Nihil obstat.
Nr. 1412/1937.
Josephus Tiefenthaler.
censor diocensanuss.
Imprimatur.
Strigonii, die 7. Maii 1937.
Dr. Julius Machovich,
vicarius generalis.
Jönnie kell egy jobb kornak!
A liberalizmus, a szabadelvűség uralmának eredményeképpen megfogyatkozott az emberiség hite, meglazultak az erkölcsök és megnövekedtek a szociális bajok. A vagyon és a vagyonnal együtt a gazdasági hatalom kevesek kezébe került. Nálunk Magyarországon, sajnos, nagyrészt olyanok kezébe, akiknek a magyar múlthoz, a magyar földhöz, Krisztushoz és Krisztus vallásához édes-kevés közük van. A keresztény magyarság pedig, városon és falun egyformán, annyira elszegényedett, hogy — kevés kivételtől eltekintve — még a tisztességes megélhetése, gondtalan családi élete sincsen biztosítva.
A világ megváltást vár „abból a szomorú mélységből, amelybe — a pápa szavai szerint — az erkölcstelen liberalizmus süllyesztette”. Nem csoda ilyenformán, ha a keresztény magyar nép is egyre türelmetlenebbül hangoztatja, hogy a liberalizmus helyébe jönnie kell egy jobb kornak. Egy jobb kornak, amely visszaadja az emberiség hitét, megtisztítja az erkölcsöket és minden ember, minden család számára biztosítja a kenyeret; a megbecsülést, a boldogabb életet.
A bolsevizmus nem hozhatja meg a jobb világot.
A „Korunk legnagyobb veszedelme” c. röpiratban világosan bebizonyítottuk, hogy a bolsevizmus nem hozhatja meg ezt valamennyiünk által óhajtott jobb világot. XI. Pius pápa azóta megjelent „Divini Redemptoris” kezdetű hatalmas körlevelében ízekre szedi a kommunista tanítást és törekvéseket. Ennek a körlevélnek tiszta tükrében minden elfogulatlan szemlélő megláthatja, micsoda eszeveszett kísérletezés a kommunizmus, milyen ördögi gonoszsággal dolgoznak, mesterkednek világszerte a bolseviki vezérek és ügynökök és milyen rabszolgaság és nyomorúság húzódik meg a bolsevizmus csábító ígéreteinek árnyékában. A „Divini Redemptoris” körlevél különösen megbélyegzi a bolsevizmusnak azt a tanítását, hogy az embereknek istenteleneknek kell lenniök, ha jobb sorsot akarnak. Az igazság ennek az állításnak éppen a fordítottja. A kereszténység és a jobb megélhetésért való harc éppenséggel nem ellenkezik egymással. Krisztus a rabszolgák felszabadítója, a szegények, az elnyomottak legjobb barátja. Szociális téren senki nem tett annyit az emberiség sorsának megjavításáért, mint Krisztus Egyháza. És a mi napjainkban is éppen Krisztus helyettese száll a leghatározottabban síkra a szegény emberek védelmében, a társadalmi és a gazdasági igazságtalanságok megszüntetése érdekében. Ha a bolsevizmus mégis tűzzel-vassal harcol a kereszténység, sőt egyáltalán a vallás és az Isten ellen, ezzel csak azt bizonyítja, hogy még a lelket is el akarja rabolni az emberektől, mert érzi, hogy a hívő ember inkább meghal, de nem ismeri el igazaknak a bolseviki tanokat és nem hajlandó fejét a szovjet-zsarnokok minden emberi szabadságot csírájában elfojtó rabszolgaságába hajtani.
A bolsevizmussal ne is foglalkozzunk tovább. Úgyis biztos, hogy épeszű, józan magyar ember még a legelkeseredettebb pillanatában sem gondolhat arra, hogy bolseviki, kommunista legyen. Mi már egyszer megkóstoltuk ezt a szovjet-paradicsomot. Ha valaki mégis annyira megzavarodnék, hogy hallgatna a Magyarországon is bujkáló, jól fizetett kommunista-ügynökök szavára, azt a társadalom békéje és a magyar jövő érdekében a legrövidebb úton oda kell juttatni megérdemelt helyére: a fegyházba.
A másik jobb kort ígérő kísérlet: a nemzeti szocializmus.
A nemzeti szocializmust alapítójáról és vezéréről hitlerizmusnak, a mozgalom jelvénye után pedig horogkeresztes pártnak is hívják. A nemzetiszocialistákat német nevük megrövidítésével náciknak is szokás nevezni.
Hitler Adolf pályafutása.
A Harmadik Birodalomnak nevezett nemzeti szocialista Németország diktátora, kancellárja és vezére, egyszóval koronázatlan ura és parancsolója 1889-ben született az osztrák-bajor határon fekvő Braunau városkában, ahol apja vámtisztviselő volt. Tizenhárom éves korában édesapja meghalt. Édesanyja ekkor kivette a tanulás iránt kevés kedvet mutató gyermeket a reáliskolából és a képzőművészeti iskolába adta. Hitler azonban nem fejezhette be tanulmányait, mert tizenhat éves korában édesanyját is elvesztette. A serdülő ifjú hosszú ideig Bécsben élt a legmostohább körülmények között. Huszonhárom éves korában Münchenbe ment, ahol mint kezdő festő és technikai rajzoló nyomorúságban tengette életét. A háború kitörésekor önként jelentkezett katonának. Hamarosan a frontra került. Kétszer is megsebesült, de őrvezetőnél nem vitte többre. A békekötés után következő válságos időkben fogamzott meg lelkében az elhatározás, hogy a nemzetére rákényszerített gyalázatos béke, valamint az országot hatalomba vevő szociáldemokraták és kommunisták ellen megszervezi a német nemzeti társadalmat.
