudja, nem többet kapnak-e általam így, mintha öreg kezemmel vagy tanácsaimmal közvetlenül lennék segítségükre?

Aztán vannak nekem gyermekeim és unokáim itt is! A fiam hívei mindnyájan azok. A fiatal kis káplán is anyjának tekint. Édesanyja, egy szegény, falusi asszony messze van; csak nagy ritkán találkozhatik vele. Jól esik hát egy másik anyai kéz meleg simogatását éreznie. Ki sem mondhatom, milyen boldogság, hogy egy igazán jámbor életű papnak az édesanyja lehetek. Reggelenkint a templomban, amikor fiam szavára lejön az oltárra az Úr Jézus, sokszor megreped a szívem az örömtől, meghatottságtól és boldogságtól!

Dolgom, vagyis inkább gondom is van elég. Fiam gazdasszonya, egy derék, becsületes özvegyasszony, akit leánykora óta ismerek (már az anyja is a családunkban szolgált), gondos és megbízható, de a ház vezetését azért eddig még nem engedtem egészen át neki. Most már azonban kezdem lazábban fogni a gyeplőt. Ki tudja, meddig foghatom! Jó lesz, ha megszokja egyedül viselni a felelősséget.

Mostanában szekrényeimet, fiókjaimat és írásaimat rendezgetem. Szeretném, ha a gyermekeim rendben találnának mindent, amikor elmegyek. A végrendeletem már évtizedek óta készen áll. Itt csak másolatát őrzöm. Eredetije a közjegyzőnél van. Nem hinném ugyan, hogy örököseim akár a legkisebb szóharcra is kelnének egymással az örökség miatt, de én ki akarom zárni ennek még a lehetőségét is.

A napokban kezembe kerültek a Te leveleid is. Újra átnéztem őket, majd becsomagoltam és ráírtam, hogy halálom után küldjék el Neked. Ha én élnélek túl, — ami nem valószínű — akkor még mindig ráérek megsemmisíteni őket. Olvasásuk közben elvonult lelki szemeim előtt egész barátságunk: serdülő korunktól mostanáig. Valóságos regény. Két lélek regénye. De hiszen voltaképpen minden emberélet az! Nem a külső történések, hanem a belső átélések teszik azzá.

És amikor az ember így visszafelé forgatja élete filmjét az emlékezésen át, csodálatos összefüggések derülnek ki. Úgy kapcsolódnak egybe az okok és okozatok, hogy már így, egy aránylag  rövid emberélet folyamán is észre kell venni bennük Isten rendező kezét. Néha majdnem felkiáltottam meglepetésemben: „Ó, hát ezért kellett ennek vagy annak így történnie!”

Csak az öregkor lehiggadt bölcsessége döbbentheti rá az embert ilyen világosan, hogy Isten mindig tudja, mit miért tesz vagy miért enged meg. Fiatalabb korban, amikor ezt a belátást még nem hozta meg a tapasztalás, csak egy mód van a történéseken felülemelkedő nyugalomra és ez: a feltétlen Istenre hagyatkozás. Ehhez persze hinnünk kell, hogy Isten szeret bennünket és kivétel nélkül mindnyájunknak jót akar. Vakon kell bíznunk a Gondviselésben akkor is, ha egy-egy intézkedését nem értjük meg. És szeretnünk kell, — minden földi jónál jobban kell szeretnünk a végtelen Jóságot, aki nem hagy bennünket természetes ösztöneinkre, könnyen tévedő értelmünkre és ingadozó, — könnyen befolyásolható érzelmeinkre.

Piroskám, ahogy most visszanézek — emberi mérték szerint mégiscsak hosszú — életemre s a mérleg egyik serpenyőjébe gyűjtöm az átélt sok nehézséget, szomorúságot, testi-lelki szenvedést, a másikban pedig a sok szépségnek, örömnek, testi-lelki jónak és a kapott kegyelmeknek mérhetetlen tömegét, a mérleg egyensúlyt veszít és erősen a sok jó oldalára billen.

Mindent összevetve úgy találom, hogy egyetlen pillanatnyi szenvedésem sem veszett kárba. Ezt az életet érdemes volt végigküzdenem! Talán ezért olyan nyugodt és friss a lelkem ebben az öreg testburokban is! Tudom, hogy nem hiába éltem. Ha én el is megyek, amit Isten segítségével vetettem, az gyermekeimben és az ő gyermekeiben érik majd meg bőséges aratásra.

