Nihil obstat. Dr. Julius Czapik, censor dioecesanus. Nr. 1523/1939.
Imprimatur. Strigonii, die 6. Martil 1939. Dr. Joannes Drahos, vicarius generalis.
900 évvel ezelőtt válaszúton állott a magyarság.
Az ezredik esztendő táján kétségek közt vívódtak a magyarság legjobbjai. Látták, hogy a régi, harcos-portyázó életmódnak végképpen befellegzett. Tapasztalták, hogy a környező keresztény népek leszámolásra készülnek. Érezték, hogy a törzsekre szakadozott, egymás közt is torzsalkodó magyarság a rövidebbet húzza ebben az élet-halálharcban.
Új életet kell kezdeni! De milyen legyen ez az új élet? És hogyan teremtsék meg az új élet kivívásához szükséges magyar egységet? Ezek voltak a kínzó kérdések, amelyekre a legjobbak sem tudtak kielégítő választ adni.
Új világot akarunk mi is.
Új világot, új életet, gyökeres átalakulást akar ma is minden becsületes magyar. Nem maradhatnak a dolgok úgy, ahogyan most vannak. A népek öldöklő versenyében mostani viszonyainkkal, hitbeli lanyhaságunkkal, szociális és gazdasági hátramaradottságunkkal, szétforgácsolt erőinkkel képtelenek leszünk megállni a helyünket.
Új világnak kell jönnie. Új világnak, amelyben becsületesebb az egyén, tisztább a család, egységesebb a nemzeti társadalom. Új világnak, amelyben értéke van a munkának, kenyere a munkásnak, tekintélye a vezetőnek, szabadsága az Egyháznak, hatalma az Államnak.
De mi nemcsak egyszerűen új világot; hanem jobb világot is akarunk a régi helyébe.
A nagy kérdőjelek előttünk is feltornyosulnak: hogyan teremtsük meg ezt az új világot, hogy az necsak új, hanem a réginél jobb világ is legyen.
A magunk és a nemzet jövőjéről, gyermekeink és unokáink sorsáról van szó, azért nagyon meg kell néznünk az utat, amelyen elindulunk; erősen meg kell rostálnunk a jelszavakat, amelyeket hallunk és alaposan a füle mögé kell nézni a vezéreknek, akik egyre sűrűbben kínálgatják magukat.
Nem engedhetjük magunkat félrevezetni szépen hangzó, de belül üres jelszavaktól és önérdeket hajszoló akarnokoktól.
Országépítő Szent István.
Egyik kiváló történetírónknál olvassuk a következőket: «A népek és nemzetek sorsának alakulása szempontjából nem lehet közömbös, hogy válságos időkben kik állanak élükre, kiknek kezébe kerül a hatalom? A magyar nemzetnek nagy szerencséje volt, hogy történeti életének sok nehéz korszakát élte át az eszmék és irányzatok útvesztőjében biztosan eligazodó államférfiak, a közösség érdekeit ösztönösen felismerő uralkodó-egyéniségek alatt. Közülük a legnagyobbal a történeti magyar sors döntő fordulatának válságos órájában találkozott.
Ez a hős Szent István, a magyarok hívő fejedelme, ország építője és törvények szerzője, bűnösök ostora és szegények védője, hatalmaskodóknak megfékezője és az üldözötteknek istápolója, keresztény kegyesség buzgó gyakorlója és a fejedelmi akarat erélyes végrehajtója, Krisztus Egyházának alázatos híve s a maga népének parancsoló ura, a nemzet egységének a megteremtője s a pártoskodóknak kiközösítője, a keresztény állam megalapítója, ellenségeinek megsemmisítője, béke hirdetője s megvalósítója s honvédő harcok diadalmas hőse.
900 esztendő leforgása alatt sok nagy alakja volt a magyar történelemnek, de Szent Istvánnál nagyobb egy sem akadt. A legnagyobbak is, mint Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István és a többiek úgy néztek fel Szent Istvánra, mint minden korok minden magyar vezetőjének legjobb példaképére.
Jó vezető csak egész ember lehet.
Szent István sikereinek titka abban rejlik, hogy egész ember, egész férfi, hibátlan jellem, egyszóval: szent volt. A magyar történelem nagyjai elsősorban ezt az egész emberséget iparkodtak megtanulni tőle. És ezt kell megtanulni tőle a mai nehéz, válságos, átalakulás előtt álló magyar élet vezetőinek is. Aki másokat vezetni akar, legyen az illető miniszter, képviselő, alispán, jegyző, községi bíró, pap, tanító, mérnök, tisztviselő, vagy egy kicsi egyesület elnöke, annak elsősorban a saját egyéni életében kell olyan makulátlannak lennie, hogy azzal a vezetésére bízottaknak példát mutasson.
Minél nehezebb az idő, minél bizonytalanabb az út, annál fontosabb a vezető megbízhatósága.
Csak olyanok után induljunk a társadalmi, politikai és gazdasági mozgalmakban egyformán, akiknek egyéni, családi és nyilvános élete mocsoktalan, akik már megmutatták rátermettségüket és akiknek becsületes szándékáról bizonyosságot szereztünk.
De ezekre aztán hallgassunk igazán, ezeket kövessük okoskodás nélkül, ezeket segítsük jóakarattal önzetlen terveik megvalósításában. Ne engedjük, hogy ezeket a mi derék egyházi vagy világi katolikus vezetőinket a rosszindulatú ellenfelek elgáncsolhassák, vagy a rágalmak szavával bepiszkíthassák.
