A.M.D.G.

V.

„Nagy titok ez…”

(Szent Pál Ef. 5, 32.)

Drága Katókám!

Köszönöm kedves, meleg üdvözletedet. Kiéreztem soraidból a bennük lüktető anyai szívet, mely velem együtt mintegy újra átélte az első anyaság minden boldogságát.

Igazad van, Katókám: a régi Piri meghalt. Az új pedig nem képes megérteni, hogy volt idő (nem is olyan régen!), amikor nem vágyódott erre az édes piciny életre, amely most itt piheg mellette. Sok, nagy változáson mentem át, amióta ismersz. Az egykori tékozló leányt attól a fiatal anyától, aki Neked most ezeket a sorokat írja, szinte a végtelennel határos távolság választja el.

Az esküvőmön zuhant reám először, felelősségem átérzésével a tudat, hogy én most eszközül engedem át magamat Istennek arra, hogy általam új életeket állíthasson be a világba. Alig egy órával templomba indulásunk előtt jött sürgönyöd, kisleányod születésének a hírével. S én, míg ott térdeltem az oltár előtt, misszálémból a nászmise szövegét kísérve, a reám hulló ígéretteljes — és a Nálad már első teljesülést ért áldások összefonódtak lelkemben és rádöbbentettek a házasság lényegére. Abban a pillanatban eltűnt előlem a vőlegényem, a násznép, a fény, a zene… és én csak befelé, a szívembe figyeltem, ahol hirtelen megdobbant a vágy… a gyermek után. Csak egy pillanatig tartott az egész, de — amint látod — máig sem feledtem el.

Az ünnepi szertartás, az üdvözlések, az ebéd, az elutazás és az életváltozással járó új benyomások később elmosták emlékezetemben ezt a pillanatot és az nem tért vissza többé. Még akkor sem, amikor megtudtam, hogy gyermekem lesz. Ez a tény inkább megijesztett; nem örömet, hanem félelmet keltett bennem. Előkerestem a Te hasonló helyzetben írt leveledet, de nagyszerű érzéseidet, örömmámoros hangulatodat képtelen voltam fölfedezni magamban. Ma szégyenkezve gondolok vissza erre az időre, amikor Győző sokkal boldogabb volt, mint én. Belőlem inkább valami lázadozásféle tört fel, amiért rövid asszonyéletem viszonylagos gondtalanságába most betör és kettőnk közé ékelődik egy harmadik, aki magának foglal le mindent. Csak lelkiatyám bátorító, biztató tanácsai és a Te leveled békéltettek meg valamennyire sorsommal. Lassankint kezdtem — legalább akaratommal és jószándékommal — gondoskodásomba fogadni a bennem élő új életet: érdeklődtem, olvastam, tanultam, hogy tudatlanságom vagy valamiféle mulasztásom, esetleg könnyelműségem kárt ne okozzon benne. Szeretni voltaképpen csak első megmozdulásánál kezdtem. De ezt a szeretetet még akkor is erősen elnyomta a félelem. Ó, mennyire féltettem az én önzésembe ágyazott kis életemet! Hogy szerettem volna valamiképpen — bűn nélkül! — még mindig kitérni az Isten akaratát jelentő természettörvény elől!

De azután… minden megváltozott abban a pillanatban, amikor gyermekemet először adták a karomba. Mikor Te kisleányod születése után azt írtad, hogy addigi örömeid mind együttvéve sem érnek fel új boldogságoddal, áradozásodat túlzásnak vagy legalábbis egészen egyéninek tartottam. De most már tudom, hogy igazad volt. Nem túloztál: ezt a boldogságot szavakkal kifejezni, sőt még csak megközelíteni sem lehet. Úgy tört reám az anyai érzés váratlanul, mint egy hatalmas, sodró erejű áradat; a régi Piri elmerült benne és megtisztulva, megújulva került elő belőle ismét. Ma úgy érzem, életemet tudnám adni a gyermekemért!

Te, Katókám, nem is foghatod fel teljesen ezt a csodálatos változást, ami bennem végbement. Mert Benned az anyai érzés mindig megvolt, csak az átélés valósága hiányzott belőle.

Csak most értem meg várakozásom ideje alatt írt tanácsodat is, hogy vigyázzak, háttérbe ne szorítsam az uramat a gyermek miatt. Akkor, amikor írtad, nevettem ezen a gondolaton. Lehetetlennek tartottam. De ma már látom, hogy erre is gondolni kell. Győző kérdése döbbentett rá: „Maradt még hely a szívedben számomra is a kicsike mellett?” Tréfásan kérdezte, de azt hiszem, komolyan értette. Igen, vigyáznom kell. Meg kell tanulnom a sajátos anyai művészetet, hogy megosszam a szívemet és mégis teljes egészében adjam oda mindkettőjüknek…

Egyébként, úgy látom, hogy apasága Győzőt nagyon boldoggá teszi. Amikor nézi vagy éppen karjába veszi a mi kis drágagyöngyünket (valóban gyöngy, mert Margit a neve! A mi magyar, Árpád-házi Margitunk a védőszentje és január 19-én tartjuk majd a névnapját), valami olyan kifejezést látok a szemében, amit eddig nem ismertem. Mintha nagy csodálkozás lenne meg büszkeség, hogy ez a kis élet az övének, illetve kettőnknek a folytatása. Megtörténik, hogy a meghatottságtól könnyfátyolos lesz a szeme. És mennyi hála sugárzik a tekintetéből reám! Az a kissé ügyetlen, de végtelenül készséges gyöngédség pedig, amivel állandóan körülvesz mindkettőnket, igazán megindító. És olyan jó, hogy ebben a gyöngédségben nincs semmi érzéki vonás. Sőt mintha inkább abból a szolgálni vágyó szeretetből csillanna fel benne valami, amit a jó Isten kiváltságos ajándékul nekünk nőknek, anyáknak adott.

De még többet mondok. Azóta, hogy kicsikénk megszületett, valahogyan másképpen nézünk egymásra mi ketten: az uram meg én. Összetartozásunk sokkal szorosabbra fonódott. Mintha az oltár előtt kimondott „holtomiglan-holtodiglan” csak most vált volna igazán tudatos valósággá bennünk!…

Tanácsodat megfogadtam és kis Gittánkat hamarosan megkereszteltettük. Persze voltak, akik csodálkoztak ezen a sietségen, mert hiszen a kisleány életképes, egészséges. De én beláttam, hogy igazad van: nem lehet eléggé sietni azzal, hogy a megszentelő kegyelem betérjen a szívébe! Most olyan nagy, — talán még az első pillanat boldogságát is felülmúló örömmel nézek erre a csöppségre, abban a tudatban, hogy lelke eleven tabernákulumában immár benne lakik a Szentháromság egy Isten!

Keresztanyának Margitot kértük fel. Hiszen ha ő nem lett volna, ki tudja, hol bolyonganék, tévelyegnék ma! Jaj! Még a gondolatától is irtózom ennek a — hála Istennek — multba veszett lehetőségnek!

De most már Rólatok is szeretnék valamit hallani, illetve olvasni. Hogy van kis Ágicád? Képzelheted, hogy ezentúl még jobban érdekel a kicsike, mint eddig, mert most már hozzá hasonlítgatom az enyémet. Előveszem leveleidet és figyelem, mikor jelentkeznek, a világosság felé forduló tekintettől és az első mosolygástól kezdve sorra tovább a szellem- és léleknyílásnak azok a csodái, amelyekről annakidején írtál.

Hát nem csodálatos, édes Katókám, hogy a Gondviselés mindig úgy irányítja életünket, hogy Te előttem járj és én követhesselek?!

Híradásodat szeretettel várja

Piroskád.

Piroska, Te édes kis Mama!

El sem képzelheted, mennyire örülök, hogy azzá lettél, aki vagy. A jó Isten igazán rendkívüli kegyelmeket juttatott Neked; de része lehetett ebben a nagy bőkezűségben annak is, hogy Ő mindentudásában előre látta a Te készségedet, amivel fogadod ezt a természetfölötti ajándékot. Sajnos, annyi más leányt látok, akinek a kegyelem szintén sok indítást ad, de hiába, mert a jó mag bennük köves talajra hull. „Én már ilyen vagyok, amilyen vagyok, és ilyen is maradok!” — mondogatják, és valósággal dicsekszenek könnyelmű életfelfogásukkal.

Bizonyára vannak köztük, akik elhibázott neveltetésükkel hozták magukkal ezt a beállítottságot. De ez sem lehet mentség számukra; hiszen közülük való vagy Te is! És lám, a jó és rossz harcában mégis a jó győzedelmeskedett Benned, mert… hallgattál rá.

De azért ne hidd, hogy mentesíteni akarom a felelősségtől az édesanyákat! Most már nem is tehetem, mert hiszen én is anya vagyok, és érzem a felelősséget, ami ezzel a hivatással reám súlyosodott. Viszont azt se gondold, hogy ezzel megváltozott eddigi felfogásom. Egyáltalán nem. A különbség mindössze annyi, hogy eddig csak arra a kötelességre gondoltam, amivel — mint gyermek — szüleim iránt tartozom, most pedig az érem másik oldalát is nézem: a felelősséget, ami — anyai minőségemben — gyermekemmel szemben terhel. Ez a kétféle megítélés számomra talán könnyebb, mint Neked, mert hiszen Édesanyámra mindig úgy tekintettem fel, mint az anyák mintaképére. De azért nem tanácsolhatok Neked sem, Pirikém, egyebet, mint hogy Te is a szerint állítsd be ezentúl a megítélésed mérlegét, amint gyermeki vagy anyai kötelességeidről van szó. Az elv: hogy Anyáddal szemben mindig tiszteletteljes gyermek, viszont gyermekeddel szemben mindig felelősségtudatos anya légy!

Én magam azóta, hogy anya lettem, sokat forgatom fejemben ezt az anyai felelősséget. S ahányszor mostanában könnyelmű fiatalokat látok, mindig felvetődik bennem a kérdés, vajon milyen messzire nyúlik vissza lelkükben ez a beállítottság? Ki tudja, milyen gyermekkori benyomásokon vagy hiányokon keresztül fejlődtek azzá, akik ma! Lehet, hogy édesanyjuk maga nem is volt könnyelmű, sőt talán meg volt benne az őszinte jóakarat is a neveléshez, csak… a pedagógiai érzék hiányzott belőle; vagy túlságosan szívére bízta magát, a józan megfontolás rovására. Talán engedett lényeges dolgokban, ahol pedig szigorúnak, kérlelhetetlennek kellett volna lennie, és ezzel szemben csökönyösen kemény volt jelentéktelen apróságokban, amivel dacot váltott ki az engedelmesség helyett.

Ebből a szempontból különösen örülök most, hogy tanítónőképzőt végeztem, nem pedig gimnáziumot. A gimnázium ugyan valamivel többet ad az általános műveltséghez, az anyai hivatásra ellenben sokkal kevésbé készít elő, hacsak egy-egy anyai lelkületű tanárnő saját adottságaival nem pótolja valamennyire ezt a hiányt. A képzőkben szerzett tudás talán nem olyan sokoldalú, de elégséges ahhoz, hogy az általános műveltséget rajta később mi magunk tovább építhessük. Sokkal nehezebb azonban pótolni azokat a pedagógiai, lélektani és egyéb, a gyermeki lélekre vonatkozó ismereteket, amelyekkel a gimnázium elméletileg keveset, gyakorlatilag semmit sem foglalkozik. A legtöbb leány csak asszonykorában, vagyis akkor veszi észre ezt a hiányt, amikor már a gyakorlatban szüksége volna rá. A háztartási munkákban való járatlanságot — kisebb-nagyobb kellemetlen tanulságok árán — még csak helyre lehet hozni, de a bizonytalan tapogatózást a nevelésben a gyermek sínyli meg, többnyire a jövőre is kiható következményekkel.

Jaj, most veszem észre, hogy valóságos pedagógiai értekezésbe merültem. Pedig Te, Pirikém, sohasem szeretted a prédikációkat!…

Hogy visszatérjek az én kis Ágnesemre, nekem legfőbb gondom az, hogy biztos lelki alapozást adjak az életének. Nem is alapot keresek, mert arról később le- vagy félrecsúszhat. (Ilyen alapnak tekintem pl. a sok tárgyi ismeretet, elvont tudást.) Inkább bele szeretném gyökereztetni valami szilárd talajba, amiből nem tud olyan könnyen kiszakadni. Én azt hiszem, Pirikém, hogy ilyen erősen kötő talaj csak egy van: a vallás. Lásd, én magam nem tudok olyan messzire visszamenni emlékezetemben, hogy ott ne találnám a jó Istent. Hogy mikor hallottam először az Úr Jézus vagy a Szűzanya nevét, már nem tudom. De bizonyos, hogy nagyon sokszor mondhatta vagy sóhajthatta az én édes jó Anyám ezt a két szent nevet már akkor, amikor még a szíve alatt pihentem, mert valósággal belenőtt mind a kettő a lelkembe, az életembe, és mindig meg tudtam kapaszkodni bennük, amikor valami okból megingott kissé alattam a föld.

Ezt szeretném most megadni a kisleányomnak is. Ezért viszem oda reggelenkint és esténkint, sőt akár hányszor napközben is Jézus szent Szívének meg a Szűzanyának a képe elé. Kis Ágnesem már messziről nyújtogatja feléjük kezecskéjét, és éppen olyan kedves gügyögéssel beszélget velük, mint velem vagy az édesapjával. Egyelőre ez az ő kis reggeli és esti imája, amit később (talán nemsokára) majd rendezett, tudatos szavakba foglalunk.

Gondolom, annak idején megírtam Neked, hogy az Ágnes név választását sem hangzása vagy valami hasonló külső ok, hanem magasabb szempont befolyásolta. Előzőleg sokszor beszélgettünk Tiborral arról, hogy a mai fiatalságnak a tisztaságát fenyegeti a legnagyobb veszély. Ezért azt akartuk, hogy az első védőszent, akit a mennyei családból a mi kis földi családunkba kapcsolunk, a mai könnyelmű leánytípus egyik legkifejezettebb ellentéte, a tisztaságért vértanúhalálba ment kis Szent Ágnes legyen. Voltaképpen Mária Ágnes a neve. A Szűzanya szent nevét minden gyermekünk viseli majd…

Nem tudom, milyen elgondolással adtátok Ti kis leányotoknak a mi drága magyar szentünknek, Margitnak a nevét, de bármi indított is rá, utólag bevehetitek azért az említett gondolatokat is. És ha majd később védőszentjéről meséltek neki, el ne felejtsétek kiemelni, sok egyéb mellett, tisztaságának hősies, szinte lelki vértanúságig emelkedett fokát. Mert Pirikém, magasan, minél magasabban álló eszményképet kell gyermekeink elé állítanunk, hogy igyekezetükben magasra jussanak még akkor is, ha az eszményt teljesen nem érik el. Aki csak középszerűségre törekszik, az bizonyosan jóval a közepes alatt marad.

