Különlenyomat a Magyar Kultúra 1929 július 15-i számából.
A vallási, vagy ahogy helytelenül mondani szokták: a felekezeti béke ma olyan jelszó, amelyet igazán unalomig hallhatunk s nincs szólam, amellyel oly olcsón lehetne tetszésnyilvánítást aratni s népszerűséget vásárolni, mint a vallási (vagy hát: felekezeti) türelmesség hangoztatásával. A kisbürgözdi községházán éppúgy, mint az ország parlamentjében egyaránt biztos rá a vastaps: hazafias cikkezésekben éppúgy, mint emelkedett pohárköszöntőkben kitűnő és hatásos gondolatpótló. Méghozzá az a legkényelmesebb benne, hogy nem is kell komolyan venni. Elég, ha az ember unos-untalan hangoztatja; megtartani vagy csak oda is hederíteni rá, teljességgel fölösleges.
Sőt, maholnap álló szabály és sztereotip divat lesz, hogy a felekezeti heccmesterek bizonyos céltudatossággal éppen akkor hangoztatják a felekezeti türelmesség nemzetóvó fontosságát, amikor közvetlenül e hangoztatás után valami durva türelmetlenséget készülnek elkövetni. A közönségük így előre megbocsát nekik minden csóvavetést és minden destrukciót, hiszen a felekezeti agitátor mély mellhangon kiáltott éppen átkot azokra a sötét kezekre, amelyek a vallási gyűlölködés tűzcsóváját merészelik lelkiismeretlenül rádobálni az amúgy is üszkösen égő nemzeti háztetőre. Szinte eleve biztos már, ha egyik debreceni úr cikket ír valamelyik liberális lapba, vagy valamelyik kollégája szónokolni kezd a Dunántúlon a „felekezeti békéről”, hogy akkor a cikk vagy a beszéd második felében egy hatásos „de” vagy „azonban” bekezdéssel hatalmas támadás fog megindulni a katolicizmus ellen. A közvélemény ezen már meg sem ütközik; hiszen a Pesti Hírlap ilyenkor szellemes rövidítéssel csak annyit szokott írni az esetről, hogy X. Y. „püspök” vagy főgondnok ismét hitet tett a vallási béke szükségessége mellett.
Komoly ember percig sem hihet már ezeknek a vallási türelmet hangoztató nagymondásoknak; jól tudja, hogy aki ma itt Magyarországon vallási békéről beszél: vagy álmodik, vagy hazudik. Olyanok sürgetnek örökké békét és türelmességet, akikről mindenki tudja, hogy egész működésük folytonos kíméletlen, fenekedő harc a katolicizmus ellen. Az a félművelt tömeg azonban, amely csak a liberális lapokból értesül a világ folyásáról, logikailag annyira fegyelmezetlen s az önálló gondolkodásra annyira rest, hogy végül is éppen a vallási béke hivatásos felborítóiban látja a béke angyalait s viszont természetesen egyetlen tényezőben véli felfedezhetni a vallási türelmetlenség megtestesítőjét: a magát egyedül üdvözítőnek nevező s már ezzel békeháborító katolikus Egyházban.
És meg kell vallani, a hirtelenül ítélők szemében a katolikus Egyház meg is érdemli a „türelmetlen” jelzőt. Már azzal is, hogy magát tartja egyedül törvényesnek s üdvözítőnek és elvben visszautasítja a különböző vallásoknak egyenjogúságát. Nem tekinti „egyházaknak” a felekezeteket, sem „püspököknek” s „papoknak” a lelkészeiket, nem ismeri el katolikus félnek protestáns templomban kötött házasságát, nem egyezik bele, hogy katolikus szülő csak egy gyermekét is nemkatolikus vallásban neveltesse, nem megy el alkudni Stockholmba s Lausanne-ba, szóval egyedül önmagát tartja a Krisztus által rendelt Egyháznak s az isteni kinyilatkoztatás hiteles őrének, amely mellett minden más kereszténység lázadás és törvénytelen alakulat. Hát nem hátborzongatóan türelmetlen egyház ez?