Minél egységesebben és minél többen állunk katolikus, magyar vezetőink mögött, annál nagyobb eredményeket tudnak elérni nem a maguk, hanem a mi javunkra, a katolikus magyar nép testi és lelki, anyagi és erkölcsi hasznára.
Szent István gyökeresen átalakította a magyarság életét.
Szent István előtt a magyar nép élete ugyanolyan volt, mint általában a harcos, nomád népek életmódja. Állandó lakóhelyük nem volt, sátor-táborokban laktak az egyes nemzetségek. Halásztak a halban gazdag Dunában, Tiszában, Marosban; vadásztak a hegyek rengetegeiben, nyájaikat legeltették a kövér alföldi legelőkön. Harci kedvük fellángoltával pedig, vagy ellenség jöttének hírére lóra kaptak, hogy végigportyázzak a Balkánt egészen Konstantinápolyig, a görög császárok kincses fővárosáig; vagy Nyugat felé vágtattak, hogy félelmetes hírükkel rémületbe ejtsék a keresztény Nyugatnak messze országait is. A magyarság törzsekre oszlott anélkül, hogy ezeket az önálló és saját szokásaik szerint élő törzseket valami fölöttük álló hatalom szoros egységbe fogta volna. Árpád utódai elsők voltak ugyan a vezérek tanácsában, ez az elsőség azonban inkább névleges főség volt, mint tényleges hatalom az egész nemzet fölött.
Ennek a szétesettségnek veszedelme akkor kezdett megmutatkozni, amikor a magyarok portyázásaitól szabadulni akaró német fejedelmek elhatározták, hogy az országaik nyugalmát háborgató magyarságot kiűzik a Kárpátok medencéjéből.
Szent István látta, hogy a magyarság csak két lehetőség között választhat. Vagy: beleilleszkedik az új viszonyok közé, vagy pedig elpusztul. És ő az elsőt választotta nemcsak azért, mert szerette hazáját és a magyarságát, hanem azért is, mert a lelke mélyéig meg volt győződve arról, hogy az egész nemzetnek csakúgy, mint a magyarság minden egyes tagjának külön-külön egyedül ez az új, keresztény életforma hozhatja meg a testi és a lelki boldogságot.
És hogy Szent Istvánnak ez a meggyőződése mennyire helyes volt, azt nemcsak az elmúlt kilencszáz esztendő története bizonyítja, de igazolja mindnyájunknak, minden hazáját szerető, fajtája sorsáért remegő mai magyarnak hite is, amely szerint ma sem lehet másként kivezetni hazánkat a bajokból, csak gazdasági, társadalmi, politikai és egyéni életünknek az evangélium szellemében való megújítása révén. Aki ezt a megújítást, Krisztus tanításának ezt a megvalósítását az egész vonalon nem akarja, az, akárhogyan hirdeti is a hazafiságot, ellensége, sírásója a boldogabb, nagyobb darab kenyeret, tisztább erkölcsöket, békésebb társadalmat, elégedett családokat ígérő magyar jövendőnek.
Szent István nem ijedt meg a reá váró feladatok nehézségeitől.
Pedig látta előre, hogy nem lesz könnyű dolga. A harcos, portyázni szerető magyarokat letelepíteni, békés földmívelő, iparos munkára szoktatni, a törzseket egységbe fogni, a vezérekkel a királyi hatalmat elismertetni, a pogányságot kiirtani, a kereszténységet elfogadtatni — emberfeletti vállalkozásnak látszott. Szent István mégis belevágott. És amibe belevágott, azt be is fejezte.
Élete végén Magyarország már keresztény volt. Püspökségek, káptalanok, kolostorok, plébániatemplomok álltak a pogány áldozati oltárok helyén és hirdették harangjaik messzecsengő szavával, hogy a harcos, kemény, turáni magyarság Krisztus király zászlai alá állott.
A katolikus hit felvétele nemcsak azt jelentette, hogy a magyarság elhagyta a pogány oltárokat és azontúl a katolikus templomokba sereglett szentmisét és prédikációt hallgatni, hanem ennél sokkalta többet. A kereszténység bevonulása a Duna—Tisza tájaira az egész magyar élet megváltozását hozta magával. A bencés szerzetesek és az országépítő szent király által behívott keresztény iparosok földmívelésre, házépítésre és különféle szükséges mesterségekre tanították meg a magyar népet, a püspöki és káptalani iskolák a művelődés útjaira vezették a magyar ifjúságot; az evangélium szellemében alkotott törvények előmozdították a rabszolgák felszabadulását; biztosították az özvegyeket, árvákat, szegényeket és a gyengéket az erősebbek elnyomása és kizsákmányolása ellen. Az új, keresztény minták után, de a magyar hagyományok figyelembevételével megszerkesztett alkotmány megteremtette a magyar államhatalmat, lerakta a magyar alkotmányos élet alapjait olyan maradandóan, hogy 900 esztendőn keresztül védte, ápolta a nemzet magyarságát.
Ma is előttünk áll a lehetőség, hogy vagy sikerül ebből az országból keresztény országot csinálnunk, vagy pedig elveszünk a népek szörnyű versengésében.
Igaz, hogy a háború után vallási téren igen szép fejlődés mutatkozik. Egymásután épülnek az új templomok, vasárnaponkint még sem képesek befogadni a hívők tömegeit. Ez azonban egymagában nem elegendő.
