A.M.D.G.

VII. Istentiszteleti élet

A vallás legközvetlenebb megnyilatkozása az istentiszteleti élet. A mód, ahogy az ember Istenével érintkezik, neki hódolatát bemutatja s kegyelmeit, áldásait kéri. Ahol vallás van, ha mégoly kezdetleges is, mint a pogány és vad népeknél, ott mindenütt van külső és belső istentiszteleti élet.

Krisztus Urunk maga is rendelkezéseket adott az istentiszteleti életre vonatkozólag, pl. amikor imádkozni tanított minket s amikor hívei számára szentségeket, kegyelmi eszközöket rendelt. A részletek kidolgozását, az istentiszteleti élet külső módjának rendezését, mint minden olyan kérdést, amely Egyházának s nyájának további alakulására vonatkozik, Egyházára bízta, amelyre a hívek lelki kormányzatának jogát s kötelességét ruházta. Az Egyháznak mindig egyik legfőbb gondja is volt az istentiszteleti életnek méltó keretek közé való foglalása, fejlesztése, a hívek lelki szükségleteihez való alkalmazása. Az Egyház istentiszteleti élete valóban csodálatos színpompában s mélységes lélektani érzékkel ragadja meg az emberi élet minden fontosabb mozzanatát, a test és lélek minden igényét. Látnivalóan az a célja, hogy mindent megszenteljen vele s mindent, még a hétköznapi élet apróságait is, bizonyos fokig istenszolgálattá avassa. Mily meleg és változatos az egyházi év! Az egyházi ünnepek s azok tartalma! A szertartások csodálatos fűzére! A szentségek lélekerősítő, lélektápláló s lélektisztító ereje! A szentek tiszteletének lelkeket buzdító és nevelő hatása! Azonban sajátságos: éppen ezen a téren jelentkezik a legtöbb ellentmondás is, a félremagyarázások és félreértések tömege. Nyugtalan, zavaros elemek belekötöttek az Egyház istentiszteleti életének még a legszebb és legnemesebb formáiba is, kifogást emeltek a szentségek, a szentek tisztelete ellen, még a jócselekedetek szükségességét s magát az erkölcsi szabadakaratot is kétségbe merték vonni. Azok, akik mindenáron hibát és gáncsot akarnak keresni Krisztus Egyházán, természetesen félremagyarázzák az egyházi és istentiszteleti élet leggyönyörűbb megnyilatkozásait is. Okvetetlenkedésük máig sem halkult el, bár az Egyház minden támadást diadalmasan visszavert s minden kételyt tökéletesen megoldott. Mivel azonban az ellentmondás egyre újra előmerészkedik, azért a válaszokat is mindig újra fel kell elevenítenünk, hogy mindenegyes emberünk meg tudjon felelni a kérdésre, nemcsak hogy mit és miért hisz, hanem arra is: miért éljük Egyházunk istentiszteleti és kegyelmi életét.

Kérdések és ellenvetések

Ha Jézusban hiszünk, ez elég az üdvösségre. Jézus így szól: „Aki énbennem hisz, örökké él”.

Ugyanaz a Jézus, aki ezt mondta, mondotta azt is: „Habé akarsz menni az életbe, tartsd meg a parancsolatokat”, valamint ezt is: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem csak aki megtartja Atyám akaratát, az megyen be a mennyek országába.”

Világos tehát, hogy Jézus nem a puszta, elméleti hitet tekinti az üdvösség feltételének, hanem az élő hitet, vagyis azt, amely az összes parancsok megtartásában nyilatkozik meg, ideértve természetesen annak az Egyháznak törvényeit is, amelyet ő rendelt s amelynek teljhatalmat adott a hívek lelki kormányzására.

Aki tehát „hisz”, de a mellett erkölcstelen életet él, elválik és új házasságot köt, misére nem jár, nem gyónik, nem áldozik, felebarátját gyűlöli és megkárosítja, vagy az Egyház iránt engedetlen, az nem üdvözül. „A hit, ha cselekedetei nincsenek, holt önmagában.” (Jak. 2, ,17.)

A Szentírás szerint a jócselekedetek nem szükségesek az üdvösségre.

A reformátoroknak ez az alaptanítása abban a szörnyű tévedésben fogant, hogy nem vették észre, hogy amikor Szent Pál a „törvény cselekedeteivel” a hitet állítja szembe mint az üdvösség szerzőjét, a törvényen itt a Tórát, a zsidó körülmetélési és egyéb szertartásos törvényeket érti, amelyeknek értéktelenségét magyarázza azzal a hittel és új törvénnyel szemben, amelyet Jézus hozott. Képtelen elgondolás, ha valaki ebből Luther Mártonnal arra akar következtetni, hogy tehát az isteni és egyházi törvények elvesztették volna jelentőségüket s a jócselekedetekre, a parancsok megtartására, a szeretet és más erények gyakorlására a kereszténységben nincs többé szükség. Ez a rémületes tan okozhatta nagyrészben azt az erkölcsi felfordulást, azt a rohamosan terjedő pusztulást, amelyről később Luther és reformátortársai maguk jajgatva panaszkodtak. A jócselekedetek annyira szükségesek az üdvösségre, hogy az újszövetségnek egy egész Könyve, Szent Jakab apostol levele, főképp csak erről tárgyal. „Mit használ, testvéreim, úgymond, ha valaki mondja, hogy hite van, de cselekedetei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti őt?” „Mert valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedetek nélkül holt” (Jak. 2, 14. 26). Maga Krisztus Urunk is azt mondja, hogy az utolsó ítéleten az Emberfia „el fog jönni Atyja dicsőségében… és akkor majd megfizet mindenkinek cselekedetei szerint” (Máté 16, 27).

Nagyon is kényelmes evangélium volna az, amelynek az volna az elve, hogy nem kellenek a jócselekedetek s azért ez a helyes irányítás: „Vétkezzél bátran, csak higgy még bátrabban”.

Minden ember vagy az üdvösségre vagy a kárhozatra van eleve elrendelve. Szabadakaratunk a jóra nincs.

Ez Kálvin János szörnyű tanítása, ami azonban szerintünk ellentmond a józan észnek éppúgy, mint az Isten igazságosságának. Miért is hirdeti akkor a Szentírás állandóan, hogy az Isten igazságos, ha eleve elrendelte, ki fog örök üdvösségre és ki örök kárhozatra jutni? Ha ő határozza meg eleve, ki üdvözülhet s nem is ad a jóra szabadakaratot? Büntet azért, amit nem is tehettünk másképp! Az az Isten, aki minket szabad elhatározásunk nélkül eleve esetleg a kárhozatra szánt, nem Isten többé, hanem szörnyeteg. Ezt Kálvin követői is érzik s azért mindenféleképpen el akarják magyarázni Kálvin rettenetes tanítását. Egyik magyar vezérük pl. úgy magyarázza az eleve-elrendelést, hogy hiszen aki hisz, annak nincs mitől félnie, az maga már biztosan az üdvösségre van eleve elrendelve. Igen ám, de a probléma a többi emberekre nézve akkor is megmarad a maga egész borzalmasságában. Azzal még nincs megoldva a kérdés, hogy az Isten minket, ezt vagy azt az embert, üdvösségre szánt. Mihelyt Isten csak egyetlenegy szerencsétlen négert vagy kínait eleve az örök kárhozatra szánt, az illető szabadakarjtától függetlenül, abban a pillanatban Isten nem Isten többé, hanem igazságtalan és kegyetlen zsarnok.

Kárvin erre azt mondja: Ez az eleve-kárhozatrarendelés nem igazságtalanság az Isten részéről, mert amit az Isten tesz, már azért is igazságos, mert ő teszi. Ez azonban tipikus szofizma s a kérdést sehogy sem oldja meg. Éppen arról van szó: tehet-e Isten olyasmit, ami nyilvánvalóan és felháborítóan igazságtalan? Valakit a saját egyéni és szabad-akaratbeli bűne nélkül eleve az örök kárhozatra szánni magában és fogalmilag is olyan rettentő igazságtalanság, amelyet semmiképp sem lehet fehérre mosni azzal, hogy az Istenre fogjuk rá. Vagy igazságos az Isten, s akkor semmi körülmények között nem akarhat ilyen eleve-elrendelést, vagy nem igazságos, hanem kegyetlen és gonosz, és akkor nem Isten többé.

Maga a Szentírás is beszél eleve-elrendelésröl, valamint Szent Ágoston és Szent Tamás.

Igen, beszélnek, de vagy abban az értelemben, hogy Isten előrelátva az ember szabadakaratú cselekvését, ennek megfelelően öröktől fogva az üdvösséget vagy kárhozatot szánja neki megérdemelt jutalmul, illetőleg büntetésül s ez lényegesen különbözik a kálvini, abszolút s a szabadakarattól független pokolra-rendeléstől; vagy abban az értelemben, hogy bizonyos kegyelmeket és meghívásokat az Isten öröktől fogva s az ember érdeme nélkül is előre elhatároz neki, pl. a meghívást az igaz Egyházba, a magasabb életszentségre stb. De arra sem a Szentírásban, sem az egyház-tudósok közt nincs példa és bizonyíték, hogy Isten valakit érdemes vagy érdemtelen voltától függetlenül eleve a kárhozatra rendelne.

A tapasztalat is mutatja, hogy az embernek a jóra nincs szabadakarata.

A tapasztalat csak azt mutatja, hogy az embernek erős hajlama van a bűnre s a puszta emberi jóakarat a kegyelem segítsége nélkül nem elégséges arra, hogy ezeket a bűnös hajlamokat állandóan leküzdje. De hogy az embernek a jóra egyáltalán nem volna szabadakarata, ahogy ezt Luther mondja, ezt a tapasztalás sehogy sem bizonyítja. Ellenkezőleg, azt bizonyítja a tapasztalás, amit különben a Szentírás is hangoztat, hogy Isten erősítő kegyelmével „mindent meg tudunk tenni”. (Fil. 4, 13.) Máskülönben mi jogon is parancsolná Isten a parancsolatokat, ha azokat megtartani nem is állna módunkban? S mi jogon fenyegetne örök büntetéssel, ha nem tehettünk másképp, mint ahogy tettünk? Hiszen akkor Isten lehetetlent követelne tőlünk s igazságtalanul büntetne, ami Isten tökéletességével összeegyeztethetetlen.

Az Egyház szertartásai csak az együgyű hívek elkápráztatására szolgálnak.

Ha ez igaz, akkor ugyanezt lehetne mondani minden felekezet szertartásairól, de az állami s a társadalmi élet szertartásairól is. Minek akkor a fényes királykoronázás, a parlament ünnepélyes megnyitása, a hadsereg díszes felvonulásai, egy esküvő vagy temetés ünnepélyes formái és hasonlók? Természetes, hogy a szertartások közvetlen célja az, hogy a szemlélők s a résztvevők érzékeire erős hatást tegyen. De miért? Mindig egy nagy és nemes eszme kedvéért, annak érzékeltetése végett. Hát akkor nem méltó-e, hogy a legnagyobb és legnemesebb eszme, a vallás eszméi s az Isten nagyságának bármily tökéletlen érzékeltetése végett az Egyház a legszebbet és legfenségesebbet iparkodik nyújtani, amit csak lehet s amit évezredek szokása megszentelt?

Igen ám, de az Egyháznál a szertartás a lényeg.

Szó sincs róla! A szertartás mindig csak eszköz és keret, a lényeg mindig az Isten tisztelete s a kegyelem kiesdése és közvetítése. Még a szentségeknél is ez a lényeg, bár azoknál a külső cselekmény közvetlen eszközi szerepet is tölt be a kegyelem megszerzésében vagy növelésében.

Miért ragaszkodik a katolikus Egyház szertartásaiban a latin nyelvhez?

Először is: az anyanyelv a katolikus Egyház imaéletében úgy is sokkal nagyobb szerepet játszik, mint bármily nemkatolikus felekezetében, mert a katolikus Egyház gazdag ima- és ájtatossági élete, litániái, olvasói, szenténekei, népies áhítatgyakorlatai mind az édes anyanyelven folynak s ezek mennyiségileg is messze felülmúlják azt a heti egyórás istentiszteletet, amellyel a nemkatolikus templomokban találkozunk.

Másodszor azonban: a katolikus Egyház azért ragaszkodik a latinhoz mint egyházi nyelvhez, mert ezzel is kifejezésre akarja juttatni minden nemzeti és nyelvi különbségen túlemelkedő egységét. Könnyű az anyanyelvvel boldogulni ott, ahol egynyelvű a nép, de ahol két- vagy soknyelvű, egyszerre előállnak az áldatlan nemzetiségi vetélkedések s az Anyaszentegyház legalább a hivatalos istentiszteleti funkcióiba ezeket a versengéseket belevonni nem kívánja. A latin mindenkié, abban nem lehet versengés.

Kifejezésre jut továbbá a latin által az Egyház páratlan ősisége és apostoli jogfolytonossága. A latin nyelv az a híd, amely minket, a 20. század gyermekeit, megszakítatlan, élő folytonosságban egybekapcsol az őskeresztényekkel s azoknak istentiszteleti életével; a katakombák és amfiteátrumok vértanú püspökeinek és pápáinak, papjainak és világi híveinek imádságával s énekével; egybekapcsol minket egymással is, országhatárokon és óceánokon keresztül. Mily felemelő érzés tudni, hogy ezt a görög Kyrie eleison-t, ezt a latin Pax vobis-t már a vértanúegyház ugyanígy sírta és énekelte, s ugyanúgy énekli azt ma is az Egyház Angliában és Franciaországban, Spanyol- és Olaszországban, Konstantinápolyban és Kínában, Madagaszkárban és a san-franciscoi templomokban! Az időn és téren túlemelkedő, örök krisztusi Egyháznak gyönyörű szimbolizmusa ez az egységes, ősi latin nyelv, amelyet igazán kár lenne feláldozni, mikor a hazai nyelvnek használatára is bőségesen jut alkalom s a latin szöveg lényegét is könnyű megérteni a széliében használt magyar misekönyvek segítségével.

Szent Pál szerint Krisztus egyszer s mindenkorra megváltott minket. Minek van akkor még szentségekre szükség?

Azért, hogy Krisztus megváltó kegyelme valóban el is jusson a lelkünk birtokába. Krisztus maga rendelte ezeket a kegyelmi eszközöket, pl. a keresztséget, bűnbocsánatot és Oltáriszentséget, egyenesen azért, hogy így a megváltás kegyelmeiben egyénileg is részesüljünk. A keresztségről pl. azt mondja, hogy aki nem keresztelkedik meg, elkárhozik. Tehát nem elég, hogy ő megváltott minket, még a keresztség szentségére is szükségünk van, hogy üdvözülhessünk. S ugyanez áll a többi Krisztus rendelte szentségről, A megváltás maga egy hatalmas, istenemberi tény volt, de hogy abban egyenkint is részesüljünk, annak bizonyos előfeltételei vannak, amelyeket maga Krisztus szabott meg.

A szentségek a pogány mágiák (varázslatok) maradványai; nem a szakramentumok váltanak meg minket, hanem a hit.

Nehéz lenne bebizonyítani, hogy a kereszténység szentségei, a keresztség, Oltáriszentség stb., a pogány varázslatok maradványai volnának: ez is amolyan vakmerő állítás, amit nagy hangon ki lehet jelenteni, de amire egyetlen bizonyítékot sem lehet találni.