Ne haragudjál, Pirikém, ezért az unalmas levélért. Nem tehetek róla (sőt nem is akarok tenni ellene!), de mostanában mindig ilyen gondolatok motoszkálnak a fejemben. Márpedig tudod ugye, hogy „a szív bőségében szól a száj”.

Szeretettel ölel és imáiba zár

Katód.

Drága Katókám!

Már majdnem két hónapja, hogy állandóan írom Neked ezt a levelet… gondolatban. Hiába, most már nem vagyunk olyan időmilliomosok, mint leánykorunkban voltunk és a „postafordultával” levelezésekről, úgylátszik, le kell mondanunk. Hanem annyi bizonyos, hogy ha az utóbbi időben minden Hozzád szállt gondolatomat leírtam volna, ma vaskos kötetet kellene postára adnom.

És mégis, amikor most szeretném apróra elmesélni az azóta történteket, cserben hagy az emlékezetem: a legújabb benyomások kiszorítják a régebbieket.. De talán nem is baj, ha nem tudok kitérni minden csekélységre, ami történése idején óriásnak, majdnem csodának látszott. Hiszen, amint gondolhatod, valamennyi az én édes kicsi leányomra vonatkozik, ugyanezeket a csodákat tehát bizonyára mind átélted Te is. Az élet fokozatos nyílásában csak az apák és anyák látnak annyi rendkívülik. A távolabb állók tekintete közönyösen siklik el a fejlődés isteni rendjének millió csodában kibomló nagyszerűsége felett.

Azért hát — nem kis önuralommal — lemondok a bennem feszülő dicsekvésvágyról és csak annyit írok, hogy Gittuskánk gyönyörűen fejlődik, — persze magam szoptatom! — s az érte való fáradozást és aggódást mérhetetlenül felülmúlja az a sok öröm, amit ad. Az aggodalmak egyrésze talán túlzott is, de hát ez már alighanem mindig így van az első gyermeknél. Az orvosunk a minap tréfás kétségbeeséssel sóhajtott föl: „Mennyivel jobb volna nekünk orvosoknak, ha a fiatal mamák mindjárt a második gyermekkel kezdhetnénk!” Lehet, hogy igaza van. De az én esetem mindenesetre elég aggodalomra ad okot. Mert anyaságom boldogságát most már beárnyékolja az a körülmény, hogy ismét hivatalba kell járnom. Hidd el, sokszor már azon a ponton vagyok, hogy otthagyom az egészet és teljesen a gyermekem és a háztartásom mellett maradok. Inkább magam csinálok mindent, csakhogy ettől az örökös aggodalomtól megszabaduljak. Annyiszor hallottam már szerencsétlenségekről, amik a cselédekre bízott kicsinyeket érték! Délelőtt 10 óra tájban hazafutok ugyan mindennap, de előtte és utána mennyi minden történhetik! Nem értem, hogyan bírják ki ezt a kettős életet mások! Én rettenetesen gyötrődöm. Aránylag még akkor vagyok a legnyugodtabb, amikor a nagymama van a babuskám mellett. De ezért meg nagyon drága árat kell fizetnem más tekintetben. Az ő régi módszerei minduntalan szembekerülnek és összeütköznek az enyémekkel, amelyek a modern előírásokhoz igazodnak. Meg ez a gyakori ittlét alkalmat ad nagyanyusnak arra is, hogy egyre jobban beleszóljon a háztartásomba. Hiába, két dudás nem fér meg egy csárdában. Elég jó háztartási alkalmazottam van s nem szeretném, ha faképnél hagyna, de ezt a kettős kormányzást — látom — nagyon nehezen bírja el. Mikor értik már meg egyszer a mamák, nagymamák, nagynénik és egyéb jóakaró lelkek, hogy nem a fiatalasszonyokat kell nevelni, hanem a leányokat? Ha pedig ezt a maga idején elmulasztották, hagyják legalább békében a fiatalokat, hogy lassankint a saját józan eszük és tapasztalatuk igazítsa el őket. A legszebb a dologban, hogy tulajdonképpen még örülnöm is kell, hogy nagymamus hetenkint néhány délelőtt (régi szokása szerint váratlanul) beállít és kezébe veszi a kormánypálcát, mert így a leány mégsem teheti távollétemben egészen azt, amit akar.

Neked, Katókám, fogalmad sem lehet az ilyen kettéosztott életről. Hogy fizikailag két bőrt húz le az asszonyról, az még csak megjárhatja. De a léleknek ez a kétfelé húzása előbb-utóbb felőrli az idegeket. Szilárd elhatározásom, hogy amint Győző belép a következő fizetési fokozatba, én lemondok a hivatalról és itthon maradok. Ha előlépése nem is növeli jövedelmünket annyival, amennyi az én fizetésem, nem baj. Talán még akad olyasmi az életünkben, amiről — ha a szükség úgy kívánja — le lehet mondanunk!… Milyen sajátságos, hogy az ember saját életének a fontossága eltörpül, mikor egy ilyen kis új élet hajt ki belőle! Az Úristen nemcsak a testet teszi alkalmassá a gyermek hordozására és táplálására, hanem hozzáidomítja a lelket is. Mennyi mindenről képes az ember lemondani a gyermekéért! S ez a lemondás nem is szenvedés, hanem… boldogság!

Meg-megnézi a kicsit időnkint anyus is. Elcsodálkoztam, milyen ügyesen tarja karjában s gondosan ápolt, finom keze milyen óvatosan csomagolhatja ki és be. Ha arra gondolok, hogy valamikor talán engem is babusgathatott, melegség önti el a szívemet iránta. Kezdem hinni, hogy nem egészen tehet arról, amilyen később lett. Hiszen azok közé az édesanyák közé tartozik, akikről Te azt írod, hogy készületlenül fogadják a gyermekáldást. Kissé felületes és könnyelmű lelki beállítottsága meg később könnyen elsiklott a felelősség kérdése fölött. Elvégre igazán nem állíthatom róla, hogy egyáltalán nem törődött velünk. Testünk és egészségünk ápolására mindig volt gondja, de még inkább… a hiúságunk ápolására. Úgy öltöztetett, hogy már kicsiny koromban valóságos divatbaba voltam. Még ma is emlékszem, hányszor megbámultak és dicsérgették szépségemet, amire anyus szörnyen büszke volt. A lelkemre… hát arra bizony nemigen gondolt. Azt hitte, hogy iskoláztatásunkkal megtett mindent, amit nevelésünk érdekében megtehetett. Nem mondom, hogy az iskola semmit sem törődött a lelkünkkel, de ma már látunk, hogy hittanárunk meg egyik-másik tanárnőnk lelki befolyása csak azoknál ért el mélyebb és maradandóbb hatást, akiknek a lelkén az otthon, a család is dolgozott. A kívülről jött hatás könnyen lepereg, mint az, amit a gyökérből szívtunk magunkba.

Csak most döbbenek rá ezekre a dolgokra, amikor — csekély szabadidőmben — a gyermeklélek fejlődéséről és a gyermekkori benyomások döntő befolyásáról olvasgatok.

De azért engedd meg, Katókám, hogy megjegyezzem: azt hiszem, túlzásokban is lehet esni ezen a területen, vagyis többet adni, mint amennyi szükséges és egészséges. És itt a leveledben említett vallási megalapozásra gondolok. Én túl korainak találom — s mások is sokan annak tartják — a vallásos nevelést már ilyen kicsiny korban megkezdeni. Ugyan mit jelenthet egy másfél esztendős csöppségnek az Úr Jézus vagy a Szűzanya? Elhiszem, hogy kezecskéjével integet a képük felé, sőt talán mond is valamit, de nem hinném, hogy agyacskájában valami más gondolat fordulna meg, mint bármilyen más kép előtt. De még ha nem is így volna, minek megterhelni ezt az alig-alig nyiladozó értelmet a természetfölötti világgal, mikor az még az őt környező természetes világban is idegen? Nem ráér ezzel foglalkozni — akkor is egészen kis adagolásban — 4—5 éves korában?

Őszintén megvallom, én attól félek, hogy az ilyesmi később visszahatást vált ki; a serdülő fiatalság lerázza magáról ezeket a benyomásokat és odadobja túl korai, első vallásos élményeit is, ahol egyéb gyermekkori emlékei, bábui, ólomkatonái és hasonló játékai porosodnak. Ezt tapasztalásból mondom, mert ismerek istentelen embereket, akik azzal indokolják hitetlenségüket, vallástalanságukat, hogy gyermekkorukban túlságosan sokat kaptak a vallásos nevelésből és megcsömörlöttek tőle.

Hasonló tapasztalatokat szerezhetsz egyébként a zárdákban nevelődött leányoknál is. Egész sereget mutathatnék Neked azokból, akik alighogy bezárult mögöttük a zárda kapuja, éppen ellenkező irányba fordultak, mint amerre odabent irányították őket. Nyilvánvaló, hogy nekik is megártott a jóból a sok.

Én a magam részéről egyelőre beérem annyival, hogy esténkint és reggelenkint szenteltvízzel keresztet rajzolok kisleányom homlokára (mer hiszen a szenteltvíz fölött az Egyház áldást kérő imája hangzott el!); én magam pedig imádkozom érte és helyette. Azt akarom, hogy ő maga majd csak akkor imádkozzék, ha már tudja, kivel beszél és érti, amit mond.

*

Kis Gittám megszólalt. Felsírt itt mellettem, ami azt jelenti, hogy megsokallta ezt a sok írást és magának követeli anyukáját.

Azért hát Isten veled, Katókám! Irj, amint teheted! Ha kényszerűségből meg is ritkul kissé a levélváltásunk, legalább a folytonossága meg ne szakadjon. Mert ha kissé késve is, mindenről tudni szeretne továbbra is szerető

Piroskád.

Pirikém!

Bizonyára meglep , hogy ezúttal majdnem postafordultával kapod meg a válaszomat. De úgy éreztem, jobban tudok felelni felvetett kérdésedre, ha leveled friss hatása alatt írok. A minél korábban megkezdett vallásos nevelésre és ezzel kapcsolatban a „jóból is megárt a sok!”-ra gondolok.

Bizonyos szempontból megértem felfogásodat. Miután saját gyermekkorodból nincsenek komoly vallásos élményemlékeid, nem érezheted, milyen döntő befolyást gyakorolhatnak azok az ember életére. A később befogadott hatások — amint azt éppen most Nálad is látom — nehezebben vernek gyökeret a lélekben s hosszabb időbe telik, míg megingathatatlan meggyőződéssé válnak. Márpedig ilyen szilárd meggyőződés nélkül könnyen megeshetik, hogy idegen hatások — sokszor már néhány megjegyzés vagy külső látszatok — megtévesztik az embert.

Ez a Te eseted is. Benned, Pirikém, az isteni kegyelem jó földre talált és őszinte, komoly vallásos életet hozott létre; s lám, bizonyos közismert frázisok mégis egészen helytelen következtetésekre vezettek. Ezzel a ténnyel pedig Te magad lettél eleven bizonysága annak, hogy a vallásos nevelést igenis a lehető legkorábban kell megkezdeni, ha azt akarjuk, hogy az vérré váljék s keresztül-kasul járja az egész embert, összes emlékeivel, érzelmeivel, gondolkozásával és akarat-megmozdulásaival együtt. Igaz ugyan, hogy Istennek módjában és jogában áll, úgyszólván ellenállhatatlan kegyelmével, pillanatok alatt teljesen átalakítani a lelket, de ezt nagyon ritkán, csak kivételes esetekben teszi meg. Sőt rendszerint még ilyenkor is megkívánja, hogy az így megtért ember utólag pótolja a hiányzó megalapozást. Talán emlékszel az Apostolok Cselekedeteiből, hogy még Szent Pálnak is ki kellett járnia megtérése után a maga apostoli iskoláját!

Mindezt mentségedre mondtam. De egyben figyelmeztetésül is, hogy ne indulj megítéléseidben holmi felelőtlen, nagyképű megjegyzések vagy egyáltalán nem általánosítható esetek után. Én is tudom, hogy vannak, akik vallástalanságukat vallásos neveltetésük túlzásaival indokolják, de ezeket a kijelentéseket nem kell mindig szó szerinti igazságnak venni. Az ilyen indokolás akárhányszor inkább csak ügyes formába öltöztetett mentegetődzés, aminek kevés vagy semmi alapja sincs. Akinél pedig csakugyan van alapja, azok majdnem kivétel nélkül a tévesen felfogott vallásosságnak az áldozatai. Mert nem föltétlenül igazi vallásosság ám mindaz, ami annak látszik. A komoly vallásosság fokmérője nem a feltűnően sok imádság, templombajárás, sőt még a gyakori szentáldozás sem, hanem az, hogy mennyire látszik meg mindennapi életünkön, kötelességteljesítésünkön a vallási gyakorlatok hatása. Maga is ismerek pl. egy édesanyát, aki naponta órákat tölt a templomban otthoni kötelességeinek rovására. A gyermekek sokszor reggeli nélkül mennek iskolába vagy elkésnek, a férj sem kapja meg mindazt, amire reggelenkint szüksége volna, a harisnyák és ruhafélék halomszámra állnak foltozatlanul stb., de azért az asszony minden reggel ott van a szentmisén és a világért sem mulasztana el egy körmenetet, Szent Vince-egyleti vagy kongregációs gyűlést, sőt még szegénylátogatásokra is talál időt. És e mellett ki nem fogy belőle a panasz, hogy milyen vértanúsors az övé, folyton elégedetlenkedő férje és szófogadatlan gyermekei mellett. Persze az ilyen vallásosság nem vonz, és én egyáltalán nem csodálom, hogy ez az asszony még arra sem képes rábírni a férjét és iskolából kimaradt nagyobb gyermekeit, hogy legalább vasárnaponkint szentmisét hallgassanak. A vallásosságnak ilyen torzképe valósággal elriasztja az embereket; hiszen nem tudják, hogy ez nem is vallásosság!

Könnyű botránkozni, hogy miért engedik az ilyeneket gyakran, esetleg naponta áldozni. De mondd csak meg, Pirikém, hogy sejtsék a szegény gyóntatók, akik többnyire csak saját vallomásaikból ismerik gyónóikat, hogy azt a megtestesült jámborságot, aki előttük térdel, odahaza milyen kötelességmulasztások terhelik? Ha megpróbálnál kissé közelebbről (másoknál!) érdeklődni ismerőseid gyermekkori vallásos élményei után, magyarázatot találhatnál sok téves vallási felfogásra és sok olyan visszásságra, aminek a gyökere ilyen emlékek hatására nyúlik vissza.