Addig nem nyugodhatunk, amíg a kereszténység úrrá nem lesz a gazdasági életben, a sajtóban, a tudományok csarnokaiban, a közigazgatásban és a törvényhozás házában is.
Szent István nem riadt vissza a feladat nagyságától és a feltornyosuló akadályoktól. Nem lennénk méltók arra, hogy őt a magunkénak tekintsük és hogy ő a magáénak tekintsen bennünket, ha nem mernénk elszánni magunkat arra, hogy kiűzzük ebből az országból, Szent István országából a pogányságot, akár liberalizmus, akár marxizmus, akár nemzetiszínű újpogányság képében nyilatkozik is meg.
Minden becsületes magyar embernek részt kell vennie Szent István országának építésében.
Ez az országkeresztelő munka persze csak akkor fog sikerrel járni, ha senki sem húzza ki magát alóla, hanem mindenki vállalja a ráeső részt. Akinek előkelő állása, nagy vagyona, vagy magas képzettsége van, annak a feladata és a felelőssége is nagyobb. De nincsen olyan kisember, akinek a közreműködésére nem lenne szükség, akinek segítségét nélkülözni lehetne.
A legszegényebb napszámos, a legkisebb cseléd is segíthet, kell is segítenie abban, hogy ez az ország egészen és tökéletesen keresztény és magyar ország legyen.
Ki-ki vessen számot a lelkiismeretével! Először nézze meg, hogy az élete igazán katolikus élet-e? Azután vizsgálja meg, hogy elkövet-e minden tőle telhetőt, hogy a katolikus igazságok érvényesülését elősegítse abban a körben, amelyben mozog, azok között, akik a keze alatt vannak, vagy akikkel együtt dolgozik, együtt szórakozik? A pap elég buzgón és lelkesen hirdeti-e az evangéliumot; a tanár és a tanító Krisztus szellemében tanít-e; a hívatalnok keresztény lelkülettel intézi-e az ügyeket; a munkaadó szem előtt tartja-e az igazságosság és szeretet parancsait; a birtokos és bankár gondol-e arra, hogy a tulajdonnak a jogok mellett súlyos kötelességei is vannak; a munkás nem feledkezik-e meg arról, hogy csak szorgalmas munkáért szabad tisztességes bért követelni; a községházán a képviselőtestületi tagok, a törvényhatóságokban a bizottsági tagok, az országgyűlésen a képviselők figyelnek-e arra, hogy minden intézkedés, minden törvény Szent István szellemében hozassék?
Ha igen, akkor egészen bizonyos, hogy mi is legyőzünk minden akadályt, akkor ez az ország újra keresztény országi Szent István országa lesz nemcsak névleg, hanem a valóságban is.
Szent István erős, központi államhatalmat épített ki.
A törzsekre szakadozott magyarság képtelen lett volna megvédem magát a környező népek támadása ellen, képtelen lett volna az országot felvirágoztatni, azért Szent Istvánnak egyik legfőbb törekvése volt, hogy erős, egységes, központi államhatalmat szervezzen meg. Nem azért tette ezt, hogy neki nagy hatalma legyen, hanem azért, hogy ezt a hatalmat az ország és a nép javára használja fel.
Voltak, akik nem tudták, vagy talán nem is akarták megérteni a szent király szándékát. Féltették a hatalmukat. Persze ezt nem merték így kimondani, azért önző érdekeiket a szabadság védelmének és az ősi szokások fenntartásának leplébe burkolták. Fegyveres lázadással próbálták Szent István új reformjait megakadályozni. Szent Istvánban azonban emberükre akadtak. Hamar megtanulták, hogy Szent István akkor, amikor az ország sorsáról és a nép érdekeiről van szó, tud irgalmatlanul kemény és szigorú is lenni.
Európa egén sötét fellegek tornyosulnak. A nemzetek borzasztó iramban fegyverkeznek. Hol itt, hol ott üti fel fejét a háború réme. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Állandóan készen kell állnunk, ha nem akarjuk, hogy váratlan események meglepjenek bennünket. Oktalanság lenne széjjelszakadozottan, meddő vitatkozásokban, egymás elleni acsarkodásokban szétforgácsolni erőinket.
Az országot minden várható veszedelemre felkészíteni, a trianoni rabbilincsek további széttörését siettetni csak erős, központi államhatalom képes. Pusztuljon a liberális állam, amely szabadjára engedte az egyéni önzést, amely ebek harmincadjára juttatta, az idegen zsidószellem prédájául dobta oda a kereszténység és a magyarság legszentebb értékeit.
Jöjjön az erős államhatalom! Ragadja meg az ország gyeplőit. Szüntessen meg minden illetéktelen, önző befolyást a nemzet sorsának irányításában. Sújtson le büntető öklével azokra, akik vetkeznek a nemzet erkölcsi vagy anyagi érdekei ellen. Vegye kézbe a gazdasági élet irányítását, hogy egyéni és osztályérdekek helyett a közérdek légyen az úr!
Nincsen olyan keresztény magyar ember, aki nem szavazna meg örömmel a kormányzat számára olyan felhatalmazásokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a rendkívül súlyos és felelősségteljes időben a kívánt erkölcsi és anyagi erőket előteremthesse az ország védelmére és a magyarság jogos vágyainak elérésére.
Az erős központi államhatalom nem érinti az egyén és a szülők jogait.