Hát még milyen éles ellentétekre s fájdalmas súrlódásokra vezet ez a dogmatikus merevség a katolikus Egyház részén a gyakorlatban! Tegyük fel, hogy egy katolikus leány Egyházának tilalma ellenére protestáns templomban esküszik. A katolikus álláspont szerint ezzel nemcsak halálos bűnt követ el s törvénytelen viszonyra lép, aminek folytán soha többé, amíg csak a bűnét jóvá nem teszi, nem gyónhat, nem áldozhat, még a halálos ágyán sem, hanem azzal, hogy protestáns templomban esküdött, még ki is közösítette magát a katolikus Egyházból s ha így hal meg, egyházi temetésben sem részesülhet. Az ilyen esküvőn, minthogy hittagadási aktus, katolikus rokonai, ismerősei bűn nélkül még csak részt sem vehetnek, sőt nem is gratulálhatnak hozzá — bűnhöz s egyháztagadáshoz gratulálni nem lehet —, tanúként, koszorúsleányként nem szerepelhetnek; a társadalmi érintkezés során az új párt törvényes házaspárnak el nem ismerhetik; olyan bizalmas érintkezést, amely az Egyház által bűnösnek tekintett együttélés elismerésének, kohonesztálásának volna tekinthető, vele nem folytathatnak. Ezek bizony rettenetesen kemény és komoly dolgok s a gyakorlati életben a fájdalmas helyzetek egész sorát eredményezhetik. Nem csoda, hogy akik csak külszín szerint szoktak ítélni s a dolgok mélyére nem tekintenek, akik nem veszik figyelembe azokat a nyomós okokat, amelyek az Egyházat erre a meg nem alkuvó álláspontra kényszerítik, nagyon hamar készen vannak azzal az ítélettel, hogy íme, az Egyház nemcsak türelmetlen s békezavaró, hanem egyenesen szívtelen s társadalombontó is.
Valahol vidéken, ahol az egész csekélyszámú intelligencia állandóan együtt él, protestáns lelkészt vagy paplakot avatnak. Felvonulnak ilyenkor a „felekezeti béke” érdekében a felekezetek a luteránustól az unitáriusig és a zsidóig; csak a katolikus Egyház hiányzik, aminthogy hiányoznia is kell. Gyűjtenek protestáns templomra s hasonlókra: a katolikusoknak elvi alapon ilyen célra egyetlen fillért sem szabad adakozniok. Mindez természetesen vég nélküli sérelmek, panaszok, sértődések forrása szokott lenni.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy a katolikus Egyház ezekben a dolgokban az ő elveinek, sőt egész mivoltának lényeges sérelme nélkül még csak nem is engedhet. Ez nála nem presztízskérdés vagy vallási öntudat kérdése, hanem a hité vagy hittagadásé. A katolikus gondolat lényege a vallási legitimitás; az Egyház megszűnnék katolikus Egyház lenni, ha beállna csak úgy egynek a sok felekezet közé; öngyilkosságot, sőt ennél is több: hittagadást és Krisztus-árulást követne el, ha lemondana az egyedül-törvényesség elvéről, ha az elfelekezést, pártütést és lázadást törvényesnek ismerné el. Olyan ez, mintha egy törvényes király elismerné a lázadás jogát s a lázadóknak a törvényes hatalommal való egyenjogúságát; vagy mintha egy férj elismerné, hogy a felesége ő mellette még más férjet vagy férjeket is tarthasson. A katolikus Egyháznak lényege a katolicitás és az egység, tehát a kizárólagosság is. Amely percben az Egyház úgy értelmezné a vallási békét, ahogy azt tőle a felekezetek szóvivői követelni szokták, abban a pillanatban maga is csak felekezet lenne, nem pedig katolikus Egyház. Sajnálatos dolog, ha ezt az elemi igazságot egyes emberek nem akarják megérteni s a vallási béke alapjául sem többet, sem kevesebbet nem kívánnak tőlünk, mint hogy a katolicizmus mint ilyen szűnjék meg, illetve alakuljon át szektává, felekezetté.