Ami pedig a zárdából kikerülő leányokat illeti, tény, hogy akadnak köztük, akik szégyent hoznak nevelőikre. Nem mondom, ennek esetleg maga a zárdaiskola is lehet az oka. De csak akkor, ha egyrészt túlságosan zsúfolja és ezzel megúnatja a vallási gyakorlatokat, másrészt ha nem érteti meg a különbséget a lényeges és lényegtelen között s nem enged időt arra, hogy a vallásosság úgy nőjön ki a lélekből természetesen, mint ahogy a virág fejlődik fokozatosan a magból, hanem külső eszközökkel: paranccsal, fenyítéssel, szemrehányással, osztályzatrontással vagy legalábbis szeretetmegvonással kényszerítik rá az ifjúságot. De ez ma már kevés zárdában fordul elő. Hiszen a mai apácatanárnők már maguk is világi főiskolán szerzik képesítésüket, tehát nem állanak olyan idegenül a világiak életével szemben, mint a régiek, s jól tudják, hogy a túlzás és a kényszer a vallásos nevelés terén éppen úgy, mint másutt, ellenkező végletbe vivő visszahatást vált ki. Lásd, én is zárdaiskolába jártam, ahol igyekeztek megismertetni velünk a szentmisének, a szentgyónásnak és szentáldozásnak mérhetetlen értékét, de az előírásos iskolai kötelezettségeken túl nem kellett többet tennünk, mint amennyire a saját lelkünk ösztönzött. Gyónásra naponta volt alkalom, éppúgy szentáldozásra is, de azért mindenki akkor és annyiszor járult a szentségekhez, amikor és ahányszor akart, illetve ahogy azt lelkivezetőjével megbeszélte. Alighanem éppen azért, mert ilyen szabadon követhettük hajlandóságunkat, a világba lépésünk után is megmaradtunk — legalábbis legtöbben — annak, akik odabent voltunk. A mindennapi áldozásról és szentmisehallgatásról — mióta asszony vagyok — le kell ugyan mondanom, mert reggelenkint itthon fontos kötelességek várnak rám, de vágyaim — kisleányom öltöztetése vagy bármilyen más munka közben is — odaszállnak az áldoztató rácshoz, hogy legalább lélekben magamhoz vegyem az Úr szent Testét. Hála Istennek, sokan vagyunk volt iskolatársnőim közül, akik úgy érezzük, hogy az asszonyélet felelősségteljes kötelességeit csakis így, a szentségek erejével tudjuk igazán teljesíteni. A hónap első péntekén mindig, de azon kívül többször találkozunk az Úr asztalánál ugyanazok, akik annak idején odabent a zárdában is egymás mellett térdeltünk.

Persze, szomorú kivételek azért köztünk is akadnak, de nem sokan. Mert ne felejtsd el, hogy minden túlzás és kényszer nélkül is vannak a leányok között olyanok, akik tanulóéveik ideje alatt nem őszintén vallásosak, vagyis akiknek látszólagos jámborsága csak egy-egy tanárnő iránti rajongásból vagy az érzelmes vallásosság hangulati hatásából ered. Hát ez persze tulajdonképpen képmutatás; de mentsége, hogy nem mindig tudatos. A leányok akárhányszor önmagukat is képesek becsapni. Ilyen esetekben azután érthető, ha a külső indítóok megszűntével megszűnik a lélek nélkül magukra akasztott vallásosság is. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a leányok világba lépése után csakhamar jelentkeznek az ellenkező irányba húzó hatások is, nem csoda, ha akadnak „meglepő” pálfordulások. Én azonban minden látszat ellenére is bizonyosra veszem, hogy ha — ebből a szempontból — statisztikát állítanának össze a leányokról, a zárdákból kikerültek közt mégis sokkal több vallásos és kötelességtudó akadna, mint a világi iskolákból jöttek között. A látszat csak azért mutat más eredményt, mert a rossz útra tévedtek élete — már természeténél fogva — feltűnőbb és a felületes szemlélők éppen róluk alkotják meg és általánosítják véleményüket. Meg aztán — amint azt Te magad is megállapítod leveledben — a legjobb iskolai nevelés is nehezen ér el maradandó eredményt a valláserkölcsi élet terén, ha az otthon semmit sem ad hozzá vagy éppen ellene dolgozik.

Mindent egybevetve ismétlem és erősen állítom, hogy a vallásos nevelést a családban nem lehet túl korán kezdeni.

Abban is tévedsz, Pirikém, hogy a kicsiny gyermektől távol áll a természetfölötti világ. Alighanem azért vélekedel így, mert még sohasem foglalkoztál kicsinyekkel. Mi, akik jobban ismerjük a gyermeklelket, éppen ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. A kisgyermekben a képzelet és a valóság annyira összevegyül, hogy míg egyrészt képes komolyan beleélni magát képzelt dolgokba, másrészt viszont akárhányszor átalakítja képzeletével még a valóságot is. Ez a gyermeki adottság nagy segítség a nevelésben, mert könnyen, minden akadékoskodás nélkül elfogadtat a kicsinyekkel olyan elvont vagy akár természetfölötti dolgokat is, amiket megmagyarázni még alig lehetne számukra. Nekünk ebben a tekintetben csak arra kell ügyelnünk, hogy élesen és kifejezetten különböztessük meg mindig a mesét és a valóságot. Hogy erre gyakorlati példát is mondjak: sógornőm kisleánykája pl. szeret mamát és gyermeket játszani anyukájával úgy, hogy szerepet cserélnek. A kicsike ilyenkor hallatlanul komolyan veszi a mama szerepét, de azért jól tudja, hogy csak játék az egész, s édesanyja első szavára készségesen újra engedelmes gyermekké válik. Ez a megkülönböztetés pontosan ugyanígy keresztülvihető a mese és a valóság között akkor is, ha pl. egy tündérmeséről és egy természetfölötti igazságot rejtő történetről (pl. az evangélium eseményeiről) van szó. A gyermek meg is szokta kérdezni: „De ugye ez nem igaz?” vagy: „És ugye ez igazán megtörtént?” De átviszem ezt a megkülönböztetést a természetes és természetfölötti élet minden más megnyilatkozásra is. Az ellen pl. sohasem lesz kifogásom, ha Ágnesem a babáival vagy a mackójával, cicájával stb. tisztán képzeleti alapon úgy társalog, mintha azok értelmes lények volnának; azt ellenben nem fogom tűrni, hogy amikor a jó Istennel beszél, imáiba is belevigye ezeket a játékos elemeket. Mert én már hallottam olyan esti imát, amelyben a gyermek Isten áldását kérte nemcsak szüleire, testvéreire és más közellátóira, hanem a kutyára, macskára meg a játékállataira is.

Abban igazad van, Pirikém, hogy ma még nem ítélhetem meg, mit gondol ez az alig nyiladozó kis értelem akkor, amikor pl. köszönti a Jézuskát vagy a Szűzanyát, de ez nem baj. Miután szellemi fejlődését állandóan figyelem, gondom lesz rá, hogy az a megkülönböztetett külső tisztelet, amiben most képeiken keresztül részesíti őket, fokozatosan mélyülő benső tiszteletté alakuljon át. Hiszen a szülők iránti tisztelet is csak így fejlődik a kicsinyek lelkében! Ne hidd, hogy a vér szava szólal meg a piciny gyermekben, amikor repesve kívánkozik anyja vagy apja karjába! Dehogy; csak megszokás. És mégis, ezen a megszokáson keresztül válik tudatossá és erősödik meg benne a családi összetartozás. Örökbefogadott vagy lelencházban nevelődött gyermekeknél pl. egyáltalán nem ritkaság, hogy ha később igazi édesanyjukkal vagy édesapjukkal találkoznak, idegenül állnak velük szemben és nagyon nehezen melegszenek fel irányukban. Vidd át ezt a tapasztalati tényt az Istennel való viszonyra és akkor minden további magyarázat nélkül megérted, mennyire fontos, hogy természetfölötti, de valóságos kapcsolata Istennel és az egész természetfölötti világgal együtt növekedjék a gyermekkel, már a legkisebb korától fogva. Az első egy-két esztendőben nem sokat tehetünk ebben a tekintetben: csak jelentéktelen apróságokkal ébresztgethetjük benne a vallásos érzést. De azért mégis ezeken nevelődik a lélek természetfölötti beállítottsága s válik alkalmassá később a természetfölötti igazságok befogadására.

Így fogd fel, Pirikém, azt a „túlságosan korai” vallásos nevelést, amit én kisleányomnál már most megkezdek és folytatok. Esténkint azért persze én is közvetítem kicsinyeimhez az Egyház áldását a szenteltvízzel és a kereszt jelével. Sőt már szabályos keresztvetésre is vezetem Ágneském kezét és ő kezdi is velem együtt mondogatni a hozzátartozó szavakat. Hogy nem érti, mit gügyög? Igaz. De annyit tud, hogy a Jézuskát így szoktuk üdvözölni, s ez egyelőre elég. Hiszen mondogat ő sok más szót is, amit nem ért! S ahogy lassankint, fokozatosan megvilágosodik előtte a többi szavak értelme, úgy lesz majd tudatosabbá ajkán az Istenhez fordulás kifejezése is.

Erősen bízom benne, hogy ha Isten segítségével fölnevelhetem Ágnesemet és azt a picinyke új életet is, amelyet egy idő óta túláradó boldogsággal magamban hordok, az ő lelkükben nem válik majd külön a mindennapi élet és a vallásos élet, hanem egybeolvad a kettő, igazi, Isten elgondolása szerinti keresztény katolikus életté. Ha nem is láthatom előre a gyermekeim lelkét fenyegető veszélyes külső befolyásokat, de abban bizonyos vagyok, hogy gyermekkori emlékeik nem fordítják el őket Istentől soha. Sőt a legrosszabb esetben, — amitől imáim talán megóvják őket — ha netán bármi más okból mégis elfordulna Tőle lelkük, remélem, hogy éppen ezek az emlékek térítik majd vissza őket a helyes útra.

Egyébről ezúttal nem írok, édes Pirikém, mégpedig azért nem, mert nemsokára úgyis fölutazom néhány napra Pestre, s akkor kedvünkre kibeszélgethetjük magunkat. De ezt a témát nem akartam későbbre halasztani. Addig legalább gondolkozhatsz rajta, s ha maradt még valami aggályod, azt élőszóval megtárgyalhatjuk. Egyébként ha erről a kérdésről szeretnél többet tudni, egy kis könyvecskében („Gyermekeink boldogságáról van szó” címmel a katolikus kiadóknál kapható) megtalálhatod, amit keresel.

A közeli viszontlátás reményében szeretettel ölel

Katód.

VI.

Az ördög nem alszik!

Kedves Piroskám!

Köszönöm a fényképeket. Olyan bájos, ahogy a kis Margitka szinte anyásan átöleli kisöccsét! Mi is éppen mostanában készülünk ismét levétetni három drága kicsinket. Lelki fejlődésükről állandóan naplót vezetek, de szeretném ezt időnkint külső, testi fejlődésük képeivel is kiegészíteni. Az ilyen gyermekfényképek olyan sokat tudnak mondani! Néha megállok egy-egy fényképész kirakata előtt és elnézegetem a különféle gyermektípusokat. De nemcsak őket látom a képen, hanem rajtuk keresztül mindig meglátok valamit az édesanyjukból is. Mert a kéz, ami a gyermeket öltöztette, elárul egyet,mást a lélekből is, amely a kezet vezette.

Tudod-e, hogy Rólad is mondott a gyermekeid képe olyasmit, amit eddig a leveleidből nem olvastam ki? A hiúságnak és divatutánzásnak azt a túlzását, ami ma annyira általános, hogy magad bizonyára észre sem veszed.

Ha jól tudom, kisleányod körülbelül öt esztendős lehet. De ezen a képen sokkal idősebbnek látszik. Fodrászkézből kikerült, művészi elrendezésű hajával, sok-sok mezítelenséget hagyó ruhácskájával és szépségét már öntudatosan hordozó arcocskájával valóságos kis nagyvilági hölgy. Öcsikéje szeméből azonban — nagy örömömre — igazi gyermekhuncutság mosolygott rám. Milyen jó is neki, hogy nem leány. Ő nem csak éveinek száma szerint, hanem a valóságban is megmaradhat még gyermeknek és nem kell annyira a divat szerint igazodnia! Neki a fényképezés, szemmel láthatóan, csak egy új, érdekes móka volt; a kisleánynál azonban már nyilvánvalóan szépségét érvényesítő, vagyis hiúságát legyező alkalom.

Ne vedd rossznéven, Piroskám, hogy ezt szóvá teszem. Hiszen még serdülő korunkban elhatároztuk ugye, hogy kölcsönösen figyelmeztetjük egymást, ha valamit helytelennek találunk! Emlékszem, évekkel ezelőtt egyszer Te magad említetted, milyen divatbaba voltál már egészen kicsiny korodban, s mennyire dicsérgették szépségedet az emberek. És ezt a megállapításodat vádként állítottad be Édesanyáddal szemben azzal az indokolással, hogy a külső szépítgetés mellett elhanyagolta lelked gondozását. És én azt hiszem, ebben teljesen igazad is volt. Mert ki tudja, nem ez a mindent csak külső szépségre, testi élvezetre és egyéni érvényesülésre építő nevelés indította-e meg Benned azt a folyamatot, ami azután később már nemcsak öltözködésedben és viselkedésedben, hanem más téren is erkölcsi érzéked megfogyatkozására vezetett? A lélek elhanyagolásának a vádja most, gyermekeddel szemben, nem illethet Téged, tudom. De azért leánykád hiúságának túlzott dédelgetésével sokat árthatsz a lelkének. Ha a gyermek ilyenkor, kicsiny korában, jóval térden felül érő, testét alig takaró ruhácskában jár, megszokja a mezítelenséget s elveszti erkölcsi szemmértékét. Nem is elfelejt, hanem meg sem tanul pirulni. Nem csoda, ha azután serdülő és felnőtt korában megengedettnek talál sok olyasmit, ami miatt pedig romlatlan erkölcsi érzékkel szégyenkeznie, pirulnia kellene.

Nem mindenkinek merném ezt ilyen leplezetlen őszinteséggel megírni. De nálad azt hiszem, bátran megtehetem. Mert ha az utóbbi évek sok munkája és gondja közepette engedtél is valamit vallásosságodból, illetve vallási gyakorlataidból, bizonyosra veszem, hogy azért ma is keresztény világnézet alapján állsz, talán a mélyebb lelki élet vágya is él még Benned, s gyermekeidet semmi esetre sem akarod magukat külsőségekben kiélő, üres lelkű emberekké nevelni.