A szentségek tana nem mágia, mert nem a külső jel: víz, kenyér, kézfeltétel stb. maga az, ami voltaképp s magában műveli a kegyelmet, hanem az Úr ígérete, aki azonban kegyelmeinek közlését maga is e jelek alkalmazásához kötötte. Aki az Egyház szentségeit mágiákhoz hasonlítja, az vagy nem tudja, mit beszél, vagy tudatosan füllent. A szentségeknek a mágiához egyáltalán semmi köze. A hit üdvözít? Igen, de csak az élő, a parancsokat teljesítő hit; ehhez azonban hozzátartozik azoknak a szentségi jeleknek hittel való használata is, amelyeket Krisztus Urunk rendelt.

A 7 szentségről nem lehet kimutatni, hogy Krisztustól való; legfeljebb a keresztség- és Oltáriszentségről. A legtöbb merőben egyházi, emberi kitalálás és mint ilyen elvetendő.

A katolicizmus azért ismer 7 szentséget, mert Krisztus csakugyan 7 szentséget rendelt. Ö rendelte nemcsak az említett két szentséget, hanem a bűnbocsánat szentségét is (Ján. 20, 22), az utolsó kenetet (Jak. 5, 14), az egyházi rendet (Lk. 22, 19; I Kor. 11, 24) s a házasságot, amelyet Szent Pál különben nem nevezne „nagy szentségnek” (Ef. 5, 32). Egyébként, ha egyik vagy másik szentség krisztusi rendeltetése nem is lenne kifejezetten említve a Szentírásban, ez még nem bizonyítana semmit, mert gyökerében téves az a felfogás, hogy Jézusnak csak azokat az intézkedéseit kellene elfogadni, amelyek véletlenül a Szentírásban is fel vannak jegyezve; Jézus ugyanis nem az írásra, hanem az Egyház élő igehirdetésére bízta a hívek tanítását (Mt. 28, 19; Mk. 16, 15).

Az Egyház tanítása pedig a 7 szentség krisztusi eredetéről oly régi és általános, hogy még a legrégibb keletű szakadár egyházak is, amelyek részben már a 6. században váltak le az Egyház testéről, kivétel nélkül változatlanul vallják a 7 szentséget s ezeknek krisztusi eredetét. Ezzel szemben keveset számít, hogy a 16. században Luther Márton és Kálvin János önkényesen megnyirbálták a szentségek számát. Az anglikán egyházban már meg is bánták ezt az önkényességet s ott a protestánsok is mindinkább visszatérnek a hét szentség tanához.

A gyermekek keresztelése érvénytelen, az apostolok csak felnőtt embereket kereszteltek Hiszen a gyermeknek még nincs is bűne.

Ezen a téveszmén alapul az egész baptista vallásszakadás. Először is: a gyermeknek nincs ugyan személyes bűne, de megvan a lelkén az ősbűn vagy áteredő bűn foltja, vagyis hiánya annak a természetfeletti kegyelemnek, melyet a keresztség által önt Isten a lelkekbe.

Másodszor: honnan tudják a baptisták, hogy az apostolok csak felnőtteket kereszteltek? A Szentírás erről nem mond semmit! Ha csak a Szentírás az irányadó, akkor máris csapdába estek!

Harmadszor: ha Krisztus Urunk a keresztséget minden ember számára az üdvösség feltételévé tette (Ján. 3, 5), kegyetlenség volna a gyermekeket kizárni az üdvösségnek ebből a fenséges eszközéből; hiszen a gyermek fiatalon is meghalhat s akkor mi lesz vele? Nem kárhozik el ugyan a szó szorosabb értelmében, de keresztség nélkül semmi esetre sem juthat el az Isten boldogító színelátására. Ezenkívül Szent Pál a keresztségről azt mondja, hogy az a keresztények körülmetélése (Kol. 2, 11); márpedig a körülmetélésben már a gyermekek is részesültek.

Krisztus Is csak felnőtt korában keresztelkedett meg.

Ez aztán bizonyíték! Krisztus keresztelkedése egyáltalán nem azonos a keresztény keresztelkedéssel, hiszen ott csak Keresztelő János kereszteléséről, egyszerű bűnbánati jelképről volt szó. Egyébként Jézus gyermekkorában az újszövetség törvénye és az újszövetségi keresztség szentsége még egyáltalán nem volt elrendelve, természetes tehát, hogy Jézus sem vehette volna igénybe, semmilyen formában. Jézusnak gyermekkorában még csak a körülmetéltetés volt elrendelve s Jézus azt csakugyan már gyermekkorában felvette.

De a gyermek még nem hihet; pedig Jézus azt mondja, hogy az üdvösséghez hit és megkeresztelkedés szükséges.

Úgy van, ezért a gyermeknek is hinnie kell, mihelyt észének használatáig eljut; de a keresztségben részesülhet előbb is. Az ellenkezőre semmiféle érv nincs.

Ha a keresztség annyira szükséges az üdvösségre, mi lesz azzal a sok millió gyermekkel, aki kisded korában hal meg s nincs megkeresztelve?

Az ilyen gyermekek, Jézus világos szava szerint, nem juthatnak el Isten boldogító színelátására. (Ján. 3, 5.) Mivel azonban személyes vétkük nincs, azért a pokolba sem juthatnak. Feltehető tehát, hogy Isten valami természetes örök boldog létet ad majd nekik, amit a hittudósok limbusnak neveznek.

Melyik egyháznak lesz tagja az, akit megkeresztelnek?

Mivel igazi, Krisztustól rendelt Egyház csak egy van: a katolikus, azért minden érvényesen megkeresztelt ember voltaképpen a katolikus Egyház gyermeke lesz s csak akkor szűnik meg ahhoz tartozni, amikor vele tudatosan szembehelyezkedik s az Egyháztól elszakadt felekezetek valamelyikének tagjául vallja magát.

A bérmálás egyházi találmány és nem kegyelem-szerző szentség.

A Szentírás elmondja, hogy amikor Szent Péter és János apostolok Szamariába mentek, az ott talált s már előzőleg megkeresztelt hívekért imádkoztak, „rájuk tevék kezeiket és azok vevék a Szentlelket”. (Ap. csel. 8, 14—17.) Szent Pál is említi a keresztség mellett a „kézfeltevést” mint Krisztus tanításának egyik elemét. (Zsid. 6, 1.) Ez annyit jelent, hogy már az apostolok igenis bérmáltak, mégpedig nyilván krisztusi parancs alapján, mert ahhoz a „Szentlélek vétele” volt kötve. Az ellenvetésnek tehát nincs igaza.

Jézus jelen van az eucharisztikus kenyérben s borban, de a kenyér és bor nem változik át, nem „lényegül át” az ő testévé és vérévé. Hamis tehát a transsubstantio tana, amelyet csak a trienti zsinat hozott be.

Hogy az átlényegülés tanát csak a trienti zsinat hozta volna be, merő tévedés; ezt csak a hitújítók találták ki. Jézus maga nem azt mondta: ebben a kenyérben van az én testem és ebben a borban van az én vérem, hanem azt mondta: Ez (amit a kezemben tartok) az én testem, ez az én vérem kelyhe. Tehát „ez”, ami előbb még kenyér és bor volt, most már az én testem és vérem. Tehát nem kenyér és bor többé. Ezt nevezzük ősidőktől fogva átváltozásnak, vagy a trienti zsinat óta még pontosabban átlényegülésnek s így fogta fel Jézus szavait az egész keresztény ókor. A trienti zsinattól csak a transsubstantio szónak hivatalos elfogadása származik, a fogalom s a dogma éppoly régi, mint a kereszténység.

A Szentírásban szó sincs átlényegülésről.

De igenis szó van, ha nem is ennek a teológiai szakkifejezésnek alakjában, hanem bennfoglaltan, tartalmilag. „Viharlecsillapításról” sincs szó a Bibliában, csak el van mondva, hogy Jézus csodálatosan lecsillapította a vihart. „Szentháromságról” sincs szó a Bibliában, csak arról, hogy az Isten „Atya, Fiú és Szentlélek”. Magát a „kereszténység” szót az evangélium maga sohasem használja. Aki nem a szavakon nyargal, hanem a dolgok értelmét nézi, nem tagadhatja, hogy Jézus átlényegülést, átváltoztatást hirdetett, amikor arról, ami az imént még kenyér volt, kijelentette, hogy az most már az ő teste s ami az előbb még bor volt, kijelentette, hogy az az ő vére.

Jézus jelen van az Oltáriszentségben, de csak a vétel pillanatában.

Vajon mire alapítják ezt a tételt azok, akik hirdetik? Hol mondta Jézus, hogy „ez most az én testem, de csak abban a pillanatban, amikor magadhoz veszed s azután megint egyszerűen kenyér lesz? Akik olyan nagyon hivatkoznak a bibliára és semmit sem akarnak elfogadni, ami kifejezetten nincs benne: mutassák ki a Szentírásból, hol rendelkezett az Úr Jézus így? Jézus szerint a kenyér s bor az átváltoztatás igéire egyszerűen s mindenestől az ő szent testévé s vérévé változik át s az is marad mindaddig, amíg egyáltalán fennmaradnak a kenyérnek és bornak színei, látszatai, érzékeink alá eső járulékai.

Ha az átváltozott kenyeret s bort fizikai vagy kémiai vizsgálatnak vetnők alá, kiderülne, hogy az nem emberi test és vér, hanem egyszerű kenyér és bor.

Óriási felfedezés! Mintha ezt nem tudná a katolikus Egyház is! Természetes, hogy a „színek”, a „látszatok”, a kenyér és bor színei és látszatai fennmaradnak tovább is, a maguk fizikai s kémiai tulajdonságaikkal együtt. Ezt senki sem tagadja. Csak az a kérdés, van-e a mindenható Istennek hatalma arra, hogy a látszatok meghagyása mellett ő maga lépjen a kenyér és bor helyébe? Nehéz lenne kimutatni, hogy erre Isten gyenge és képtelen lenne, hogy erre az isteni mindenhatóság már nem terjedne ki. Mert akkor az nem volna mindenhatóság többé.

Isten sem tehet mindent, pl. nem teheti, hogy a kétszer kettő öt legyen.

Ami belső képtelenség, vagyis ami lényegileg semmi, csak üres szó: azt persze Isten sem teheti. De amiben belső, fogalmi ellentmondás nincs, aminek bölcs és nagyszerű célja s értelme van: azt Isten mindenesetre megteheti.

A szentostya az áldozónak nem a „szívébe” száll, ahogy a papok prédikálják, hanem a gyomrába s ott feloldódik, mint bármely más étel.

Ha a papok azt prédikálják, hogy Jézus az áldozásban a „szívünkbe” száll, ezt ugyan nagyon helyesen prédikálják, mert lélek és kegyelem szerint az áldozás csakugyan a lélek és a szív csodálatos vendégévé teszi az Urat. Fizikailag azonban a szent test természetesen nem a materiális szívbe, hanem igenis a gyomorba száll s ott az eredeti kenyér és bor színeinek feloldódásával természetszerűleg megszűnik Jézus szentségi jelenléte is. Hol itt az ellentmondás? Sőt: nincs-e ennek is mélységes értelme? A fizikai magunkhozvétel mint a lelki táplálkozás és Krisztussal összeforrás jelképe: mily szép és kifejező szimbólum! Ha egyszer Jézus a mi eledelünk akart lenni, mégpedig szent testének s vérének „valóban étel és valóban ital” alakjában való vétele által, akkor ez csakugyan annyit jelent, hogy úgy akar hozzánk szállni, mintha valódi étel volna. Vagyis, bizonyos fizikai életközösségbe akar lépni velünk, olyanfélébe, aminőben a szülő a gyermekével, a szőllőtő a szőllővesszővel fizikai életközösségben él. Ez csak az Úr hozzánk való nagy szeretetének újabb jele és bizonysága; ő nem retten vissza és nem undorodik tőlünk még ebben a vonatkozásban sem. Természetesen ennek a táplálásnak nem az a célja, ami az egyszerű, földi tápláléknak, hogy a testünket táplálja, hanem az, hogy a testi táplálkozás a lelki táplálkozásnak és velünk való természetfölötti összeforradásnak eszköze és jelképe legyen.

Jézus azt mondja, hogy az Úrvacsora vételénél necsak a kenyérből együnk, hanem a kehelyből is igyunk. Miért tartja távol az Egyház mégis a híveket a kehelytől?

Kezdetben nem tartotta távol és ma sem tartja távol tőle pl. a keleti szertartásúakat. A nyugati szertartásban két oka van a kehely megvonásának: egy dogmatikai és egy gyakorlati. A dogmatikai ok az, hogy a kenyér színe alatt nem egy vértelen, száraz, felbomlott test van jelen, hanem Jézusnak eleven teste, tehát a vére is, amint fordítva is: a vér színe alatt sem csak valami élettelen, kifolyt vér van jelen, hanem az egész Jézus. Aki tehát akár az egyik, akár a másik szín alatt áldozik, az egész Jézust magához veszi; szoros szükségessége tehát nincsen annak, hogy mindenki mindkét szín alatt áldozzék. A két szín alatti áldozást Nyugaton azok követelték, akik magát ezt a tant tagadták; ezért nem engedett az Egyház, míg Keleten az ősi gyakorlat ellen semmi kifogást sem emelt. Gyakorlatilag pedig a két szín alatt való áldozás legalább ott, ahol tömegek áldoznak, elég kellemetlen következményekre vezethet. Gondoljunk csak a lecsöpögtetés, a fertőzés és a közös kehely használatával szükségkép adódó undor veszélyére! Mivel tehát a két szín alatti áldozás a dolog lényegéhez éppenséggel nem szükséges, másfelől pedig a tiszteletlenség számos veszélyével jár, azért az Egyház a maga Krisztustól nyert joghatósága alapján elrendelte, hogy csak a papok áldozzanak két szín alatt, ők is csak a szentmisében, a hívek pedig a nyugati Egyházban csak kenyér színe alatt vegyék magukhoz Krisztust.

De Jézus azt mondta a kehelyről: Igyatok belőle mindnyájan! Tehát nemcsak a papok.

Csakhogy Jézus ezt a mondatot az apostolokhoz intézte, nem a hívekhez. Ebből tehát a kehelyhasználat egyetemes parancsát levezetni nem lehet.

Nem nyilvánvaló megváltoztatása-e ez Jézus rendelésének?

Nem, legfeljebb bizonyos merőben formai megszorítása, amire az Egyháznak joga van. A két szín alatt való vétel gyakorlata azért fennmarad az Egyházban, éppenúgy, ahogy Krisztus azt behozta; mert hiszen, mikor Krisztus Urunk az Oltáriszentséget rendelte, akkor is valószínűleg Jézus maga is csak a papokat oldoztatta meg mindkét szín alatt. Hogy a világi hívek miképp áldozzanak, arra nézve Jézus külön nem rendelt el semmit, ezt az Egyházra hagyta.

Honnan van az Egyháznak joga arra, hogy Jézus rendeléseit ily önkényesen magyarázza?