*
Meg kell jegyezni, az Egyháznak ez a dogmatikus álláspontja, vagy ha tetszik merevsége magának az Egyháznak sem éppen kellemes. Kevesen látják be, hogy nála ez a viselkedés nem hatalomvágy, hanem elvhűség és vallási kötelesség, amely feltétlenül dicséretet érdemel s amely az Egyház részén néha valósággal heroikus áldozattal jár; mert hiszen nagyon sok esetben sokkal könnyebb volna a béke kedvéért engedni s akár nagy vallási elveket is áldozatul hozni, mint kellemetlenséget, ódiumot s megszólást vonni magára azok részéről, akik az elvhűséget türelmetlenségnek szokták tekinteni. Az Egyház itt tudatosan lemond arról az olcsó népszerűségről, amellyel azonnal megajándékozná a liberális felfogásokhoz szokott közvélemény, mihelyt a „béke” kedvéért áruba bocsátaná a krisztusi elveket. Nem lehet tehát egyszerűen önzéssel vádolni az Egyházat, amikor az egyházfogalom tisztaságához és legitimitásához ragaszkodik.
Hogyan lehet ezek alapján katolikus részen mégis vallási türelemről beszélni? Nagyon jól, csak különbséget kell termi dogmatikai és polgári türelem között. A katolikus Egyház elveti s hibáztatja a dogmatikai türelmet, de helyesli s megengedi, sőt mindenki másnál sokkalta jobban gyakorolja a polgári türelmet. Mit is jelent ez két szó?
A dogmatikai türelem abban áll, ha valaki a béke kedvéért feláldozza a dogmatikai elveket; ha tehát azt mondja: csakhogy vita, szétágazás és különbség ne legyen köztünk, inkább lemondok hitem tanairól s elveiről, Anyaszentegyházam lényeges vonásairól és alaptörvényeiről. Pl. elismerem, hogy Jézus igaz, egyetlen Egyházán kívül teljes joggal vannak fellázadt s elszakadt közösségek is s ahhoz, hogy valamely vallási közösség törvényes keresztény Egyház legyen, nem szükséges, hogy a Krisztustól alapított apostoli és pápai Egyháznak jogszakadás nélküli folytatása, szerves leszármazója legyen. A dogmatikai türelem azt mondja: a béke kedvéért visszautasítom saját katolikus Egyházamnak illetékességét pl. a házasságjog szabályozásában s az ő tilalma és büntetései ellenére kötök és bontok házasságokat, vagy asszisztálok mások egyházellenes házasságánál s azt törvényesnek elismerem. A dogmatikai türelem annyi, mint a katolikus Egyház krisztusi eredetének s ezzel egyedül törvényes és üdvözítő voltának megtagadása; azaz lényegében hithagyás és vallási közöny.
Ezzel szemben a polgári türelem abban áll, hogy bár másnak a vallási álláspontját hibásnak s tévesnek tartom s épp azért törvényesnek el nem ismerem, mégis a tévedő személlyel szemben vallási elveim fenntartása mellett szeretetteljes és türelmes vagyok, őt az ő vallási felfogásának gyakorlásában, amennyiben tőlem hitellenes cselekedetet nem kíván, nem háborgatom s erőszakkal nem akadályozom. Ez bizony egészen más, mint a dogmatikai, tehát a dogmákat is feláldozó türelem, bármennyire nem szeretik ezt a különbséget a felekezeti hangadók észrevenni s elismerni. A katolikus Egyház nemcsak megengedi, hanem egyenesen parancsolja is a polgári türelmességet. A katolikus embernek nem szabad senkit a téves hite miatt megvetni vagy gyűlölni; nem szabad mást a téves vallása miatt gúnyolni, sem mást arra kényszeríteni, hogy meggyőződése ellenére gyakoroljon valamely vallást. A katolikus Egyház odahat, hogy ahol a téves vallás még el nem terjedt, ott annak terjesztése megakadályoztassék, nehogy a hívek félrevezettessenek; de nem ellenzi, hogy ahol már nagy számmal vannak téves hitűek, ott nekik is szabad vallásgyakorlat engedélyeztessék. Az ellen nincs észrevétele, hogy a felekezetek a közjövedelmi forrásokból akkora segélyt kapjanak, amekkora őket híveiknek adója s az osztó igazságosság mértéke szerint megilleti. Az Egyház azzal is megmutatja a tévedők iránt való szeretetét, hogy értük és visszatérésükért állandóan imádkozik s mindent elkövet az ő szeretetteljes felvilágosításuk érdekében. Ha aztán vannak, akik a legszeretetreméltóbb felvilágosító szavakat is, aminők pl. a Mortalium animos-féle enciklikában voltak, félremagyarázzák s gyűlöletesen értelmezik, erről az Egyház keveset tehet.