Alighanem megküldtem Neked az én kis Ágnesem fényképét akkoriban, amikor annyi idős volt, mint most a Te Margitkád. Ha megtalálod valahol, kérlek, tedd oda kisleánykád mostani képe mellé és hasonlítsd össze a két kicsikét. Nem arra gondolok, hogy melyik szebb, hanem arra, hogy az egyik — egy kis szalagcsokorral itthon fésült, selymes, sima hajában — egyszerű, de azért csinos fehér ruhácskájában igazi gyermek, vagyis az, akinek az ő korában lennie kell; a másik ellenben felnőtt divathölgy apró kiadásban, akinek a szeméből és egész tartásából kiérzik a kérdés: „Ugye szép vagyok?” Szeretném, Piroskám, ha ennek a két képnek az összevetése ráébresztene, hogy itt nem csupán jelentéktelen külsőségekről vagy gyermekes hiúságról van szó, hanem két gyermekléleknek beállításáról az élet értékelésével szemben. Hidd el, Pirikém, hogy ebből a két gyermekruhából még két ellentétes világnézet nőhet ki valamikor.

De különben is, a leányokat igazán nem kell külön ránevelni a hiúságra. Benne van ez már a természetükben, s bizonyos — a csinos, rendes, vonzó és ízléses megjelenéssel azonosítható — mértékig meg is kell lennie. Az én kis Ágnesemmel sem én fedeztettem fel a tükröt: megtalálta magától és szívesen bele is kacsingat. Azt sem hallotta tőlem soha, hogy szép, mégis megkérdezte apjától is, tőlem is, hogy annak tartjuk-e. Ami mindenesetre jó alkalom volt arra, hogy megértessem vele, — már t. i. felfogásához mérten — mennyivel értékesebb a lelki szépség, mint a külső.

Természetesen megértem, hogy Neked a fővárosban nehezebb megtartani az öltözködésben és öltöztetésben a megfelelő mértéket, mert hiszen ott kicsiny és nagy kiadásban csupa divatlapból kivágott divathölgy szaladgál az utcán. Sajnos, eljutott ez a járvány már hozzánk vidékre is és nem mindenki képes önálló ítélettel távol tartani magát tőle. Vagyunk azonban itt fiatalasszonyok körülbelül húszan, akik összefogtunk, s felőlünk tehetnek és beszélhetnek a többiek, amit akarnak, mi mindent elkövetünk, hogy a gyermekink — legalábbis amennyire rajtunk áll — kívül is, belül is sokáig gyermekek maradjanak. Nem csinálhatnátok Pesten, szűkebb baráti körben, valami hasonló véd- és dacszövetséget Ti is? Hidd el, a jövő nemzedék tiszta erkölcse megéri a kezdeményezéssel járó nehézségek leküzdését.

Ezzel a kezdeményezéssel kapcsolatban megemlítek még valami egyebet is. Ugyanez a fiatalasszony-társaság (majdnem mindnyájan iskolatársak vagyunk a zárdából!) egy kis bojkott-félét is szervezett azokkal a fiatalasszonyokkal szemben, akik elvált emberhez mentek feleségül vagy akik katolikus templomban kötött házasságukat felbontották és újra férjhez mentek. Sajnos, régebbi házasságokra ezt a bojkottot egyelőre nem terjeszthettük ki, mert idősebbekkel szemben nem léphetünk így fel. Ezt az ő kortársaiknak kellene megcsinálniok. Meg aztán az elvált és újra házasságot kötött férfiak és nők úgy belekeveredtek már a társaságba, hogy az ember néha nem is tudja róluk, hogy a katolikus Egyház szemében nem is házasok. Nemrégen pl. valaki nagy megütközéssel újságolta, hogy bizonyos X úr feltűnően udvarol Y úrnőnek, holott mind a ketten házasok. Képzelheted a meglepődést, mikor megtudta, hogy Y úrnő valamikor X úr felesége volt.

Az ilyen bonyolult esetek sokszor szinte kibogozhatatlan összevisszaságában mi igazán nem tehetünk egyebet, mint hogy megpróbálunk — amennyire a körülmények megengedik — távolmaradni tőlük. Inkább arra törekszünk, hogy hasonló esetek ne igen vagy minél ritkábban ismétlődhessenek meg. Ebből a célból barátnőinket, volt iskolatársnőinket s általában a velünk egykorú vagy fiatalabb leányokat vesszük munkába. A lehető legnagyobb szeretettel igyekszünk eszükre, főként pedig hitükre hivatkozó baráti szóval figyelmeztetni őket azokra a visszás, sokszor egyenesen tragikus következményekre, melyeket tervbe vett házasságukkal felidéznek. Azt is jelezzük természetesen, hogy ha a tervbe vett lépést mégis megteszik, mi kénytelenek leszünk megszakítani velük az összeköttetést, mert még utólagos elnézésünkkel, hallgatólagosan sem akarjuk jóváhagyni Isten kinyilatkoztatott törvényének megszegését. Már több esetünk volt, ahol a menyasszony-jelöltben győzött a vallásos érzés, vagy nem merte vállalni a kilátásba helyezett kiközösítést és visszalépett a tervezett házasságtól. Mi viszont vállaljuk ilyenkor az ex-menyasszony szórakoztatását, aminek a vége — már nem egyszer — Isten akarata szerinti új, boldog házasság lett.

Amint látod, Don Bosco híres megelőző rendszerét (bizonyára hallottál már róla Te is!) sikerrel fel lehet használni nemcsak a gyermeknevelésben, hanem a lélek- és családmentésben is.

Minket ebben a kérdésben az Úr Jézus kifejezett parancsának, illetve tilalmának tiszteletben tartása mellett a gyermekek sorsa és a jövő nemzedék erkölcsi felfogásának az irányítása vezet. Aki nem kíséri külön figyelemmel, annak fogalma sem lehet arról az ide-oda dobált sorsról, otthontalanságról, ellentétes érzések közt hánykolódó fojtott keserűségről és titkolt — gyakran gőgös hányavetiség mögé rejtett — alacsonyabbrendűség-érzésről, ami az ilyen felborult házasságokból kikerült gyermekeket gyötri még akkor is, ha anyagilag semmiben sem szenvednek hiányt. Sokat beszélgettünk mi erről már leánykorunkban is, most pedig, hogy asszonyok és anyák lettünk: cselekszünk.

Szó sincs róla, nem könnyű keresztülvinni még ezt a keveset is, amit elhatároztunk, mert bizonyos bevett társadalmi formák megbontásával jár. De ennyit mégis meg kell tennünk már csak azért is, hogy ezzel hitvallást tegyünk és nyíltan, határozottan azonosítsuk magunkat az Evangélium tanításával. Amíg a házasság szentségi jellegét visszaállító törvény segítségünkre nem jön, addig — sajnos — többet nem tehetünk. Ha egyebet nem, annyit azért elérünk máris, legalább a magunk szűk körében, hogy a komolyabban vallásos érzésű lányok jobban megnézik, kinek a közeledését fogadják el, és a házas vagy elvált férfiakat kihagyják számításukból. Milyen nagy dolog volna, ha legalább ennyit el lehetne érni az egész országban! Persze ennek méltó kiegészítése csak az lehetne, ha a házasulandó katolikus férfiak is hasonló bojkottot szerveznének maguk között és nem vennének el elvált asszonyt!

Különben semmi újság. Várjuk — az egy leány és két fiú után — a… második leányt. Mert reméljük, hogy az lesz. Ágneském már előre örül neki és tiltakozóan rázza fejecskéjét, ha azt mondom, hogy új testvérkéje fiú is lehet. Pedig hát lehet: és mi nem kevesebb örömmel várjuk az új jövevényt akkor is.

Hát nálatok még nem jelentkezik a harmadik? Ugye nem rajtatok múlik? Hiszen, hála Istennek, egészséges vagy és immár teljesen otthonodnak, családodnak élhetsz. Bizonyára tudod azt is, hogy a két gyermek csak az apát és az anyát pótolhatja; a nemzet szaporodása csak a harmadikkal kezdődik. Márpedig erre is gondolni kell! A jövő édesanyáit, édesapáit, nemzetvédő katonáit, papjait és szentjeit nekünk kell adnunk. Milyen nagyszerű is a mi hivatásunk!

Panni húgom mikor volt Nálatok? Olyan szűkszavúan ír. Kissé aggódunk miatta. Nem erkölcsi szempontból; ebben a tekintetben biztosan áll a lábán. De mióta Pesten él és az egyetemre jár, évről-évre jobban kikapcsolódik a családból és a maga útját járja. Nagy, szociális — úgy is mondhatnám: világmegváltó — tervek fűtik. Csak azután el ne égjen bennük a saját női életének a célja és boldogsága! Szeretném, ha néha elbeszélgetnél vele. Előtted talán megnyílnék a lelke; hiszen mindig szeretett. Ráébreszthetnéd igazi női hivatására, amiről egyelőre hallani sem akar.

Szeretettel ölel mindnyájatokat

Kató.

Kedves Katókám!

Őszintén megvallom, nem azért késett a levelem ilyen sokáig, mert nem értem rá megírni. Szakíthattam volna rá időt, de nem mertem. Szándékosan késtem; halasztgattam a választ, hogy első felindulásom lecsillapodjék. De úgy látom, hiába várok. Nagyon érzékenyen érintett és még ma is fáj, amit legutóbbi leveledben írtál.

Eddig mindig türelemmel fogadtam (talán úgy is mondhatnám: viseltem el) kritikáidat és tanácsaidat. De azt már mégsem viselhetem el szó nélkül, hogy Gittuskámat csupán csak fényképe alapján „kis nagyvilági hölgynek” nevezd, s ebből súlyos következtetéseket vonj le még jövőjére nézve is. Ebben a tekintetben, úgy látszik, teljesen különböző a felfogásunk, amiből azonban egyáltalán nem következik, hogy Neked van igazad.

Bocsásd meg Katókám, őszinteségemet — egyszer már meg kell mondanom! — Te túlságosan tökéletesnek és valósággal mindentudónak képzeled magadat. Azért, mert tanítóképzőt végeztél és nem gimnáziumot, azt hiszed, hogy nevelési elveid csalhatatlanok. Elismerem, hogy sok jót köszönhetek Neked, amiért hálás is vagyok, de hogy még a kisleányom öltöztetésébe is beleszólj, sőt abból nem éppen kedvező következtetést vonj le reám is, azt már mégis sokallom.

Hát igen; az én Gittuskám kimondottan szép. Láttára megállanak az utcán az emberek és gyönyörűséggel pihentetik rajta a szemüket. Hogy ezt mindenki lássa és tudja, csak éppen a gyermek maga ne vegyen róla tudomást, az egyszerűen képtelenség. Hiába is próbálnám nála a szépnek és rendesnek a fogalmát egy kalap alá vonni, ő már sokkal okosabb, semhogy ne tudná, hogy lehet valaki rendes a nélkül, hogy egyúttal szép is lenne. Egy pillanatig sem állítom, hogy a Te Ágid nem szép gyermek, de bizonyos, hogy megfelelő öltöztetéssel még sokkal jobban kiemelhetnéd a szépségét a nélkül, hogy az lelkének kárára volna. Ami a modern gyermekruhákból kinövő életszemléletet illeti, arra kár szót vesztegetni. A szégyenlősség nem erény, hanem csak belénk nevelt erkölcsi gátlás, aminek az erkölcshöz semmi köze sincs. De engedd megjegyeznem azt is, hogy az a sok rossz, amit ezzel kapcsolatban fiatal leányságomra zúdítasz, enyhén szólva: túlzás. Ha volt is bennem akkoriban valami bűntudat, azt csak akkori férfi eszményképemnek túlságos (szinte már nem is normális) tökéletessége váltotta ki belőlem. Ezt azután fokozta még a Te példád meg Margité. Ma már sok mindent másképpen látok. Látom többek között azt is, milyen ártatlan tisztaság voltam én más leányokhoz képest!

Sőt többet mondok: ma már nem látom olyan szörnyűnek a válást sem. Akik szerencsésen választották meg a párjukat, azoknak könnyű együtt maradniok. De ugyan miért kínlódják át együtt egész életüket azok, akik egyáltalán nem egymáshoz valók és nem férnek össze semmiképpen? Miért nem kapcsolhatnák át előnyösebbre az életüket? Itt van pl. az én Irén nővérem. Első házasságát úgy boronálták össze mindenféle mesterkedéssel, csak azért, hogy főkötő alá kerüljön. A második házassága azonban egészen jól sikerült. Anyagi viszonyaik elég jók, jól öltöznek, sokat szórakoznak, együtt járnak mindenüvé, és — ami nem utolsó dolog! — szabadok, mint a madár, amely nem ül állandóan a fészekben, hanem ágról-ágra száll. Gyermek, aki azt a rengeteg szerencsétlenséget hordozná, amiről Te írsz, szerencsére nincsen. Most utólag tudtam meg, hogy az első házasságban tulajdonképpen lett volna, de idejében gondoskodtak róla, hogy ne rontsa az akkor már levegőben lógó válás könnyű lebonyolítását. Hát ezt azért én az ő helyében nem tettem volna. Mert mégis csak más egy-egy már meglévő életet — bármennyire kezdetleges fokon — elpusztítani, mint egy új élet létrejöttét megelőzni. Ebben az utóbbiban én sem találok semmi rosszat, ezt igazán mindenki megteheti.

Az meg elvégre érthető, ha Irénék egyelőre most sem akarnak még gyermeket. Sohasem lesznek többé ilyen fiatalok, miért veszítsék hát el életükből ezt a szabad és boldog időt, amit a gyermek (valljuk csak meg őszintén!) már születése előtt is, de utána még inkább, teljesen magának foglalna le. Irént úgy látszik egyáltalában nem fűzi a vágy, hogy katonákat, papokat stb. adjon a világnak. Ami pedig engem illet, elvégre egy katonával már úgyis szolgálok, sőt remélhetőleg egy édesanyával is. A többit, főleg a papokat és szenteket viszont készséggel átengedem másoknak. Anyuskának és Irénnek igaza van: a saját boldogságomra is gondolnom kell. Mint asszony még nem is éltem, csak robotoltam. A gyermekeimet nagyon, kimondhatatlanul szeretem, de ők már elég nagyok ahhoz, hogy hetenkint két-három estét nélkülem is meglegyenek. Különben olyankor sincsenek egyedül, mert ezeken az éjszakákon nagymamus nálunk alszik és vigyáz rájuk. Persze egy kis morgást és szemrehányást el kell viselnem tőle, cserébe ezért a szolgálatért, de a fő, hogy megteszi. Aztán később… majd meglátjuk… talán jöhet egy harmadik. Tudom, hogy vannak olyan kimondott „édesanya-típusok”, amilyen Te is vagy, de hát nem lehet mindenkit egy kaptafára húzni.