A haláltól sem félek, pedig egyre sűrűbben kopogtat elkopott szívemen. Nem a kegyetlen kaszást látom benne, hanem magát az Úr Jézust, aki a betegségekkel, a fáradtsággal, az érzékek gyengülésével fokozatosan elszakít ettől a világtól s lelkem előtt egy másik, szebb és soha el nem múló világ kapuját nyitogatja. Napi elmélkedéseim alatt sokszor szinte belelátok ebbe a másik világba s szentáldozásaimban már nemcsak a hit szemével látom, hanem valósággal szívemben érzem az Urat, aki az Énekek énekében magát a lélek Jegyesének nevezi.

Az emberek szeretnek gúnyolódni a sokat imádkozó öregasszonyokon. Azt hiszik, hogy szegények csak azért menekülnek az imába, hogy legalább egy időre elfeledjék életük szürkeségét, örömtelenségét. Lehet, hogy vannak ilyenek is. De én azt hiszem, sokkal több esetben van úgy, hogy ezek az imádkozó nénikék (velem együtt) egyre jobban… nyitva látják az Eget.

*

Nem tudom, meddig írnék még tovább, ha nem hallanám, hogy a szombat esti harangszó áldásra a templomba hív. Ez a Szűzanya napja, s a loretói litánia, amit majd elmondunk, az ő dícséretét zengi. Én mostanában úgy érzem, hogy ebből a litániából hiányzik valami. Egy különlegesen szép jelző arra az édesanyára, aki szent Fia mennybemenetele után még sokáig élt (a hagyomány szerint kb. a mi életkorunkat érte meg) szívében egyre fokozódó sóvárgással Fia és a mennyei haza után. Lelkemben gyakran felsóhajtok ehhez a magános Anyához, aki — mint ahogy egy gyönyörű képen láttam — ölében bevégzett szőttesével, vágyakozó szemmel a magasba tekint s ollóját készen tartja, hogy elvágja munkáján az utolsó szálat is. Sajátosan a mi Patrónánk ő!

Hát most én is befejeztem ezt a levelet. Még csak egyet! Ha a térbeli távolság el is választ bennünket egymástól, legalább egymásért mondott imáinkban találkozzunk! Áldjon meg a jó Isten, Piroskám, szeretteiddel együtt.

Szeretettel, ölel barátnőd

Katalin.

Kedves jó Katókám!

Köszönöm kedves, szép leveledet. Hosszú hallgatásom után meg sem érdemlem. Mentségemre szolgáljon, hogy az uram gyengélkedett s én nem szívesen mozdultam el mellőle. Hála Istennek, most már jól van. Sohasem hittem volna, hogy két ilyen öreg, mint mi, ennyire összeforrhat egymással. El sem tudom képzelni, hogyan lesz, ha majd el kell válnunk és egyikünk magára marad. Sokszor kérem is a jó Istent, hogy együtt vegyen magához bennünket. Vagy ha ez így ellenkezik az Ő terveivel, akkor talán mégis inkább engem hagyjon itt (de ne sokáig!) tovább. Mert a férfi öreg korában sokkal gyámoltalanabb, mint a nő. Mi mégis csak inkább ellátjuk magunkat valahogyan, még fél-tehetetlenségünkben is.

Legjobban azon csodálkozom, hogy milyen gyorsan múlnak a napok ebben a csöndes magunkrautaltságban. Sohasem unatkozunk. Egy kis munka, olvasás, beszélgetés, étkezés, pihenés, séta s már megint este van.

Csöndes, békés öregségünkből nem hiányzik semmi más, csak: az unoka. Úgy kértem Gittát annak idején, hogy ne menjen ehhez a nála annyival idősebb emberhez, de hiába. Ámbár akkoriban elég jó viszonyban voltunk egymással, ebben nem hallgatott rám. Hiúságának hízelgett, hogy ha már nem ment olyan fiatalon férjhez, mint leánytársai, legalább irigyelt, fényes anyagi helyzetével kerüljön föléjük. Hát a jómódban csakugyan nincs náluk hiány. De a sokak által irigyelt bőséget — ma már egyre csökkenő életkedvvel — csak ők fogyasztják: életük gyermektelen, üres maradt. Ezt az ürességet különösen Gitta érzi. Még ma is szép asszony, aki nemcsak hódolókat, hanem szellemileg is értékes társaságot vonz maga köré. De azért, mikor be-benéz hozzánk és apja sóhajtozik az elmaradt unokák után, látom, hogy az ő ajka szélén is árkot ás egy keserű vonás, sőt mintha még a szeme is elfátyolosodnék egy kicsit. Férje rajongva szereti, de ez a szeretet ma már az atyai szeretethez áll közelebb. Hiszen a jó ember alig valamivel fiatalabb az én uramnál. Így aztán, Gittával a mi életünk folytatása megszakad. Olyanok vagyunk, mint két lombjavesztett fa, amelynek nincsenek új tavaszt hordozó ágai. S nékem annyira fáj, hogy ez alapjában az én hibám!…