*
Mármost: helyes-e az Egyháznak ez a különbségtétele dogmatikus és polgári türelmesség között? Kétségtelenül. Az elvi szilárdság s a meg nem alkuvás a hittételek dolgában egyenesen krisztusi parancs és apostoli örökség. Annak a szellemnek, amely a hit kérdéseit mellékesnek jelenti ki s egyenlő rangra emel igazat és hamisat, igazságot és tévedést, az evangéliumban valóban sehol semmi nyoma. Jézus szerint nem a szubjektív vélekedések, hanem „az igazság szabadít meg” minket (Ján. 8, 32); szerinte az Egyház feladata, hogy megtanítsa az embereket megtartani mindazt, amit ő meghagyott nekünk (Mt. 28, 20). A nyáj legeltetése nem a nyáj által önként választott pásztorokra van bízva, hanem Péterre s azokra az utódaira, akikben Jézus az apostolokkal „együtt marad mindennap a világ végezetéig” (Mt. 28, 20). A vitás kérdéseket nem a hívek többségi határozatai döntik el, hanem a tanító Egyház (Mt. 18, 17, 18), amelyben a döntő hatalom Péterre s az apostolokra van bízva (Mt. 16, 18, 19). Jézus tanítása nem ingadozó s nem tűr módosítást; „az ég és a föld elmúlnak, de az ő igéi el nem múlnak” (Mt. 24, 35); az ő törvényéből s az ő kijelentéseiből „egy jóta s egy ékezet sem” vehető el (Mt. 5, 18). Az ő határozott akarata, hogy „egy akol legyen s egy pásztor” (Ján. 10, 16) s hogy tanítványai s követői „tökéletesen egyek legyenek” (Ján. 17, 23), nyilván nem az ő tanainak s rendelkezéseinek elhomályosítása, hanem tökéletes és egyöntetű követése által.
A dogmatikus türelemnek éppen ellenkezőjét találjuk az apostolok irataiban is. Ez a szó: felekezet (schisma) az Újszövetségben csak kétszer fordul elő s akkor is mind a kétszer tiltó értelemben. „Kérlek pedig titeket, atyámfiai, — mondja Szent Pál — ami Urunk Jézus Krisztus nevéért, hogy azon egyet valljátok mindnyájan és ne legyenek köztetek szakadások (felekezetek), hanem tökéletesen azon egy értelemben és ítéletben legyetek.” (1 Kor. 1, 10 v. ö. 1 Kor. 1, 25). Pál kikel azok ellen, akik a galaták közt zavarokat keltettek s mintegy új evangéliumot akartak hirdetni, s hozzáteszi, hogy „még ha angyal” jelenne is meg hirtelen s hirdetne más evangéliumot, mint amit ő, az apostol hirdetett, az is „átok alatt legyen” (Gal 1, 6 s kk.). Íme, az első egyházi átok a tévtanok hirdetőire! A rómaiakat is óvja Szent Pál, hogy meg ne tűrjék s meg ne hallgassák azokat, akik a hivatalos egyházi tanítástól eltérnek: „Kérlek pedig titeket atyámfiai, vigyázzátok meg azokat, akik visszavonásokat és botránkozásokat támasztanak azon tudomány ellen, amelyet ti tanultatok, és kerüljétek őket!” (Róm. 16, 17). Íme, a „haeretici vitandi” első megjelenése az Egyházban! A szelídlelkű Szent János apostol is, a szeretet fáradhatatlan hirdetője, szintén nem ismer dogmatikus türelmet: második levelének végén azt írja, hogy a tévtanítókat még házunkba sem szabad befogadni, sőt még köszönteni sem. „Ha ki hozzátok jő s e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt házatokba, s ne is köszönjetek neki” (10). Ez az a mondat, amelyet az egyik szónok a hódmezővásárhelyi kálvinista gyűlésen a „Mortalium animos”-szal kapcsolatban iszonyúan nehezményezett, úgy tüntetvén fel a dolgot, mintha ez a mondat XI. Pius találmánya s türelmetlenségének legfőbb bizonyítéka volna, elhallgatván, hogy ez a mondat egyenesen szentírási szó! S Irenaeus beszéli, hogy Szent János a nyilvános fürdőt is azonnal elhagyta, mihelyt megtudta, hogy Marcion, a tévtanító ugyanabban a fürdőben tartózkodik.