Erről eszembe jut, hogy volt nekünk egyszer, évekkel ezelőtt, vitánk egy más kérdésben is. És én úgy látom, hogy az élet abban is nekem ad igazat. A sok rossz mellett, amit a múltban (sőt úgy látom, a jelenben is!) nekem tulajdonítasz, annyit megengedsz magad is, hogy a „hiúságápolás” mellett azért törődöm a gyermekeim lelkével is. Sok templombajárásra ugyan magam sem igen érek rá, de azért vasárnaponkint többnyire el szoktam menni a déli misére, sőt karácsonykor és húsvétkor gyónni és áldozni is szoktam. Most már elég érettnek gondoltam a kisleányomat is ahhoz, hogy hétköznapokon, séta közben, néha őt is bevigyem magammal a templomba. De látom, hogy Gittuskám figyelmét még most sem köti le semmi, ami a vallással összefüggésben van. A templomban is folyton izeg-mozog, össze-vissza kérdez, hogy mi ez, mi az? — és a világért sem képes nyugton maradni csak egy fél percig is. Pedig egyébként igazán rendkívül értelmes gyermek, tehát nem a felfogásán múlik. Ebből is láthatod, hogy igazam volt annak idején, amikor azt állítottam, hogy az ilyen kicsiny gyermekek még nem bírják el a természetfölötti dolgokat. Esti imát minden nap mondatok vele, de úgy látszik, még az is korai, mert csak értelmetlenül hadarja el; azt sem tudja, mit mond. Velem már nem is igen hajlandó imádkozni, csak a nagymamussal. Persze, mert az közben mesél neki, a jó ég tudja, mit. Nekem teljesen nyugodt a lelkiismeretem a felől, hogy nem mulasztottam ebben a tekintetben semmit. Ha még korábban, karon ülő baba korában kezdtem volna vele ezeket a dolgokat, azóta már múlhatatlanul megcsömörlött volna a vallástól egész életre.

Bizonyosra veszem, hogy Te most sem adsz ebben igazat nekem. Annyival is kevésbé, mert a Te Ágicád, természetesen, valóságos kis szent, testvérkéivel együtt. De hát hogy is lehetne más! Tökéletes anyának csak tökéletesek lehetnek a gyerekei is! Nálatok ez különben családi örökség is lehet!

Ami Pannit illeti, őt bizony ritkán látom. De jó, hogy eszembe juttattad. Legközelebb írok vagy telefonálok neki és fölajánlom, hogy szívesen gardírozom, ha szórakozni akar. Vagy talán jobb lesz, ha meghívom, hogy jöjjön velünk; mert ahogy ismerem, a gardírozást aligha fogadná el. Pedig mégis csak társaságba kell vinni, ha el akarjuk terelni figyelmét szociális hóbortjairól! Ide hozzám amolyan csöndes beszélgetésre nem merem hívni, mert én nem értek az ilyesmihez, meg aztán nem is tudok olyan szépen és hatásosan prédikálni, mint Te. Magammal vinni is csak azért merem, mert kifejezetten szilárdnak tartod az erkölcsét. Ha ezt nem írtad volna, félnék, hátha még megromlik az én társaságomban.

Szervusz Katókám! Időnkint azért csak méltasd továbbra is néhány sorra — főleg hogyléteteket illetően — a Te nagyvilági (de azért nem félvilági)

Piroskádat.

Piroskám!

Néhány év óta érzem már, hogy valamiképpen távolodunk egymástól. De hogy a kettőnket szétválasztó árok ennyire kiszélesült és elmélyült közöttünk, mint ahogy azt leveledből látom, azt mégsem gondoltam. Sőt még most sem akarom a látszatot egészen valóságnak venni. Talán csak a kisleánykád öltöztetésével kapcsolatos megjegyzéseim váltották ki Belőled ezt az erőteljes szembehelyezkedést.

Belátom, hogy ügyetlen, sőt kíméletlen is voltam. Nem gondoltam az anyai hiúságra és érzékenységre, amiből pedig bennem is és minden édesanyában van elég. Bocsáss meg, Piroskám, hogy megbántottalak. Ha lényegében nem is vonhatom vissza, amit írtam, de elismerem, hogy megírhattam volna tapintatosabban is.

Szeretném az ellentétek ilyen kiélezését a jövőben elkerülni. De leveled egyik pontjára mégis vissza kell térnem. Meggyőződésem, hogy Margitkád nem azért nem tud kapcsolódni Istenhez és mindahhoz, ami Reá vonatkozik, mert mindez még mindig túl korai számára, hanem azért, mert erre nem készítetted elő. Hirtelen, minden átmenet nélkül csöppent bele ebbe a gondolatkörbe, s az teljesen új előtte. És itt ne vedd zokon, ha ismét saját gyermekeimre hivatkozom. Csak azért teszem, mert a tapasztalatot akarom felhasználni elvont érvek helyett. Ha elmegyek hazulról, kicsinyeim meg szokták kérdezni, hová megyek. Így aztán elég gyakran hallják feleletül, hogy „a Jézuskához!” Egy ízben Ágnes arra kért (s ugyanezt tette később egyszer Pista fiam), hogy vigyem el őt is a Jézuskához. Megtettem, mert tudom, hogy az ilyen kérdés már érdeklődést árul el, amit fel lehet — sőt fel is kell használni. Útközben elmondtam, milyen szép házban és azon belül milyen gyönyörű, aranyos szekrénykében lakik a Jézuska, akinek a képét annyiszor látta már odahaza. Figyelmeztettem előre arra is, hogy Előtte csöndesen illik viselkedni, de máskülönben egészen halkan, úgyhogy senki mást ne zavarjon, éppen úgy beszélgethet Vele, mint velem vagy Apussal. Ez az előkészület eddig leánykámnál, majd később nagyobb fiacskámnál is kitűnően bevált. Egy ideig csendben vagy suttogva térdelt a kicsike az oltárszekrény előtt. Mikor láttam, hogy a beszélgetésből, vagyis az ő kis szívéből fakadt imádságból elég volt, körülvezettem a templomban és megmutattam mindent, ami iránt érdeklődött. Ezután, ha máskor is elmentünk a templomba, már magától tudta, hogy először a Jézuskát illik üdvözölni és csak azután szabad újra megnézni azt az oltárt, képet vagy szobrot, ami különösebben megnyerte tetszését.

Kérlek, ne írd ezt a tényt gyermekeim „tökéletessége” javára. Egyelőre éppen olyan távol vannak ők a szentségtől, mint… az édesanyjuk. Azaz, hogy ártatlanságukban bizonyára sokkal közelebb állanak hozzá! Anyám valóságos rémregényeket szokott mesélni arról, hogy milyen haszontalan voltam kicsiny koromban. De nyugodtan merem állítani, hogy ebben az én apróságaim sem maradnak mögöttem. Részben — sajnos — az én hibámból. A legnagyobbat, Ágnest, ugyanis sikerült — tanítónő voltom mellett is — alaposan elkényeztetnem. Ebben persze Tibor is segített, mert hiszen a leányokat az apák rendszerint kényeztetik. Hiába szedtem elő minden pedagógiai bölcsességemet, egy ponton — a következetességben — megbuktam a gyakorlati vizsgán. Már-már attól féltem, hogy Ágnessel végérvényesen elrontottam a dolgot, amikor nemrégiben egy nagy élmény helyrehozta az én hibámat. Mikor a kisleány az ősszel iskolába került, hitoktatója úgy találta, hogy elég érett az első szentáldozásra. Nemsokára meg is kezdődött az előkészítés. És ettől az időtől fogva az én akaratos, durcás, indulatos kisleánykám teljesen megváltozott. Persze nem máról-holnapra. De komolyan küzdött hibái ellen azért, hogy méltóképpen fogadhassa majd szívébe a Jézuskát. Biztosíthatlak, hogy magán a felejthetetlenül nagy napon, első szentáldozása napján sem volt még „szent”. Félek, hogy nem is lesz egyhamar. De azóta azért hasonlíthatatlanul könnyebb bánni vele. Mert ő maga küzd a rossz hajlamai ellen, az Úr Jézus pedig, aki most már gyakran beszáll a szívébe, kegyelmével segít neki.

Piroskám, Te egyszer megírtad nekem, milyen boldog voltál, amikor az uraddal együtt térdelhettél az áldoztató rács előtt. Ha még vissza tudod idézni emlékezetedbe akkori érzéseidet, talán megsejtheted, mit éreztünk mi ketten Tiborral, amikor gyermekünkkel együtt fogadhattuk szívünkbe az Urat. Te akkor a Jézust vendégül látó Máriára és Mártára gondoltál, mi hárman pedig a Szentcsalád názáreti boldogságát ízleltük meg azon a napon. Fiaim közül ugyan még egyik sem jutott el idáig, de a nagyobbik szeméből mindig valami megkülönböztetett tisztelet sugárzik kis nénjére, valahányszor a szentáldozástól tér haza. Pedig máskor ugyancsak kitör belőle a fiú, és „öcsike” volta ellenére sem tartja tiszteletben az idősebb jogát. Remélem, néhány esztendő múlva az ő vad temperamentumát is az egészséges, de azért mértéket tartó vidámság medrébe tereli a gyermekek isteni Barátja.

Elgondolkoztam azon, hogy is juthattam ahhoz a gúnyos megtiszteltetéshez, hogy tökéletességgel vádolj. Mert nyilvánvaló, hogy leveledben ez a szó nem elismerést, hanem vádat jelent. A dolog nyitjára elég hamar rájöttem. Már gyermekkoromban is mindig kissé zárkózott természetű voltam. Rossz lírai költő lett volna belőlem, mert érzéseimet, hangulataimat, lelki átéléseimet sohasem tudtam mások előtt kiteregetni. Mivel pedig Te nagyrészt levelezésünkből alkottad meg egyéniségem képét s azokban többnyire csak kérdéseidre feleltem, nem fedezhetted fel bennem azokat a hibákat, amelyek a kérdéseiden kívül eső területeken ékesítenek. Nem akarok ebben a levélben gyónni Neked, de biztosíthatlak, hogy éppen elég olyan hibát követtem már el életemben, amit nemcsak belátok, de siratok is. Asszonyéletemben is elronthattam volna már mind a családom, mind a magam boldogságát, ha az isteni Gondviselés emberek és szenvedések útján meg nem rántja időnkint a gyeplőt és érezhetően meg nem érteti velem, hogy: eddig és ne tovább! Leveleimben magamról nemigen írtam; mindennapi életem kisebb-nagyobb gondjait, súlyosabb átéléseit és mindenkinek kijutó küzdelmeit tehát nem ismerheted. Hidd el, Pirikém, zárt kastély minden családi élet, sőt minden egyes embere egyéni élete is. Aki piacra viszi akár egyiket, akár másikat, az már arról tesz vallomást, hogy hiányzik belőle a benső élete szentélyét őrző s az esetleges diszharmóniákat Isten segítségével feloldó harmónia, vagyis az igazi boldogság.

Így kell megítélned azt a boldogságot is, amit Irén nővéred második házasságában mutat. Nem lehet igazi belső harmónia és boldogság ott, ahol az élet teljesen kifelé fordul. Időnkint kell ugyan minden embernek egy kis szórakozás és felüdülés idegenek társaságában is, hogy új benyomások hiányában el ne sekélyesedjék szelleme és egyhangúság ne ülje meg kedélyvilágát, de ez csak annyi lehet, mint egy finom kis dísz az egyszínű ruhán vagy egy kis ünnepi csemege a mindennapi étkezés egyszerű rendje után. A díszek halmozása már ízléstelen tarkaságra vezet; aki pedig állandóan csak csemegéből él, az előbb-utóbb múlhatatlanul elrontja a gyomrát.

Ki sem tudom mondani, Piroskám, mennyire fáj nekem, hogy Te az ilyen életet ismét — életedben már másodízben — boldogságnak tudod látni!

És mondd, ha két szép gyermekedre nézel, csak akkor dobban meg ijedt tiltakozással a szíved, ha arra gondolsz, hogy valamikor, embrió-korukban megölhetted volna őket? Arra a másik drága kis életre sohasem gondolsz, amely Isten tervében élt és közeledett feléd, Te azonban elzártad előtte a földi élet kapuját? A természettörvény Isten szava, és aki erőszakosan megakadályozza érvényesülését, az súlyosan vétkezik a törvény Alkotója: Isten ellen. Azt írod, évente kétszer gyónsz és áldozol. Nem értem, hogyan mered megtenni. Talán csak nem hallgatod el ezt a tudatosan, szándékosan elkövetett vétkedet? Mert ha így, bánat és jófeltétel, vagyis a jövőre nézve tett ígéret nélkül megvallanád, a pap nem oldozhatna fel! Feloldozása így sem érvényes, de a bűn ezért nem őt terheli. Tudod-e, hogy áldozásaid szentségtörők?… A gyermekáldás megakadályozására csak egy megengedett mód van, — de az is csak elfogadható, komoly okok alapján — a kölcsönös megegyezéssel bizonyos időszakokra korlátozott megtartóztatás. Erről bővebben olvashatsz Csaba Margit dr. fiatalasszonyok számára írt könyvében. Ez az egyetlen mód, ami nem bontja meg a természet rendjét s nem süllyeszti közönséges testi élvezetté azt, amit Isten az Ő teremtő erejének közvetítésére szánt. Ne mondd, hogy a férfiak képtelenek az önmegtartóztatásra. Magam és velem együtt sok asszonytársam elő tanúja annak, hogy a férfiakban is tud győzni a lélek a test fölött. Legalábbis azokban, akik lelkivezető irányítása mellett komoly, gyakorlati vallásos életet élnek és az Úr szent Testének vételével erősítik magukat.

Az semmiképpen sem lehet mentséged, hogy még mulatni — vagy amint Te írod: élni akarsz. Mikor férjhez mentél, vállaltad ennek a felelősségteljes nagy lépésnek minden következményét, a lemondást és alkalmazkodást is. Mi történt Veled, hogy most meghátrálsz hivatásod elől és önkényes korlátokat állítasz Isten terve elé? Amikor összekerültetek, Győző határozottan otthonra és családra vágyott, s nem hallottuk tőle később sem soha, hogy a gyermekek terhére lettek volna. Pedig akkoriban még sokkal jobban kellett küzdenie — Veled együtt — a megélhetésért!

Sohasem hittem volna, Piroskám, hogy a régi befolyások ismét ennyire hatalmukba kerítsenek! Hiába, az ördög nem alszik!…

Istenem! Olyan más lett ez a levél, mint amilyennek szántam! Engesztelés akart lenni, és e helyett félek! — újabb megbántás lett belőle. Tegnap írtam. Egy éjszakán át a fiókomban hevert. Ma újra átolvastam és töprengtem, elküldjem-e. És lelkiismeretem az elküldés mellett döntött. Mert azok után, amiket írtál, kötelességemnek érzem, hogy így tegyek.

Lehet, hogy hosszú évek barátságát szakítják szét ezek a sorok. Talán már feleletet sem kapok rájuk. De én remélem, hogy a jó isten valamikor még újra egybefonja kezünket és akkor nem is szakadunk el többé egymástól. Ezt az időt várja és imával sietteti

Katód.

Kedves Tiborkám!

Mondd csak, kérlek, mit csináljon az ember, ha a felesége elveszti a józan eszét és válni akar? Ez t. i. az én esetem. Pedig őszintén mondhatom, nem vádol a lelkiismeretem semmivel.