A liberális államfelfogás annyira lealacsonyította az államot, hogy szinte csak a rendőr szerepére kárhoztatta. Mintha csak azt mondta volna, hogy az állam vigyázzon a közbiztonságra, egyébként azonban hagyja az állampolgárokat úgy élni, úgy gondolkozni, dolgozni, kereskedni, ahogyan nekik jólesik. Minél kevesebbet avatkozik bele az állam a dolgok folyásába, annál jobb.
Ezzel a liberális felfogással ellentétben mostanában néhány helyen már megvalósították, nálunk pedig egyesek szeretnék megvalósítani a homlokegyenest ellenkező, «totális»-nak nevezett államberendezkedést. Ez a felfogás viszont azt tanítja, hogy az államnak joga és kötelessége az életet minden megnyilatkozásában irányítása alá vonni. Az államhatalom a törvényhozáson, közigazgatáson, bíráskodáson és a gazdasági élet dirigálásán túl nemcsak az ifjúság nevelését sajátítja ki magának, hanem belenyúl a szülő és az egyének legszentebb jogaiba is és büntetés terhe alatt előírja, mit szabad és mit nem szabad írni, tanítani, beszélni, bírálni; sőt még azt is megparancsolja, kit kell dicsőíteni és kit kell gyalázni.
Van olyan «totális» államberendezkedés is, és itt a bolsevizmusra gondolunk, amely még a templombamenést, az imádkozást, vagy a gyermekeknek Isten nevére való megtanítását is bünteti.
Meg szerencse, hogy a «totális» államberendezkedést Oroszországon kívül a maga teljességében sehol sem valósították meg. Sőt pl. Olaszországban a fascizmus gondosan vigyáz arra, hogy az egyén, a család és az Egyház istenadta jogain csorba ne essék. Szabadságszerető, istenfélő, gyermekeik sorsáért aggódó magyarok előtt fölösleges hangoztatni, hogy Szent István erős, központi államhatalma semmiféle rokonságba sem hozható a pogány szellemű «totális» államberendezkedéssel. Szent István állama erős keresztény állam volt. És ezt az erős keresztény államot kell kiépíteni ma is.
Mondani is felesleges, hogy az egyén, a szülők és az Egyház jogainak megsértése nemcsak, hogy nem erősíti, hanem inkább meggyöngíti az állam hatalmát és cselekvőképességét.
Rabszolgalelkű egyének, megbolygatott békéjű családok és gúzsbakötött Egyház nem hasznot, sokkal inkább tehertételt jelentenek a nemzet számára.
Szent István hathatósan támogatta az Egyház munkáját.
Szent István Szent Gellért püspök tanítása nyomán már kora ifjúságában meggyőződött a katolikus vallás igazságáról. Ettől az időtől kezdve teljesen az evangélium parancsai szerint rendezte be a saját életét és életcéljává tette, hogy népével is megismerteti és megszeretteti Krisztust.
Saját vagyonából birtokokat adományozott a püspökségek és kolostorok alapítására, gondoskodott a felállítandó plébániák anyagi fedezetéről, törvényeket hozott a kereszténység védelmére, és ahol csak tudta, segítette az Egyházat, hogy hitterjesztő tevékenységét minél zavartalanabbul folytathassa. Az Egyház bőségesen meghálálta Szent István segítségét és apostoli buzgóságát. A katolikus papság a szorosan vett hithirdetésen túl készségesen állott Szent István rendelkezésére az ország kormányzati teendőinek ellátásában, iskolák alapításában, vezetésében és a magyar nép gazdasági átnevelésének megszervezésében is. Amit az első hithirdetők kezdtek, azt az utódok folytatták.
Kilencszáz esztendő története bizonyítja, hogy a magyarság kimondhatatlanul sokat köszönhet a katolikus Egyháznak, össze is forrtak a századok közös örömeiben és közös szenvedéseiben annyira, hogy a magyarságot és a katolicizmust egymástól elválasztani nem lehet.
Szent István után a magyar történelemnek többi nagy alakjai is: Szent László, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Apponyi Albert, Prohászka Ottokár és a többiek jó magyarok és jó katolikusok voltak egy személyben. A magyar nép zömét pedig még a legválságosabb időben sem lehetett eltántorítani az Anyaszentegyháztól.
Aki tehát a magyar hazafiságot és a katolikus valláshoz való ragaszkodást szembeállítja egymással, az vagy rosszindulatú, vagy tudatlan.
A valóság az, hogy a rossz katolikussal szemben jogos a gyanú, hogy hazafias kötelességeit se veszi komolyan. Míg fordítva, egészen bizonyos, hogy aki jó katolikus, az jó hazafi is.
Minél szabadabban dolgozhat az Egyház, annál többet használhat a nemzetnek.
Ami igazság volt Szent István korában, az igazság ma is. Abból, hogy az Egyház hirdeti az evangéliumot, terjeszti a keresztény erkölcsi érzületet, neveli az ifjúságot, ápolja a betegeket, gondozza a szegényeket, harcol egy igazságosabb társadalmi és gazdasági rendért, egyaránt haszna van az egyénnek, a családnak, a társadalomnak és az egész nemzetnek. Ezt a munkát az Egyház helyett senki elvégezni nem tudná.
Ebből természetszerűleg következik, hogy az államnak elsőrendű kötelessége törődni azzal, hogy az Egyház nemzetépítő munkáját minél zavartalanabbik végezhesse.