Az Egyháznak Jézus rendelkezéseinek alkalmazására s gyakorlati végrehajtására az Úr maga adott hatalmat, amikor a hívek kormányzatát minden megszorítás nélkül az apostolokra bízta s főleg Péterre e szóval: „Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat!” Vagyis: te légy a pásztor, te vezesd, irányítsd, igazítsd őket. Ha tehát az Egyház ennek a Krisztustól vett rendelkezésnek alapján szabályozza a Jézus által külön nem szabályozott részleteket, ez nem önkényűség, hanem a Krisztustól ráruházott hatalom jogos és okos gyakorlása.

Ez olyan, mintha valakit vendégségbe hívunk, aztán az első fogás után kitessékeljük, hogy a többiben már csak a papok részesülhetnek.

Teljesen téves magyarázat. Mert aki az Úr Jézust a kenyér színe alatt magához veszi, pontosan ugyanannyit vesz magához, mint aki a kehelyből is iszik. Csak formailag vannak a papok e tekintetben előnyben, ami a fentiek szerint teljesen megokolt dolog. A kép tehát hamis és a hasonlat irányzatos.

A kehely miatt rengeteg vita folyt. Okosabb lett volna azt inkább világiaknak is megengedni, mint annyi hívet elveszíteni.

Az Anyaszentegyház a „kelyhesek” vitája idején csakugyan nem akart elzárkózni a kehely megengedése elől sem, s ismételten úgy volt már, hogy hát ha annyira akarják, legyen meg a tetszésük s engedtessék meg a világi híveknek is a kehely használata. Azonban kitűnt, hogy a legtöbb esetben a kehely emlegetése csak ürügy volt az ellentétek s az egyházellenes forradalmi hangulat szítására. A husziták pl. a világért sem akartak újra katolikusok lenni, még ha a kehely használatát megengedték volna is nekik. Egyébként mások joggal figyelmeztették az engedékeny katolikus főpapokat, hogy ez az engedmény veszélyes lenne, mert annak a nemkatolikus felfogásnak szolgált volna táplálékul, mintha Krisztus nem volna egészen jelen akár a kenyér, akár a bor színe alatt.

Hát aki méltatlanul áldozik, azt is táplálja lelkileg Krisztus?

Aki méltatlanul, vagyis súlyos bűn állapotában, a kegyelmi állapot s a szeretet menyegzői köntöse nélkül veszi magához a szent testet, ahhoz is éppúgy betér fizikailag az Úr, mint bárki máshoz, de lelkileg nem, mert a bűnös lelkében ott az akadály s így az áldozás a maga kegyelmi hatásait nem hozza benne létre. Ez az a méltatlan áldozás, amelyről már Szent Pál apostol mondja, hogy csak növeli a lélek kárhozatát: az ilyen ember „ítéletet eszik és iszik magába, nem különböztetvén meg az Úr testét” (I Kor. 11, 29).

Az Apostoli vagy Niceai Hitvallásban sző sincs az Oliáriszentségről.

Ez két okból is tökéletesen érthető. Először: mert az említett legrégibb hitvallásokban egyáltalán csak nagyon kevés keresztény hitigazság van benne, úgyszólván csak azok, amelyek a Szentháromság s a megtestesülés tanára vonatkoznak, az akkori eretnekségek ellen. Az Oltáriszentséget akkor még senki sem támadta s így mint ezer mást, ezt sem említi külön a Hitvallás. Másodszor: az Oltáriszentség tanát a régi keresztények a „titoktartás fegyelméb”” borították, vagyis kifelé, a gúnyolódó s mindent félremagyarázó pogányok felé egyáltalán nem emlegették; a hitvallások pedig éppen a kifelé való hitismertetés elemeit foglalták össze.

Van-e annak nyoma, hogy már az első keresztények miséztek s áldoztak?

De mennyire van! Már Szent Pál az 1. Korinthusi levélben (11, 20—34) kétségtelen bizonyítékát adja annak, hogy a keresztények istentiszteleti összejövetelének lényeges cselekménye az eucharisztikus cselekmény, vagyis a mise és áldozás volt, bár ekkor még nem így hívták, hanem Eucharisztiának.

Ugyanerről tanúskodik a Didaché című őskeresztény irat, amely az első század vége felé készült s amely már az Eucharisztiát mint „áldozati cselekményt” említi, A 2. század közepén Szent Justinus vértanú számol be hitvédelmi iratában a keresztények istentiszteletéről s bár a pogányokra való tekintettel ő is csak burkoltan szól az Eucharisztiáról, mégis félreérthetetlenül utal arra, hogy a keresztények istentiszteletének középpontjában az Eucharisztia s az abban való részesülés áll. Az egész keresztény őskor tele van a mise és áldozás világos nyomaival és bizonyítékaival. Szent Ágoston arra kéri paptársait, imádkozzanak az oltárnál az ő meghalt anyjáért s a szentmise áldozati fellegének egész teológiáját kifejti.

Luther és Kálvin azért vetették el a misét, mert Jézus a keresztfán bemutatott áldozatával egyszer s mindenkorra megváltotta az emberiséget s így nincs szükség mindig újabb és újabb áldozatra.

Csakugyan: új áldozatokra nincs szükség. De az egy, golgotai áldozat titokzatos megújítására, elénk állítására szükség van. A mise nem új áldozat, nem független a golgotai áldozattól, hanem azonos vele, az Úr éppen azért rendelte, hogy az ő áldozatának örök, élő emléke legyen. ,”Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!”

Ha a mise nem új áldozat, akkor nincs is szükség rá.

Igenis van, mert Jézus maga rendelte, hogy amit ő tett, azt cselekedjük az ő emlékezetére. Azt akarta vele, hogy az ő áldozati cselekménye bizonyos értelemben állandóan Isten s a hívők szeme előtt álljon, általa ő maga állandóan újra könyörögjön értünk s közvetlenül hullassa ránk megváltó áldozatának gyümölcseit.

Hogyan bizonyítható, hogy Jézus csakugyan akarta a misézést?

Onnan, hogy először ő maga mutatott be az Oltáriszentség szerzése által áldozatot, amikor szent testét s vérét külön színekben és szavakban, tehát mintegy egymástól elválasztva, adta át tanítványainak s testéről azt mondta: „ez az, amely megtöretik”, véréről: „amely értetek ontatik”. A szentírásmagyarázók nyelvészeti alapon bizonyítják, hogy ezek a szavak jelen időben értendők, ahogy a görög szöveg is egyidejűségre utal, vagyis; nem az az értelmük, hogy „ez az a test, amely majd holnap a keresztfán meg fog töretni”, hanem: itt, most, áldozat formában megtöretik. Jézus ott az utolsó vacsora termében megtöretett testét s ott a kehelyben kiontott vérét adta tanítványai elé, ami nyilván az első áldozat, a halál kifejezője. Erre vall a Lukács-féle szöveg is, amely így hangzik: „Ez a kehely az újszövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik” (22, 20). Az eredeti görög szöveg szerint itt a „kiontatik” közvetlenül nem is a vérre, hanem a kehelyre vonatkozik, vagy szabatosabban: a kehelyben levő vérre. A kehely azonban a keresztrefeszítésnél egyáltalán nem szerepelt, tehát a „kiontás” is itt, az utolsó vacsorán történik, ahol a kiontott szent Vér a kehelyben van. Vagyis: az utolsó vacsorái esemény válóban áldozati cselekmény volt s így a mise is az, mint annak krisztusi rendelésre való megújítása.

A mise nem más, mint Jézus rendelkezésének tökéletes engedelmességben való teljesítése: a kenyér és bor átváltoztatása Jézus valóságos, megtörött testévé s Jézus valóságos, kiöntött vérévé, vagyis áldozati jellegű jelenlétévé.

Honnan tudom, hogy Jézus nemcsak az apostolokra értette, hanem a mai papokra is vonatkoztatta ezt a rendelkezést és felhatalmazási?

Onnan, hogy Jézus általában papságot rendelt (az apostoli hivatal egyszersmind papi hivatal) s ezt ruházta fel a lélek-üdvözítés és egyházvezetés minden szükséges felhatalmazásával. Mivel pedig Jézus nemcsak a maga korabeli emberiséget jött megváltani s országába meghívni, hanem az egész utána következő emberiséget is, azért Egyházát s benne a jellegzetes és lényeges papi felhatalmazásokat is nyilvánvalóan örök érvényűnek szánta. Ő maga kifejezetten úgy beszél az ő országáról, vagyis Egyházáról, mint amely a „világ végezetéig” fennmarad. Természetesen abban a formában, abban az alkotmányban, azokkal a lényeges berendezkedésekkel s intézményekkel együtt, amelyeket ő annak alapjául rendelt.

A Bibliában szó sincs ilyen örökkétartó áldozatról.

De bizony van szó róla! Mint már az előbb kifejtettük, az evangéliumok és Szent Pál Korinthusi levele ily értelemben szólnak. De szó van erről az örök eucharisztikus áldozatról már a jövendölésekben is. Malakiás prófétánál azt olvassuk, hogy az Úristen keményen megrója az akkori zsidókat az ő sokszor csak külsőséges, szennyezett lélekkel történt áldozati cselekményeik miatt. Nem kell nekem az ilyen áldozat, folytatja az Úr, majd én jobb áldozatról gondoskodom. Erre ezekkel a csodálatos szavakkal folytatja: „Mert napkelettől napnyugatig nagy (lesz) az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak és tiszta (kenyéráldozatot bemutatni az én nevemnek” (1, 11), Megjegyzendő: a zsidóban az „áldozat” szó helyén itt olyan kifejezés áll, amellyel a zsidók csak kenyérszerű ételáldozatot jelöltek. Vagyis: Isten maga kijelenti, hogy a zsidó áldozatok helyett egy tökéletes és tiszta ételáldozatot fog elrendelni, mégpedig az egész világon. Bizonyos, hogy ezek a nagyjelentőségű s a zsidók előtt akkor még teljesen titokzatos szavak csak az oltáriszentséges áldozatra vonatkozhatnak s csak abban teljesedtek be tökéletesen: ez az az egy és tiszta ételáldozat, amelyet napkelettől napnyugatig mindenütt bemutatnak az Úrnak, hogy az ő neve ezáltal a nemzetek között dicsőíttessék.

A gyónást nem Jézus rendelte.

A bűnbocsánat szentségét igenis Jézus rendelte, egészen világosan (Ján. 20, 23), Ebből pedig világosan folyik az Anyaszentegyháznak az a joga, hogy pontos bűnbevallást is követeljen, mert másképp lehetetlen lenne Jézus rendelése szerint okosan és igazságosan eldönteni, vajon ebben vagy abban az esetben a pap mint az Egyház képviselője „megbocsássa”-e a bűnöket, vagy „megtartsa”. Ha nincs gyónás, akkor honnan tudja a pap, mit kell megbocsátania s mit megtartania? Osztogassa a bűnbocsánatot ész nélkül? Adjon bocsánatot a javulni nem akaró méltatlannak s tartsa fenn a bűneit éppen a bánkódónak? S honnan szerezzen a pap másképpen biztosítékot arra nézve, hogy a bűnös komolyan meg is akar térni, bűnét igazán megbánta-e s meg akar javulni?

A gyónást a IV. lateráni zsinat hozta be 1215-ben.

A lateráni zsinat csak azt a törvényt állította fel, hogy minden katolikusnak legalább évenkint egyszer kell gyónnia s áldoznia. De a gyónást magát (és az áldozást) nem a zsinat hozta be, mert az megvolt a kereszténység legelejétől kezdve. A 2. és 3. század eretnekségei, pl. a montanizmus és novatianizmus, éppen azzal vádolták az Egyházat, hogy nagyon is könnyen megbocsátja a bűnöket. Aranyszájú Szent János beszél egy feltűnő esetről, amikor egy gyóntató pap a gyónás körül visszaélést követett el; ez pedig a 4. században történt. A gyakori gyónást már Szent Benedek († 547) szerzetesei gyakorolták. Valótlan beszéd tehát, hogy a gyónást csak a 13. században hozták volna be.

Én csak az Istennek gyónok.

Te akarod meghatározni, bűnös ember, mi elég a bűnbocsánatra? Nem az Isten határozza-e azt meg, az, akit te megbántottál? Mióta szokás az, hogy a vétkes szabja meg, hogyan tesz eleget vétkéért? Aki vétkes és bocsánatot óhajt, ne maga akarja megszabni a kegyelem feltételeit, hanem azt keresse, milyen feltételekhez kötötte a megbántott Isten a bűnbocsánatot!

Ha Krisztus Urunk a papságra bízta a bűnbocsánat osztását, vagy pedig a bűnök megtartását a mennyben is (Ján. 20, 23), akkor bizony nem elég, ha csak „az Istennek” akarsz gyónni! Gyónhatsz, de Isten feloldozást nem ad, mert azt az Egyházra bízta.

A pap is bűnös ember, hogyan lehet ő a lelkiismeretek bírája?

A pap mint bűnös ember maga is köteles gyónni. Mint lelkiatya azonban nem a saját ártatlansága vagy életszentsége alapján ítélkezik, hanem mint Krisztus felkentje s megbízottja.

A gyónás erkölcstelen, mert benne szemérmetlen dolgokról is van szó.

Hát ha valaki hasonló ügyekkel az orvos vagy a bíró elé kerül, nem köteles-e ott is őszintén bevallani bizonyos, nem éppen napvilágra vágyó dolgokat? S nem éppen a VI. és IX. parancs körüli bűnök azok, amelyekben az emberek leginkább esnek az önámítás és szépítgetés veszedelmébe, hacsak őszintén s becsületesen meg nem vallják a gyónásban erre vonatkozó ballépéseiket is? Elvégre visszaélni a legszentebb és legkomolyabb dolgokkal is lehet, de vajon ezért meg kell-e szüntetni a szükséges és mindenképp hasznos intézményeket, főleg ha azok nyilvánvalóan Jézus rendelésén alapulnak?

Ne a gyónástól féltsék az erkölcs nemes buzgalmú őrei a hívek lelki tisztaságát! Valóban ne! Van más tényező elég, amitől jobban félthetnék azt! Ők azonban csak ott látnak veszélyt, ahol éppen a leghatározottabb lélektisztogatás s legkomolyabb erkölcsvédelem folyik, a legsikeresebb harc a bűn és erkölcstelenség ellen. Mi ez? Magyarán: egyszerű képmutatás!

A papok azért sürgetik a gyónást, hogy ezáltal megtudják a családok titkait s uralkodjanak a lelkeken.

Gyermekes elképzelés! A gyóntatok nagyon kevés „családi titkot” tudnak meg a gyónásból, mert pl. a gyónásban neveket említeni nem is szabad s a legtöbb gyónásban nyoma sincs semmiféle családi „titok” felderítésének. Akkor már sokkal inkább az orvosi gyakorlatot kellene eltörölni ezen a címen!

Azonkívül a papnak úgysem szabad semmit sem bármily értelemben is felhasználni, amit a gyónásból megtud; ez a „titok”-vadászat tehát a gyakorlatban semmit sem használna neki. „Uralkodni” ezen az úton meg ugyancsak nem volna módja neki! Egyébként „uralkodni” a lelkeken: mit jelent ez? A pap igenis vezetni akarja a lelket, mert ez a Krisztustól rendelt kötelessége, de mire? Vezetni az igazság és kötelesség útján, visszatartani a rossztól, buzdítani s lelkesíteni az erényre, tisztaságra, szeretetre, lelkiismeretességre. Olyan nagy baj ez? Olyan veszedelmes „uralkodás” ez?