Piri, ez az édes kis asszonyka egy idő óta teljesen megváltozott. Azért is nem voltam már olyan régen otthon az édesanyámnál és nálatok, mert erről eddig nem akartam beszélni senkivel. De most már legfőbb ideje, hogy történjék valami, mert ez így nem mehet tovább.

Körülbelül két esztendeje, hogy kezdődött a dolog. Piri egyszerre csak megunta az életét és kijelentette, hogy nem bírja állandóan ezt a négy falat nézni. Pedig hát nem is igen ért rá nézni, mert akadt dolga elég. Aztán meg nézhette volna helyette a gyermekeket, akik igazán szépek és kedvesek. Akkoriban már anyagi helyzetünk is javult annyira, hogy valamivel több szórakozást engedhettünk meg magunknak. És ő mégis éppen akkor unt rá a négy falra, ami különben sem négy, hanem jóval több.

Hát kezdtem gyakrabban ide-oda vinni. Megjelentek a szabó- és egyéb számlák is. De még sűrűbben jelent meg az anyósom és a sógornőm. Megvallom, hogy az utóbbi társaságában éreztem életemben először, hogy nekem is vannak idegeim. Nemsokára, — de sajnos, már későn — rájöttem, hogy ők ketten szítják a feleségem elégedetlenségét. De mit tehettem? Az anyjától nem tilthattam el. A nővérével szemben meg tehetetlen voltam. Piri úgy fogadta minden szavát, mint valami orákulumot. Pedig azelőtt ki nem állhatta! De hát ki a csoda ismeri ki magát a nők érzelemváltozásai körül?

A többit már kitalálhatod. Egyre többet és többet mulattunk, szórakoztunk. A háztartásunk vezetését majdnem teljesen a nagyanyósom vette át. Megjegyzem, hogy őt és szegény papucs-apósomat még legjobban szívlelhetem a famíliából. Persze ez a sok kiruccanás már nem telt a fizetésemből. Ezidőszerint fülig úszom az adósságban.

Elkeseredésemben mi telhetett tőlem, belevetettem magam én is abba az elbutulási folyamatba, amit ma szórakozásnak neveznek. Amint tudod, ebből én eléggé kivettem a részem még bohó ifjúkoromban (sőt úgy tudom, Piri is!). De alaposan kijózanodtam belőle. Azért házasodtam meg, hogy végre szép otthonom, bájos, okos feleségem meg gyermekeim legyenek, s ne kényszerüljek holmi egészen primitív erkölcsű és intelligenciájú emberi lények között tölteni estéimet. Most aztán, amikor már mindez megvolt és én érett ésszel és józan megfontolással mégis újra belekeveredtem ebbe az üres életbe, alaposan nekikeseredtem. Elvégre igazán nem kívánhatta tőlem senki, hogy ilyen lelkiállapotban csöndesen üldögéljek egy sarokban és nézzem, hogyan vonaglik a feleségem tánclépésben valami rosszabb sorsra érdemes ifjú karjában, még milliméternyi távolságot sem hagyó közelségben, s hogyan tűri el — látszólag észre sem véve — a nyakát, haját, karját érő csókokat. „Ha te úgy, én is úgy!” — gondoltam, s a gondolatot tett követte. De azért, ha kívánod, akár megesküszöm mindenre, ami szent előttem, hogy ennél több nem történt. Arról igazán nem tehetek, hogy manapság partiképes udvarlónak tekintik a házasembert is, és én megtetszettem egy ugyancsak partiképes és kiválóan erkölcsösnek tartott hölgynek (még egyszer sem vált el az urától és mindössze egy gyermeke van!), aki aztán nyomomba szegődött. Nem mondom, szép asszony (ámbár ki tudja, mi van a kozmetika alatt!), de nekem az én Pirikém — főként a régi Piri! — drágább a világ összes szépasszonyánál, mert a feleségem és a gyermekeim anyja.

A többit már elképzelheted: féltékenység, jelenetek, pokollá vált otthon, elvaduló gyermekek, külön hálószobába hurcolkodás, ráadásul végrehajtási fenyegetése, végül pedig asszonyi és ügyvédi tanácskozások és válás a látóhatáron.

Hát újból kérdezlek, mit csináljon az ember, ha így megbolondul a felesége? Az utóbbi időben, — lehet már vagy fél esztendeje — azt hiszem, megszakította a levelezést a te feleségeddel is. Abból következtetek erre, hogy mindig kitérő választ adott, valahányszor kérdezősködtem felőletek. Pedig Katót azelőtt nagyon szerette. Nem tudom, mi történhetett köztük. Lehet, hogy a mi eleven eszű Katónk így a távolból, csupán csak a levelezésén keresztül is megsejtette a Piriben végbement változásokat és — Uram bocsá’! — talán nem is helyeselte új életelveit. Mondom: nem tudom.

Azt sem tudom, mit tehetnél te, hogyan segíthetnél helyrebillenteni az én szegény Pirimnek egyensúlyából kizökkent eszét. De arra gondoltam, hátha Kató… Felhatalmazlak, hogy add át neki ezt a levelet; talán ő kisüt valamit.

Annyit a magam részéről már most bejelentek, hogy az estéimet ezentúl otthon töltöm a gyerekekkel. Piri mehet, ahová és akivel akar; én nem tartom vissza, de el sem kísérem. És kijelentem azt is, hogy bármi történjék is, a gyermekeimet magam mellől el nem engedem. Sőt többet mondok: a váláshoz sem adom beleegyezésemet; még akkor sem, ha teljesen pokollá teszik az életemet. Mert ha nem is vagyok valami jó katolikus (az utóbbi idők nem éppen kedveztek a vallásosságomnak!), katolikus templomban kötött házasságunk felbonthatatlansága mellett kitartok.

Hát most már mindent tudsz. Öleld meg Katót és a gyerkeket helyettem is, édesanyámnak egy kukkot se szólj, és segíts, ha tudsz, széteséssel fenyegetett kis családomon.

Régi barátod

Győző.

Kedves Győző barátom!

Leveled megdöbbentett. Katót azonban nem érte váratlanul. Most utólag elmondta, mennyit aggódott már hónapok óta piri miatt. Eddig senkinek, még nekem sem beszélt a dologról. Különben is zárkózott természetű, de mások bizalmas közléseit meg éppen nem szokta közölni senkivel. Nem tudom, mit fog tenni, de arra kért, nyugtassalak meg, hogy amit tehet, megteszi. Mindenesetre ír Pirinek s válaszától teszi függővé a továbbiakat. Kár, hogy éppen most, Katóm lebetegedése előtt vált szükségessé ez a beavatkozás, mert a személyes találkozásról most — sajnos — szó sem lehet. Pedig azzal talán többet érhetne el.

A te szerepedet az ügyben kissé bajos megítélnem, mert csak egyoldalúan, a te beállításodban látom a dolgot. Nem lehetetlen, hogy féltékenységre és felháborodásra mégis komolyabb okot adtál, mint ahogy magad hiszed. Velünk férfiakkal könnyen megesik, hogy megszédülünk kissé és nem vesszük észre, hogy azt mások is látják; sőt jobban látják, mint mi. Az okos feleség ilyenkor behunyja a félszemét és vigyáz, hogy a szédülésből bukás ne legyen. Mert akárhogy áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy a törvényes feleség és anya több lehetőséggel rendelkezik a visszahódításunkra, mint a másik asszony a megtartásunkra. Ha erre minden asszony idejében rájönne és nem mérgesítené el a helyzetet, jóval kisebb lenne a családi tragédiák száma.

Egyébként vigasztalásodra elárulom, hogy velem is megesett már, — nem egészen alaptalanul, de azért ártatlanabbul, mint veled — hogy gyanúba keveredtem. Kicsi híja, hogy akkor fel nem borult a családi harmóniánk. De Katóm — hála Istennek — hamar visszanyerte kissé megingott lelki egyensúlyát és szépszerével rendbe hozott engem is.

Ez csak azért mondtam el, hogy lásd, mennyire pórázon kell tartanunk fellobbanó veszedelmes indulatainkat. De másrészt meg is akartalak nyugtatni, hogy ha most ég is a háztető a fejed fölött, a falak azért nem omlanak össze olyan könnyen. Különösen ha gyermekek támogatják.

Aztán te! Ha jól emlékszem, valamikor gyakoroltad a vallásodat; ha nem is éppen mintaszerű, de olyan „alacsony közepes” mértékben. Nagyon ajánlom, szakíts magadnak egyszer néhány napot és menj be lelkigyakorlatra a Manrézába. Vannak ott páterek, akik elé már annyi mindenféle zavaros családi ügy került, hogy jobban értenek kibogozásukhoz, mint mi, akik személyesen benne vagyunk. Tapasztalatból mondhatom.

Szervusz öreg! Fel a fejjel! Még minden jóra fordulhat.

Ölel

Tibor.

Kedves Piroskám!

Talán csodálkozol, hogy hosszas — az is lehet, hogy véglegesnek szánt — hallgatásod ellenére én mégis írok Neked! De lásd, a mi barátságunk olyan régi keletű és annyi szálból szövődött egybe, hogy azt csak úgy, egyetlen rántással teljesen elszakítani nem lehet. Én sokat, nagyon sokat gondolok Reád és bizonyosra veszem, hogy Te sem tudsz engem kivetni emlékezetedből, sőt szívedből sem. És én most nagy esemény előtt állok: negyedik gyermekem érkezését várom. Tudom, hogy az élet természetes rendjének hordozója vagyok, és ami előtt állok, annak Isten rendeléséből így kell lennie. De talán emlékszel még saját átélésedből, hogy ilyenkor az ember mégis más szemmel nézi a világot és közelebb látja az élet túlsó partját, mint máskor. „Hátha…” és „Mi lesz, ha…?” — vetődik fel bennünk újra meg újra a kérdés, amikor férjünkre, gyermekeinkre esik tekintetünk. „Vesd az Úrra gondodat…” — mondja egy szép zsoltárvers, de azért gyakran rajtakapom magamat, hogy bizonyos aggódás szorítja össze szívemet és könnyek homályosítják látásomat, ha szeretteimre nézek.

De összeszorul a szívem akkor is, ha Reád gondolok. Nem szeretnék engesztelődés nélküli hallgatásban, búcsú nélkül távozni Tőled. Sőt, még ha a jó Isten meg is tart a családomnak, akkor sem szeretném ezt a fájó hallgatást így folytatni tovább; szeretném az élet nehézségeit és örömeit, úgy mint azelőtt, ismét megosztani Veled.

A közelmúlt napokban különösen szíven ütött ez a gondolat. Az a hír került hozzám, hogy… válni készülsz. A rossz hír szárnyon jár, — ugye tudod? — s ellenőrizetlenül repüli be a legnagyobb távolságokat. Azért én ezt a hírt nem is akarom elhinni. Kérlek, nyugtass meg! Csak annyit írj, hogy „nem igaz”!

Vádolom magamat, amiért nem törtem meg a csendet már előbb. Akkor talán Te is írtál volna, és én nem állnék most ilyen aggasztó talány előtt.

Azt mondják, hűtlenséggel vádolod az uradat. Pirikém, vigyázz! Kevésen múlt, hogy az én családi boldogságom is fel nem borult egy ilyen gyanúsításon.

Tudod, hogy nem szeretek kényesebb természetű benső ügyeimről beszélni. De most úgy érzem, kivételt kell tennem. Még serdülő korunkban megfogadott titoktartásunknak ma is kötelező erejére kérlek, hogy mindaz, amit most közlök Veled, kettőnk között maradjon.

Körülbelül másfél éve történt, hogy egy fiatal leányismerősöm és az uram nagyon közel kerültek egymáshoz. Nem vagyok féltékeny természetű és sohasem ütköztem meg azon, ha Tibor vidáman elbeszélgetett, mulatott, sőt nagy ritkán táncolt is egy keveset asszonyokkal, leányokkal. Megfelelő határok között én sem húzódtam félre a férfiak társaságától, bár arra mindig nagyon vigyáztam, hogy ne csak a jó ízlést és az erkölcsöt, hanem férjem érzékenységét se sértsem meg. Ő ugyan sohasem ellenezte az ilyen, úgyis elég ritkán előforduló mulatságot, de azért tudtam, hogy titokban ugyanazt az elvet vallja, mint amit édesapám vallott annak idején, hogy „Az én feleségemet még táncban se ölelgesse más!” Az Anyám ezt annyira szó szerint vette, hogy férjhezmenetele után teljesen lemondott a táncról. Én ugyan nem mentem idáig, de az uram szemét mindig — még ha távol is volt — magamon éreztem és a szerint viselkedtem. Szóval, ebben a tekintetben teljesen nyugodt volt a lelkiismeretem.

De mi asszonyok nem csak a szemünkkel látunk, hanem a szívünkkel is. Ez a magyarázata, hogy amin nem ütköztem meg száz más esetben, az hirtelen éles fájdalommal hasított belém, amikor Tibort azzal az említett leánnyal együtt láttam. Szinte megállt a szívverésem. Ettől fogva többé nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy Tibornak ez a leány másképpen tetszik, mint a többi nők.

Megijedtem. Mintha megingott volna lábam alatt a talaj. Nem mertem szólni senkinek. Még a lelkiatyámnak sem. Mert asszonyi hiúságomon is csorbát ejtett a dolog és én szégyelltem; nem akartam, hogy bárki is tudjon róla. Csak tépelődtem, gyötrődtem, de a helyzet megváltoztatására módot nem találtam. Tanácstalanságomban a legrosszabb eszközhöz folyamodtam; éreztettem Tiborral a gyanúmat, fölényes elhidegülést mutattam (jaj, pedig hogy fájt érte a szívem!), tüntettem szótlanságommal és a lehető legfeltűnőbben elnéztem a feje fölött stb. Csodálatosan találékonynak bizonyultam a bántó viselkedés finom és kevésbé finom árnyalatainak kieszelésében. Szerencse, hogy nem éltem néhányszáz kilométernyi távolságban az Édesanyámtól. Az ő sasszeme (főként a lelki szemére gondolok) csakhamar észrevette, hogy valami nincs rendben a házam táján. Kivallatott. Olyan szigorúan, hogy akár kínvallatásnak is nevezhetném. S amikor csukló zokogás közben végre mindent kivallottam, úgy összeszidott, ahogy talán még kicsiny koromban sem tette soha. Szinte piciny gyermekké zsugorodtam előtte. Végül is meg kellett ígérnem, hogy a jövőben pontosan ellenkezően fogok viselkedni, mint ahogy eddig tettem. Nem kívánta, hogy mindjárt az első találkozásnál nyakába boruljak az uramnak, csak fokozatosan kellett nyájasabbá tennem az arcomat, kedvesebbé a mosolygásomat, beszélgetéseknél bővíteni erősen megfogyatkozott szókincsemet, szóval lassankint visszaállítani régi, megszokott viselkedésemet. „A kimagyarázkodásnak akkor jön majd el az ideje, — mondta az Édesanyám — amikor már lehiggadtatok mind a ketten.”