A magyar nép érettségét mutatja, hogy megvetéssel fordul el azoktól a kótyagosfejű agitátoroktól, akik magukat keresztényeknek és magyaroknak mondják ugyan, de közben, akárcsak a régi liberális zsidó újságok vagy a szociáldemokrata vörös elvtársak, arról beszélnek, hogy az Egyház kezéből ki kell venni az iskolákat, a papságot pedig vissza kell szorítani a templomba.
A magyar nép még élénken emlékszik arra a húsz év előtti keserves negyedévre, amikor kidobták a katolikus szellemet az iskolákból és fegyverrel kényszerítették némaságra a papságot. Emlékszik arra az időre és éppen azért, mert nem akarja annak a világnak más szín alatt való megismétlődését, törhetetlenül ragaszkodik katolikus iskoláihoz, valamint lelkivezetőinek szabad igehirdetéséhez és az ő érdekében megnyilatkozó közéleti szerepléséhez.
A magyar nép gondolkozó nép. Egyszerűen nem érti meg, hogy ha Szent István király és utána 900 esztendőn keresztül a többiek is jónak tartották a katolikus papokat arra, hogy tőlük az ország ügyes-bajos dolgaiban tanácsot kérjenek, akkor miért éppen most kellene megvonni tőlük a közéleti szereplés jogát, amikor minden gyári munkásnak és cselédnek is megadják ezt a jogot. Vagy talán azt hiszik az agitátorok, hogy a magyar nép nem lát át a szitán? Azt hiszik, a katolikus magyar nép nem vette észre, hogy egyesek azért szeretnék kiszorítani a közéletből a papságot, hogy községházán, megyeházán, egyesületekben, szövetkezetekben és más helyeken kisebb legyen az ellenőrzés és könnyebben lehessen érvényesíteni önző egyéni szándékokat a nép érdekeinek rovására?
Rosszul számítanak és átlátszó terveik palástolására hiába hivatkoznak ájtatos szemforgatással a kereszténység, sőt a papi méltóság védelmére. A magyar nép — ismételjük — nem fogja tűrni, hogy a katolicizmust kiszorítsák az iskolákból és a közéletből, hogy korlátok közé szorítsák az evangélium hirdetését. Éppen ellenkezőleg arra törekszik és nem is nyugszik, míg el nem éri, hogy Krisztus igazsága a templomokból és az iskolákból kilépve széjjelsugározzák az egész életbe, átjárja annak minden megnyilatkozását.
A magyar függetlenség megőrzése szentistváni parancs.
Magyarország a szabadságharcok és a szabadsághősök országa. A magyar nép a szabadság népe. Ez a nép el tudja viselni a nélkülözést és a megpróbáltatásokat, de nem tudja elviselni a szolgaságot.
A szabadság szeretetét szentistváni hagyományként őrzi a magyarság. Szent István nem volt hajlandó elfogadni se a görög, se a német császár fennhatóságát. Amikor pedig fegyveres erővel próbálták az országot idegen uraság elismerésére bírni, hamarosan véres fejjel húzódtak vissza a veszélyeztetett függetlenség védelmében hadba szálló magyarság elől.
Szilveszter pápa mint önálló, a többivel teljesen egyenrangú nemzetet vette be Magyarországot a keresztény népek közösségébe. Az ország függetlenségének és Szent István érdemeinek elismeréséül koronát küldött neki. Ez a Szent Korona 900 esztendőn keresztül jelképe és biztosítéka volt, a következő századokban jelképe és biztosítéka lesz a magyar nép függetlenségének és a szentistváni magyar birodalom szétszakíthatatlan egységének.
A katolikus Egyház, múltjához hűen, ma is azt óhajtja, tőle telhetőleg elő is mozdítja, hogy Magyarország a jövőben is független, szabad ország legyen, mert csak így teljesítheti azt az istenadta hivatását, amelyet itt a Kárpátok medencéjében, Kelet és Nyugat határán mint a keresztény kultúra védőjének be kell töltenie. Bizonyos is, hogy ezt a függetlenséget és szabadságot senki elvenni nem tudja tőlünk, ha a következő időkben olyan féltékenyen őrizzük, mint ahogy azt elődeink tették.
Csak az a fontos, hogy minden pillanatban minden magyar ember készen álljon vérét is ontani ezért a magyar függetlenségért. Csak ne tűrjük egy pillanatra se, hogy idegenek dirigáljanak a portánkon.
Kétségtelen, hogy vannak súlyos belső problémáink, amelyek sürgős megoldásra várnak. Ezeknek a megoldásához azonban nincsen szükségünk idegenek tanácsára vagy beavatkozására. A magunk problémáit magunk akarjuk megoldani és vagyunk annyira értelmesek és erősek, hogy Isten segítségével meg is fogjuk oldani.
Csak keresztények és csak keresztény szellemben irányíthassák a magyar életet.
Szent István szigorú rendelkezései folytán a pogányok teljesen kiszorultak a vezetésből. Aki ragaszkodott a pogány hithez, az semmiféle hivatalt nem kaphatott. A szent király jól tudta, hogy ha a népet kereszténnyé akarja tenni, ha az ország vezetőségében a keresztény irányelveket akarja érvényre juttatni, akkor elsősorban a kisebb-nagyobb vezetőknek, az országos és helyi vezetőknek kell keresztényeknek, mégpedig jó keresztényeknek lenniök.