Ettől a kicsinynek éppen nem mondható fájdalomtól eltekintve, igazán nem panaszkodhatom. Persze, a sok jövés-menéstől már nekünk is le kell mondanunk. De nem is igen kívánkozunk külső szórakozások  után. És én azt hiszem, így van ez jól. A vágyaknak lépést kell tartaniok a testi erővel. Legjobb, ha együtt fogynak el. Természetesen csak a földi vágyakra gondolok. A fölfelé irányulóknak ilyenkor inkább növekedniök kell. Magam is érzem, amiről Te olyan szépen írsz, hogy az ember lelke arányosan azzal, hogy a földtől mindjobban elszakad, egyre erősebben fordul az Ég felé.

Mennyire féltem valamikor a megöregedéstől! És lám, az út a nyártól a télig nem is volt olyan rettenetes. Sőt éppen ezekben az utolsó évtizedekben ébredtem rá, hogy az élet nem olyan ostoba jelmezbál, mint amilyennek azelőtt tartottam, hanem célja és értelme van. Azóta sokat olvastam, megváltozott a társaságom is, amikor pedig Gitta férjhezmenetele után bekapcsolódtam a társadalmi munkába is, életem teljesen átalakult és tartalmassá vált. Azóta találtam meg a mennyország kulcsát is. Nemcsak azét a mennyországét, ami halálunk után vár reánk, hanem azét a másikét is, amit lelkünkben hordozunk. Ezt az utóbbit, vagyis a lelki harmóniát kerestem én voltaképpen az előtt is, de rossz helyen és téves utakon. Nem tudtam, hogy oda kettős ajtó vezet. Először a természetfölötti életbe kell a hit kapuján benyitnunk, csak azután, azon belül találhatjuk meg a lelkünk harmóniáját.

Nem; az út idáig igazán nem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondoltam. Az őszt nemcsak könnyen, de úgy érzem, elég szépen is éltem át. Az igazat megvallva észre sem vettem, mikor léptem abból a télbe át. S hogy így történt, azt nagyrészt a Te meglehetősen kemény, de önzetlen és jóakaró irányításodnak köszönhetem.

De a halálra azért még nem gondolok olyan komolyan, mint Te. Egyelőre még semmiképpen sem érzem, hogy nagyon közelednék. Inkább Győzőt féltem. Pedig ki tudja, nem neked van-e igazad? Leveled kissé gondolkodóba ejtett. Talán jobban kellene készülnöm rá nekem is. Végrendeletünk nekünk is van, ámbár természetszerűleg úgyis Gitta az általános örökösünk. Inkább arra gondolok, hogy abból a kevésből, amink van, már életünkben kellene juttatnunk valamit jótékony célokra is. Azt mondják, többet ér egy gyertya, amit az ember maga előtt visz, mint tíz, amit utána visznek. Leveled hatása alatt az jutott eszembe, hogy megtakarított pénzünkből egy pap neveltetésére tehetnénk talán valami szerény alapítványt. Ha már a mi saját életünk úgy múlik el, hogy semmi nyomot nem hagy maga után, legalább egy olyan élethivatás kialakításában legyen valami részünk, amely az emberek százait, ezreit nevelheti, tarthatja meg vagy adhatja vissza a családnak és a családokon keresztül a hazának. Talán ezzel pótolhatnánk egy keveset abból a sokból, amit önző, csak önmagunkkal törődő életünkben elmulasztottunk. Már szóltam a dologról Győzőnek is. Szándékunk kivitelét illetően Károly fiad talán adna tanácsot nekünk.

