A szörnyű vérzivatar kíméletlenül végzi tisztító munkáját. Tomboló száguldással feszül neki az állami és társadalmi pilléreknek, fölkavarja és örvényébe kapja a szociális élet miazmáit, fölszakítja kelevényeit, letépi az álarcosok ábrázatáról a kultúr-maszkot, mindent elsöprő sodrával sárba rántja a kultúra élősdiit, melyek szívó gyökereiket a fertők zavaros vizeibe eresztették, de csápjaikkal az egészséges élet levegőjébe merészkedtek föl. Rákerült immár a sor a civilizált világ legveszedelmesebb parazita szervezetére, a szabadkőmívességre is. Az álarcos bálnak vége, le a festett maszkkal! A világtörténelemben példátlanul álló hitszegésre bírtak, lángba borítottak ok nélkül egy országot azok, akik a tájékozatlan emberek előtt a könyörületes, jószívű szamaritánust iparkodtak játszani. A szabadkőmívesség olaszországi különítményéről szól az ének. Nem magyarázunk sokat, átadjuk a szót a tényeknek.
Soha háborút charakterisztikusabb jellemzés nem illetett meg, mint Olaszország ellenünk indított háborúját. Egy speciális szabadkőmíves háború. Eltekintve a már most rendelkezésünkre álló adatoktól, melyek magukban véve is kétségtelenné teszik a szabadkőmíves kezek irányító szereplését, a háború megindításának körülményei, a causus bellinek csak a materialista morál-kodexből igazolható megállapítása a szabadkőmíves jelzőt elválaszthatatlanná teszik az olaszok háborújától. A páholyok homályában megtervezett népámítás, az utcai csőcselék brutális terrorja, a legkörültekintőbb, higgadt megfontoltságot igénylő diplomáciai tárgyalások befolyásolása a felbérelt csőcselék fenyegető magatartásával, a néptudatlanságra és — szenvedélyre támaszkodó mezitlábaskodó hang, egy 33 éves szövetségnek pusztán a megváltozott „konjunktúrák” következtében való megszegése, fölrúgása mind olyan kísérő jelenségei az olasz provokációnak, melyek a hatalomra kíméletlenül törtető szabadkőmívesség fegyvertelen már a béke idején is sűrűn igénybe vett eszközök voltak. Csak gondoljunk egy pillanatra a szabadkőmívesség által rendezett francia forradalomra s a hazai szabadkőmíves velleitásokra. A szubtilisan finom vallási és kultúrkérdések tárgyalása, megoldása az ösztöneiben felzaklatott mob segítségével a szabadkőmívesek által már rég „bevezetett” eljárás. Hogy csak egy-két példát említsünk, azt a kérdést, vajon tanítsunk-e hittant az iskolában vagy nem, a múlt esztendőben ugyancsak a mezitlábaskodás terrorjával akarta elintézni a „királyi művészet”. A legkényesebb katholikus hitéleti kérdéseket a Galilei-kör asszimilált magyar ifjainak és az ad hoc felhajtott szociáldemokrata tömegeknek terrorista lármájával akarta megoldani, ugyancsak nem más, mint a „királyi művészet”. Ismételten leszögezzük azokat az erkölcsi princípiumokat, melyek a szabadkőmívesség napilapjában, a Világban kerültek nyilvánosságra: „Az igazságért nem szabad mindig az igazsággal küzdeni… azok az igazi hősök, akik a hazugságot is fegyvertárukba iktatják” (1911. júl. 4.). „A vádlottnak szent joga a saját bőre érdekében hazudni is” (1911. aug. 23.). Ilyen morálelvek mellett egy 33 éves szerződés megszegésén valami nagyon csodálkoznunk nem szabad. Az olasz kollégák nem tettek mást, mint levonták a szélső konszekvenciákat. Az idézett erkölcsi parancsolatok természetes folyományaképp mi, természetesen, nem vehetjük őszintén komolyaknak azokat a háború miatt felháborodó irtózásokat sem, melyek szabadkőmíves ajkakról egyre-másra elhangzanak s nem tekintjük őszinte szabadkőmíves törekvés megnyilvánulásának pl. Szatmári Mór testvérnek a Kelet c. hivatalos szabadkőmíves lap valamikor 1892. évi 1. számában olvasható szónoki beszédét,[1] amely szinte émelyítő nagyképűséggel hangsúlyozza a szabadkőmíves ideálok és a háború közt fennálló ellentétet, mert hiszen — mint a Világ mondja — „azok az igazi hősök, akik a hazugságot is fegyvertárukba iktatják”.