Ez a 900 év előtti probléma a mi napjainkban is időszerű. Időszerű abban az értelemben, hogy az ország gazdasági, társadalmi és szellemi életében a keresztények legyenek a hangadók. De időszerű ezen túlmenően úgyis, hogy ezek a hangadók ne csak magyar fajúak és anyakönyvezett keresztények, hanem magyarok és keresztények legyenek az életükkel és az intézkedéseikkel is.
Azért olyan nagyon időszerű mostanában ez a kérdés, mert az elmúlt évtizedek alatt a magyarság fölött úrrá lett a zsidóság és a zsidószellem.
A szavaknál hangosabban beszélnek a számok. Világviszonylatban Lengyelország, Litvánia és Románia után Magyarországon a legnagyobb a zsidók százalékaránya. Amíg nálunk minden 18 lakosra jut egy zsidó, addig Angliában 160 lakosra, Hollandiában 80-ra, Olaszországban 120-ra, Franciaországban 210-re jut egy-egy zsidó. Jugoszláviában, Olaszországban, Görögországban és Bulgáriában együttvéve is alig van annyi zsidó, mint magában a magyar fővárosban, amelynek egymillió és néhányezer lakosából 218.000 a zsidó.
A magyar, iparnak és kereskedelemnek, bankoknak nagy része, sőt már a földnek is tekintélyes hányada, zsidókézben van. A három és félmilliárdos nemzeti jövedelemből csaknem egy milliárd a zsidóság kezébe folyik.
A szellemi élet irányítása, az újságok, a filmgyártás, a színházak, a könyvkiadás megdöbbentően magas százalékban jutott a zsidók birtokába.
A keresztény és nemzeti kultúrát és erkölcsöket aláásó eszmeáramlatok és mozgalmak: a liberalizmus, a marxizmus, a bolsevizmus a zsidóság támogatásával, sőt vezérkedésével futottak szóhoz és végezték el romboló munkájukat. A zsidóságnak ez az elmélyítő térhódítása 71 esztendő alatt következett be. Megindult 1867-ben, amikor az országgyűlés megszavazta a zsidók egyenjogúsítását kimondó törvényt. És most, 71 esztendő után olyan törvények hozására van szükség, amelyek megszüntetik a zsidóknak a keresztény magyarság fölött gyakorolt gazdasági és szellemi uralmát
A középkorban, az árpád-házi királyok alatt és később is, míg az Egyház tanácsát követték, szigorú rendelkezések korlátozták a zsidóság terjeszkedését. Zsidó keresztény szolgát nem tarthatott, pénzváltó, kamaraispán, sókamarás és vámszedő nem lehetett, nemességet nem nyerhetett. Az 1526. székesfehérvári országgyűlés a zsidók rögtöni kiűzését rendelte el. Amilyen mértékben elfordult a magyar állam kormányzata az Egyháztól, olyan mértékben tágította a zsidóság bevándorlási és terjeszkedési lehetőségét. A háború előtti években már odáig jutottunk, hogy a magyar úri osztály valósággal kérkedett a zsidó barátságával, az ipari munkásság zsidó vezetőket követett, falvaink pedig, gazdaságilag jutottak teljesen a zsidóság körmei közé.
Ebben az időben városon és falun, szóban, írásban és a szövetkezetekben szinte kizárólag csak a katolikus papság, valamint a katolikus mozgalmak harcoltak, a zsidóság uralma ellen.
Hogy végre valahára felébredt a keresztény magyar közvélemény, hogy a kormányzat erélyes rendszabályokat készít a zsidóság anyagi és szellemi uralma ellen, az elsősorban a katolikus mozgalmaknak és a katolikus papságnak, Molnár Jánosoknak, Prohászka Ottokároknak és a névtelen ezreknek, meg a hozzájuk csatlakozó bátor katolikus híveknek köszönhető, akiket elneveztek «hecc-káplán»-oknak, sötét «klerikális»-oknak, de ők mentek előre megalkuvás nélkül a zsidók és a zsidók pártján lévő keresztények állandó pergőtüzében egészen addig, míg fel nem ébredt a magyar társadalom.
A katolikus papság és a nehéz időkben is helyüket megálló katolikus hívek nem várnak elismerést most sem, amint máskor is önzetlenül teljesítik kötelességeiket. Azt azonban joggal megkövetelhetik, hogy a zsidókérdéssel kapcsolatban ne rágalmakkal, hanem kalaplevéve emlékezzenek meg róla, különösen azok az újdonsült antiszemiták, akik néhány évvel ezelőtt még zsidó újságot olvastak, zsidó színházakban szórakoztak és zsidó üzletekben vásároltak.
Ne feledjék el, hogy aki sárt dob az érdemes harcosokra, az nem őket, hanem önmagát piszkítja be. A nemes verseny nem azt jelenti, hogy letagadom mások munkáját, hanem azt, hogy saját munkámmal iparkodom őket utolérni.
Zsidószellem helyébe keresztény szellemet.
Nyíltan megmondjuk, hogy mi nem elégedhetünk meg azzal, hogy a zsidók helyébe keresztények kerülnek. Mi nemcsak személycserét, hanem azzal együtt szellemcserét is követelünk. Végtelenül szomorú lenne, ha a vezetőállásokba a zsidók helyére beülnének a keresztények, azután ugyanott folytatnák, ahol a zsidók elhagyták.