A terv egészen kivihetetlennek látszott. Hitler mégis nekikezdett néhány bizalmas hívével. Hosszú és nehéz volt a küzdelem, de letörhetetlen lelkesedésével és a mozgalmát jószemmel néző tisztikar és nemzeti érzelmű nehézipar támogatásával tizenöt esztendő multán, 1933-ban ő lett a Birodalom kancellárja, majd hamarosan teljhatalmú vezére. Uralomra jutása után azonnal könyörtelenül kiirtotta a bolsevizmust és a szociáldemokráciát, de nem kegyelmezett a nemzeti és keresztény alapon álló polgári pártoknak sem. Azóta Németországban diktatúra, parancsuralom van, ami azt jelenti, hogy egyetlen politikai párt, a Hitler vezetése alatt álló nemzeti szocialista párt tartja kezében a hatalmat. Aki ennek az egyetlen, hivatalos pártnak programját nem hajlandó magáévá tenni, vagy éppenséggel ellene foglal állást, azt hazaárulónak tekintik és aszerint kezelik.
A nemzeti szocializmus érdemei.
Hitler Adolf áldozatos, önzetlen hazaszeretetét, bámulatos kitartását és hallatlan munkabírását még az ellenségéi sem vonják kétségbe. Az is biztos, hogy a nemzeti szocializmus megszüntette azt a gazdasági és szellemi uralmat, amelyet a zsidóság számarányát messze túlhaladóan élvezett a német nép felett. Elismerést érdemel az a cselekedete is, hogy kiküszöbölte azt a veszedelmet, amelyet a német kommunista párt, valamint a német szociáldemokrácia egész Európára jelentett. Nem lehet tagadni, hogy a nemzeti szocializmus igen nagy mértékben felébresztette a német nép tömegeinek hazafias érzését. Abban az irányban is történtek határozott és követésre méltó intézkedések, hogy az erkölcstelen újságok, regények, filmek és színdarabok ne fertőzhessék meg a nép lelkét. Az alsóbb társadalmi rétegek életszínvonalának megjavítása, különösen pedig az ifjúság házasságkötésének elősegítése és a többgyermekes családok védelme szintén állandó gondját képezi a nemzeti szocialista kormányzatnak.
Kifogásaink a nemzeti szocializmussal szemben.
Az elmondottak után senki sem vádolhat meg bennünket azzal, hogy a nemzeti szocializmussal szemben elfogultak vagyunk. Elismerjük az érdemeit. Nem teszünk úgy, mint a zsidó és szociáldemokrata újságok és politikusok, akik a nemzeti szocializmusra csak rosszat tudnak mondani. Persze, aki egy kicsit tájékozott a dolgokban, az hamar rájön, hogy azért olyan esküdt ellenségei a nemzeti szocializmusnak és azért lettek vele szemben szemforgatóan olyan nagy védői a kereszténységnek, mert a hitlerizmus keményen lépett fel a zsidóság és a marxizmus ellen. A német katolikus Egyház és általában a német kereszténység nehéz helyzetén siránkoznak nap-nap után ezek a fizetetten prókátorok, de a szívük igazában a német zsidóság és a német marxizmus romlása miatt vérzik. Hogy mennyire így van a dolog, az legjobban kiviláglik abból, hogy a spanyol katolikusok rettenetes sorsa felett egyetlen könnyet sem ejtenek, sőt kifejezetten az egyházüldöző spanyol „népfront” mellett állanak.
A mi álláspontunk a teljes, meg nem hamisított igazság. Azért ismerjük el a nemzeti szocializmusnak az érdemeit is. De éppen azért, mert az igazság álláspontján állunk, elmondjuk azokat a nagyon súlyos kifogásainkat is, amelyeket a nemzeti szocializmussal szemben táplálunk. Elmondjuk, el kell mondanunk őket, nem azért, mintha Németország belügyeibe akarnánk avatkozni, hanem elsősorban azért, mert Magyarországon is akadnak olyanok, akik a magyarság jövőjét a német nemzeti szocialista minta után akarják berendezni. Járják az országot és hirdetik, újságjaikban is azt ígérgetik, hogy a magyar nép számára akkor virrad fel majd a mindnyájunk által várva-várt jobb kor hajnala, amikor a magyarság is magáévá teszi a nemzeti szocializmus világnézetét és politikai elgondolásait.
A nemzeti szocializmus uralomra jutása óta megnövekedett Magyarországon a pángermán izgatás.
Sehol a világon nincsen olyan jó sora a nemzetiségeknek, mint Magyarországon. Szabadon gyakorolhatják anyanyelvüket, a magyar társadalom megbecsüli őket, elnyerhetik a legmagasabb állásokat is. Különösen áll ez a német anyanyelvű, polgártársainkra. Vagyonilag is olyan rendezett viszonyok között élnek, hogy az ország több helyén irigykedve néz rájuk a környező magyar falvak népe.
Német polgártársainkra egészen a legutóbbi időkig nem is lehetett panasz. Németül beszéltek, de magyaroknak vallották magukat. Az utóbbi években azonban több helyen sajnálatos változáson mentek át. Egyre feltűnőbben hangoztatják német voltukat, egyre visszautasítóbban viselkednek a magyar nyelvvel és műveltséggel szemben, egyre csillogóbb, vágyakozóbb szemmel fordulnak Berlin felé. És ha ennek a furcsa változásnak okai után kutatunk, megtaláljuk azokat bizonyos német agitátorok izgatásában, bizonyos német újságok magyarellenes cikkeiben és azokban a Németországban készült térképekben, amelyek Csonka-Magyarországnak dunántúli részeit is úgy tüntetik fel, mint amelyek nemsokára szintén a nagy, német birodalomhoz fognak tartozni.
Nem állítjuk azt, hogy ez a pángermán izgatás a hivatalos nemzeti szocialista kormányzat parancsára történik, de az bizonyos, hogy ha akarná, megszüntethetné. Nem lehet csodálkozni, ha ennek a pángermán izgatásnak hallgatólagos engedélyezését a magyar közvélemény a nemzeti szocializmus rovására írja.