Fogalmad sem lehet róla, milyen hatásos volt Anyám tanácsa, vagyis az „elvonó kúrának” ilyen fokozatos megszüntetése. Tibor szemmel láthatóan fellélegzett, mikor egyszer — kettesben maradva — egészen rendes hangon kérdeztem tőle valamit s a beszélgetés folytatását sem zártam ridegen el. Az első mosolyom meg olyan jókedvet váltott ki belőle, hogy igazán nagy önuralomba került elfojtani a feltörő boldog kacagásomat. Feltűnően sokat időzött itthon, mégpedig nem is a dolgozószobájában, hanem a gyerekekkel és velem. Hatodik érzékem megsúgta, hogy vetélytársnőm egy idő óta gyakran — sőt talán mindig — hiába várja. S amikor egy alkalommal, a kicsinyek körében, kedveskedő csókját is elfogadtam, már tudtam, hogy a veszély elmúlt.

Nem sokkal ezután sor került a nyugodt kimagyarázkodásra is. Tibor kezdte. Őszinte bánkódással vádolta magát — amint ő nevezte — lelki félrecsúszásáért. De beszélgetésünk közben egyszerre csak arra döbbentem rá, hogy… nemcsak ő a hibás. Talán én magam voltam mindennek az oka.

Akkoriban ugyanis a háztartás és a gyermekek annyira lefoglaltak, hogy ha Tiborral egyedül is voltunk, mindig csak az engem érdeklő dolgokról beszéltünk, az ő ügyeiről ellenben szó sem esett soha. Amit azonban én elmulasztottam, azt pótolta az a bizonyos leány. Úgy érdeklődött Tibor munkája, életfelfogása és általában minden vele kapcsolatos dolog iránt, mintha legközelebbi hozzátartozója lenne. Még külön olvasott is az őt érdeklő témáktól, hogy annál tájékozottabban beszélhessen róluk. És úgy látszik, ez fogta meg az én uramat. De láttam az elmondottakból azt is, hogy a leány nem állt meg ennyinél, hanem igyekezett mindenben egyetérteni vele; alkalomadtán elismeréssel is adózott neki, megcsodálta sokoldalú tudását és — férfiaknál nem mindennapi — meleg érzésvilágát. Mindebben igaza is volt, hiszen ugyanezt azelőtt én magam is megtettem, mégpedig őszinte meggyőződéssel, sőt bizonyos büszkeséggel. Igaz, hogy akkor talán inkább csak ösztönösen cselekedtem így, míg most, Anyám felvilágosításából megtudtam, hogy a mi érdeklődésünkre, elismerésünkre, dicséretünkre, sőt csodálatunkra a férfiaknak valósággal szükségük van. Nekünk nőknek általában jobban esik, ha a szépségünket dicsérik, semmint az okosságunkat. A férfiaknál fordítva van: ők szellemi és akarati fölényük elismerésére szomjaznak. Ez az ő sajátos férfihiúságuk, ami semmivel sem kisebb a női hiúságnál, hanem csak… más. Ezért van az is, hogy a legtöbben nem szívesen vesznek feleségül feltűnően okos leányokat. Szívesen elbeszélgetnek velük, készséggel elismerik szellemi kiválóságukat, de együtt élni mégis inkább olyannal akarnak, aki… fölnéz reájuk. És ez — ha önteltségbe, elbizakodottságba nem csap át — voltaképpen nem is baj, sőt alighanem így van rendjén, aminthogy a mérsékelt és józan keretekbe szorított női hiúság is természetes! Erre vall többek között az is, hogy igazán nőies lelkületű leányok — még ha egyébként okosak is — általában olyan férjre vágyódnak, akire fölnézhetnek. De ettől eltekintve is, el kell ismernünk, hogy nagyrészt éppen ez a férfihiúság, ez az érvényesülési vágy az a hajtóerő, ami az emberi civilizációt előbbre viszi. Mindenesetre érdekes, hogy a fölényes férfiész nemcsak szívesen fogadja, hanem — sokszor talán tudat alatt — valósággal keresi a női elismerést, és abból tettre, küzdelemre, továbbhaladásra sarkaló erőt merít. Ebből a látószögből nézve a dolgot, az ilyen érdeklődés, együttérzés és dicsérő buzdítás voltaképpen női hivatásunkhoz tartozik. S a férfi, ha nem találja azt meg otthon, a feleségénél, másutt keresi. Hogy az ilyen szellemi alapon kezdődő barátság azután később — talán így is lehet mondani: többnyire — érzéki téren folytatódik, az szinte természetes, mert hiszen a férfi és a női adottság hozza így magával. Nem tudom, hallottad-e hírét Ernő kármelita atyának. Ő egyik elmélkedési könyvében, még a szigorúan vallásos és teljesen lelki alapon indult férfi-női barátságokról is megállapítja, a maga utánozhatatlanul eredeti szellemességével, hogy azok rendszerint a „Hiszek egy Istennel” kezdődnek, de a „test feltámadásával” végződnek.

Az elmondottakból már bizonyára látod, miben hibáztam én, s hogyan váltam — végső alapon — az Uram kis megszédülésének okozójává. Istenem, ha meggondolom, mi történhetett volna, ha Anyám idejében észre nem térít! Hiszen meggondolatlan viselkedésemmel majdnem belehajszoltam az Uramat a hűtlenségbe!

Egészen bizonyosra veheted, Pirikém, hogy Te is hibáztál valahol, valamiben, ami oka lehetett Győző hűtlenségének, ha ugyan csakugyan az volt. Mert barátnők és rokonok besúgására ne adj. Csak a saját szemed és füled tanúsága alapján ítélhetsz. Sőt a látszat még így is többet mutathat, mint amennyi a valóság. Nem akarom védelmembe venni Győzőt, mert hiszen ő is csak férfi, akinek az érzékiségét nem nehéz felhúzni. De azt határozottan merem állítani, — s ez az Uram véleménye is — hogy nagyon szeret Téged és rendkívül ragaszkodik a gyermekeitekhez. Még ha botlása netán bebizonyítható tény volna is, hidd el, hogy előbb-utóbb visszatér Hozzád. S Neked ezt a visszatérést be kell várnod, bármilyen nehéz is legyőznöd megsértett női büszkeségedet. Nem csupán Rólad, hanem a gyermekeid apjáról is szó van, ezt ne feledd!

Különben is tapasztalati tény, hogy a természettől fogva nem könnyelmű és romlott, hanem alapjában véve becsületes gondolkozású, családjukat szerető férjek és édesapák idővel mindig rájönnek (különösen, ha az asszony nem mérgesíti el a helyzetet!), hogy a legszebb, legvonzóbb idegen asszony is csak múló kaland lehet életükben, törvényes feleségüket, gyermekeik édesanyját ellenben elszakíthatatlan, még az örökkévalóságba is átnyúló erős kötelék fűzi hozzájuk.

Azután mondok még valamit. Kétféle, külön női és férfi erkölcs nincsen. Isten éppen olyan szigorúan ítéli meg a férfi házasságtörését, mint az asszonyét. De emberi, pusztán fiziológiai szempontból tekintve, mégis nagy különbség van a kettő között. Azt hiszem, ezt nem kell bővebben magyaráznom. Ebből kiindulva viszont érthető, ha a nő botlását a világ szigorúbban ítéli meg, mint a férfiét. Tudok esetet, amikor a férj, pusztán csak az asszony szabados viselkedése alapján, vagyis csak a látszat után, feljogosítva érezte magát arra, hogy hasonlóan viselkedjék. Különben is a sok mulatozás és kifelé élés egyáltalán nem a legjobb eszköz arra, hogy a férjet otthonának és családjának hűségében megtartsa…

Piroskám, édes, nagyon kérlek, ne tépd szét ezt a levelet, ha esetleg rossz érzéssel olvastad is! Tedd inkább félre! Mert jöhet idő, amikor még elővennéd. Ki tudja, hátha ez az utolsó levelem!

És ha a napokban templom előtt visz el az utad, térj be és a tabernákulum előtt imádkozzál értem egy kicsit. Ugye megteszed? Imádság közben talán feloldódik a haragod velem szemben és megérzed, hogy akkor szerettelek legjobban, amikor megbántottalak.

Lélekben tedd oda nehéz családi kérésedet is az oltárra. Annyi problémára találtál már ott megoldást! Én azt hiszem, ott vár Reád a béke most is.

A régi szeretettel

Katód.

Katókám!

Elolvastam a leveledet és… nem téptem szét!

A válásügy igaz. Magam sem tudom, hogyan mérgesedett el ennyire. Kezdetben hallani sem akartam róla. De azt mondják, ezzel tartozom női önérzetemnek és nem tehetem magamat nevetség tárgyává, ez így úgysem családi élet többé stb. Nekem még most is fáj, hogy idáig jutottunk, mert hiszen én szeretem Győzőt. De erről szólni sem merek senkinek, mert kinevetnek. Te vagy az egyetlen, akinek elárulom.

Mióta leveledet olvastam, még jobban fáj a szívem, min eddig. Érzem, hogy hiába válunk el, én nem leszek boldog többé soha. És mi lesz a gyermekeimmel? A szóváltásokat, veszekedéseket nagyrészt ők is hallották. Kisfiam még aligha értette a dolgot, ő csak játszott tovább. De a kisleány figyelt s a hallottakat bámulatos emlékezettel őrizte meg és használta fel… ellenem. Igen, ez a gyerek elidegenedett tőlem. Nem is csoda. Ha valamiért rászóltam vagy megbüntettem, apja azonnal védelmébe vette. S délutánonkint, míg én… másfelé voltam elfoglalva, ő foglalkozott a gyermekekkel. Most már mindennel hozzá futnak, mindent tőle kérnek, mindent neki mesélnek el. A kisleány egyenesen tiszteletlen, valósággal goromba velem. Sőt nemcsak velem, hanem apján kívül mindenkivel. El sem tudom képzelni, mit csinálok majd vele a válás után. Legjobb lenne intézetbe adni, de… miből? Mert Győző sohasem egyeznék bele.

Az, amit leveledben magadról írtál, rettenetesen fölkavarta lelkiismeretemet. Hátha… Istenem!… hátha én is oka vagyok a történteknek. Győző ügyes-bajos dolgaival idehaza bizony régen nem törődött már senki. Csak rólam, az én igényeimről, az én nehézségeimről és az én… szórakozásaimról esett szó. Anyám és Irén azt mondták, a fő mindig az, hogy az asszony érvényesítse jogait, mert a férfi úgyis segít magán. Eleinte alig tudtam Győzőt magammal hurcolni éjszakai szórakozásainkra. Ha most visszagondolok, voltaképpen már itt kezdődtek a veszekedéseink. Még rosszabb lett a helyzet, amikor az első ruhaszámlák befutottak. Győző azt állította, hogy ez már nem telik ki a fizetéséből. De anyus és Irén csak nevettek: „Persze, akkor kevesebb marad a saját igényeire!”

Jaj, Katókám, vajon nem a Te eseted ismétlődött meg nálam, súlyosabb kiadásban? Hiszen ha minden a régiben marad, Győző talán meg sem ismeri azt az asszonyt, aki… elvette őt tőlem! Az igazat megvallva, azelőtt sohasem vettem észre, hogy feltűnően foglalkozott volna valakivel. Nem azért tette-e most is, hogy engem féltékennyé tegyen? A többi aztán már magától jött! És én… én… talán nem vigyáztam magamra eléggé. Nem éreztem magamon állandóan az uram szemét; nem is igen törődtem vele. Nagyon szeretek táncolni; a muzsika felpezsdíti a véremet; meg a bor és a pezsgő is a fejembe szállhatott. Jól tudtam, hogy ilyenkor szép vagyok, és a hódolat jól esett. Csak most… most gondolok rá, hogy mit érezhetett ilyenkor az uram!

De most már mit csináljak? Azt sem tudom, hogy Győző és az az asszony voltaképpen mennyire vannak? Anyám és Irén szerint a válásra egészen bizonyosan megvan már az ok. De hátha mégse…! Hátha igazságtalan vagyok és őt sem terheli több, mint engem! Hogyan tudjam meg az igazságot?

Talán úgy kellene lassan, fokozatosan próbálkoznom nekem is a régi viszony visszaállításával, mint ahogy Te tetted! De szégyellem, hogy én kezdjem. Meg aztán anyus és Irén gúnyolódásaival szemben tehetetlen vagyok. Hiszen kezdetben néha elhatároztam, hogy ezentúl másképpen lesz minden, de ők ketten mindig levettek a lábamról és eltérítettek a szándékomtól. Nem értem magamat. Mintha varázslatuk alatt állanék!

Pedig tudom, egészen bizonyosan tudom, hogy ha elválunk, boldogtalan leszek!

Milyen szerencsés vagy Te, Katóm, hogy az édesanyád idejekorán úgy összeszidott!

És most ismét gyermeket vársz. Tudod-e, hogy irigyellek érte?…

Voltam a templomban és imádkoztam Érted. De ér-e az én imám most valamit? Emlékeim a zárdatemplomba húztak, ahol egyszer, először megtisztultam. Odanéztem a gyóntatószékre is, de ki tudja, ki ül benne! És feloldozhat-e engem bárki is, ha kitartok a mellett, hogy válni akarok?

Katóm, inkább Te imádkozzál értem! Hogy Isten most még az egyszer bogozza ki valamiképpen életem fonalát, amit annyira összekuszáltam!

És bocsáss meg, amiért haragudtam Reád!

Piroskád.

Katuskám!

Köszönöm a sürgönyértesítést. Gratulálok az új honpolgárnőhöz, úgy is, mint nagynéni, úgy is, mint a magyar népszaporodás apostola. Örülök, hogy szerencsésen, nagyobb baj nélkül megúsztad ezt is. Azt a kis orvosi beavatkozást — ahogy ismerlek — bizonyára erős lélekkel viselted és testi erővel is győzted. Amint egy ksi szabadidőre teszek szert, leruccanok hozzátok, mert legkisebb húgocskámat látni akarom. No meg egyszer már haza is kell mennem, mert hovatovább már összecsapnak a szemrehányások hullámai a fejem felett. Olyan nehéz megértetni veletek, hogy az ember szeretheti a családját akkor is, ha nem ír minden héten százoldalas levelet és nem közli szeretteivel még azt is, hogy elszakadt a cipőfűzője vagy hogy elfelejtette felhúzni az ébresztő óráját és reggel elaludt.