Érdemes egyébként az apostolok leveleit átlapozni az Újszövetségben; alig akad közte, amelyik a vége felé ilyenféle befejezést ne tartalmazna: „Hogyha valaki nem engedelmeskedik e levél által való szavunknak, azt jegyezzétek meg és azzal ne társalkodjatok, hogy megszégyenüljön.” (2 Thessz. 3, 14). Szent János egyenesen átkot mond azokra, akik könyvéből valamit elvennének (Jel 22, 19).
Mindez lehet nagyon antimodern s nagyon kevéssé kellemes a dogmatikai türelmességet és megalkuvást kedvelőknek s megengedjük, nagyon erős ellentétben áll azzal a divatos felfogással, amely szerint mindegy, ki mit hisz, csak „keresztény” legyen. De elvitathatatlan, hogy Krisztus és az apostolok a tan és hit dolgában dogmatikai türelmet s közömbösséget nem ismertek. A katolicizmus ridegségén és merev dogmatizmusán lehet élcelni s lehet rajta, ha tetszik, felháborodni, de bizonyos, hogy a katolicizmus ezzel az ő dogmatikai türelmetlenségével nagyon jó társaságban van.
A legelső korok ókeresztény irodalma szintén tele van ezzel a dogmatikai határozottsággal, ha tetszik: türelmetlenséggel. Antiochiai Ignác (†107.) nem győzi ismételni, hogy csak az jár Krisztus útjain, aki az egyházi tekintélyre hallgat. „Aki a püspök, a papság s a diákonusok nélkül tesz valamit, nem tiszta a lelkiismeretében.” „Akik Istenéi és Jézus Krisztuséi, azok a püspökkel tartanak.” „Nagy hangon, Isten szavával kiáltottam azoknak, akikhez beszéltem: Engedelmeskedjetek a püspöknek, a papságnak és a diákonusoknak.” „Mindnyájan fogadjatok szót a püspöknek, mint Jézus Krisztus az Atyának, a papságnak, miként az apostoloknak, a diákonusokat pedig tiszteljétek, mint Isten parancsolatját. A püspöktől különváltan senki se tegyen semmi olyat, ami az Egyházhoz tartozik. Érvényes Eucharistiának az tartassék, ami a püspök által jön létre, vagy akinek a püspök ezt megengedte… A püspök nélkül sem keresztelni nem szabad, sem agapét ülni, hanem csak amit ő helybenhagy, az tetszik az Istennek is.” „Ne tévedjetek meg atyámfiai; aki a szakadás előidézőjét követi, nem nyeri el az Isten országának örökségét.”
Megdöbbentő szavak, de csak annak, aki az Egyházról való fogalmait a modern türelmességi jelszavakból meríti. Irenaeus (†202.) lapidáris rövidséggel ezt mondja: „Akik az Egyházon kívül vannak, azok az igazságon vannak kívül.” „Akik szakadásokat idéznek elő, tévednek s nincs meg bennük az Isten szeretete.” Origenes szerint: „Senki ne csalja meg magát: ezen a házon, vagyis az Anyaszentegyházon kívül senki sem üdvözül. Mert aki belőle kilép, saját maga lesz halálának okozója.” Szent Ciprián (†258.) szerint: „Aki az Egyháztól elválik s házasságtörő egyházhoz szegődik, elszakad az Egyház ígéreteitől s nem jut el Krisztus jutalmaira, minthogy elhagyta Krisztus Egyházát. Idegen lett, külső lett, ellenség lett. Nem lehet annak atyja az Isten, akinek nem anyja az Egyház. Amint nem szabadulhatott, aki Noé bárkáján kívül volt, úgy nem szabadulhat meg, aki kívül van az Egyházon.” A nagy Basilius szerint: „Csak az az istentisztelet helyes, amely az Isten Egyházában történik, nem az Egyházon kívül. Ne állítsatok fel tehát tetszés szerint magánegyházakat és magángyülekezeteket. Egy az Isten szent gyülekezete.” Ambrus szerint (†397.): „Csak egyetlenegy Egyházat ismerünk, az Isten egy gyülekezetét… Nem lehet szó számos gyülekezetről, hanem csak egy gyülekezetről és egy Egyházról.”