Úgy szeretnék életemben legalább még egyszer látni Téged, édes jó Katóm! Sajnos, ha egyikünk sem utazhat többé, ez a vágyam már aligha teljesül. Pedig most még jobban szeretnék találkozni Veled, mint eddig. Mert leveled hangjából olyasmit éreztem ki, ami szinte búcsúzásra emlékeztetett. Remélem, hogy ez a Nálad szokatlan sötétenlátás csak legutóbbi betegségedből visszamaradt, múló hangulat volt. Azaz, hogy sötétenlátásnak nem is nevezhetném. Inkább talán várakozásnak kellene mondanom. Reménykedve, vágyódó várakozásnak egy másik, új világba vezető kapu előtt, amelyről már le sem akarod venni a szemed, mert úgy gondolod, hogy bármely percben megnyílhat előtted.

Hát hiszen igaz: nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát. De én azért mégiscsak inkább így búcsúzom Tőled: A viszontlátásra!

Szerető öleléssel

Piroskád.

Kedves jó Piroska Néni!

Egész családunk nevében hálásan köszönöm mindkettőjüknek, a drága Édesanyánk halála után küldött résztvevő s érezhetően szívből fakadó sorokat.

Tudom, hogy Piroska nénit nem mindennapi barátság fűzte az én jó Anyámhoz. Ő maga sokszor és mindig nagy szeretettel beszélt róla. Halála előtt néhány nappal pedig külön magához hívott és megbízott, vegyek ki a zárt fiókjából egy Piroska Néninek címzett csomagot; egyelőre tartsam magamnál, majd pedig, amikor ő már elköltözött, küldjem el rendeltetési helyére. Megmondta, hogy Piroska Néni összegyűjtött levelei vannak benne, s azt akarja, hogy azok most visszakerüljenek írójukhoz, aki azután szabadon rendelkezhetik velük. A csomagot e sorokkal egyidejűleg küldöm, de egy nagy kérés kíséretében: Ha Piroska Néni esetleg szintén megőrizte Édesanyám leveleit, tegye együvé ezt a levelekbe rögzített két emberéletet és… ajándékozzon meg engem vele. A kérés talán szerénytelennek látszik, mert hiszen elsősorban Gitta tarthat rá igényt. Neki azonban nincsenek gyermekei, én ellenben többszörös édesanya, sőt immár nagymama is vagyok, s bizonyosra veszem, hogy e két élet tapasztalatából értékes tanulságokat meríthetnék a magam és családom számára. Arra a barátságra kérem, amely kettejüket egy hosszú életen át összefűzte, ne tagadja meg kérésemet. Drága ereklyeként fogom őrizni két szép léleknek ilymódon koszorúba fűzött, meghitt vallomásait.

Piroska Néni kérésének, hogy írjam le Édesanyám életének utolsó napjait, készséggel teszek eleget. Szinte azt mondhatom, jól esik írni róla. Mert fájdalmamat feloldja és a megnyugvás derűjével vonja be az a szépség, ami ezeket a napokat beragyogta. Ez a halál nem elmúlás volt, ami csak fájdalmas ürességet hagy a hátramaradottakban, hanem átköltözés egy szebb és jobb hazába, amely nincs elérhetetlen messzeségekben; a lélek szárnyán megközelíthetjük bármikor. Így érezte ezt a mi drága jó Anyánk maga is, azért mondta halála előtt néhány órával olyan derűs nyugalommal: „Megyek haza!”

Betegsége voltaképpen visszaesés volt legutóbbi, teljesen ki nem hevert influenzájába. Ezúttal súlyos szövődmény járult hozzá, amivel szervezete, főleg a szíve nem tudott megbirkózni. Sokat szenvedett, de békés türelme csodás volt. Isten különös kegyelméből, az utolsó napokban ott láthatta ágya körül valamennyi gyermekét, sőt felnőtt és serdülő unokái egy részét is. Öntudata teljesen tiszta maradt mindvégig, s könnyebb óráiban külön-külön elbeszélgetett mindegyikünkkel. Mert még most is volt mondanivalója külön mindenki számára. Ismerte és számon tartotta kinek-kinek sajátos lelki szükségletét, s ahhoz mérte, amit ezekben az utolsó találkozásokban még adni akart. Mintegy lelki örökségképpen őriz most mindegyikünk néhány gondolatot, tanácsot, amit a haldokló édesanya lelke gazdag kincstárából egyedül neki adott.