A gyónás könnyelmű továbbvétkezésre csábit. „Úgyis meggyónom”, mondják sokon s utána éppúgy vetkeznek, mint azelőtt.

Aki így tesz és érez, az érvénytelenül is gyónik. A bűnbocsánatnak ugyanis nem a gyónás egyedül a lényeges feltétele, hanem még inkább a mély és őszinte bánat, valamint a komoly és elhatározott erősfogadás. Ha egyesek komoly erősfogadás nélkül gyónnak, azok magukat csalják meg, de ezek szerint nem is lehet a gyónás intézményének értékét megítélni. Valóságban éppen az őszinte gyónás és bánat szokott a bűn elkerülésének s életünk megjobbításának bámulatos erejű eszköze lenni. Az emberek az igazi gyónás által nem könnyelműbbek, hanem ellenkezőleg, komolyabbak, jobbak, erkölcsösebbek, hősiesebbek lesznek.

Az Egyház régen pénzért osztogatta a bűnbocsánatot.

Ez a mese is a legrosszabb fajta hitvitázó irodalom és vallásgyűlölet kitalálása. Soha az Egyház bűnbocsánatot pénzért se nem ígért, se nem adott. A búcsúk elnyerését néha bizonyos jócélú adakozáshoz kötötte mint feltételhez s ezt, megengedjük, Luther korában egyes túlbuzgó szerzetesek oly ügyetlenül és ferdítve hirdették, mintha maga a jótékonycélú adomány lenne a búcsú megszerzésének ára. Ezt azonban az Egyház sohasem tanította s a búcsúval való visszaélések ellen maga is azonnal közbelépett. A búcsú egyébként maga sem „bűnbocsátás”, hanem csak bizonyos ideiglenes büntetések elengedése az Egyház oldozó és kötő hatalma alapján.

Az utolsó kenetről nincsen szó a Szentírásban.

Dehogy nincs! Nézzük csak meg Szent Jakab apostol levelét, amely így szól: „Beteg valaki köztetek? Hivassa el az Egyház papjait és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Úr nevében” stb. Miért kellene az Apostol szerint a beteget olajjal megkenni, ha nem isteni rendelés alapján s mert az olaj ebben az esetben isteni hatások külső jele s eszköze? Az „Úr nevében” szó is a zsidó-arám nyelvhasználat szerint annyi, mint „az Úr parancsa, rendelete szerint”. Ezért is tulajdonít ennek a kenésnek Jakab apostol isteni hatást („megkönnyíti őt az Úr s ha bűnökben van, megbocsáttatnak neki”). Vagyis: Szent Jakab szerint a szentkenet szentségét nem az Egyház, hanem maga Krisztus rendelte. így tartotta ezt különben az Egyház hite is mindenkor.

Mikor rendelte Jézus az egyházi rendet?

Közvetlenül az utolsó vacsorán, amikor az Oltáriszentséget szerzette s rögtön el is rendelte, hogy ugyanezt: az eucharisztikus áldozat bemutatását, „ti is cselekedjetek az én emlékezetemre”. Ezzel az apostolokat püspökökké, papokká szentelte. Mivel pedig az Oltáriszentséget éppen a fenti mondat szerint is, Szent Pál szerint is, a világ végezetéig rendelte (1 Kor. 11, 26), azért nyilvánvaló, hogy a papi rendet is örökkévalónak rendelte.

Az Oltáriszentségen kívül ugyanezeknek a püspökökké avatott apostoloknak adta meg a bűnbocsátás és a hívek lelki igazgatása jogát, hasonlóképp nyilván örökké fennmaradó intézményül. Az egyházi rend tehát Krisztus rendelése; ezért is olvassuk a Szentírásban, hogy már maguk az apostolok is felszenteltek püspököket s állítottak diakónusokat.

Papok nélkül is lehet vallás.

Először is: keresztény vallás nem lehet, mert a keresztény vallást Jézus Krisztus úgy alapította, hogy abban papok legyenek a vezetők, igehirdetők, szentségszolgáltatók. Jézus Krisztus minden kétség nélkül papokra bízta az ő lelki birodalmának terjesztését, a hívek oktatását, lelki kormányzását, a vallási és erkölcsi ügyek irányítását. Ezt senki sem tagadhatja. Elég egy pillantást vetni az evangéliumokba, hogy erről megbizonyosodjunk. Ezen nem lehet változtatni, mégha valaki rekedtre kiabálja is magát a maga megtévesztő szólamainak ismétlésében. Másodszor: a mindennapi tapasztalás százszor meg ezerszer mutatja nap-nap mellett, hogy akik a papok ellenségei, azok a vallás dolgában rendesen amúgy sem érnek igen sokat. Nem igaz tehát, hogy nekik „a vallás kell, csak a papok nem kellenek”. Éppen ellenkezőleg: nekik az Isten nem kell, Jézus nem kell, a vallás, a tiszta élet, az erkölcs, a tízparancsolat, a lelkiismeret nem kell; és azért nem kell nekik a pap sem, mert a pap ezt prédikálja. Nézzünk csak körül: ki gyűlöli a papokat? Minden tolvaj és gonosztevő, minden panamista és házasságtörő, minden naplopó és más zsírján élősködő, minden népámító és iparlovag. Becsületes embereknek soha sincs bajuk a papsággal, legalább a buzgó, egyházias szellemű, tisztaéletű papsággal, vagyis éppen azzal, amely az Egyház elveit és érdekeit leghatározottabban védi és képviseli.

Szent Péter azt mondja, hogy mindnyájan tagjai vagyunk a „királyi papságnak”. (I Pét. 2, 5.) Nincs tehát értelme a külön egyházi rendnek.

Érdekes, hogyan lehet egyetlen homályos szentírási helyet tíz legvilágosabb más szentírási hellyel szemben egyoldalúan kijátszani.

A Szentírás tele van a hierarchiára vonatkozó elrendelésekkel s világosan különbséget tesz egyházi elöljárók és egyszerű hívők között, szentségosztó és lélekkormányzó egyházi föllebbvalók, tanító és tanuló vagy hallgató egyház között.

Ezzel nem lehet szembeállítani azt, hogy Szent Péter „királyi papságnak” nevezi az egész Egyházat. Bizonyos értelemben és bizonyos fokig csakugyan valamennyien részesei vagyunk Krisztus papságának, amennyiben valamennyien belekapcsolódunk az ő megváltói áldozatába; de nem vagyunk mindnyájan részesei a szoros értelemben vett, hierarchikus papi rendnek, amelyről Krisztus és az apostolok oly gyakran beszélnek.

A katolikusoknál csak a papok olvashatják a Bibliát.

Teljes és tökéletes tévedés. Nemcsak, hogy mindenki olvashatja, hanem az Anyaszentegyház nagyon ajánlja is a Szentírás tanulmányozását és búcsúkkal buzdítja rá a híveket.

A katolikus Egyház csak a pápa által jóváhagyott bibliaszövegeket engedi olvasni.

Ez az állítás is összekever igaz és hamis dolgokat. A hittudománnyal foglalkozóknak s szakszerűleg felkészülteknek mindenféle szentírásszöveg olvasására megadják az egyházi engedélyt, még a nyilván meghamisított szövegekére is. A híveknek általában pedig csak azt írja elő az Egyház, hogy olyan szentíráskiadást olvassanak, amelyet a törvényes egyházi hatóság jóváhagyott, s amelyhez a szentatyákból s az egyháztudósokból vett magyarázó jegyzetek is hozzá vannak csatolva. Ezáltal a szent szöveg semmiképp sem változik, csak a félremagyarázásoknak és értelmetlenségeknek igyekszik vele elejét venni az Egyház. Hiszen maga Szent Péter írja Szent Pál leveleiről, hogy azok helyenkint „homályosak”, nehezen érthetők, s a hozzá nem értők könnyen félremagyarázzák azokat. (2 Pét. 3, 16.) Csakugyan képtelen elgondolás, hogy minden tanulatlan és illetéktelen ember a maga tájékozatlan elgondolásait olvassa bele a Szentírásba.

Hogy pedig csak egyházilag jóváhagyott szentírási szövegeket szabad olvasnunk, annak nagyon érthető magyarázata az, hogy az Egyház már tiszteletből is az Isten igéje iránt nem engedheti meg, hogy akárki fia-lánya, esetleg tudatos szédelgők és szöveghamisítók is, kényük-kedvük szerint hamisíthassák a Szentírást vagy olyan szabadon „fordítsák’, ahogy nekik tetszik. Hiszen Luther Mártont is önkényesen belejavított a Szentírásba, mikor a „hit üdvözít’ helyett önhatalmúlag azt írta: „egyedül a hit üdvözít’. Az ilyen tréfákkal a Krisztus rendelte egyházi tanítótekintélynek nemcsak joga, hanem szent kötelessége is szembehelyezkedni. Elvégre a magyar törvénykönyvet sem írhatja át akárki csak úgy a maga kedve szerint; hát még az Isten szavát, a Szentírást!

A faji világnézet nem bántja a vallást, csak a papságot akarja kissé félretolni az útból.

Ennek az állításnak sem az eleje, sem a vége nem igazolható. A mai újpogányság úgyszólva a maga teljességében átvette a zsidó szocializmustól a vallás- és egyházgyűlöletet. Ha hivatalosan nem vallja is be szívesen, de minden intézkedésével támogatja a vallásellenes agitáció szélsőségeit. Maga a paderborni érsek írta nemrég s panaszolta fel a helyi Gauleiternek, hogy mily vallásgyalázó körmeneteket rendeztek a vallás ellenségei az érseki város utcáin: papnak öltözött alakokat vittek körül szekereken, akik kaftános zsidókkal kereskedtek, s közben illemhelyi seprűvel, mintha szenteltvízhintő lenne, vizet hintegettek jobbra-balra, míg mások erre gúnyosan keresztet vetettek magukra. Ez bizony nemcsak a papság félretolása, hanem vallásgúnyolás.

Azt a bölcsességet, hogy „nem bántjuk a vallást, csak a papokat”, az újpogányság ugyancsak a vörös marxizmustól örökölte. Ott is az volt a jelszó, hogy „nem bántjuk a vallást”, „a vallás magánügy”, s valóságban ahol érték, ütötték, nemcsak a papokat, hanem a vallást is. A kettő különben, mint minden épeszű ember tudja, a legszorosabb kapcsolatban van egymással. Ahogy nem lehet azt mondani: az orvostudományt becsüljük, de az orvosokat ki akarjuk irtani; sem azt: akarjuk a mérnöki haladást, de a mérnökökkel szóba sem állunk; sem azt: akarunk honvédelmet, de a katonákat és katonatiszteket utáljuk: éppúgy nem lehet józanul azt sem mondani: a vallást akarjuk, de annak hivatott őreit, védelmezőit, terjesztőit lámpavasra szeretnők húzni.

Érdekes különben, hogy a vallás ellenségei nem a velük tartó, rossz papokat üldözik, hanem éppen azokat, akik a legbuzgóbban teljesítik kötelességeiket.

Akarjuk a kereszténységet, de nem a papi uralmat!

A kereszténység nem annyi, mint „papi uralom”, de viszont lelkiekben a kereszténységnek csakugyan a papság az Isten-rendelte vezetője. Félrebeszélés vagy álnok cselvetés, ha valaki a kereszténységet azzal akarja erejétől s elevenségétől megfosztani, hogy azt mondja: kereszténység kell, de papság nem kell! Krisztus kell, de Egyház nem kell! Vannak, akik odáig mennek, hogy azt állítják: nem is az Egyház képviseli az igazi kereszténységet hanem ők, az újpogányok; ők Krisztus igazi hívei és követői, nem pedig a papok s az egyházhű keresztények. Erre egyszerű a felelet: ahogy vallás nincs Isten nélkül s kereszténység nincs Krisztus nélkül, úgy Krisztus sincsen Egyház nélkül, mert az Egyházat Krisztus alapította.

Csak nem annyit jelent ez, hogy a papság egyenrangúsítja magát Krisztussal?

A törvényesen rendelkező állami tisztviselő, az ítéletet kimondó bírósági elnök, vagy a csapatot vezénylő katonatiszt szintén nem „azonosítja magát” a magyar állammal, nem „egyenrangúsítja magát vele” s mégis, aki vele szembehelyezkedik, az a magyar állammal helyezkedik szembe. Krisztus Urunk kifejezetten azt mondotta apostolainak, tehát az első papoknak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, s aki titeket megvet, engem vet meg.”

A papolásból és imádkozásból azonban nem élünk meg.

Egyedül abból persze nem. De vajon azt mondja-e az Egyház, hogy csak imádkozzunk és egész nap csak prédikációt hallgassunk? Nem azt az elvet hirdeti-e, hogy Ora et labora? „Imádkozzál és dolgozzál!” A Szentírás is azt mondja, hogy aki nem dolgozik, ne egyék! Nem kell attól félni, hogy a kereszténység majd talán semmittevésre és naplopásra tanítja az embereket! De amint helytelen dolog lenne, ha valaki csak imádkoznék, éppoly helytelen, ha valaki csak dolgozni akarna, csak a földi javakat hajszolná s a mellett elhanyagolná Istent, az erkölcsi törvényt s a lelke üdvösségét. Az ember testből és lélekből áll. Egészséges ember csak az lehet, aki sem a testét, sem a lelkét el nem hanyagolja. Ugyanígy a nemzet is csak akkor fejlődik egészségesen, ha egyfelől anyagi és állami életét, másfelől szellemi és erkölcsi növekedését arányosan műveli.

Az Egyháznál mindig az a veszély, hogy az államnak fölébe akar kerekedni. Ezért van az, hogy az Egyházat számos államban kiszorították a nemzeti élet irányításából.

Ahol ezt tették, nagyon rosszul tették, és sok esetben utóbb meg is bánták ezt a viselkedésüket s az Egyházat ismét visszahelyezték jogaiba. Napóleon is először Isten és vallás nélkül akart kormányozni s a pápát börtönbe cipeltette, de később belátta, hogy tévedett, kibékült a pápával s kijelentette, hogy „olyan népet nem lehet kormányozni, amely nem hisz Istenben”.

Hogy az Egyház az állam feje fölé akarna kerekedni, értelmetlen beszéd. Az Egyház igenis támogatni akarja az államot s csakugyan pótolhatatlan szolgálatot tesz neki azzal, hogy olyan erkölcsi értékeket termel és ápol a polgárok szívében, amelyekre az államnak szüksége van s amelyeket az a maga erejéből megteremteni nem tud. Viszont az Egyház a maga területén, vagyis a hitéletet s keresztény erkölcsöt érintő kérdésekben igenis megköveteli azt a szuverén szabadságot, amely őt isteni jogon megilleti. Ezt persze az Egyház ellenségei úgy nevezik, hogy fölébe akar kerülni az államnak. Holott ez nem fölébekerülés, hanem párhuzam és nemes barátság. Az Egyház fölébe akarna kerekedni az államnak? Talán inkább fordítva történt ez nem egyszer az újkori történelemben. Éppen az államhatalom akart számos esetben az Egyház fölé kerekedni, amikor még a lelkiek terén is, sőt egyenesen az egyházi élet irányításában magához akarta ragadni a legfőbb szerepet. Az újkori egyháztörténelem tele van ilyen állami túlkapásoknak s az Egyház nyers elnyomásának eseteivel.