A nemzeti iránya diktatúra is veszedelmes játék a tűzzel.
Bainville, a híres francia történetíró mondja „Diktátorok” című könyvében: „Ha a diktatúra győzne, néha azok csalódnának legkeservesebben, akik legjobban kívánták.” Nekünk, magyaroknak egyszer már volt alkalmunk megízlelni a kommunista diktatúra, parancsuralom áldásait. Mostanában akadnak olyanok, akik a német nemzeti szocialista diktatúrát szeretnék lemásolni. Abban a balga reménységben ringatják magukat, hogy egy nemzeti irányú, jobboldali diktatúra rövid úton megoldaná a magyarság fájó kérdéseit.
Ezek a délibábot kergetők nem ismerik a történelmet. Mert, ha ismernék, tudnák, hogy nemcsak a proletárdiktatúra, de a nemzeti jelszavakkal uralomra kerülő diktátor és diktatúra is lehet káros, sőt lehet végzetes a nemzet jövőjére. Lehetnek egy nemzet életében idők, amikor a pusztulást csak egy diktátor, egy korlátlan hatalommal felruházott férfiú állíthatja meg, de a nemzet akkor is tisztában van azzal, hogy a diktatúra csak egészen rendkívüli idők átmeneti jellegű állapota. A diktatúra, az egy ember, vagy a kevesek parancsuralma a legjobb esetben is szükséges rossz, de sohasem kívánatos állapot.
Miért?
Azért, mert a diktatúra természetellenesen gúzsbaköti az emberi szabadságot, lehetetlenné teszi a szabad véleménynyilvánítást, a diktatúra hivatalos világnézetét és politikai programját kényszeríti rá az állampolgárokra, bünteti a bírálatot és ezzel megakadályozza a visszaélések, a panamák és politikai hibák kiderítését, a hatalmat saját céljaikra felhasználó kisebb-nagyobb vezetők eltávolítását. Olyan nemzet fiai részére, mint a magyarok is, akik a történelem folyamán számtalanszor vérüket áldozták az alkotmányos szabadság védelmében, az alkotmányt félredobó parancsuralom, még akkor is, ha nemzeti jelszavakat hangoztat, még akkor is, ha együgyű jóhiszeműséggel a szociális bajok rögtöni megszüntetését ígéri, az emberi szabadság tűrhetetlenül súlyos megnyirbálását, egy jogtalan rabszolgatársadalom felújítását jelenti. Az alkotmány sokkal drágább kincse minden magyarnak: gazdagnak és szegénynek, tanultnak és tanulatlannak, semhogy azt bármilyen csábító idegen diktatúráért cserébe adja. Nincs is szükség alkotmányunk lomtárba tételére, mert a magyar alkotmány olyan időtálló és olyan fejlődőképes, hogy át tudja venni és át tudja alakítani a maga ezeréves szellemének megfelelően azokat az új, éppen XI. Pius pápa által meghirdetett eszméket, amelyek egyedül alkalmasak a magyar nép nehéz helyzetének megjavítására.
Totális állam és keresztény álláspont összeférhetetlen volt és marad.
Hitler Adolf és a vezetése alatt álló párt diktatórikus módon, ellentmondást nem tűrő hatalommal tartja kezében a birodalom kormányzását. A diktatúrán túl azonban olyan jogokat is követelnek a nemzeti szocialista állam számára, amelyek az állam feladatkörén kívül esnek, tehát nem illetik meg. A nemzeti szocialista állam az élet minden területén egymaga akar uralkodni, az emberi lét minden megnyilatkozását, erkölcs: és szellemi életének minden formáját egymaga akarja meghatározni. Azért nevezzük a nemzeti szocialista államot totális államnak.
Kétségtelen, hogy az államnak igen széles feladatköre van. Az is tagadhatatlan, hogy a liberális állam hanyag volt ennek a feladatkörnek ellátásában. Különösen gazdasági és szociális téren vált veszedelmessé a liberális állam nemtörődömsége, kötelességmulasztása. De ahogyan elítéljük a liberális állam kötelességmulasztását, éppenúgy el kell ítélnünk a nemzeti szocialista állam mohóságát, amellyel minden jogot és minden feladatot a maga hatáskörébe akar vonni. Ha az állam olyan feladatokat is maga végez, amelyeknek elvégzésére egy másik, vele egyenrangú, vagy kisebb közösség lenne hivatott, az ilyen eljárásnak az a következménye, hogy nemcsak ezt a neki idegen feladatot végzi rosszul, de a saját kötelességeit is elhanyagolja, vagy tökéletlenül látja el.
Kiváltképpen káros és a német nép jövőjére nézve beláthatatlan veszedelmeket hordoz magában a nemzeti szocialista államnak az az erőszakos eljárása, amellyel ki akarja, venni a szülők kezéből a gyermekek nevelésének irányítását és amellyel az egyház mozgási szabadságát isteni küldetésének betöltését úton-útfélen elgáncsolja. Ha a nemzeti szocialista állam idejében rá nem ébred, mint ahogyan Mussolini fascista állama ráébredt, az ilyen túlkapások és igazságtalanságok mögött rejtőző elvek hazug és pusztulást hozó voltára, akkor könnyen arra az útra tévedhet, amelyen a bolsevizmus jár.
A vér és a faj istenítése szintén materializmus.
A nemzeti szocializmus kérlelhetetlen ellenségként lépett fel a marxizmussal; a szociáldemokráciával és ikertestvérével, a bolsevizmussal szemben, amelynek világnézete, a történelmi materializmus, az anyagelvűség szerint nincsen Isten, nincsen lélek, nincsen kinyilatkoztatott vallás és örökérvényű erkölcsi törvény, hanem csak az anyag van és minden más az életben, legyen az vallás, szellem, vagy erkölcs, csak árnyéka, vetülete az anyagi valóságok változásainak, különösen a mindenkori gazdasági helyzetnek.