De a legszebb, a legcsodálatosabb az volt, ahogy ezekben az utolsó napokban még az a kevés is lefoszlott róla, ami eddig még valamennyire a földhöz kötötte. Mintha elszállni készülő lelke máris a vergődő beteg test fölött lebegett volna, mosolyogni tudott még szenvedései közepette is. És milyen átszellemült volt ilyenkor ez a mosoly! Becsukta szemét és mi éreztük, hogy a lehunyt pillák mögött valami nagyon szépet lát; olyasmit, amit mi még nem láthatunk. Néha, amikor egyszerre többen voltunk körülötte, — ámbár ezt lehetőleg kerültük, hogy a szoba levegőjét ne fogyasszuk — a jó Istenről, a mennyországról és megboldogult Édesapánkról beszélt, akit annyira szeretett. Amit ilyenkor mondott, — még ha csak töredezett szavakban is — egy olyan boldog világba engedett bepillantást, amely szinte vágyat ébresztett bennünk… a halál után. Egyik leánykám, a 16 éves Bözsi egyszer suttogva meg is kérdezte tőlem: „Anyuskám, hát ilyen szép a halál?” A kérdés visszhangzott szívemben, és én félig-meddig önmagamnak feleltem: „Igen! A halál szép is lehet! Annak, akinek ilyen erős hite van!”

A jó Isten ajándéka volt az is, hogy Anyuskámnak a napi szentáldozást betegsége alatt sem kellett nélkülöznie egyetlenegyszer sem. Károly öcsém mindennap elhozta hozzá az isteni Vendéget, s a beteg sohasem volt olyankor annyira rosszul, hogy magához ne tudta volna venni a Szentostyát.

A szerzetesatya, aki lelkét vezette azóta, amióta Anyám Károlynál lakott, az utolsó gyónás után könnyes szemmel jött ki tőle. Azt mondta, itt nem volt szükség az ő megnyugtatására és vigasztalására; itt ő nem adott, hanem kapott!

Az utolsó kenetet Édesanyánk szinte boldogan vette fel. Előbb azonban apróra el kellett magyarázni neki a szertartást, hogy megértse minden szó és mozdulat jelentőségét.

A természet utolsó küzdelme az életért rövid volt; küzdelemnek alig nevezhető. Körülötte térdeltünk mindannyian s együtt mondtuk a haldoklók imádságát. Károly időnkint csókra nyújtotta neki a feszületet s közben Jézus nevét ismételgette. Mígnem egyszer a haldokló kissé fölemelkedett, s Károly kezét a feszülettel együtt a szívére szorítva, visszahanyatlott párnájára. Ez volt utolsó mozdulata!…

Koporsójához eljött a plébánia egész hívőserege. Nagyon szerettek és távozását őszintén megsiratták. Az ottani első beszentelés után hazahozattuk, hogy teste itt, Édesapánkéval együtt várhassa a boldog feltámadást.

Aki temetését látta, nem felejti el egyhamar. A búcsúzás természetes szomorúsága ellenére még a mi szívünket is megragadta annak a képnek a nagyszerűsége, ahogy Anyánk a ravatalon feküdt. Koporsója magas, lépcsős emelvényen állt, s körülötte zsúfolásig megtelt terem, amelybe a legszigorúbban vett családon kívül más alig fért be. Úgy pihent ott fönt a magasban, csodálatosan fiatalra simult, még a halál merevségében is vonzó arcával, mint egy ősanya, a belőle kiindult nemzetségekkel lábainál. Mert a mi édes jó Anyánk gazdag életforrás volt, amelyből új életek és életforrások fakadtak, hogy belőle kapott életáramot évtizedeken, évszázadokon keresztül vigyék tovább. A mi Édesanyánknak érdemes volt élnie!…

Végezetül engedje meg, kedves jó Piroska Néni, hogy külön köszönetet mondjak a küldött koszorúért. Nem a gyönyörű virágokkal ékes örökzöld lombokért, hanem azért a hívő lélekből fakadt szóért, ami egyik szalagján állt: „Viszontlátásra!” Annyira a mi érzésünk tolmácsolója volt ez a szó, hogy a koszorút odatettük a koporsó lábához, szembe a bejárattal, hogy így minden belépő láthassa a boldog reménységnek ezt a vallomását, és azzal kísérje drága halottunkat az örökkévalóságba át.

Soraimat azzal a kéréssel zárom, hogy abból a szeretetből, amely Édesanyámhoz fűzte, juttasson valamit nekünk, az ő gyermekeinek is, és emlékezzék meg imában rólunk, akikben az ő lelkének az öröksége él tovább.

Tiszteletteljes üdvözlettel és kézcsókkal

Ágnes.

Nyomtatható változat