Az állam mint végső jogforrás az Egyház fölött áll; hiszen az Egyháznak is csak annyi joga van, amennyit az államtól kap.

Ez teljességgel elavult, liberális jogelmélet, amely tökéletesen téves alapokon áll. Valamikor az állami mindenhatóság babonájának hirdetői s a jogpozitivisták csakugyan azt állították, hogy az állam minden jognak kizárólagos forrása a földön. Ez azonban nem igaz. Vannak emberi jogok, amelyek minden állami jognál mélyebbek, szentebbek s tőle függetlenek, amelyek akkor is megilletnék az embert, ha államon kívül élne. Így pl. minden embernek természetes, Istentől nyert, alapvető joga van a saját életére, emberi méltóságának őrzésére, lelkiismerete s az erkölcsi törvény követésére, s ez a joga minden állami hatalomtól teljesen független. Ugyancsak egyenesen a Teremtőtől, nem pedig az államtól ered az ember ama joga, hogy családot alapíthasson, gyermekeket hozhasson a világra s azokat saját lelkiismerete szerint nevelje. Nemcsak állami jog van, hanem van isteni jog is, mégpedig kétféle: természetes és tételes. Mindkettő tökéletesen független az állami jogtól.

Az Egyház éppúgy szuverén testület és éppoly önálló jogforrás, mint az állam. Az állam szuverén a maga területén, a földi jólét s a földi jogbiztonság külső kiépítése terén; az Egyház pedig a maga területén, a vallási és lelkiismereti kérdésekben. Az Egyház egyenesen Istentől nyerte jogait s azoknak gyakorlásában semmiféle földi hatalomnak nincs alárendelve. Amint azonban az Egyház Isten parancsa szerint arra tanítja és kötelezi híveit, hogy az állami törvényeket tartsák tiszteletben, ha azok az isteni törvénnyel nem ellenkeznek, ugyanúgy az államnak is kötelessége, hogy tartsa tiszteletben az Egyház jogait, amelyeket az nem tőle, hanem egyenesen Krisztustól kapott.

Valamikor hasznos lehetett az Egyház közeli bevonása az akkor még kezdetleges állami életbe, de ma jobb lenne, ha az Egyház nem ártaná magát bele a világi és állami ügyekbe.

Megengedjük, hogy régente az egyháziak állami közreműködésére sokkal nagyobb mértékben volt szükség, mint manapság. Hiszen eleinte úgyszólva csak a papok képviselték a legtöbb országban a művelődést és a tudományt, s előfordult, hogy nagy királyok és hadvezérek még a nevüket sem tudták leírni. Azonban ha ma szűkebbre szorítkozik is az egyháziak állami szereplésének szükségessége, az Egyház és az állam viszonya lényegében sehogy sem változott meg. A kereszténység ma éppoly szükséges alapja minden erkölcsi jellegű társulásnak, — s így az államnak is — mint valaha, sőt ma talán még különösebben. Ma, az erkölcsök lazulása, a családi élet felbomlása, minden jog és tekintély aláaknázása, az állambomlasztó marxista és anarchista eszmék terjedése idején az államnak kétszeresen szüksége van a kereszténység erkölcsi támaszára s nemzetépítő munkájára. Aki ilyen körülmények közt az Egyház közreműködését nem fokozni, hanem inkább csökkenteni akarja, az egyenesen vak s a nemzet ellensége.

Azért mégsem helyes, ha a papok politizálnak.

Mindenekelőtt: más dolog, hogy a papok politizáljanak-e és más kérdés, hogy a kereszténységnek és az Egyháznak a nemzet életében legyen-e irányító és döntő szava. Ami a papok politizálását illeti, az Egyház maga is csak nagy megszorításokkal és inkább csak kivételesen engedi meg egyes papjainak a rendszeres politikai szereplést. Ahhoz pl., hogy egy pap képviselőnek lépjen fel, az egyházi törvények szerint az illető saját püspökének és azonkívül még ama terület püspökének engedélye is szükséges, amelyben a papi jelölt fellép. Ha pedig egy pap-politikus visszaél politikai befolyása eszközeivel, a püspöknek joga és kötelessége őt rendre inteni, esetleg a politikától el is tiltani. Ezt a főpásztorok szükség esetén meg is teszik. Annyi bizonyos, hogy általában jobb, ha a papok aktív napi politikával nem foglalkoznak, kivéve akkor, ha ezzel a népnek s az Egyháznak nagy szolgálatot tehetnek,

Viszont kétségtelen, hogy voltak papi politikusok, akik közéleti működésükkel rendkívül hasznos szolgálatokat tettek nemcsak az Egyháznak, hanem a hazának is. Hollandiában pl. az azelőtt teljesen elnyomott katolikusok egyenjogúsítását egy pap-politikus, Schaepman prelátus vívta ki, s a háború után is a forradalom veszélyét ugyancsak egy pap-politikus, Nolens prelátus hárította el Hollandiától, amivel a protestáns királynőnek s az egész nemzetnek háláját érdemelte ki. Seipel prelátus mint osztrák szövetségi kancellár ismételten megakadályozta, hogy Ausztria a bolsevizmus karjaiba süllyedjen. Nálunk Prohászka Ottokár és más egyháziak közéleti téren is nagy szolgálatokat tettek a nemzetnek. Ebből persze nem következik, hogy ne akadtak volna esetek, amikor jobb lett volna, ha egyik-másik pap-politikus inkább megmaradt volna szűkebb hivatása mezején s nem bocsátkozott volna le a politika arénájára. Nagy hiba, ha egy pap olyan politikát folytat, amellyel megosztást okoz a hívek közt s meggyűlölteti a papi reverendát. Pártpolitikával a pap csak akkor foglalkozzék, ha erre éppen a keresztény és katolikus érdek szinte kötelezi, s amikor ez a politizálás nem sodorja veszélybe a pap első feladatát, a lelki élet gondozását.

Sokan azonban azért szónokolnak a papok állítólagos politizálása ellen, mert a pappal együtt a kereszténységet magát is ki szeretnék rekeszteni a nemzeti élet irányításából, vagy mert a papot rosszabbnak tartják, mint akit bármely polgári jog is megillethet. Kissé különös dolog, ha valaki éppen csak Krisztus papjától tagadná meg azt a jogot, amit a legszerényebb műveltségű állampolgárnak is megadunk.

Nagyon helyesen teszi az állam, ha a politikai katolicizmust kiszorítja a közéletből.

Ezt nem is csak egy európai állam teszi, hanem több is megtette már, kezdve az orosz szovjeten. A „politikai katolicizmus” az Egyház ellenségei ajkán csak ravaszul kieszelt jelszó, amellyel nemcsak a politikai katolicizmust, hanem minden katolikus szabadságot gúzsba akar kötni, gyűlöletet szít az Egyház ellen, hithagyásra szólítja fel a tömegeket, megöli a katolikus sajtót s egyesületi életet, elfojtja a lelkiismereti szabadságot, megszünteti a katolikus iskolákat és egyetemeket s béklyóba szorítja a katolikus nevelést. A „politikai katolicizmus” jelszava ezeknek az embereknek ajkán közönséges hazugság. Akár a „politikai katolicizmus” címen azonban, akár bármiféle más címen: senkinek sincs joga az Egyházat szinte új katakombákba zárni s a nyilvános életből kirekeszteni. Nem igaz, amit már a marxisták is szerettek hangoztatni: a vallás csak magánügy. A vallás magánügy is, de közügy is, mégpedig elsőrendű közügy. S a keresztény életfelfogásnak megfelelő helyet és jogot kell biztosítani a nemzeti életben is, a családban, az ifjúság nevelésében, a sajtóban és egyesületi életben, a törvényhozásban s az államvezetésben. Isten nemcsak a templomokban s a gyermekszobákban úr, hanem a közéletben is s Krisztus elveit a társadalmi életben is érvényesíteni kell. Aki két világot szeretne felállítani: egyet a templomokban, ahol az Istent imádják, és egyet a közéletben, ahol az újpogányság elveit viszik diadalra, az nemcsak Istent akarja lefokozni, hanem a keresztény polgárokat elviselhetetlen lelki kényszerhelyzetbe s lelkiismereti bonyodalmakba akarja szorítani. Vannak persze, akik arra hivatkoznak, hogy hiszen ők nem üldözik a vallást, náluk mindenkinek megmarad a szabadsága, hogy úgy imádkozzék, ahogyan akar. Ez azonban csak a gyenge ítéletűek megtévesztését célzó mellébeszélés. Az orosz szovjet is fennen hirdeti, hogy nála nincs vallásüldözés, sőt teljes a vallásszabadság. Hirdeti ezt ugyanakkor, amikor ezerszámra gyilkoltatja le vagy viszi rettentő északvidéki fegyenctelepekre az Egyház szolgáit és híveit s vérengző terrorral nyomja el már évek óta a vallási élet minden megnyilatkozását. Ettől a nyers erőszaktól azonban csak fokozatilag különbözik, ha valahol nem mészárolják ugyan le a vallás papjait és híveit, de úgy bánnak velük, mint gonosztevőkkel s a haza ellenségeivel s ezer úton-módon gáncsolják el a vallásos élet minden komolyabb megmozdulását.

Hogy ezt az egyházüldözést cifra jelszavak mögé bujtatják s csak holmi „politikai katolicizmust” emlegetnek, csupán azt bizonyítja újból, ami egyébként régi igazság, hogy az Egyház üldözői és ellenségei, mint már a hitehagyó Julián tette, nemcsak a nyers erőszak, hanem a félrevezetés fegyvereit is fegyvertárukba iktatták.

Használ-e a népeknek az Egyház közéleti szereplése?

Ha egyes visszaéléseket mellőzünk, igenis jelentékenyen használ. Magyarország történetének legszebb lapjait tölti be a vallás és hazafiság testvéries ölelkezése s ezzel együtt az Egyház áldásos közéleti működése. Nálunk maga az Egyház volt Szent István óta a keresztény államiság s a magyar függetlenség legfőbb őre. II. Szilveszter pápa magával a koronaküldéssel azt az erős szándékát akarta kifejezésre juttatni, hogy Magyarországot minden más hatalomtól független, önálló keresztény királyságnak akarja látni. Ugyanez a szándék nyilvánult meg a magyar nemzet legválságosabb történeti korszakában, a török veszedelmek idején. Hunyadi János hálásan írja III. Kálixt pápának, hogy az egész világon egyedül Őszentsége az, aki Magyarország fennmaradását és függetlenségét igazán szívén viseli. S mindnyájan tudjuk, hogy mit tettek Magyarország érdekében a pápák követei és küldöttei, egy Kapisztrán Szent János, Burgio, Buonvisi és Avianói Márk, főleg pedig XI. Ince pápa, akinek legelsősorban köszönhetjük Budavár felszabadulását s ezzel Magyarország megmentését és fennmaradását. Furcsa magyar hazaszeretet volna az, amely ezeket a fönséges tényeket mint a „politikai katolicizmus” illetéktelen megnyilatkozásait meg nem történteknek szeretné látni!

Ugyancsak Szent István óta az Egyház volt a magyar nemzet szellemi művelődésének és erkölcsi kifinomulásának legfőbb munkálója. Az Egyház és állam ezirányú barátságos együttműködését csak nemrég is meleg és szinte irigykedő hangon ismerte el a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus nem egy külföldi látogatója s ugyanezt a testvéri együttműködést fejezte ki nemesveretű szavakban Magyarország kormányzója a Pacelli bíboros-legátus tisztelétére adott fogadóestén. Csakugyan a kereszténység mérhetetlen szolgálatokat tesz az államnak a polgárok lelkiismereti nevelésével. Valóságos öngyilkosság lenne az állam részéről, ha e szolgálatok értékét fel nem ismerve, bizonyos jelszavak kedvéért ki akarná űzni az Egyházat a közélet teréről.

A modern szociális feszültségek megoldására is eddig a legértékesebb irányelveket az Egyház állította fel, nemcsak a Rerum novarum és a Quadragesimo anno körlevelekben, hanem számos más pápai megnyilatkozásban is, valamint olyan hatalmas szociális apostolok síkraállításával, minő pl. Ketteler püspök, Kolping Adolf, Windthorst és De Mun, Don Bosco, Manning bíboros vagy Prohászka Ottokár voltak.

Ne felejtsük, hogy Krisztus Urunk maga nemcsak a templomban prédikált, hanem úton, téren, városon és falun, a hegyen és a Genezáreti-tavon s azt mondta, hogy az Ő tanait még a háztetőkön is hirdetni kell. Szent Pál az athéni agorán, az athéni politikai élet középpontjában is hirdette a kereszténységet. Nemcsak a katakombák világa Krisztusé, hanem az egész emberi társadalom.

Ma szociális reformok kellenek, azt pedig a kereszténység nem adja meg.

Tegyünk különbséget! A szociális reformok törvényes végrehajtására elsősorban csakugyan az állam és nem az Egyház hívatott. De a reformok erkölcsi alapjainak megállapítása, azok sürgetése s a polgároknak a szükséges reformok megvalósítására való sarkallása és kötelezése igenis elsősorban az Egyház feladata s az Egyház ennek a feladatnak minden más tényezőnél erőteljesebben meg is felel.

Mit tett a szociális reformok terén a liberális államhatalom? Maga is a kapitalista téveszmék szolgaságába süllyedt s engedte proletárrá alacsonyodni a szegény dolgozók tömegeit, engedte magasra felburjánozni a kapitalista túlkapásokat s a gyengébbek könyörtelen kihasználását. Mit tett a liberális állam a marxista téboly megelőzésére és sokáig csak megfékezésére is? Az Egyháztól elszakadt liberális államvezetés lassankint a kommunizmus pokla felé kergette a félvilágot. Egyedül az Egyház hirdette a helyes megoldást, amikor már egy félszázaddal ezelőtt kiadta az első nagy szociális enciklikát a munkásság védelmében: XIII. Leó pápa Rerum novarum körlevelét. És egyedül a kereszténységnek volt meg mindenkor az a szellemi és erkölcsi ereje is, hogy bátran odalépjen a hatalmasok s gazdagok elé s éppúgy hirdesse nekik a szociális igazságosság és szeretet törvényeit, mint ahogy a munkásságot és szegénységet óvta a céltalan és törvénytelen kilengésektől.

Szent István az egyházi vagyont az állam vagyonából alapította, ez tehát ma is az államé.

Ennek a mondatnak mind a főtétele, mind a következtetése bizonyíthatatlan és valótlan.

Először is nem áll, hogy Szent István az egyházi vagyont állami vagyonból alapította. Hiszen állami vagyonról akkoriban még beszélni sem lehetett. Ő a saját törzsi vagy családi vagyonából hasított ki bizonyos részeket az Egyház számára. Olyan részeket, amelyekkel azt tehetett, amit akart.

De másodszor: még ha állami vagyonból alapította volna is az egyházi vagyont, ezzel ennek tulajdonjoga az alapítványra és annak kezelőjére, az Egyházra szállt át s így az semmiféle formában többé nem az államé és nem is a királyé, hanem az Egyházé. Bizonyos felügyeletet gyakorolhat felette a király mint főkegyúr, de az egyházi vagyon éppoly sérthetetlen és még szentebb, mint bármely más vagyon.