A nemzeti szocializmus elveti az anyagelvűséget, de ugyanakkor beleesik egy másik, ugyancsak materialista, anyagelvű tévedésbe a vérnek és a fajnak olyanfokú dicsőítésébe, amely már a pogányok bálványimádásával határos. A nemzeti szocializmus elképzelése szerint, aminek a tudományos igazsághoz édeskevés köze van, a nemzetek sorsa aszerint alakul, hogy milyen fajhoz tartoznak és hogy milyen tisztán őrzik meg a keveredéstől a fajt meghatározó vért. Természetesein a nemzeti szocialisták az árja fajtát tartják a legerősebbnek és a világ vezetésére egyedül hivatottnak, amelyhez a németség tartozik. Sőt az árja faj keretében is a németségnek követelik az elsőbbséget, mert szerintük a német vér a legtisztább és legfrissebb árja vér, tehát a német véré, a német fajé, az összes németeket magábaölelő Harmadik Birodalomé a jövendő az emberiség vezetésében.
Ez a gondolkozásmód magyarázza meg az úgynevezett árja-paragrafus rendelkezését, amelynek értelmében német férfinek, vagy nőnek nem árjával, kivált zsidóval még akkor sem szabad házasságot kötni, ha az illetőnek már a szülei is keresztények voltak. Hasonlóképpen a német faj erejének féltése hozatta meg a sterilizációs törvényt, amely szerint mesterséges orvosi beavatkozással, tiltakozásuk dacára is, nemzésre alkalmatlanná teszik azokat, akiknél fennforogni látszik a valószínűség, hogy satnya, beteges utódokat hoznának a világra. Senki se tagadja, hogy a vérnek és a fajnak szerepe van a népek és az egyének életében. De ilyen döntő; és kizárólagos szerepet csak azok tulajdoníthatnak neki, akik, ha beszélnek is róla, de a valóságban nem hisznek a lélekben, a léleknek mindenekfelett való értékében és erejében. Az pedig napnál is világosabb, hogy Európában nincsen tisztafajú nép, tehát a német sem az. A történelem folyamán olyan vérkeveredésein mentek át Európa népei, hogy tiszta német fajról beszélni tudatlanság. Azt se lehet letagadni, hogy a vérkeveredés nem okozott kárt az egyes népeknek, hanem inkább felfrissítette életerejüket, kiszélesítette tehetségüket, megsokszorozta érdeklődési köreiket. Aki kételkedik, tekintsen bele a magyarság történetébe és megláthatja, hogy a törzsökös magyar családokon kívül hány száz és ezer olyan család vált jó magyarrá és tett kiváló szolgálatokat nemzetünknek, amelyeknek erejében idegen vér csörgedezett. Összeolvadtak a magyarsággal és utódaik büszkén vallják magukat magyaroknak. Ha észreveszi az ember ezt a kézzelfogható bizonyítékot, akkor rögtön megérti, hogy milyen légből kapott a nemzeti szocializmusnak a vérről és fajról vallott tanítása. Nem is beszélve arról, hogy minden valamirevaló nép, mi magyarok is, a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy egy nép, bármilyen nagy és kiváló is, bármilyen baráti viszonyban legyünk is vele, önmagát a többi rovására a világ legelső fajtájának nevezze ki.
A tiszta vér fontosságát, nem a keveredéstől mentes, hanem az egészséges tiszta vér fontosságát a katolikus egyház is hangoztatja. Az egészséges vér megőrzésének és továbbadásának módja azonban nem az, hogy erőszakkal meddővé tegyenek néhány embert sterilizációval, amely ellen nemcsak az emberi szabadság tiltakozik, de a komoly orvosi tudomány sem ajánlja. A tiszta vér megőrzésének titkát, az igazi fajvédelem útját az Anyaszentegyház mutatja meg, amikor fiúktól és leányoktól, férfiaktól és nőktől megköveteli a tiszta egyéni és családi életet és amikor nem szűnik meg sürgetni a szociális bajok megszüntetését és a komoly családvédelem megvalósítását.
Az antiszemitizmus még nem kereszténység.
Vannak, akik a nemzeti szocialista irányzat keresztény jellegét azzal próbálják bizonyítani, hogy rámutatnak a zsidóság szellemi, erkölcsi és gazdasági uralmának megszüntetésére.
Ezt a tényt elismerjük. Ugyanakkor azonban nem szűnünk meg ismételni, hogy az antiszemitizmus még nem kereszténység. Lehet valaki kimondott antiszemita és rossz keresztény, sőt határozottan keresztényellenes is. Jó kereszténynek, jó katolikusnak az nevezheti magát, aki keresztény életet él, a szónak teljes értelmében, akinek a szavain, a cselekedetein, vasárnapján és hétköznapján, egyéni és családi életén átsugárzik az Evangélium.
A nemzeti szocializmusban egyre inkább szóhoz jutnak az új pogányság hirdetői.
A nemzeti szocializmus vezetői között kezdettől fogva voltak szélsőséges elemek, akik nem elégedtek meg a vér és faj dicsőítésével, hanem határozottan állást foglaltak a kereszténység, kiváltképpen a katolicizmus ellen. Úgy állították a kereszténységet beszédeikben és írásaikban a nép elé, mint a német nemzet megrontóját, bajainak okozóját. Elvetették az ószövetséget, mert a zsidóságról van benne szó, sőt nem átallották az Úr Jézus személyét is gyalázni azért, mert embersége szerint a zsidó népből származik, a pápaságot pedig Németország ellenségeként mutatták be.