A bizonyítékok, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a szabadkőmíves terror hajszolta bele Itáliát az ellenünk való háborúba, a világháború kitörésétől kezdve az olasz hadüzenetig az alábbi adatokban foglaltatnak. Újságjelentések már szeptember elején hírül hozták, hogy a „Messagero és Il Secolo (a két legelterjedtebb szabadkőmíves napilap) fél—fél millió lírát kapott Franciaországtól, hogy a háborúra tüzeljenek”. Ugyancsak szeptember hó legelején intézett körlevelet az egyik római páholy a testvérpáholyokhoz, mely szó szerint így hangzik:[2] „K.˙. T.˙.! Nem valószínűtlen, hogy rövidesen Olaszországnak is ki kell lépnie semlegességéből, hogy évszázados ellensége, Ausztria és a Kaiser (il Kaiser) Németországa ellen hadba szálljon. Ez a harc szent háború lenne nemcsak iparunk és kereskedelmünk, hanem a kultúra és a polgári szabadságok védelmére, melyeket a német militarizmus végzetes és barbár elbizakodottsága fenyeget…
Azért kérem mindegyiketeket, K.˙. T.˙., hogy a mellékelt lapon tartalmazott kérdésekre őszintén válaszoljatok.
1. „Kész lenne-e Ön arra az esetre, ha Olaszországnak a teuton hatalmak blockja ellen hadba kellene vonulnia, valamilyen módon felajánlania szolgálatát a győzelemért?
2. Amennyiben a katonai szolgálat alól mentes, kész volna-e, amennyiben lehetséges ez Önnek, önkéntesen szolgálni még abban az esetben is, ha külön önkéntes csapatok hiányában a rendes csapatoknál kellene szolgálnia?
3. Ha kora, egészsége vagy családi körülményei folytán nem foghat fegyvert, kedve volna-e a Vöröskeresztben szolgálatot teljesíteni?
4. Kötelezve érzi-e magát a két első kérdésre igenlő felelet esetén a legelső felhívásra megjelenni?”
Amint látható, az olasz testvéreket holmi erkölcsi skrupulusok egy pillanatig sem izgatták s egészen magától értetődőnek tartották, hogy a más irányban élet-halálra küzdő szövetséges államokat orvul hátba támadják. Nem nehéz elgondolni, hogy a körlevélre a legféktelenebb izgatások módjai és eszközei lettek az olasz páholyülések állandó thémái. Sőt segédcsapatokat is kaptak a francia szabadkőművességtől.[3] Erre utal a Budapesti Hírlap f. é. május 16.-i száma, amelyben egy Rómából eredő levél megállapítja, hogy „kilenc hónapon át zavartalan, sőt favorizált szabadsággal izgatta az olasz tömegeket Franciaország szabadkőmíves ágens-hada”. Tudvalevő, hogy okt. végén San Giuliano külügyminiszter halálával kormányválság következett be Itáliában. Sok huzavona után a szabadkőmíves befolyás a szabadkőmíves Sonninot segítette a külügyminiszteri székbe. Sonnino genealógiájáról érdemes tudni, hogy apja kálvinistává keresztelkedett livornói zsidó bankár volt.[4] Az ő hivatalba lépése, mint a Rómából nov. 4.-én érkező jelentések hírül hozták, „a radikális párti (republikánus szabadkőmívesek) képviselőket jóakaró várakozásra bírja”. Hogy Sonnino külügyminisztersége a szabadkőmíves háborús törekvéseket szabadjára eresztette, az kitűnik a Monarchia által kiadott, az olasz tárgyalásokat közlő Vörös könyvből, amely konstatálja, hogy: „San Giuliano halála után a külügyek vezetése nov. elején báró Sonnino kezeibe ment át. Ezzel az események fejlődése Olaszországban második fázisába jutott, amelyben a domináló gondolat az az elhatározottság volt, hogy tekintet nélkül a szövetség kötelezettségeire avagy egyéb morális meggondolásokra, ki kell használni a kedvező alkalmat, amikor a két szövetséges nehéz küzdelmet folytat hatalmas ellenségek ellen s ki kell zsarolni Ausztria-Magyarországtól déli, az olasz testvérektől lakott területekről való lemondást; ha másképp nem, erőszakkal kell kikényszeríteni”. A félhivatalos Norddeutscher Allgemeine Zeitung május 20.-i száma szintén a szabadkőmíves Sonnino hatalomra kerülésétől datálja a becstelen hitszegéshez vezető, kizárólagosan kalmárszempontokhoz igazodó lázításokat: „Di San Giuliano márki, néhai olasz külügyminiszter halála után azonban lassan-lassan mindinkább kitűnt, hogy Olaszországban hatalmas erők dolgoznak azon, hogy a semlegesség megóvása ellenében a dunai monarchiától még más különös hasznot is kiszorítsanak. Az olasz kormány hozzálátott a fegyverkezéshez és a fegyverkezéssel karöltve fokozódott az irredentisták, köztársaságiak, szabadkőmívesek és más francia-barátok követeléseinek fokai”. Az olasz kabinet egy másik tagja, a gyarmatügyi miniszter, Ferdinando Martini a legnotóriusabb szabadkőmívesek közül való. Neve 1892-ben szenzációs bankskandalumokkal és pénzügyi afférokkal került közeli kapcsolatba. 