Harmadszor: meg kell jegyezni, hogy mindenfajta vagyon között az államnak is és a népeknek is az egyházi vagyon hajt legtöbb hasznot, mert az közcélú vagyon s annak fenntartása elsőrendű közérdek. Hiszen mesebeszéd és félrevezető jelszó, ha bizonyos elemek az egyházi vagyon helyett állandóan „papi vagyont” mondanak, mintha annak célja pusztán a papok és főpapok mérhetetlen gazdagítása lenne. A valóságban ez az egyházi vagyon rengeteg kulturális, iskolai, karitatív és egyházi intézményt táplál s ezáltal tömérdek kiadástól tehermentesíti a népet és az államot.

Mi lenne, ha egy egyházüldöző kormány az egyházi vagyont elvenné? Az lenne, hogy ettől kezdve hihetetlenül fel kellene emelni az egyházi adókat s ugyanakkor az államra oly új terhek nehezednének, amelyek nagyságban és összegszerűségben felülmúlnák az egész elrabolt egyházi vagyont. Így sem a nép, sem az állam nem nyerne vele, hanem éppenséggel veszítene.

Az űzesse a papot és az Egyházat, akinek szüksége van rá!

Ügy van, mondjuk mi is. De hozzátesszük; vagyis mindenki, mert az Egyház erkölcsi munkájára, nemzetépítő közreműködésére az egész nemzetnek, mindenegyes polgárnak szüksége van.

Éppúgy mondhatná valaki azt is, hogy „az fizesse a bírót a csendőrt, a katonaságot, a tanítót, akinek szüksége van rá”. Persze, az oktalanok és erkölcstelen emberek nem ismerik el ezeknek a foglalkozásoknak szükségességét, ahogy az iskolakerülő nebulók sem fizetnék a tanítót, ha őket kérdeznék. Ugyanígy vagyunk a papsággal. A legnagyobb igazságtalanság lenne, ha ez alól a közteher alól csak éppen a lelkiismeretlen és vallástalan embereket vennék ki, tehát éppen azokat, akiknek legnagyobb szükségük volna az Egyház erkölcsnemesítő munkájára.

Szent István az egyházi vagyont azért létesítette, hogy abból a főpapok bandériumokat állítsanak ki.

Tévedés. Szent István a honvédelmi hozzájárulást megkívánta az Egyháztól, de nem ezt tette az egyházi vagyon céljává. Szent István nem bandériumokra adta az egyházi vagyont, hanem arra, hogy az Egyház anyagi gondoktól menten s a hívek újabb megterhelésétől függetlenül láthassa el a vallási élet szükségleteit, az Egyház kulturális s egyéb feladatait. Egyébként az Egyház ma is hozzájárul a honvédelem terheihez, mint bármely más vagyon (hadikölcsön, felszerelési hozzájárulások, mindennemű nemzeti és népjóléti adakozás és terhek viselése).

Amikor olyan szegény az ország és annyi benne a nyomorgó ember, akkor nincs értelme annak, hogy ilyen óriási vagyon legyen egy-egy egyházi ember kezén.

Ha az a vagyon és az a bírtok az egyházi ember egyéni tulajdona lenne s azt ő egyszerűen a maga céljaira vagy rokonai gazdagítására használhatná fel, akkor ez csakugyan tűrhetetlen helyzet volna. Azonban itt ismét szem előtt kell tartani, hogy az ellenséges részen és ellenséges szándékkal „papi vagyonnak” nevezett egyházi vagyon a valóságban nem papi vagyon, hanem egyházi vagyon. Vagyis nem egyszerűen a papoké és főpapoké, hanem az Egyházé. Az Egyházi Törvénykönyv pedig szigorúan előírja, hogy az egyházi javadalom hozadékából a javadalmasnak csak annyit szabad önmagára fordítania, amennyi az ő állásának megfelelő „tisztes” megélhetéshez szükséges; a többit a javadalmas súlyos bűn terhe alatt köteles szegénygondozásra vagy egyházi célokra fordítani.

Csakugyan a javadalmast nemcsak az egész egyházi adminisztráció költségei terhelik, hanem templomok, plébániák, iskolák felett kell a kegyuraságot ellátnia, rengeteg zárda, karitatív és kulturális intézmény fenntartásához hozzájárulnia, úgyhogy a legnagyobb takarékosság és önzetlenség mellett is sokszor még múlhatatlan egyházi szükségletekre sem jut. Hány fontos katolikus vállalkozás, templomépítés, sajtókiépítés stb. marad el csak azért, mert az egyházi vagyon hozamából nem telik annyi mindenfélére. Az egyházi vagyon tényleges hozama is a legtöbb esetben sokkal, de sokkal kisebb, mint azt a közvélemény hiszi, s viszont sokkal nagyobb terheket visel, mint azt a közönség tudja. Nálunk pl. illetékegyenértéki adó címén az állam úgyszólván újra meg újra megvéteti a tulajdonossal, vagy legalább is újra meg újra megváltatja ezt a vagyont. Sajnos azonban, nem lehet tagadni, hogy az egyházi javadalmasok közt akad, aki nem követi jövedelme felhasználásában szigorúan az Egyházi Törvénykönyv rendelkezéseit s kelleténél többet költ egyéni célokra vagy rokontámogatásra. Előfordulhat az is, hogy egyik-másik javadalmas hozzá nem értő gazdálkodással juttatja súlyos helyzetbe az egyházi vagyont. Ezek azonban mégis inkább szórványos esetek s ilyenkor maga a felsőbb egyházi hatóság szokott kötelességszerűen közbelépni, hogy a hibák és visszaélések megszüntettessenek. Hiba mindenütt előfordulhat, de ha a hibák miatt mindjárt az intézményeket akarjuk megszüntetni, szüntessük meg akár magát az államot is mindjárt vagy az adózási rendszert s az állami bevételeket. Még ha minden visszaélést ideszámítunk is, akkor is bizonyos, hogy a híveknek és magának az államnak sokkal nagyobb terheket kellene viselniök, ha nem volna egyházi vagyon, mert akkor az egyházi, kulturális, iskolai és jótékonysági feladatok ellátása, amelyet ma nagyrészben az egyházi vagyon visel, mind az állam és a hívek nyakába zúdulna.

Az egyházi vagyon nagyrészt földbirtok, amely úgysem hoz sokat; viszont a kisemberek földéhségét csak a nagybirtok gyökeres leépítésével lehet megszüntetni.

Ha ez csakugyan így van: az Egyház bizonnyal nem zárkózik el az egyházi vagyon állagának olyan rendezésétől amelyet a nemzet létérdeke követel, főleg ha az ilyen átrendezéssel az egyházi vagyonnak célvagyon-jellege kifelé is még jobban kidomborodnék. Ez elsősorban formai kérdés. Lényeges azonban, hogy az ilyen átalakítások esetén az egyházi vagyonnak sem állagát, sem biztonságát ne veszélyeztessék, s az egyházi vagyonhoz mint közérdeket szolgáló vagyonhoz ne legelőször, hanem inkább legutoljára nyúljanak.

Mégis jobb külön választani az Egyházat az államtól! Ez a modern haladás jelszava: szabad Egyház a szabad államban.

Az Egyház és az állam csakugyan különböző dolgok s így fogalmilag természetesen külön is kell választani a kettőt. De ez a fogalmi különválasztás nem jelentheti azt a jogi és valóságos egymástól-elszakadást, amelyet a szabadkőművesség és vallásellenesség ért ezen a jelszón. Az Egyház és állam „szétválasztása” az újkori történelemben mindig leplezett és kendőzött egyházüldözést jelentett. A szétválasztás címén valósággal a levegőt vonták meg az Egyháztól. Nem is lehet teljes szétválasztásról szó ott, ahol mind a két szuverén alakulat, az Egyház és az állam, ugyanazon a földrajzi területen mozog, ugyanazon embereket vallja polgáraiul és sokszor ugyanazon cselekményekbe kell más és más szempontból befolynia. Az iskolák terén pl. más és más szempontból egyszerre van beleszólása a nevelés és oktatás menetébe az államnak és az Egyháznak, A házasság terén a lelkiismereti szempontok az Egyházat, a polgári következmények az államot illetik. Egyháznak és államnak tehát békésen és szorosan össze kell munkálnia, nem pedig egymásról tudomást sem véve, esetleg egymás ellen dolgoznia.

Itt sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez az összeműködés nemcsak az Egyháznak, hanem legalább ugyanolyan mértékben az államnak is haszna és érdeke. Mert hiszen minél szabadabban és erőteljesebben hirdetheti az Egyház az evangéliumot az iskolákban, egyesületekben, gyűléseken, sajtóban stb., annál gyorsabban és biztosabban jut el a nemzet is a maga boldogulásához, vagyis ahhoz, hogy minden fontos közéleti és társadalmi kérdésben az igazság, szeretet, rend és béke szempontjai legyenek irányadók, hogy földbirtok, gyár, bankok, hivatalok, családvédelem, kisemberek védelme stb. terén ne az önzés, kapzsiság és igazságtalanság, ne a gőg és szere tétlenség legyen irányadó, hanem a kereszténység nemes tanítása. Ma is mindenütt úgy látjuk, hogy minél több valamely ország vagy akár község vezetésében az igazi keresztény szellem, annál boldogabb a nép és virágzóbb az ország vagy a község.

A katolikus papok vizei prédikálnak és bort isznak. A legtöbb pap maga sem tartja meg, amit prédikál.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy ez így van. Akkor is mi következik ebből? Legföljebb az, hogy tehát a papok is elkárhozhatnak. De sehogy sem következik, hogy most már az Isten szava, amelyet a papok Krisztus parancsolata szerint hirdetnek, nem igaz és nem kell azt komolyan venni. Tegyük fel, hogy az orvosok jókora része dohányzik s alkoholt fogyaszt, holott elméletben minden komoly orvos méregnek tartja az alkoholt is, a nikotint is. Mi következik ebből? Hogy most már ne törődjünk az egész orvostudománnyal és egészségüggyel?

Mindenki a maga lelkéért felelős; a pap is! Ha a pap nem tartja meg, amit prédikál, az az ő nagy baja lesz; ha én nem tartom meg, az nekem fog nagy bajt okozni. Okos ember nem a szerint igazodik, hogy más okosan cselekszik-e, hanem a szerint, mi a helyes és mi a kötelessége.

Dehát igaz-e, hogy a papok maguk sem hiszik vagy gyakorolják, amit hirdetnek? A papok közt csakugyan vannak téveteg, vétkes emberek. De csak nem lehet komolyan azt mondani, hogy a papok nagy része egyáltalán nem él a vallás parancsai szerint? Talán hibáz ebben vagy abban a pontban, de olyan papot nem igen találni, aki nem meggyőződésből hirdetné Krisztus igazságait. Sőt a papság túlnyomó többsége magasan az erkölcsi átlagszínvonal felett áll. A legderekabb hazafiak, leghívebb polgárok, legjótékonyabb, legistenfélőbb emberek mégis csak a katolikus papok köréből kerülnek ki. Még a legnehezebb papi kötelesség, a nőtlenség és tisztaság terén is, ha akadnak hibák és helyenkint néha nagyobb bűnök is, a túlnyomó többség mégis csodálatos hősiességgel tartja meg az Egyház felséges, de szinte emberfölötti önfegyelmezést igénylő követelményét s élete végéig híven megőrzi tisztasági fogadalmát. Aki ellenkezőt állít, az vagy tudatosan rágalmaz s egyes sajnálatos eseteket általánosít, vagy nem tudja, mit beszél s a legmagasabb erkölcsi színvonalon álló embercsoportot könnyelműen és igaztalanul vádolja.

Németországban a bíróság előtt is rábizonyult a papokra a sokféle erkölcstelenség.

Talán ellenkezőleg! Az bizonyult be, hogy a papellenes hajsza a legnagyobb erőfeszítéssel, ferdítéssel, rágalmazással és gyanúsítással sem tudott több igazi hibát rábizonyítani a papokra és szerzetesekre, mint a németországi papok és szerzetesek nagy számához képest egészen elenyésző mennyiséget. Az egész erkölcsi pöráradat (Sittlichkeits-prozesse) éppen ellenkezőleg csak azt bizonyította, hogy az egyházellenes propagandahadjárat a legnemtelenebb eszközöktől sem riadt vissza, csakhogy a papság jó nevét és tekintélyét a tudatlan nép előtt sárba tiporja, Örök szégyene marad az illető bíróságoknak, hogy eszközül adták oda magukat egy irányított, egyházellenes, politikai hajszának. Utóbb azonban a német igazságszolgáltatás is magára talált s az ártatlanul bebörtönzött papokat és szerzeteseket bűncselekmény híján szabadon bocsátotta. Erről persze az újpogány lapok mélységesen hallgattak. A német papi erkölcspörök mindent bizonyítanak, csak a katolikus papság erkölcsi alsóbbrendűségét nem.

A papi nőtlenséget csak VII. Gergely pápa hozta be a 11. században.

VII. Gergely csak felújította az idevágó ősi rendelkezéseket s fegyelemre szorította a papi nőtlenség ellen vétő papokat. De a papi nőtlenség törvényét nem ő hozta be, mert az már sokkal régebben megvolt. Már a spanyolországi elvirai zsinat (Kr. u. 300 körül) nőtlenségre kötelezi a papságot s bár ez a zsinat közvetlenül csak részleges zsinat volt, a papi nőtlenség törvénye Nyugaton ebben az időben már szokásjogszerűen mindig általánosabb lett. Már a niceai első egyetemes zsinaton is (325) voltak egyesek, akik ezt a törvényt az egész Egyházra általánosan ki akarták terjeszteni s csakugyan, mint ezt többi közt a trullai zsinat (629) előírja, Keleten már akkor sem lehetett püspök más, mint nőtlen. Az elvirai zsinat határozatát Nagy Szent Leó pápa és Nagy Szent Gergely pápa (amaz † 461, emez † 604) már az alszerpapokra is kiterjesztette. Aki tehát azt mondja, hogy a papi nőtlenség törvényét csak VII. Gergely hozta be, az nagyfokú történeti tudatlanságot árul el.

A papi nőtlenség törvénye ellenkezik a természettel.

Ellenkezik? Kissé túlzó kifejezés, Hogy ez a törvény nehéz és erősen természetfölötti irányú: annyi kétségtelen. Éppen ezért a megtartása valóban komoly elhatározást, állandó önfegyelmet s mély lelkiséget követel. De természetellenesnek csak az mondhatja, aki felejti, hogy Jézus is, az apostolok is nőtlenségben éltek, s Jézus az Isten országáért önként vállalt megtartóztatást dicséri s magasabb tökéletességnek jelenti ki (Mt. 19, 12). Hasonlóképp Szent Pál mint magasabb tökéletességet ajánlja és tanácsolja a szüzességet (1 Kor. 7). Tehát azt természetellenesnek nevezni keresztény alapon nem lehet.

Ha pedig az önkéntes nőtlenség és teljes tisztaság evangéliumi tanács, méltó és illő, hogy elsősorban a papok adjanak benne jópéldát, annál inkább, mert ezáltal méltóbbakká is válnak a szent titkok szolgálatára, amelyre rendeltettek. A nőtlen és tisztaéletű paphoz a hívek is nagy bizalommal és tisztelettel közelednek, főleg a gyóntatószékben. Az Egyház, legalább Nyugaton, azt akarja, hogy papjai oly magas lelki életet éljenek s annyira csak az apostolkodással törődjenek, hogy földi, érzékies és családi gondokba egyáltalán ne merüljenek el. Ez az Egyháznak örök dísze, amelyet sok jóindulatú protestáns is dicsér és helyesel, sőt Angliában újabban az anglikán lelkészek is utánozni kezdik.