A személycserének csak akkor van értelme, ha a keresztény személlyel keresztény szellem is vonul be a sajtóba, a színházakba, a mozikba, a könyvkiadásba, a kereskedelembe, a bankigazgatói, gyárigazgatói stb. irodákba.
Kiváltképpen a szabadpályákra bevonuló keresztény ifjúság törekedjék arra, hogy a keresztény erkölcs, az igazságosság és szeretet uralmát ezeken a pályákon is visszaszerezze.
Persze ehhez szükséges, hogy ez az ifjúság ne csak azzal kérkedjék, hogy ő keresztény, mert nem zsidó, hanem keresztény meggyőződéssel, keresztény erkölcsökkel és keresztény lelkiismeretességgel álljon bele ebbe az új munkakörbe.
Nem lehet keresztény Magyarországról beszélni a gazdasági és társadalmi rend megújítása nélkül.
Megható az a gyengédség, amivel Szent István, ez a keménykezű hadvezér és kormányzó, a szegényekkel, özvegyekkel és árvákkal szemben viseltetett. Személyesen hallgatta meg panaszaikat, saját kezűleg osztotta ki ételüket és ápolta őket. Még a hálátlanságukért sem neheztelt meg.
A felebaráti szeretetnek egyedüli gyakorlásával mai nyelven szólva: a «karitász»-szal azonban nem elégedett meg. Szociális téren is levonta a kereszténység fölvételének következményeit. Törvényeivel és intézkedéseivel megnyitotta az utat, hogy a keresztény tanok gazdasági és társadalmi téren is átformálhassák az ország arculatát.
Lehetetlen észre nem venni, hogy a háború után, különösen városon, szépen fejlődésnek indult a vallásos élet. Ennek a hitéleti fellendülésnek azonban szociális téren, a felebaráti szeretet területén kevés nyoma látszik. Pedig ez a kettő szorosan összetartozik.
Amíg a szenvedőben, elesettben, nyomorgóban, a munkanélküli apában, a kétségbeesett anyában, az éhező, vézna gyermekekben nem látjuk magát Krisztust; amíg nem hajlik a szívünk áldozatos, segítő könyörületre a szegények iránt, addig nem mondhatjuk magunkat jó katolikusoknak.
A szociális megújulásnak egyik legfontosabb eszköze a szociális érzületű ember. Hiába hoznának jobbnál-jobb szociális törvényeket, ha hitvány, kőszívű emberek kezébe kerülne a végrehajtása.
De viszont az is bizonyos, hogy a mostani liberális gazdasági és társadalmi rendszerben még a legszociálisabb érzésű embernek a jó szándékai is meghiúsulnak. Legfeljebb enyhíteni tudja az igazságtalanságokat a maga jóságának olajcsöppjeivel, de azokat megszüntetni képtelen, mert az igazságtalanság magában a rendszerben van, amellyel egy hivatalnok, egy főnök, egy munkaadó, egy birtokos nem szállhat szembe a tulajdonát képező vagy reábízott értékek kockáztatása, valamint a maga és családja tönkretétele nélkül.
Ide országos törvények kellenek, amelyek a gazdasági és társadalmi élet egész területén kiküszöbölik a liberális felfogást és helyébe ültetik az igazságosságot és a szeretetet.
Hosszú esztendők óta keresi az emberiség, hogy a liberalizmus helyett megtalálja a hibákat kijavító, a modern viszonyoknak megfelelő rendező elvet. Mennek balra és mennek jobbra. Egymással homlokegyenest ellenkező rendszereket próbálnak ki. Mi katolikusok abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy orvosságért nem kell a szomszédba menni. XI. Pius pápa két nagy szociális körlevelében, a «Quadragesimo anno»-ban és a «Divini redemptoris»-ban határozottan rámutat a liberalizmus által okozott bajokra és világosan lefekteti azokat az evangéliumi alapelveket, amelyek nyomán felépülhet az igazságosabb és emberibb gazdasági és társadalmi rend.
Ezekből a körlevelekből a törvényhozó megkapja a biztos eligazítást, az életük jobbulását váró milliók pedig örömmel veszik tudomásul, hogy
az Egyház nemcsak a másvilágról beszél, nemcsak kötelességeikre figyelmezteti őket, de látja nehéz sorsukat is és istenadta tekintélyének egész súlyát latba veti, hogy az igazságtalanságok után megszülessék az a keresztény gazdasági és társadalmi rend, amely tekintélyt követel a feljebbvalóknak és becsületes munkát vár a dolgozóktól, de ugyanakkor biztosítja a munkások és alkalmazottak számára a tisztességes bánásmódot, emberi méltóságuk megbecsülését, a családok számára pedig a gyermekek gondtalan felnevelését.
A pápai szociális körlevelek feltűnő szigorúsággal ítélik el az olyan állapotot, amelyben egyesek kezében milliók vannak ugyanakkor, amikor millióknak a mindennapi kenyere is bizonytalan. Akár ingó, akár ingatlan vagyonban, akár városon, akár falun fordulnak elő ilyen ellentétek, azoknak feltétlenül meg kell szűnniök. Természetesen nem forradalom útján, nem erőszakkal és nem igazságtalansággal, hanem keresztényszellemű törvényhozás útján.