A vezér, Hitler Adolf, legalábbis nyíltan, soha sem helyeselte ezeket az egyházellenes kirohanásokat. Sőt „Mein Kampf” című könyvében így ír: „a politikai vezér számára mindenkor sérthetetlenek legyenek népének vallási tanai és intézményei…! Más magatartás, kiváltképpen Németországban, katasztrófához vezetne.”
Uralomra jutása után sietett is Rómával konkordátumot, szerződést kötni, amelyben elismerte és biztosította az Egyház teljes szabadságát mindazoknak a feladatoknak elvégzésében, amelyek az Egyház hatáskörébe tartoznak.
A bekövetkezett események azt látszanak igazolni, hogy időközben Hitler Adolf vagy megváltoztatta addigi helyes álláspontját, vagy pedig nem bírja megfékezni azoknak a túlzó egyházgyűlölő vezetőknek hatalmát, akik a törvényesen megkötött szerződés megszegésének vádját is hagyják a német nemzet becsületére hullani, ha ennek árán keresztényfaló gyűlöletüket szabadjára engedhetik.
Az utóbbi időben napirenden vannak az egyházellenes intézkedések. A katolikus gyermekeket a katolikus iskolák elhagyására szorítják, az ifjúság nem lehet katolikus egyesületek tagja, a hivatalos és mindenkire kötelező ifjúsági szervezetben, a Hitlerjugendben nyilvánosan gyalázzák a kereszténységet, hitvalló katolikus férfiak és nők üldöztetést szenvednek, a szerzeteseket és papságot igaztalan vádakkal iparkodnak befeketíteni a nép előtt, igen sok hívőt, szerzetest és papot koholt vétségek alapján börtönbe és gyűjtőtáborokba juttatnak, a katolikus sajtót és egyesületi életet halálraítélték, valóságos propagandahadjáratot indítottak azzal a céllal, hogy a katolikusokat, de a másvallású keresztényeket is. a kereszténység megtagadására és az általuk hirdetett újpogány vallás követésére bírják.
Ez az újpogány vallás nem lenne más, mint a régi ősgermán pogányságnak felújítása. Az egyházellenesek egy másik csoportja látszólag kereszténynek, vallja magát, a valóságban azonban annyira megcsonkítja, kifordítja, önkényesen, magyarázza a Szentírást, hogy ennek a „német nemzeti kereszténység”-nek Krisztushoz és az ő tanításához semmi köze.
„Mit brennender Sorge.”
Róma hosszú ideig türelemmel várta, hogy a fiatal nemzeti szocialista mozgalom kiforrja magát és megszabaduljon ezektől az Egyházra és a német népre egyformán kártékony, gyűlölködő vezetőktől. Mikor azonban látta, hogy javulás helyett inkább elfajulnak a dolgok, már többé nem nézhette szótlanul az Egyház megalázását, a hívek szenvedéseit és a német nemzet rohanását a nem is olyan régen Hitler által is jól látott katasztrófa felé.
1937. március 14-én, Feketevasárnap jelent meg XI. Pius pápának „Mit brennender Sorge” kezdetű németnyelvű körlevele, amelyben a betegségéből alig felépült aggastyán pápa már az első sorokban rámutat a helyzet komolyságára, amikor így kezdi: „Élénk aggodalommal és egyre növekvő megdöbbenéssel figyeljük már hosszú idők óta az Egyház szomorú útját és, az érzületben és cselekedetekben hozzá hű maradt hívek elnyomatásának fokozatos kiélesedését.”
A körlevél szemére veti a nemzeti szocialista kormányzatnak a konkordátum megszegését, azt az eljárásmódot, „amely leplezett vagy nyílt erőszakoskodással igyekszik megfojtani az okmányokban lefektetett jogot”. Azután a „kihívó újpogánysággal szemben”, amelyet, sajnos, gyakran nagyon befolyásos személyek támogatnak, „világosan kifejti a katolikus tanítást”. Csak felületes elmék eshetnek abba a tévedésbe, mondja a körlevél, — hogy egy nemzeti Istenről és nemzeti vallásról beszéljenek s arra az őrült kísérletre vállalkozzanak, hogy esetlen nép határai közé, egyetlen faj ethntikai zártságába szorítsák Istent, a világ Teremtőjét, a Királyt és a népek törvényhozóját, akinek a nagysága előtt a nemzetek olyan kicsinyek, mint egy csepp a vizes vödörben”. Emlékezetünkbe idézi, hogy: „A Jézus Krisztus evangéliumában csúcspontjára ért kinyilatkoztatás végérvényes és örökre kötelező, amely nem tűr emberi eredetű hozzátoldásokat s mégkevésbé olyan önkényes „kinyilatkoztatások” pótlásait és megoldásait, amelyeket a jelenkor néhány szóvivője a vér és a faj úgynevezett míthoszából szeretne levezetni. Azóta, hogy Krisztus, az Úr Felkentje, véghezvitte a megváltás művét, vagyis összezúzta a bűn birodalmát és kiérdemelte nekünk a kegyet, hogy Isten fiaivá válhattunk, azóta az emberek számára nem létezik más üdvösségre vezető név, mint Jézus neve. Ha egy ember megtestesítené magában a föld minden tudását, hatalmát és minden anyagi erejét, az sem vethetne meg más alapokat, mint amilyeneket Jézus megvetett.”
„Az — mondja a körlevél —, aki a fajt, vagy a népet, vagy az államot, vagy ennek valamely formáját, vagy az államhatalom képviselőit, vagy az emberi társadalom más alapelemeit, — amelyeknek a természetes rendben lényeges és tiszteletreméltó helyük van —, ki akarja szakítani ebből a földi értékrendből, s mindennek, még a vallásos érdekeknek is, legfelsőbb zsinórmértékévé akarván tenni, bálványimádó kultuszban isteníti őket, az felfordítsa és meghamisítja az Isten által megteremtett és előírt rendet. Az ilyen ember távol esik az igazi Istenhittől, s attól az életfelfogástól, amely ennek megfelel.”