Végül, hogy még csak az egy Szent Ágostont idézzük: „Mit használ, ha Istent vallod s Istent tiszteled, őt hirdeted, az ő Fiát elismered, vallod, hogy az Atya jobbján ül, és — gyalázod az ő Egyházát?… Ragaszkodjatok tehát, kedveseim, ragaszkodjatok mindnyájan egy akarattal Istenhez, mint Atyához s az Egyházhoz, mint Anyához!”[1]
Az ősegyháznak ezeket a sokatmondó nyilatkozatait vég nélkül szaporíthatnók még. Érdekes, hogy maguk a hitújítók is, akik pedig a katolikus Egyház dogmatikai hajthatatlansága ellen hevesen kikeltek, a maguk számára szintén erős dogmatikai s egyben természetesen polgári türelmetlenséget vettek igénybe. Luther Márton a gúny és szitok egész áradatával öntötte le azokat, akik az ő kijelentéseivel szembe mertek helyezkedni; Kálvin János pedig több embert ítéltetett halálra, amiért kritizálni merték az ő tanításait. Máig a helyzet körülbelül annyiban változott, hogy amíg a katolikus Egyház elítéli a dogmatikai türelmet (vagyis a tévedésnek az igazsággal való egyenjogúsítását), viszont messzemenőleg gyakorolja a polgári türelmet, addig a protestáns irányadó tényezők éppen fordítva: elvben a dogmatikai türelem álláspontján vannak, viszont a polgári türelmet inkább hangoztatják, mint gyakorolják. Hiszen sok felekezeti lelkésznek s felekezeti akciónak sokkal inkább célja a katolicizmus gyengítése, mint a pozitív hitélet vagy a kimondott vallásosság növelése.
*
Az öntudatra ébredt katolicizmusnak nem érdeke, hogy a kétféle türelem fogalmai tovább is összekevertessenek s a fogalomzavar általánossá tételével a katolikus álláspont tovább is gyengíttessék. Éles különbséget kell vonnunk a kétféle vallási türelem között s a „felekezeti” béke és türelem gondolkozás nélküli hangoztatóinak állandóan meg kell magyaráznunk, hogy mi ugyan a polgári türelemben továbbra is elől akarunk járni a jó példával, de a polgári türelmet semmi esetre sem vagyunk hajlandók összekeverni a dogmatikai elmosódottsággal s elvtelenséggel, Ha pl. a türelem nevében azt kívánják tőlünk, hogy protestáns vallási vagy felekezeti akciókban részt vegyünk, hogy lelkésziktatáson, zászló-”szentelésen” vagy templomavatáson megjelenjünk, hogy protestáns templomban kötött vegyesházasságokat elismerjünk vagy azokon bármiképp közreműködjünk stb., ki kell jelentenünk, hogy türelmünk nem mehet a hittagadásig.