Egyébként, ezidőszerint úgyis a családban működöm. A véletlen, egy régebbi — kissé már el is avult — meghívással kapcsolatban besodort Piroskáékhoz. Jobbkor, illetve rosszabbkor — ahogy vesszük! — igazán nem mehettem volna. Éppen háromszemélyes családi nagytanács volt, kizáróan női szereplőkkel. Győző állítólag sétálni ment a gyerekekkel. De erős a gyanúm, hogy meg sem hívták a tárgyalásra. Nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy Pirinek föltétlenül el kell válnia az urától. Piri az asztalra borulva sírt, anyja és nővére meg versenyt botránkoztak, mi ütött leányukba, illetve nővérükbe, hogy most egyszerre várni akar a döntő lépéssel, holott eddig kezesbárányként hagyta magát vezettetni a — szerintük — jobb jövő felé.

Képzelheted, hogy mint vérbeli szociológus, aki tudja, hogy a társadalom minden baja a legkisebb sejtben, a családban kezdődik, rávetettem magamat az ügyre és azóta mint hívatlan prókátor, megjelentem naponta Piri védelmére és a másik két nő szemmel látható bosszúságára. Győző papával nem sikerült találkoznom egészen tegnapig.

Ez a tegnapi találkozás azonban olyan szomorú volt, hogy tekintet nélkül a Te állapotodra, — ami egy ma érkezett levél tanúsága szerint már egyáltalán nem aggasztó — komolyra kell áthangolnom ezt a levelet is.

A házaspárt tegnap együtt, de a kis Öcsi betegágyánál találtam. Röviddel érkezésem előtt ment el az orvos, de a szülőket aggodalmas nyugtalanságban hagyta. Úgy látom, a jó Isten maga vette kezébe ezt a válási ügyet, akkor pedig csak jó vége lehet. Persze, nagy kérdés, hogy milyen áron? Nem tehetek róla, de nekem az az előérzetem, hogy Pirit és győzőt a legnagyobb emberi fájdalom hajtja majd ismét egymás karjába. Én a magam részéről most nem tágítok mellőlük. Hiszen Istenen kívül nincsen egyetlen igazi jóakarójuk sem. Győző azonban már kilépett az eddigi semlegességből és a sarkára állt. Tegnap ugyanis még ottlétem ideje alatt jelentkezett Piri két rossz szelleme. Győző már csöngetésükre kirohant az előszobába és mint egy új Szent Mihály arkangyal kiáltotta oda nekik: „Ki innét!” Hát nem egészen ezekkel a szavakkal mondta, csak azt jelentette ki határozott, ellentmondást nem tűrő hangon, hogy Öcsi ragályos beteg, s addig, míg meg nem gyógyul: lélek az ajtón se be, se ki. Az erélyes fellépés hatott: a vendégek sietve távoztak. „De hisz ez nem igaz!” — szólt rá belépéskor a felesége. Győző keményen ránézett és megremegett a hangja, amikor felelt: „Adja Isten, hogy ne legyen igaz!”

Ma reggel telefonon érdeklődtem a kis beteg állapota iránt. A betegség aligha lesz ragályos, de még annál is rosszabb… életveszélyes. A család telefonkérdezősködésére már maga Piri is távolmaradást ajánlott. Úgy látszik, megértette az urát.

Katuskám, ahányszor ezekben a napokban boldog örömmel karodba zárod újszülöttedet, gondolj erre a másik édesanyára, aki halálos aggodalomban virraszt súlyosan beteg kisfia mellett, és mondj egy-egy fohászt érte. Bármilyen fordulat áll be, értesítelek.

Drága kicsikéidet veletek együtt ölelem.

Szerető húgod

Panni.

T á v i r a t

Öcsi meghalt. Pirinek ne írj, még nem bírja el.

Panni.

Édes Katóm!

Mintha egy örökkévalóság múlt volna el utolsó levélváltásunk óta. Pedig még két hónapja sincs. Pannitól bizonyára tudod a történteket: testi-lelki összeroppanásomat és… kibékülésemet Győzővel. Én viszont hálásan köszönöm állandó érdeklődésedet, amit Panni közvetített hozzám. Milyen kincs ez a leány! Ti valójában nem is tudjátok, hogy kicsoda. Született édesanya. Megszégyenített, amikor a napokban megkérdeztem, miért nem akar férjhez menni. Azt felelte: „Amíg olyan gyermekek lesznek, akik mellől hiányzik az igazi édesanya, és olyan otthonok, ahol senki sem őrzi a családi tűzhelyet, addig olyan magános nők is kellenek, akik magukra vállalják helyettük, amit ők elmulasztanak.” Olyan komolyan mondta, hogy riadtan néztem rá; úgy éreztem, mintha egyenesen nekem — vagy legalább nekem is szólna a lecke. A következő pillanatban azonban már csupa derűs vidámság volt ismét az egész leány, mintha csak tréfából tette volna az előbbi súlyos kijelentést. De én már sokkal jobban ismerem, semhogy ne tudnám, mennyi mélység és komolyság rejtőzik a vidámsága mögött. Soha az életben nem felejtem el, hogy kitartott mellettem a legnehezebb napokban. Az uram után neki köszönhetem, hogy átéltem ezt a rettenetes csapást. Most már lassankint kezdenek helyreállni testi és lelki erőim.

Sőt mostanában sokszor úgy érzem, hogy Istennek, a történtek ellenére is, csak hálával tartozom. Mert mit érne, ha kisfiam élne ugyan, de mint egy ide-oda hajigált labda hánykolódnék különvált apja és anyja között? Csak most értem meg azt a rettenetes gyermeksorsot, amit Te egyik leveledben vázoltál nekem.

Öcsi betegségének első estéjén nem voltam otthon. Nem szívesen mentem el hazulról, mert leveled akkor már kezemben volt, s egyre fokozódó fájó, levert hangulat nehezedett reám. Legjobban szerettem volna elmenekülni valahová, ahol zavartalanul egyedül lehetek a gondolataimmal. De anyámék nem hagytak nyugton. Panni látogatásai nem tetszettek nekik. Nem is csodálom, mert nyíltan szembeszállt velük és bámulatos felkészültséggel és határozottsággal védte a házasság felbonthatatlanságát.

Nem; azon az estén igazán nem mulattam.

Amikor hazaérkeztem, Öcsi lázban égő arccal hánykolódott ágyacskájában. Győző ott ült mellette, igazgatta a minduntalan összecsavarodó párnákat, törülgette a verejtékes kis arcot, simogatta a csapzott hajat, hűsítőt adott… szóval megtett mindent, amit csak tehetett. A vizes borogatást az elhivatott orvossal együtt adta rá és várta haza… a mulató édesanyát. Magáról a betegségről az orvos akkor még semmi biztosat nem mondhatott.

Elképzelheted, hogy szakítottam le magamról az estélyi ruhát és hogy vettem át pillanatok alatt az orvos által előírt kezelést. Aztán virrasztásra készen leültem a kis ágy mellé. De Győző sem tágított. Ott ült velem szemben, az ágy másik oldalán. Istenem, micsoda éjszaka volt az!… És utána a többi is! A kis beteg forró kezecskéje hol jobbra, hol balra nyúlt az anyai, apai kéz után. Sokszor megesett, hogy kettőnk keze Öcsi nyugtalan ujjacskái fölött összeért; és ha a kicsike elaludt, fölötte összekapcsolódott és együtt maradt a kezünk, mint ahogy együtt volt akkor, amikor a pap stólája körülfonta.

Nem is próbáltam visszahúzni a magamét. A fejemet sem fordítottam félre, ha a könnyes tekintetünk néha találkozott. És amikor egyszer az aggodalomtól és virrasztástól — no meg a már előzőleg megindult lelki gyötrődéstől — elszédültem s majdnem összeestem, Győző karjában vitt át a szomszéd szobába és fektetett le egy kis pihenésre.

Panni mindennap eljött. Kezébe vette a háztatást, s rendelkezett nemcsak a cseléddel, hanem Gittával, sőt velünk is. Hogy ért ez a leány mindenhez! Azt mondja, nem végzett ő semmiféle háztartási és pedagógiai tanfolyamot, cska úgy csinál mindent, ahogy azt otthon az édesanyjától látta. De a külső munkák között, illetve mögött tulajdonképpen a mi szétzüllött családi életünk összefoltozásán, helyreállításán dolgozott. Egyszerűen kikapcsolta a válás tervét és úgy bánt velünk, mint akik természetszerűen összetartozunk. A jó Isten után neki meg a mi drága kis halottunknak köszönhetjük, hogy Győző meg én most csakugyan ismét, elválaszthatatlanul összetartozunk!

Valami egészen szokatlant és csodálatosat művelt Panni, Öcsi halálával kapcsolatban is. Az utolsó napok egyikén, amikor a kicsike életben maradásához már alig volt remény, kijelentette, hogy most megy és elhív egy ismerős szerzetest (alighanem a saját lelkiatyja volt), de e felől nem mertem megkérdezni azóta sem), hogy oldozza fel kis betegünket és adja fel neki az utolsó kenet szentségét.

Urammal együtt elámultunk. Ilyet még sohasem hallottunk. Egy négyesztendős, ártatlan gyermeket feloldozni? Minek? Hiszen annak még nem lehet bűne! De hiába, Pannival nem lehetett ellenkezni. A páter megjött. Először velünk beszélt és kért, vezessük be a kisfiúhoz, utána pedig, ha már összebarátkoztak kissé, hagyják egyedül vele. Ő majd mesél neki a Jézuskáról, a Szűzanyáról és a mennyországról, végül pedig a saját kis gyermeklelkéről. Megkérdezi tőle, hogy nem szeretne-e fölmenni abba a gyönyörű mennyországba, ahol sok-sok olyan kisfiú van, mint ő? Bizonyos, hogy kívánkozik majd oda. Igen ám, de oda csak olyan gyerekek mehetnek, akik sohasem bántották meg a jó Istent, vagy ha mégis megbántották, bocsánatot kérnek Tőle és megígérik, hogy többé nem akarják megbántani. Aztán tart vele egy kis lelkiismeretvizsgálatot az engedetlenségről, makacskodásról, hazugságról és a többi legáltalánosabb gyermekhibákról. Mert — amint mondta — azokat bizony már a kisgyermekek is tudatosan, sokszor egyenesen szándékosan követik el, így hát — ha gyermekmértékkel is — mégiscsak felelősek értük. Mikor aztán majd bocsánatot kér mindezért a jó Istentől, Az megbocsát neki és újra nagyon-nagyon szereti az Ő kisfiacskáját.

— És az utolsó kenet? — kérdeztem most már reménykedve. — Nem lehetséges, hogy meg is gyógyul utána?

— Dehogynem lehetséges — felelte a páter. — Nem egyszer megtörtént már. De ha a jó Isten mégis inkább föl akarná vinni ezt a drága kis lelket a mennyországba, bele kell nyugodni abba is. Isten mindig tudja, mit miért tesz. Mi csak az örökkévalóságban tudjuk majd meg, milyen nagy jót cselekedett velünk sokszor éppen akkor, amikor mi azt hittük, hogy kegyetlenül lesújtott reánk!

Úgy történt minden, ahogy a páter előre mondta. És a kis betegünk aztán csodálatosan megnyugodott. Sokkal csöndesebben viselte szenvedését és egyre csak azt kérte, meséljünk neki még többet a Jézuskáról, az angyalokról és a mennyországról. Én — sajnos — nemigen tudtam mesélni. Hiszen pattanásig feszültek az idegeim. Győző valamivel többre volt képes. De a legtöbbet mégiscsak Panni tette. Öcsi repeső örömmel várta mindig. Sőt Gittánk is leült melléje s tágra nyílt szemmel, érdeklődve hallgatta. Szegényke eddig úgyis alig hallott ilyesmiről.

Ki tudja, nem ennek a kisgyermek-gyónásnak és a szent kenet szentségének köszönhetjük-e, hogy édes kicsi fiunk, az előző fájdalmas nyugtalankodás után, olyan könnyen, szinte boldogan suhant át az örökkévalóságba! Ajkán még halála után is megmaradt a mosoly. Ha meggyógyult volna, nemsokára talán Gittával együtt járulhatott volna az első szentáldozáshoz!

Igazad volt, Katókám, mind ebben, mint sok másban is. Most már én is belátom, hogy a gyermeklélek sokkal közelebb van a jó Istenhez, mint azt mi felnőttek gondoljuk. De mi ezt általában olyan nehezen hisszük el, s a helyett, hogy kézenfognánk és odavezetnénk őket Hozzá, inkább visszatartjuk…

És most? Most, Katóm, az újból tékozló leánnyá vált Pirit temetem. Néhány hete, amióta egészségem javul, gyakran elbeszélgetünk az urammal mindenről. Azelőtt érinteni sem mertük a történteket. Már-már azt hittem, örökre megmarad köztünk ez a betemetett mélység, amelyre lépni nem merünk. Hála Istennek, nem maradt meg. Ma sem tudom, és talán nem is tudom meg soha, igazán megcsalt-e az uram, vagy csal lélekben fordult el tőlem? Hinni akarom, amit állít, hogy ő semmivel sem ment messzebb a flörtben, mint én. Védekezéséből kiérzem a vádat, de el kell fogadnom, mert különben joggal visszafordíthatja a kérdést… ellenem.

A tűzhelyünket földrengés rázta meg. Egy kicsi életet maga alá temetett. És nekünk most új életet kell kezdenünk a romok felett. Győző vigasztal, hogy — ha eltávozott kisfiunkat pótolni nem is lehet — nyomában fakadhatnak még nálunk új életek. És ezt az áldást nem utasítja el többé egyikünk sem.

Pedig az élet nehéz lesz ezután. Túlságosan költekező életünket Győző fizetése csakugyan nem bírta el. Sok az adósságunk. Ismét ott kezdem, illetve folytatom, ahol — meggondolatlanul — abbahagytam. Dolgozni akarok és takarékoskodni, hogy lassankint felszabaduljon a jövedelmünk. Igényeimet leszerelem és alkalmazkodom. Istenem, milyen készséges szívvel vállaltam egyszer mind a két lemondást a jövő reményében, amit… elrontottam. Győző nem kívánja tőlem, de a lelkiismeretem annál hangosabban kényszerít rá.

Különben is nagyon-nagyon szégyellem eddigi üres életemet. Sőt szégyenkezem azok helyett is (anyám, Irén), akik a könnyelmű mulatozásban boldogságukat lelik, mikor pedig körülöttük annyian szűkölködnek és — önhibájukon kívül — boldogtalanok.

A napokban Győző új eszmével lepett meg. Be akar menni a Manrézába lelkigyakorlatra. Nem tudom, honnét szedte ezt a gondolatot. De örülök neki. Nem lehetetlen, hogy példáját követem én is. Magam is érzem, hogy életújulás nem lehetséges lélekújítás nélkül.

Hát most őszintén beszámoltam mindenről. Szeretném, ha ez a hosszú vallomás, a maga súlyos tanulságaival elfeledtetné Veled a múltból mindazt, amire szeretnék sűrű fátyolt borítani, s újra közelebb juttatná Hozzád

sokat szenvedett, szerető

Piroskádat.

Nyomtatható változat