Nem hagyja szó nélkül a körlevél az Egyház ellen forduló támadásokat sem. „A Jézus Krisztusban való hit — figyelmeztet a pápa — nem maradhat tiszta és folttalan, ha nem védi és nem támasztja alá az igazság oszlopában és alapjában, az Egyházban való hit.” „Az Üdvözítő által alapított egyház — írja a körlevél — minden nép és minden nemzet számára egy és boltozata alatt, amely úgy ível, mint az égbolt az egész világegyetem felett, helyet és menedéket talál minden nép és minden nyelv s kifejthetők mindazok a tulajdonságok, hajlamok, hivatások és feladatok, amelyeket a Teremtő és Üdvözítő Isten jelölt ki az egyéneknek és társadalmaknak.”
A „Mit brennender Sorge” kimondja az ítéletet azokra is, akik a híveket arra csábítják, hogy maradjanak katolikusok de szakadjanak el Rómától: „Ha egyesek, akiket még csak a Krisztusban váló hit sem köt, egy „német nemzeti egyház” fantazmájával csábítgatnak és kecsegtetnek benneteket, tudjátok meg, hogy ez nem más, mint Krisztus egyetlen egyházának nyílt megtagadása”, mert hiszen „az Egyházban való hit nem maradhat tiszta, ha nem támaszkodik a római Püspök primátusában való hitre”.
Krisztus keresztje a megváltás szent jele, az erkölcsi nagyság és erő zászlaja.
A horogkereszt fanatikusai nem átallják a Krisztus keresztje által hirdetett evangéliumi erényekről azt állítani, hogy azok ellenkeznek a német faj nemzeti erényeivel. Nem lehet meghatódottság nélkül olvasni a pápa szavait, amelyekkel visszautasítja ezeket a hazug rágalmakat: „Krisztus keresztje — mondja a körlevél, — bárha sokak számára puszta neve is őrültséget és megbotránkoztatást jelent, a keresztény előtt mindig a megváltás szent jele, az erkölcsi nagyság és erő zászlaja marad. Árnyékában élünk és csókjával halunk meg; sírunkon úgy fog állni, mint hitünk hirdetője, s az örök élet felé áradó reménységünk tanúja. Az evangéliumi szellemben vett alázatosság és Isten segítségének kérése jól megegyezne az emberi méltósággal, az önbizalommal és heroizmussal. Krisztus Egyháza, amely több hitvallót és hősi vértanút számlál bármely más erkölcsi testületnél, bizonyára nem szorul rá arra, hogy arról az oldalról kapjon tanításokat a heroikus érzésről és cselekedetről. Amikor a keresztény alázatosságot ostobán úgy akarják feltüntetni, mint gyávaságot és hitványságot, ezeknek az újítóknak visszataszító elbizakodottsága csak saját magát teszi nevetségessé.”
A tiszta hit az emberi nem erkölcsiségének gránit alapja.
A Szentatya óva inti a németeket a keresztény hit meghamisításától. A hit megrontása után romlásnak indul a nép erkölcse is. „Az Istenben való tiszta hiten alapul az emberi nem erkölcsisége.” „Az államnak semmiféle kényszerítő hatalma, semmiféle csak földi eszménye, legyen az bármily nagy és nemes, nem helyettesítheti soká azokat a sokkal mélyebb és döntőbb ösztönzéseket, amelyek az Istenben és Jézus Krisztusban való hitből jönnek. Ha attól, akit a legvakmerőbb próbára, kicsiny énjének a közösség javáért való feláldozására szólítanak fel, elveszik azt az erkölcsi támaszt, amelyet az örökkévalóból és isteniből és annak felemelő és bátorító hitéből merít, aki megjutalmaz minden jót és megbüntet minden rosszat, a végeredmény számtalan embernél nem az lesz, hogy teljesítik kötelességüket, hanem inkább kibújnak alóla. Isten tízparancsolatának és az Egyház parancsainak lelkiismeretes megtartása, amely utóbbiak nem egyebek, mint az Evangélium normáiból következő rendeletek, minden egyén számára a szerves fegyelem, az erkölcsi erő és a jellem formálódásának páratlan iskolája.”
„Kihasználatlanul hagyni tehát ilyen óriási erkölcsi energiákat — mondja a pápa —, vagy tudatosan elrekeszteni útjukat a népnevelés terén, az felelőtlen munka, amely arra törekszik, hogy a nép körében vallástalanságot idézzen elő… feladni az élet minden területét és minden rendjét megnemesítő erkölcstan örök irányelveit, bűnös merénylet a nép jövője ellen, amelynek szörnyű gyümölcsei megkeserítik majd az elkövetkező nemzedékek életét.”
Buzdítás a szülőkhöz, a szorongatott hívekhez és az ifjúsághoz.
A Szentatya kérve-kéri a katolikus szülőket, hogy ne engedjék gyermekeiket keresztényellenes iskolákba. „A lelkiismeretes és nevelői hivatásuk tudatában levő szülőknek mindenekelőtt megvan az a lényeges joguk, hogy az Isten által adott gyermekeiket az igaz hit szellemében, elvei és parancsai szerint neveljék. Az olyan törvények és egyéb rendelkezések, — állapítja meg a pápa —, amelyek az iskolaügyi kérdésekben nem veszik figyelembe a szülők akaratát, vagy fenyegetéssel és erőszakkal megbénítják azt, ellentétben állnak a természeti foggal, s belső lényegük szerint erkölcstelenek.”