1903-ban majdnem bekerült másodszor a kabinetbe, de legextrémebb egyházellenes posztulátumai miatt még az olasz kormány sem tartotta tanácsosnak őt miniszteri tárcával felruházni. Csak 1914 márciusában jutott be a Salandra-kormányba.[5] Az olasz szocialisták lapja, az Avanti május első napjaiban világosan utal a szabadkőmíves izgatásokra: „Az olasz szabadkőmívesség a háborúra hangol… A nép a zöld szekta oligarchiája szemében semmi más, mint eszköz, melynek a kolomposok terveit kell szolgánia. Ebben a pillanatban a szabakőmívesség fegyverkezik és összeesküszik az angol király érdekében. Az angol és francia páholyok az olasz testvérpáholyokra óriási nyomást fejtenek ki… A páholyokból kategorikus parancsok és utasítások mennek azokhoz (a szabadkőművesekhez), akik nyilvános hivatalt viselnek…”[6] A Münchener Post f. é. 112. számában az egyik római munkatárs írja a következőket: „A királyra (a szabadkőmívesek) azáltal igyekeznek hatni, hogy a dinasztia megbuktatásával fenyegetőznek. Ha egyszer béke lesz, eljön az ideje, hogy a francia és az olasz nagypáholyok konferenciáiról leplezetlenül beszéljünk s a háborúra uszítók ábrázatáról a humanizmus maszkját lerántsuk s mindenki bámulni fog, mi van a maszk mögött!” Folyóiratunk múlt számában már utaltunk a német félhivatalos Wolff-ügynökség ama jelentésére, amely hírül hozta, hogy a quartói Garibaldi-emlék leleplezésén az olasz szabadkőmívesek 400 zászlóval vettek részt s az ünnepséget viharos háborús állásfoglalássá formálták át. A szabadkőmívesség legilletékesebb képviselője, az olasz Nagy Orient-páholy áprilisban félreérthetetlenül leszögezte a szabadkőmívességet a legbecstelenebb háború mellé: „Mi követeljük a háborút a két középponti hatalom ellen, amely a haladással szemben a barbárságot képviseli. Az emberiesség nevében akarjuk a háborút Németország ellen. Olaszország igaza nevében akarjuk a háborút Ausztria ellen. Szabadkömívesi hitvallásunk nevében is követeljük a háborút. Háborút a német militarizmus megsemmisítésére; háborút a teutonizmus ellen kegyelem nélkül, könyörület nélkül, a jog és igazság nevében”. Az ember megborzad ekkora cinikus aljasság láttára. Az ártatlan „filantrópok”, a szelíd, nyájas szavú, jótékonykodók hitvallásuk nevében háborút követelnek, háborút kegyelem és könyörület nélkül a mi véreink ellen. Az assassinok kibérelhető gyilkos hada nem tett tanúságot ennyi alattomos elvetemültségről. D’Annuzióról (apját Rappoport Móricnak hívták), mint a francia szabadkőmívesek megfizetett ügynökéről külön alig kell szólanom. Közelfekvő a kérdés, vajon milyen a mi házi szabadkőmívességünk s milyen viselkedést tanúsított az olasz testvérek „kultúrás tevékenységé”-vel szemben? Rettenetes vád terheli a magyarországi szabadkőmívességet; a vád elviselhetetlenül súlyos voltát érzi is, ami kitűnik abból, hogy végre május 30-án Bókay Árpád egyetemi tanár, a Magyar Symbolikus Nagypáholy nagymestere a Világban nyilatkozott s maga a Nagypáholy is nyilatkozatott tett közzé. Természetesen tagadtak minden szolidaritást a háborúra izgató olasz testvérekkel. Bókay nagymester úr hosszú nyilatkozatára kedvünk volna csak annyit mondani, hogy „már megint kezdi?” Bókay nagymester úr disztingválni óhajtana, vajon „a háborús agitációban egyes szabadkőművesek vagy maga a szövetség volt érdekelve?” Az olasz Nagy Orient-páholy fenti nyilatkozata után, melyről a nagymester úr bizonyára előbb szerzett tudomást, mint mi, Bókay tanár úrnak még kétségei vannak? A quartói ünnepségen 400 zászlóval hivatalosan megjelenő és a háborút éltető szabadkőmívesség akciójáról nem tudna semmit? S azt hiszi a nagymester úr, hogy a félkegyelműeken kívül Magyarországon el lehet valakivel hitetni, hogy a „szabadkőmívesség szelídséget, megértést, kölcsönös méltányosságot és könyörületet” hirdet? Méltóztassék már fölhangyni ezekkel a tréfás szólamokkal. Hiszen mi készséggel elhisszük, hogy üres és egyben ügyes jelszavakkal sokáig lehet takargatni a valódi célokat, de sunt certi denique fines. Aki a hazai szabadkőmívességet ismerni akarja, az olvassa el a buzgó és ideális lelkű Miklóssy István „A szabadkőmívesség önleleplezése” és „Nyílt interpelláció a belügyminiszterhez a szabadkőmívesség ügyében” c. hiteles adatokból összeállított könyveit, kísérje figyelemmel a Kelet c. hivatalos szabadkőmíves lap, a profán világ megdolgozására alapított szabadkőmíves újság, a Világ fejtegetéseit, a profánok „megnevelésére” alapított Galilei-kör, a Társadalomtudományi Társaság (Huszadik század) működését, s akkor a nagymester úr által defini]
]>