Örömmel látjuk az utóbbi időkben, hogy egymásután több olyan törvény is megszületett, amely a pápai szociális körlevelek követeléseit iparkodik megvalósítani. Sőt a miniszterek és a képviselők egyre sűrűbben hivatkoznak a pápai szociális körlevelekre. Ez az örvendetes változás a katolikus közvélemény megmozdulásának a következménye. Sokan azt mondják, minek az a sok gyűlés, beszéd, mire valók az olyanfajta szervezetek, mint az EMSZO, a Legényegylet, a KIOE, a Kalot, a Katolikus Dolgozó Leányok és Nők Egyesülete, a Falusi Leánykörök és a Szent Zita Körök. Íme, itt az eredmény! Ha az a sok szociális gyűlés, amit néhány év alatt az Actio Catholica tartott, ha röpiratainak százezrei és ezek a szociális mozgalmaink más eredményt nem is értek volna el, mint azt, hogy megmozgatták az ország lelkiismeretét, feltárták általánosságban és az egyes hivatások keretein belül részleteiben is a bajokat; hogy rámutattak, mint orvosságra a pápai szociális körlevelekre és ezáltal a néppel megérttették, hogy keresztény alapon is lehet a kenyérért és a jobb jövőért harcolni, hogy az intelligenciát a dolgozók oldalára állították, a felelőseket pedig kötelességeik tudatára ébresztették, már ezzel magával is óriási munkát végeztek és feledhetetlen érdemeket szereztek.
Ha a katolikus közvélemény nem szűnik meg követelni a pápai szociális körlevelek útmutatásai szerinti átalakulást, ha a dolgozók tömegei hűségesen és fegyelmezetten beleállnak a harcos katolikus szervezetek hadsoraiba, akkor egészen bizonyos, hogy hamarosan megszületik a keresztény szelleműi szociális Magyarország.
1938 — Szent István éve.
A jubileumok célja, hogy az elmúlt idők nagyjainak emlékét felelevenítsék és tetteiket például állítsák az utókor elé.
Szent István jubileuma ennél sokkal több volt. Hiszen az Ő emlékéről nem kellett lefújni a feledés porát. Az Ő alakját nem kellett előszedni a történelem múzeumából. Minél messzebb jut a magyarság Szent Istvántól időben, annál közelebb kerül hozzá csodálatban és szeretetben. Annál világosabban látja, hogy ő a mi múltunknak fundamentuma és jövőnknek záloga. Vagy visszatérünk arra az útra, amelyet ő jelölt ki nekünk, vagy elpusztulunk az idők viharában. Szent István nekünk magyaroknak nem emlék, hanem példakép, tanítómester, számonkérő és parancsoló örök vezérünk.
Nem véletlen az, hanem a Gondviselő Isten figyelmeztető útmutatása, hogy 1938-ban, Szent István esztendejében az Eucharisztikus Világkongresszuson keresztül Magyarország felé terelődött az egész világ népeinek figyelme. Idegenek százai és ezrei, akik addig azt sem tudták, hogy Magyarország létezik, ma tengereken innen és tengereken túl áradozva beszélnek Budapestről és a magyar nép nagyszérű erényeiről. Nem véletlen, hanem égi jel, hogy 1938-ban, Szent István évében, tisztaságos szent fiának, Imre hercegnek a napján dobbant meg először honvédeink bakancsa a medvei hadi hídon, hogy birtokba vegyék a hazatérő Felvidéket.
Tanuljuk meg ebből az isteni figyelmeztetésből, ebből az égi jelből, hogy minél határozottabban végrehajtjuk Szent István Testamentumát, annál biztosabban és annál gyorsabban visszaszerezzük Szent István birodalmát.
Ezután minden év legyen Szent István éve.
Ne elégedjünk meg azzal, hogy 1938-ban, Szent István évében méltóan ünnepeltünk. Legyen ezután minden év és minden új év az előzőnél tökéletesebben Szent István éve. Szent István bizonyosan örült a jubileumi esztendő hatalmas gyűléseinek és szemkápráztató ünnepségeinek. Biztos azonban, hogy jobban fog örülni, ha ezután nemcsak egy esztendőn át és nemcsak ünnepnapokon, hanem minden esztendőben a hétköznapok lankadatlan munkája által ünnepeljük.
Szent Istvánnak akkor telik igazán kedve az ő magyar népében, és ez a nép akkor éri el biztosan vágyainak teljesedését, a nagy szentistváni birodalomban a boldogabb életet, ha ebben az országban ezután az ő szellemében, Krisztus szellemében hozzák a törvényeket, osztják az igazságot, igazgatják a közügyeket, vezetik a gazdasági életét, végzik a szellemi és kétkezi munkát; ha az ő példája nyomán rendezi be az életet, éli a házasságát, neveli a gyermekeit öreg és fiatal, városi és falusi, tanult és tanulatlan, gazdag és szegény, a magyarság apraja-nagyja.
1938 — Szent István éve megtanított bennünket arra, hogy a szentistváni birodalom első és elengedhetetlen feltétele, a szentistváni magyarság. Aki nem vállalja saját életében, szavaiban, cselekedeteiben, hivatása betöltésében a szentistváni magyarság parancsait, az akármit is beszél, nem akarja komolyan a szentistváni magyar birodalom megvalósulását. És fordítva: lett légyen valaki bármilyen egyszerű, szegény, tanulatlan, városi vagy falusi ember, férfi, nő vagy gyermek, ha életét Szent István példája szerint éli, ha kötelességét Szent István példája nyomán teljesíti, akkor ezzel az élettel és ezzel a munkával elősegíti, hogy ez az ország, belső berendezkedésében és területi nagyságában egyformán, minél előbb Szent István országa legyen.