A szorongatott helyzetben levő hívőkre is kiterjed a pápa aggódó szeretete: „Nyílt, vagy titkos nyomással, megfélemlítéssel, gazdasági, szakmai, polgári, vagy másfajta előnyök kilátásba helyezésével a katolikusoknak, s különösen a katolikus funkcionáriusok némely osztályának hithűségét éppoly törvénytelen, mint embertelen erőszakkal sanyargatják. Atyai megindultsággal együtt érzünk és mélyen együtt szenvedünk azokkal, akik ilyen drága árat fizettek Krisztushoz és az Egyházhoz való ragaszkodásukért; de elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a végső és legmagasabb cél forog kockán, az üdvösség, vagy az elkárhozás, s ezért a hívő számára az üdvözülés egyetlen útja a nagylelkű heroizmus marad. Amikor a kísértő, vagy az elnyomó közeledik hozzá és áruló megkörnyékezéssel rá akarja venni, hogy lépjen ki az Egyházból, — akkor a hívő a legsúlyosabb áldozatok árán sem szögezhet szembe vele mást, mint az, Üdvözítő szavait: „Távozz tőlem, sátán.”
Megrázó szavakkal fordul Krisztus földi helytartója a csábításnak legjobban kiszolgáltatott német ifjúsághoz. Megmagyarázza nekik, hogy mennyire nem igaz az a komisz rágalom, amely a katolicizmust szembe akarja állítani a hazafisággal. „Csak énekeljétek a ti szabadság-himnuszaitokat — írja nekik —, de ne feledkezzetek meg arról, hogy az igazi szabadság Isten fiainak szabadsága.” „Aki a földi hazához való hűség himnuszát énekli, annak nem szabad Istenével, Egyházával és örök hazájával szemben hűtlenül szökevénnyé és árulóvá válnia.”
A pápa megdöbbentő leírása nyomán elénk tárul az a rettenetes veszedelem, amelynek a német ifjúság hite ki van téve: „Ezer száj ismétel ma füleitekbe egy evangéliumot — olvassuk —, amelyet nem az égi Atya nyilatkoztatott ki; ezer toll ír ma a kereszténység egy olyan álarcának a szolgálatában, amely nem Krisztus kereszténysége. Nyomda és rádió naponként olyan termékekkel árasztanak el titeket, amelyeknek tartalma ellentétes a hittel és az Egyházzal és minkön tekintet nélkül támadják azt, ami számotokra szent kell, hogy legyen.” A pápa erőteljes szavakkal bélyegzi meg ezt a lélekmérgezést: „Ma — mondja —, amikor új veszélyek és új feszültségek szorítanak, mi így szólunk ehhez az ifjúsághoz: „Ha valaki más evangéliumot akarna nektek hirdetni, mint amelyet kaptatok” egy jámbor anya térdén ülve és egy hívő apa ajkairól és egy az Istenéhez és Egyházához hű nevelő tanításából, úgy „az legyen átkozott.”
Isten egyháza meg fogja védeni a maga jogait és a maga szabadságát.
A körlevél befejezésében a pápa kifejezi reménységét — és ez a reménység valamennyiünké —, hogy a „német nép, ma még tévelygő tagjaival egyetemben, újra meg fogja találni a vallásba visszavezető utat és a szenvedésben megtisztult hittel fog újra térdet hajtani az idő és az örökkévalóság Királya, Jézus Krisztus előtt és harcra fog készülődni a keresztény nyugat megtagadói és rombolói ellen, egyesülve a többi nemzetek jó gondolkozású embereivel.” Hozzáteszi azonban a pápa azt is: „De ha a mi hibánkon kívül ez a béke nem fog elkövetkezni, Isten egyháza meg fogja védeni a maga jogait és a maga szabadságát, annak a Mindenhatónak a nevében, akinek a karja ma sem rövidebb.”
A nemzeti szocializmus nem hozhatja meg a jobb kort.
Megismertettük a nemzeti szocializmust a maga teljességében erényeivel és hibáival együtt. Aki figyelmesen és gondolkozva végigolvasta ezeket a lapokat, annak felesleges bizonyítgatni, hogy a nemzeti szocializmus katolikus magyar ember számára nem lehet eszménykép, keresztény magyar mozgalom számára nem lehet követendő példa, a magyar jövendőt oktalanság lenne erre a programra építeni akarni.
Vannak Magyarországon egyesek, akik kereszténynek vallják magukat és csak a nemzeti szocialista diktatúrát szeretnék lemásolni. Mások a nemzeti szocialista újpogányságtól megzavarodva a kereszténységet gyalázzák és a pogány magyar vallás visszaállítása mellett agitálnak. Kevesen vannak mind a két táborban, de, azért nem szabad szó nélkül tűrnünk ezeket a sötét mesterkedéseket.
Mi akarjuk az erős kormányzatot, mert anélkül a nemzet békéje és fejlődése nem biztosítható, de ugyanakkor féltő gonddal őrködünk a magyar alkotmány biztosította szabadságjogok felett is. Szükséges az alkotmány fejlődése a modern idők szellemének megfelelően, de az igazán fejlődés legyen, fejlődés, amely összeegyezteti a tekintélyt és a szabadságot, ne pedig visszafejlődés a diktatúra, a kevesek kényurasága és a tömegek rabszolgasága felé.
Mondanunk is felesleges, hogy mi katolikusok hazaszeretők voltunk, vagyunk és leszünk, ha kell, vérünk hullása árán is, de éppen azért, mert mindig szent volt és szent lesz előttünk magyar hazánk és magyar fajtánk ügye, a leghatározottabban tiltakozunk annak a bizonyos újpogány mozgalomnak írásai, beszédei, gyalázatos agitációja ellen, amely a kereszténységet és a hazafiságot szembe akarja állítani egymássál. Nemcsak tiltakozunk, de követeljük az államhatalomtól, követeljük az ezeréves magyar katolicizmus, de követeljük minden magyar keresztény nevében is, hogy egyszer s mindenkorra vessen véget ennek az újpogány lélekmérgezésnek. Vessen véget éppen a magyarság érdekében, mert nyugodtan kimondjuk, aki ebben az országban a kereszténység ellen ír, beszél, izgat, az vagy őrült, vagy gazember, őrültek és gazemberek számára pedig ott van a megfelelő hely: a tébolyda és a börtön!