Épp ezért tűrhetetlen, hogy katolikus gyermekeket protestáns „püspökfogadtatásra” kivezényeljünk, vagy éppen hogy katolikus papok, egyházközségek vagy egyéb katolikus szervezetek részt vegyenek a herezis térfoglalásának ünneplésében. Ha ilyen elsiklásokra mégis volt a közelmúltban példa, vagy éppen azzal az inszinuációval álltak elő egyesek, hogy bizonyos társadalmi vagy nemzeti célok érdekében a katolikus püspökök az eretnek felekezetek főlelkészeivel együtt „közös pásztorlevelet” adjanak ki, ez az egyházias gondolkozásnak oly ijesztő mértékű elcsenevészesedésére vall, amely külföldön el sem volna képzelhető. Szerethetjük azt a kálvinista vagy luteránus főlelkészt, amint szeretnünk is kell, mint embert, s ha mint ember bajba jut, ki is kell szíves szeretettel segítenünk, de papnak, püspöknek, törvényes egyházi tényezőnek el nem ismerhetjük, ha Krisztusnak s az apostoloknak az egy Egyházra vonatkozó tanítását s rendelkezését megtagadni nem akarjuk. S őszintén arra kell törekednünk, hogy a tévedés és törvénytelenség megszűnjék s az igazi béke, amely az egységre és a törvényességre való visszatérésben áll, amennyire lehet, helyreállíttassék. Mert hiszen a felekezet már a nevében és fogalmában harcot, ellenszegülést, széthúzást mond s aki igazán híve a vallási békének, nem örvendhet azon, hogy felekezetek vannak.
Azonban amily kérlelhetetlenül kell ragaszkodnunk dogmatikai álláspontunkhoz, éppoly szeretettel kell viseltetnünk a tévelygők személye iránt. Más szóval: mennél kevésbé gyakorolhatjuk az ú. n. dogmatikai türelmet, annál intenzívebben kell ápolnunk a polgári türelmet. Álláspontunk leszögezéséből mindig ki kell csendülnie a gondolatnak, hogy amikor tanokat vagy cselekményeket elítélünk, nem ítéljük el azokat az embereket, akik talán szubjektív meggyőződésből, teljes egyéni jóhiszeműségből ragaszkodnak a tárgyilag téveshez és helytelenhez. Ezt a szempontot nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert sajnos e téren nem állunk mindig azon a magaslaton, amelyet Krisztus Urunk vagy szentjeink útmutatása (pl. egy Szalézi Szent Ferencé) jelöl meg nekünk. „Fortiter in re, suaviter in modo.” Éppen az igazság védelmében szabad a legkevésbé megfeledkeznünk arról a szeretetről, amely nem győzni akar, hanem meggyőzni, nem leverni s diadalt ülni törekszik, hanem gyógyítani s használni kíván. Talán azért van a vallási vitáknak rendszerint igen csekély gyakorlati hasznuk, mert az igazság védelmének hevében, emberek lévén, oly könnyen megfeledkezünk a tévedőkkel szemben is köteles, sőt azokkal szemben talán kétszeresen is köteles meleg jóindulatról, amelynek minden érvelésünkből, sőt harcunkból is ki kellene sugároznia. Az Üdvözítő is vitázott, érvelt, cáfolt, sőt meg is szégyenítette ellenfeleit, de azért minden szavából kihangzott a jó Pásztor szerető aggódása az eltévedt bárányokért.
Erre a szeretetre annál inkább szükség van, mert a tévedők közt nagyon sokan, bátran állíthatjuk, hogy a túlnyomó nagy rész, kétségtelenül jóhiszemű. Nem tehet róla, hogy téved. Nem látja az igazságot, vagy ha látja, az nem tesz hatást rá. Nincs nagyobb rövidlátás, mint azt hinnünk, hogy ami nekünk világos és logikus, szükségképpen másoknak is az. Éppen a konvertitákkal való foglalkozás győz meg róla legjobban, hogy mennyi öntudatlanul felszedett s táplált előítélet fészkelte be magát a másvallásúak lelkébe s ami nekünk minden további nélkül szembeszökő igazság, azt ők gyakran csak hosszú s fáradságos fogalomrevízió árán tudják belátni s megérteni. Mások az alapfogalmaik, mások, hogy úgy mondjuk, a gondolkodási formáik.