Akkor miért engedi meg az Egyház a nősülést a keleti papoknak?

Mert a papi nőtlenség magasabb tökéletesség, de nem lényeges feltétele a papi méltóság felvételének. Egyébként bizonyos korlátozások e téren a keleti Egyházban is vannak.

A házasság krisztusi rendeléséről, szentségi voltáról sehol sem olvasunk a Szentírásban.

Itt megint az alapfeltevés hamis: mintha csak az lehetne igaz és lehetne krisztusi rendelés, ami kifejezetten benne van a Szentírásban. Ez a hitújítók és szekták vesszőparipája, örökké ismételt tétele, de amelyben semmi igazság nincsen. Krisztus nem az egyes emberekre bízta, hogy a Szentírással a kezükben ítélkezzenek a krisztusi rendelések és kijelentések fölött, hanem az Egyházra bízta, hogy az tanítson és vezessen, kormányozzon és megszenteljen. Ha az Egyház azt tanítja, hogy a házasság szentség, akkor az szentség is! És akkor magával Krisztussal ellenkezik, aki az Anyaszentegyházat félrelöki. „Aki az Egyházra nem hallgat, legyen neked mint pogány és vámos” (Mt. 18, 17). Valami benne lehet az apostolok rendelkezéseiben, a nélkül, hogy kifejezetten benne lenne a Szentírásban; ilyen pl. a vasárnap megszentelése is a szombat helyett, vagy a gyermekek keresztelése. Ilyen a szentségek hetes száma is.

Egyébként a házasságról elég világosan szól maga a Szentírás is, amikor Szent Pál nyíltan szent titoknak, nagy mysterion-nak, vagyis nagy szentségnek nevezi a keresztény házasságot. Mégpedig azon az alapon, hogy a házasság Krisztus és az Egyház misztikus egyesülésének megszentelt képe s mint ilyen, krisztusi kegyelmek közvetítője. (Ef. 5, 22—32). Ezért is tekintette a házasságot már az ősegyház valóságos szentségnek. Tertulliántól tudjuk pl., azt az érdekes tényt, hogy már az őskeresztények gyakran miseáldozattal kötötték össze a házasságkötést (Ad uxor. 2, 9).

A házasság egyszerű szerződés, aminő az adásvétel. Mi értelme van annak, hogy szentségnek tekintsük?

Ezt Luther Márton állította, de ebben nem volt igaza. Itt nem jószágról, házról vagy birtokról van szó, hanem két ember szeretetteljes frigyéről arra vonatkozólag, hogy életüket egymás oldalán hűséges szeretetben éljék le s közös erővel és igyekezettel neveljék fel az Isten által nekik ajándékozandó gyermekeket. Ez tehát egy mindenekelőtt erkölcsi jellegű kötés, amely a lelkiismeretbe vágó kötelességek egész sorát foglalja magában. Krisztus Urunk éppen azért emelte a házasságot szentségi méltóságra, hogy mint szentség, kimeríthetetlen forrása legyen azoknak a kegyelmi erőknek, amelyek nélkül vallásos, erkölcsös, keresztény szellemű, békés és összhangzatos családi élet sokáig el nem képzelhető.

A keresztény erkölcsi alapon álló szentségi és felbonthatatlan házasság csakugyan 1900 éven át a népek egészséges és erkölcsös családi életének legbiztosabb támasza volt. Maguk a protestánsok, ha nem is szentségnek, mindenesetre szent és egyházi ügynek tekintették a házasságot s azt egyházi szertartások keretében kötötték meg s kötik meg a mai napig.

Közben azonban jött a felvilágosodás kora, a vallásellenes szabadgondolkozásé, amely mint minden téren, úgy itt is csak arra gondolt, miként gyengíthetné a vallás és az Egyház befolyását a társadalomra. Hogy a családi életet is elszakítsa a vallásos gondolattól, azért erőltette keresztül a legtöbb európai államban az ú. n. polgári házasságot válást.

Miképp mozdítja elő a polgári házasság a vallástalanságot?

A liberalizmus kora így okoskodott: az emberek hajlamosak a házasságtörésre és a törvénytelen szerelmi viszonyokra. Nosza, tegyünk nekik engedményt. Mondjuk nekik, hogy a házasság nem örök és felbonthatatlan dolog, hanem csak addig tart, amíg a felek meg nem unták egymást; akkor, ha tetszik, elválhatnak egymástól s új házasságokra léphetnek. Hogy ezt megtehessék, ki kell mondani, hogy az állam nem ismeri el házasságnak az egyházi, vallásos házasságot, hanem csak az ő hivatalnoka előtt kötött polgári házasságot. Ezt aztán, ahogy kötheti, úgy fel is bonthatja az állam.

Az emberek csakugyan léprementek ennek a ravasz okoskodásnak. A vallástalan újságok és politikusok nagyban ütötték a dobot mellette, mondván, hogy ez a szabadság és a haladás követelménye s hogy maradi nemzet vagyunk, ha nem követjük mi is a szabadkőműves vezetés alatt álló országok példáját.

Így hozták be nálunk is a kötelező polgári házasságot 1894-ben s hozzá ráadásul a válási törvényt 1907-ben. Akkoriban Magyarországon igen nagy urak voltak a zsidók, szabadkőmívesek és szabadgondolkozók. A vallásos elemek s főleg a katolikusok megnyugtatására vagy inkább elaltatására azt hangoztatták, hogy hiszen azért, aki éppen akar, köthet egyházi házasságot is.

A komoly katolikusok azonban átláttak a szitán s hevesen ellenezték az új törvényjavaslatot. Sőt nemcsak a katolikusok ellenezték a házasságnak ezt az elvilágiasítását, hanem a jobbérzésű protestánsok, sőt zsidók is. Pl. Pécsy Tamás, a protestáns egyházi főgondnok, a megszavazott polgári házasság ellen való tiltakozását azzal fejezte ki, hogy lemondott képviselőházi elnökségéről. Az egyik zsidó főrabbi szintén hevesen ellenezte a javaslatokat. Mégis keresztülmentek azok, a szabadkőmívesek és a szabadgondolkozók keresztülvitték akaratukat.

Mik voltak a polgári házasság következményei?

Az új törvények behozatala után az első években nagyon kevés ember vette igénybe a válás lehetőségét s csaknem mindenki a polgári házasságon kívül egyházi házasságot is kötött. Azonban teltek-múltak az évek, az emberek mindinkább rákaptak az újfajta szabadságra s évről-évre növekedett a válások és újra házasodások száma. 1914-ben már több mint 14.000 magyar családi tűzhelyet döntött romba a válás. Vagyis évente 28.000 ember szegte meg állami segítséggel azt az esküt, amellyel élettársának holtomiglan-holtodiglan való hűséget fogadott. Az állam maga segítette elő az esküszegést!

Ennek az áldatlan helyzetnek romboló következményei mind aggasztóbb formában mutatkoztak. Ki számlálná meg azokat a szegény gyermekeket, akik ilyképen elvesztették a biztos, családi fészek melegét, idegenbe vetődtek, még; a szüleik életében mostohák, „második számú apukák és anyukák” kezére kerültek! S ki számlálná meg, hány gyermek nem is születhetett meg, azért, mert a laza erkölcsű szülők, a válás lehetőségével gondolva, nem akarták, hogy a gyermek megnehezítse a válásukat s újraházasodásukat! Ki számlálná meg végre azokat a szerencsétlen asszonyokat, akiket néhány évi házasság után a csapodár férj szépen kiüldözött az utcára, hogy egy másik nő után nézzen, vagy elvegye azt, akivel tiltott szerelmi viszonyba keveredett! Hányszor fordul elő ma is, hogy lelkiismeretlen nőszemélyek egyszerűen elhódítják az asszonytársuk férjét a törvényes feleségtől, főleg, ha ennek pénze és jó állása van! Fordítva is hányszor fordul elő, hogy egy becsületes, derék férj egy szép napon arra ébred rá, hogy a feleségét más ember hódította el s a hűtlen feleség addig kellemetlenkedik neki, addig gorombáskodik, szemtelenkedik, míg végre a férj beleun a békétlenségbe s beleegyezik a válásba… Akkor aztán a hűtlen asszony a másik férfi karjaiba veti magát… Mégpedig nem a társadalom megvetésétől sújtva, s szinte a tisztességes emberek köréből kitaszítva, hanem nyíltan, emelt fővel, állami segítséggel, mint az új szeretőnek most már „törvényes felesége”! A szabadkőmíves családrombolás elérte a célját!

Mit jelent a válás a gyakorlatban?

Jelenti mindenekelőtt azt, hogy a házasság nem örök hűség és sírig tartó szerelem köteléke többé, hanem bizonytalan határidőre kötött, bármikor eltéphető, bármikor felmondható szerelmi összeállás, amelyet nem pecsétel meg az erkölcsi kötelesség szent bélyege, sem a hűség felbonthatatlansága, sem a gyermekekért való felelős, hűséges, melegszívű gondoskodás biztossága. Itt a házasság nem erkölcsi viszony többé, hanem merőben önösségi, érzékiségen s érdekeken alapuló, átmeneti és ideiglenes életközösség. Hogyan tekintsen igazán tisztelettel, odaadással s nagyrabecsüléssel a férj a feleségére s a feleség a férjére, ha nem tudja róla, ha nincs biztosítéka arról, hogy az a férfi, az a nő örökre az övé lesz és csakis és egyedül az övé? Hogyan tekintsen a gyermek bizalommal a szülőjére, ha nem tudja, hogy holnap nem szakad-e szét köztük a legbensőbb kötelékek szent kapcsolata, hogy holnap ez az otthon, ez a családi szentély nem hull-e darabokra, amiben a legfőbb vesztes mindig ő lesz: a gyermek?

Hogyan nevelje a gyermekét az a szülő helyesen, aki maga sem tud uralkodni csapongó, romlott vágyain, aki a vállalt kötelességét vakmerőén felrúgja s a gyermekeinek rossz példát mutat a gyűlölködésre, hűtlenségre, szeretetlenségre, esküszegésre?

De ha egyszer a házasfelek nem szeretik többé egymást? Ha pokol egymás mellett az életük!

Ha mint Ravasz László mondta: a házasságból kihal a lélek?

Egyoldalú okoskodás! Hát gondoskodjanak róla a házasfelek, hogy ne legyen pokol az életük s ne haljon ki az esküvel megszentelt frigyből a lélek s a szeretet! Szeressék egymást úgy, ahogy megígérték és esküvel ígérték egymásnak! Micsoda kereszténység az, amely azt vallja, hogy a gyűlölködésnek szabad teret kell engedni? Vagy amely nem meri a szeretet kötelességét mindenáron megkövetelni? Amely nem vallja, hogy még ha egyik fél vét is a másik ellen, a békét mindenáron helyre kell állítani?

Ha belőlem „kihal a becsületesség lelke”, vajon akkor már szabadon lophatok és garázdálkodhatom? Vájjon keresztény okoskodás-e ez: kérem, nekem a törvény megtartása nehéz, nekem az pokol, ha nem lophatok, rabolhatok, paráználkodhatom? Nem a gonosztevők beszélnek így? Micsoda mentség ez? Végy erőt magadon, gondolj az Istenre, légy szeretetteljes és türelmes, tudj engedni s megbocsátani s akkor a legnagyobb ellentéteket is el lehet simítani!

Azonban éppen az a helyzet, hogy a házas hűség megtartása sokszor azért nehéz és nagyon sok házasság azért lesz „pokollá”, mert a válás meg van engedve! Mert a házastársak tudják, hogy csak jól össze kell veszni s akkor fel is út, alá is út! Hiszen ez maga is folytonos csábítás a hűtlenségre és az összeveszésre! Ahol nincs válás (ahogy apáinknál sem volt 1900 esztendőn át, vagy Olaszországban máig sincs!), ott az emberek nem veszekszenek annyit, vagy ha összevesznek, megbékélnek, mert tudják, hogy úgysem lehet elválni s mással állni össze! Ahol azonban a gonosznak utat nyitnak, mint nálunk, ott az emberek sokkal könnyebben lépnek rá a rossznak útjára, mint ahol ezt isteni és emberi törvények egyaránt tiltják s társadalmi megbélyegzés követi a törvény ellen vétőket!

Ha ez így van, miéit nem viszi keresztül a hatalmas katolikus Egyház, hogy legalább a katolikusok számára töröltessék a polgári házasság és válás?

Éppen ezt célozta Serédi bíboros hercegprímás ismert javaslata. Ám ne legyen az egyházi házasság államjogilag kötelező, de az egyházilag megkötött házasságok maradjanak annak az egyházi fórumnak alárendelve, amely előtt önként köttettek. Ezzel senkin erőszak nem esett volna. A Hercegprímás javaslata azonban a protestáns egyházfők ellenállása folytán máig sem került tárgyalásra, pedig a protestánsok jogait sehogy sem érintette volna.

Az állam önmaga ellen vétene, ha a polgári házasságot megszüntetné!

Ellenkezőleg! Az állam önmaga ellen vét, ha a polgári házasságot erőlteti. Mert ezzel hozzájárul ahhoz, hogy a nemzet alapvető sejtje, a család, a belső gyengülés útjára kerül. Egészséges családi élet: egészséges nemzeti élet. Ahol a házasság szentségét kikezdik, ott a közerkölcsiség tapasztalás szerint egyre alábbszáll s ennek többi közt éppen az állam issza meg a levét.

De azért is árt magának ezzel az állam, mert hiszen aláássa vele a polgárok lelkiismeretét. Rászoktatja az embereket arra, hogy az Isten törvényét, a lelkiismeret parancsát s az esküt ki lehet és ki kell játszani! Mégsem keresztény államhoz méltó szerep, hogy az embereket a vallásuk megvetésére, törvényeinek lábbal taposására csábítsa, esküjük megszegésében segédkezzék! Márpedig minden felbomlott házasság, főleg katolikusok között, s főleg minden új „házasságra”-lépés az evangéliumi erkölcstörvénybe ütköző cselekedet.

Felháborító, hogy Szent István országában maga az állam csalogassa az embereket katolikus vallásuk törvényeinek megszegésére s még ki is jelentse: az egyházi házasság semmis, a szentségi házasság semmis, annak nincs semmi államjogi hatálya! Ha én, az állam felbontom a házasságot, akkor mindenki bátran köthet új házasságot! Ha az állam ezt mondja, akkor hadat üzen a keresztény erkölcstörvénynek s főleg mélyen sérti a katolikus vallási érzületet. Ezzel persze a századforduló szabadkőmíves vitézei nem törődtek! Nekik éppen azért kellett a polgári házasság, hogy a vallást gyengítsék az emberek szívében. De a mai keresztény Magyarország vezetőinek ezt a szégyenfoltot egy napig sem volna szabad megtűrniök a magyar törvénykönyvben.

És még egyet! Az állam tiszteletben tartja az esküt, ő maga is számos esetben esküt követel, az esküszegést pedig súlyosan bünteti. Azonban, hát a házasságban nem eskü alatt ígérünk-e hűséget az élettársunknak? S most jön az állam s azt mondja: ezt az esküt nem kell megtartani! Hát ha egyik esetben nem szent dolog többé az eskü, miért legyen szent a másik esetben? Az államnak semmiesetre sincs joga az esküszegést helyeselni s arra a törvényesség pecsétjét ütni!