Róma megmutatja a jobb jövő felé vezető utat.
A „Proletárok megváltásá”-ban mindnyájan olvastuk, azóta ezt a pápa többször is megismételte, hogy nekünk, akik elégedetlenek vagyunk a mostani állapotokkal, akik vágyakozunk egy jobb, emberibb, boldogabb korszak után, nem kell se kommunistának, se nemzeti szocialistának lennünk.
Kereszténység és nagyobb darab kenyér, kereszténység és hősies hazaszeretet éppenséggel nem ellenkeznek egymással. Ellenkezőleg! Az Evangélium a szegények, a munkások, az elnyomottak jogainak szociális alapokmánya, az Egyház a szociális jogok és követelések vezérharcosa; a kereszténység a nemzet fundamentuma, a hit a hazaszeretet erőforrása.
Isten különös ajándékaképpen ma olyan pápa ül Szent Péter trónján, akire tiszteletteljes csodálattal néz fel még a nemkeresztény világ is. XI. Pius pápa látja mindazokat a hiányokat és bajokat, amelyek az államok berendezkedése, társadalmi és gazdasági téren egyaránt fennállanak. De nemcsak meglátja a bajokat, hanem „Quadragesimo anno” kezdetű történelmi jelentőségű körlevelében azokat a reformokat is megjelölte, amelyeket az állami életben, társadalmi, gazdasági és erkölcsi téren meg kell valósítani a javulás érdekében.
„Gazdasági és társadalmi téren az Egyház ugyan nem dolgozott ki határozott rendszert, mert ez nem az ő feladata, mégis — mondja a Szentatya a Divini Redemptoris körlevélben — megjelölte az alapelveket és az irányvonalakat, amelyek gyakorlati alkalmazása a különböző korok, országok és nemzetek sajátos viszonyainak figyelembevételével biztos utat mutat a társadalom szerencsés fejlődése felé.”
XI. Pius pápa a Quadragesimo anno megjelenése óta is minden egyes alkalmat megragad a szociális igazságtalanságok ostorozására. „Ameddig ugyanis — írja a Szentatya — egyrészt a nyomorgók nagy tömegeit látjuk, akiket a nélkülözés súlyos terhe a földig sújt, másrészt azokat, akik könnyelmű élvezetekre óriási összegeket elpazarolnak, fájdalommal kell elismernünk, hogy az emberek nemcsak az igazságosság törvényével jöttek ellentétbe, hanem a keresztény szeretet parancsát sem értik s a gyakorlatban nem tartják meg.”
Nem szűnik meg hangoztatni, hogy: „Az állam feladata azokat az anyagi életfeltételeket megteremteni, amelyek nélkül rendezett társadalom fenn nem állhat. Munkaalkalmat kell biztosítania, különösen a családfenntartók és az ifjak számára.
A birtokos osztályok kötelesek e célból alkalmazkodni, mert föltétlenül szükséges a közjó érdekében olyan terheket vállalni, amelyek nélkül az emberi társadalom és benne a birtokosok számára nincs mentség. S az állam intézkedései olyanok legyenek; hogy azokat a nagytőkéseket is elérjék, akik óriási tökéket tartanak a kezükben s azokat esetleg a közjó kárára még növelik.”
Az 1938. esztendő legyen a keresztény Magyarország hitbeli, társadalmi és szociális megújhodásának kiinduló pontja.
1938-ban Magyarországon lesz az egész művelt világ szeme. Megszámlálhatatlan ezrek jönnek el külföldről hozzánk, hogy részt végyenek az Eucharisztikus Világkongresszuson és a Szent István király jubileumi ünnepségeken, Mutassuk meg a világnak, hogy nem véletlen ennek a két ünnepségnek az összetalálkozása. Mutassuk meg, hogy ebben az országban 900 esztendő alatt elválaszthatatlanul összeforrott a katolicizmus és a magyarság. Egyik a másikat védte, erősítette kilenc évszázadon keresztül. Mutassuk meg, életünk példájával mutassuk meg, hogy őseinknek nem vagyunk méltatlan utódai, mert ma is töretlenül él bennünk eleink alázatos hite, tiszta erkölcse és áldozatos hazaszeretete.
De mutassuk meg azt is, hogy nemcsak a múltunkat és nemcsak a jelenünket ragyogja be kereszténységünk és hazaszeretetünk fénye, de a jövőnket, a jobb jövőnket is ennek a kettős eszménynek a jegyében akarjuk felépíteni.
Azért nem szűnünk meg hirdetni, nem szűnünk meg egészen addig, míg minden magyar hitvallásként velünk nem mondja: Mi akarjuk, várjuk, követeljük a jobb kort, az igazabb, boldogabb jövendőt, de ezt a jobb kort nem a bolsevizmus és nem a nemzeti szocializmus, hanem egyes-egyedül a „Quadragesimo anno” erkölcsi, társadalmi, szociális, gazdasági és állami reformjain felépülő keresztény Magyarország lesz csak képes meghozni.
A hitében és hazaszeretetében megújhodott Magyarország adjon példát a világnak.
Magyarország valamikor vezető nemzet volt Európában. 1938-ban, hosszú századok után újra megnyílik előttünk a lehetőség, hogy kicsiségünk dacára a népek élére álljunk. Rettenetes zűrzavar, van ma az emberiség lelkében: politikai, gazdasági és világnézeti téren egyformán. Gyökeréig beteg a világ a pápa megállapítása szerint. 1938-ban a kicsi magyarság megújhodott nemzeti és keresztény életével olyan példát adhat a Budapestre figyelő nemzeteknek, hogy elindítója lehet Európa keresztény, újjáalakulásának és ezzel kitörölhetetlenül felírhatja nevét a világtörténelem lapjaira.