Aki csak egy pillantást is vet a katolikus és protestáns iskolai hittani könyvekbe, azonnal észreveheti, mekkora a különbség a kettő között a logikai gondolkodásra való nevelés dolgában. A katolikus gyermek a katekizmustanulás folytán már a kisiskolában megszokja, hogy vallási fogalmait s felfogásait logikai formába öntse, logikailag ellenőrizze, ami másutt mondhatni teljességgel hiányzik. Nem csoda tehát, ha még nagyon művelt nemkatolikusok is gyakran teljesen híjával vannak azoknak a szabatos fogalommeghatározásoknak és végiggondolásoknak vallási téren, amelyek nálunk magától értetődők. Ez a körülmény magyarázza meg, hogy sokszor legmeggyőzőbb érveléseink is alig vannak rájuk pozitív meggyőző hatással, holott talán maguk is bevallják, hogy nem tudnak ellenünk felhozni semmit. Ezt azonban a hit védőinek s képviselőinek tudniok kell s éppen ezért végtelen türelemre s szeretetre van szükség a másvallásúakkal való foglalkozásban, a vallási eszmecserékben. Amit mindenesetre megértenek s ami semmi körülmény közt sem téveszti el hatását rájuk, az az őszinte, kifogyhatatlan, türelmes szeretet. Ezért volt a szelídség hőseinek, pl. éppen az említett Szalézi Szent Ferencnek, oly óriási hatása az eretnekekre; tudjuk, hogy éppen ez a szent egymaga vagy 70.000 kálvinistát térített vissza az Egyházba, holott működése kezdetén a legnagyobb bizalmatlansággal, sőt gyűlölettel fogadták a lelkészeik által felizgatott tömegek. Szeretet nélkül nincs kereszténység, de nincs meggyőzés sem. Fokozottan áll ez a zsidósággal szemben. A rossz zsidók miatt nem szabad minden zsidót rossznak tartanunk s a közeledővel, érdeklődővel s konvertitával szemben nem szabad azonnal oly igényeket támasztanunk, amelyek bennük többezer éves megszokásnak, faji vagy nemzetiségi sajátságoknak, neveltetésnek s beidegzettségeknek gyökeres és hirtelen eltüntetését jelentenék, ami emberileg szinte lehetetlen.
*
A gyakorlatban a polgári türelem s a békeszeretet a legtöbb esetben arra vezet, hogy a vallási kérdéseket minél inkább kikapcsoljuk a nemkatolikus felebarátainkkal való társadalmi érintkezés során. Ez bizony elég fájdalmas szükséghelyzet, amely a vallásnak a társadalmi életből való fokozatos kiszorítására, a társadalom elkereszténytelenedésére, nagyon sok esetben hitközönyre vezet. A vallási megoszlás ily módon szükségképpen előmozdítja a liberalizmust és hitetlenséget. De sajnos, nincs más mód rá; az adott megoszlás mellett a polgári béke s türelem másként fenn nem tartható. A katolikus Egyház s általában a vallás és a kereszténység ilyképpen a puszta polgári türelem révén is sokat veszít. Annál jobban kell résen lennünk, hogy ennek az engedménynek során legalább végzetes pártszakadás ne történjék s legalább dogmatikai elvfeladás és egyháztagadás ne kapjon lábra.
Helyesen jegyezte meg egy német író, hogy a szó maga: „türelem” a vallási életre vonatkoztatva helytelen és zavartkeltő. „Toleranz ist ein hässliches Wort.” Mert vagy a tévedővel szemben értem s akkor nem türelemre, hanem pozitív szeretetre van szükség; vagy a tévedésre értem s akkor meg ezzel szemben semmiféle türelem nem lehet helyénvaló. A tévelygőt szeretni és szánni kell s ha csak mód van rá, fel kell világosítani tévedéséről; a tévedés maga azonban semmiféle kíméletet nem érdemel. Ha napjainkban ezek a fogalmak mégis annyira összezavartattak s a „türelem” jelszava megfellebbezhetetlen, fétisszerű egyeduralomra tett szert, ez már a fogalomzavarnak jele s a modem vallási közönynek és valláslebecsülésnek szomorú szimptómája. Semmi érdekünk nekünk, katolikusoknak, hogy ezt a beteg helyzetet megszilárdítsuk s ezt a fogalomzavart állandósítsuk.
[1] Lásd a felsorolt idézeteket a pontos helymegjelöléssel Peschnél: Praelectiones dogmaticae l. 232, 266, stb.; Bangha Béla: A kat. Egyház krisztusi eredete 59. s kk.