A házasság szentségét lábbal taposó szabadkőmíves törvényt sürgősen ki kell vetni a magyar törvénytárból!

Jézus maga is megengedi az elválást „paráznaság esetén” (Mt. 19, 9).

A különélést igen, azt megengedi Jézus is, a katolikus Egyház is ilyen esetekben. De nem új házasság kötését! Ez nem ugyanaz! A házastárs életében kötött új frigyet Jézus a leghatározottabban paráználkodásnak nevezi, kivétel nélkül (Mt. 19, 6 kk„ Mk. 10, 11 k.). Hasonlóképp Szent Pál ismételten kijelenti, hogy a férj vagy feleség életében kötött második összeállás egyszerű házasságtörés és csak a törvényes hitvestárs halála esetén nem házasságtörés az új házasság (Róm. 7, 2; 1 Kor. 7, 10 k.).

De a katolikus Egyház jó pénzért maga is felbontja a házasságokat.

Ez soha, egyetlenegy esetben sem történt; erre nézve hiába keresnénk bizonyíték után! A pénz itt egyáltalán nem játszik szerepet. Csak az irodaköltségek megtérítését, más esetekben pedig a dispenzációi díjat kell megfizetni s hogy ez a gazdagoknál magasabb, a szegényeknél alacsonyabb, csak magától értetődő és helyeselhető. De hogy az Egyház igazi, érvényesen megkötött és befejezett házasságot valaha is „felbontott volna”, egyszerű valótlanság. Igenis, megokolt esetekben kimondja az érvénytelenül kötött házasság jogi és szentségi semmisségét. Amikor t. i. be lehet bizonyítani, hogy a házasságot valamely bontóok ellenére dispenzáció nélkül kötötték, tehát a házasság elejétől fogva semmis volt, akkor az Egyház kimondja a semmisséget, az érvénytelenséget. De ez nem felbontás, hanem csak az amúgyis fennálló érvénytelenség hivatalos megállapítása és kimondása.

Ugyanolyan ez a különbség, mintahogy más dolog, ha a hatóság valakitől elveszi azt, ami az övé, vagy pedig: csak kijelenti a jogtalanul birtokolt jószágról, hogy az soha nem volt az illetőé. Ezzel nem bont fel meglévő tulajdonjogot, hanem ellenkezőleg: a fennálló állapotot nem ismeri el s ezt jogi kifejezésre juttatja.

1918 előtt érvényesek voltak nálunk a reverzális nélkül kötött vegyesházasságok, most már nem érvényesek. Hát igazság ez?

Ugyanígy mondhatnék az állami törvények terén: 1939 előtt nem volt érvényben Magyarországon a zsidótörvény s most érvényben van: lehet-e erre azt mondani, hogy igazságtalanság? A törvényes hatóság törvényes intézkedései csakugyan megváltoztatják az előbbi jogállapotot. Ez így van az egész világon.

1918 előtt a vegyesházasságoknak nemkatolikus pap előtt való megkötése nem volt bontó akadály, azután pedig bontó akadállyá tette az erre illetékes egyházi főhatóság. Tehát ma bontó akadály, ami azelőtt nem volt az. Erre az intézkedésre az Egyháznak megvoltak a maga nagyon súlyos okai s azokat, mint pl. az állami életben is minden törvényes rendelkezést, tisztelettel tudomásul kell vennünk. Az Egyháznak kétségtelenül joga van bontó akadályokat felállítani s azokat belátása szerint módosítani vagy megszüntetni.

Miért kellett a reverzálist megszigorítani?

A reverzális nélküli vegyesházasság 1918 előtt érvényes volt ugyan, de tilos volt, éppúgy, mint ma. A lényegben tehát nem történt változás. Mivel azonban a puszta tilosságot sok hanyag katolikus egyáltalán nem respektálta, azért az Egyház visszatért az eredeti és ősi álláspontra, vagyis a tilosságot érvénytelenséggel is hangsúlyozta, mintahogy ez az egész világegyházban így van. A Lonovics-Lambruschini-féle kivételezés károsnak bizonyult, mert hitközönyre s az egyházi törvények megvetésére vezetett s azért vissza kellett vonni. Ebből sérelmet faragni csak úgy lehet, ha valaki a maga protestáns vagy hitközönyös álláspontját az Egyházra is rá akarja erőltetni. Az Egyház annakidején elment az engedékenység végső határáig, de aztán látta, hogy a túlzott engedékenység bajt okoz s azért visszaállította nálunk is az általános egyházi törvényt. Ha egyesek azt hiszik, hogy ezen majd némi türelmes kiabálással újabb változtatást lehet kicsikarni: tévednek. Az Egyház nem a kiabálások szerint szokta megválogatni elvi álláspontjait.

Azért lehetek vallásos, ha nem vagyok is egyházilag megesküdve.

Igen, lehetsz, de akkor állandó ellentét van a vallásosságod és a cselekvésed között. Vallásos vagy talán abban, hogy imádkozol és misére jársz, de nem vagy vallásos abban, ami még ezenkívül is kellene, hogy Istennek és az ő Egyházának súlyosan kötelező törvényeit megtartsad. E nélkül pedig vallásosságod keveset ér s nem őriz meg téged az örök kárhozat veszedelmétől. „Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyen be mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyen be mennyek országába” (Mt. 7, 21).

Sokan élnek ma csupán polgári házasságban s mégsem rossz keresztények.

Bizony, rossz keresztények, ha tudatosan szembehelyezkednek Isten parancsaival s az ő Egyházának törvényeivel! Az, hogy sokan járnak a kárhozat útján, nem új dolog; maga az Úr Jézus is hangoztatta ezt már. Azért mondta, hogy: „Törekedjetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak” (Lk. 13, 24). Aki a tömeghez igazodik, a tömeggel vész el.

Nem mindig sikerül egyszerre megtalálni az igazán megfelelő élettársat.

Ezen az alapon hát akár hetenkint csereberélhetnők a férjet-feleséget! Ötvenet is végigpróbálhatnánk, mint ahogy a dinnyét keressük-válogatjuk a piacon! Mi volna ez más, mint pogány és durva soknejűség? Hová lenne ilyképpen a női tisztesség, a személyiség megbecsülése, a futó próbafrigyekből született gyermekek jövője, biztos, családi nevelése? Nem mindig sikerül a házasság? Ez igaz, de csak ott, ahol az emberek — talán éppen a válás lehetőségében bízva -— hűbelebalázsmódra állnak össze. Tessék jól kinézni s megnézni azt, akivel össze akarjuk kötni a sorsunkat; ne tessék csak a jó állásra, hozományra, jövedelemre, szépségre és külsőségekre nézni, akkor majd nem lesz oly könnyen később sem csalódás. Ha pedig mégis lenne: arra való a keresztény önfegyelmezés, az imádság, a szentségek, hogy legyen erőnk a kevésbé sikerült lépés következményeinek elviselésére. Jólelkű ember ilyenkor inkább tűr és fegyelmezi magát, semhogy a hitvestársat, gyermeket, otthont, szentséget, esküt felrúgja s olyan új frigyet keressen, amely a Szentírás szerint közönséges házasságtörés.

Nem mindig sikerül a házasság? Gyakran nagyon is sikerül, de később, tán évek multán, valamelyik félt elvakít egy új szenvedély, érdek vagy más nemtelen körülmény. Ha ilyenkor a kísértés arra is hivatkozhatik: „nézd, elválhatsz, új házasságot köthetsz”, a nemtelen szenvedély elhatalmasodik s a jól indult házasságot is megmérgezi. Már ezért sem szabad a romlásnak kaput nyitni a válás és új házasság megengedése által!

A fajfenntartás érdekében „becstelen minden asszony, aki nem szül gyermeket a világra”, akár van férje, akár nincs. Nincs különbség „törvényes” és „törvénytelen” gyermek között.

A fajimádó újpogányoknak ez a rettentő és barbár elve minden női és családi erkölcsnek teljes felfordulását jelenti, olyant, aminőtől bizonyos kezdeti ingadozás után még az orosz szovjeterkölcs is visszaborzadt. Hiszen ez az elv egyenesen oltárra emeli a szabadszerelmet, melytől még a vad népek legtöbbje is írtózattal fordul el! A törvényes és törvénytelen gyermek közt igenis nagy a különbség, nem ugyan a gyermek, hanem eredete és szülei tekintetében. Ahol ezt a különbséget nem tartják fenn, ott tapasztalás szerint a szabadszerelemnek nyitnak tág kaput.

De a gyermeket nem volna szabad azért büntetni, amiért a szülei vetkeztek.

Nem is. A törvénytelen gyermeknek is megmarad minden emberi joga és szabadsága; csak azokkal a kiváltságokkal nem rendelkezhetik, amelyek törvényes szülők gyermekeit, mint ilyeneket illetik. Ezért szemforgatás, ha valaki a törvényt és a társadalmat teszi felelőssé a törvénytelen gyermekek hátrányaiért, nem pedig azt a könnyelmű szülőt, aki törvényes házasságon kívül hozza világra a gyermekét. A társadalom igenis jól teszi, ha minden eszközzel iparkodik visszariasztani a könnyelmű embereket attól, hogy házasságon kívül s így minden komoly erkölcsi megkötöttségen kívül hozzanak gyermekeket a világra. Úgyis ijesztő a társadalmi erkölcstelenség terjedése; még csak az kellene, hogy újabb és újabb könnyítést nyújtsunk a szabadszerelemnek!

Ennek a szigornak eredménye, hogy sokan a születendő gyermeket egyszerűen „elcsinálják”.

Lehet. Az már a bűnözők lélektana, hogy egyik bűnt a másikkal tetézik és iparkodnak eltüntetni, mint a tolvaj, aki azután hazudik is, vagy a rabló, aki a rablása érdekében még gyilkol is. De vajon azért már engedjük-e szabadjára a rablást, nehogy a rabló esetleg még gyilkossággal is tetézze bűnét?

Mi köze az Egyháznak s az államnak ahhoz, hogy én kit szeretek s kivel élek együtt?

Az államnak igenis köze van hozzá, mert köteles a közerkölcsiséget védeni s mert az ilyen együttéléseknek polgári következményei is szoktak lenni. Még inkább van azonban az Egyháznak köze a házassághoz, mert ez lelkiismeretileg nem olyan közömbös kérdés, mintha kabátot húznék fel vagy tennék le, hanem természete szerint súlyos lelkiismereti szempontokkal s erkölcsi következményekkel van összekapcsolva; mihelyt pedig valamely dolog lelkiismereti kérdés, az az Egyház elé tartozik.

Elég, ha az állam szabályozza a házasságokat, mit avatkozik bele még az Egyház is?

Mintha bizony az államnak e téren több joga és illetékessége lenne, mint az Egyháznak! Az államhoz a házasság csak a polgári jogviszonyok s a közerkölcs védelmének szempontjából tartozik, míg az Egyházhoz mindenestől hozzátartozik, mint erkölcsi s mélyenjáró lelkiismereti ügy.

Persze, aki az Egyházat csak magántársaságnak vagy a papok érdekszövetségének képzeli, az ezen megütközik; azonban vegyék már egyszer tudomásul a tisztelt pap- és egyházgyűlölők, hogy a valóságban az Egyház Krisztus szerzése, olyan intézmény, amelyet Krisztus alapított s amelyre a hívek egész lelki és erkölcsi kormányzatát, teljhatalommal való irányítását rábízta mindabban, ami hittel s erkölcscsel kapcsolatos. Hogyne tartoznék tehát az Egyház elé az, ami oly erős lelkiismereti kötelességekkel s erkölcsi szempontokkal jár, sőt nem ritkán lelki veszélyekkel is lehet összekötve, mint a házasság?

A parasztember sem fog egy igába olyan két lovat vagy ökröt, amelyik állandóan marja és rúgja egymást így nem szabad a házastársakat sem együtt tartani, ha egyszer nem szívelik egymást.

A különbség csak az, hogy az ember nem ló és nem ökör, hanem eszes lény, akinek az Isten épp azért adott észt és erkölcsi akaratot, hogy jól megválassza, kivel köti össze magát egy egész életre. Ha az emberek könnyelműen házasodnak, ám lássák és szenvedjék meg a könnyelműségük hatását! Ha a házasságban ellentétek támadnak, tessék azokat szeretettel, türelemmel és önfegyelmezéssel kisimítani. A lovak és ökrök átcserélésével nem jár tovább semmiféle baj, de a férjek és feleségek csereberélésével igenis rettentő bajok járnának együtt, mindenekelőtt a gyermekek biztos otthona s erkölcsi és családi nevelése szempontjából. Emberi erkölcstant nem lehet állattani hasonlatokra alapítani!

A szemérem csak belénk nevelt és ránk erőszakolt elfogultság. Isten az emberi testet meztelenül teremtette, mit akarunk tehát mi erkölcsösebbek lenni, mint az Isten?

Tehát járjunk meztelenül, ugy-e? Legalább nyáron, amikor nem kell meghűléstől és megfagyastól félni? Nagyszerű következtetés! Az Isten, igaz, ruha nélkül teremtette az embert, de észt és erkölcsi érzést is adott nekünk, hogy magunk kitaláljuk, miképp kell viselkednünk s miképp kell egyfelől az időjárás szeszélyei, másfelől az esztétika, és főleg az erkölcs és illem szempontjából védekeznünk. Mert akármit beszélnek: a ruházkodásra elsősorban igenis erkölcsi szempontból van szükség, mivel a meztelen emberi test látása, főleg ha állandóan és szükség nélkül történik, és főképpen fiatalok és különböző neműek között, szükségkép a nemi érzés korlátlan csapongására vezetne. Azért még a legvadabb népek is ruházkodnak, legalább a test legkényesebb részeit elfedik.

Az okoskodás, mely szerint ha Isten ruha nélkül teremtett minket, tehát járjunk meztelenül, éppoly bölcsesség, mintha azt mondanók: az Úristen nem teremtett mellénk mindjárt a bölcsőnkbe se kenyeret, se kolbászt, se semmiféle ételt, az egy anyatejen kívül, tehát ne együnk semmit egész életünkön át! Ne legyünk okosabbak, mint maga a Teremtő! Micsoda kifordult logika ez?

Éppen a nyakig való felöltözés teszi az embereket kétszeresen kíváncsivá a meztelen emberi testtel szemben.

„Nyakig való felöltözködésről” ma kissé nehéz lenne beszélni, hiszen a szalonokban, mulatóhelyeken, fürdőkön az ember több meztelenséget lát, mint ruhát. Azonban legyünk őszinték: el lehet-e vajon mondani, hogy ezzel a mai tömérdek meztelenkedéssel az embereknek a nemi ingerlékenysége és túlfűtöttsége csökkent volna? Talán egyes, nagyon ritka esetben, Általában azonban nem. Sőt épp a fordítottja bizonyos: a mai meztelenség-kultusz, a nemi szabadosság, a mai öltözködési és érintkezési divat okozza az emberek rettenetes nemi gyengeségét, önuralomhiányát s főleg a nőkből valósággal kiöli a tisztesség legelemibb védőeszközét, a szemérmet.

A szovjet ugyancsak szabaddá tette a nemi érintkezést s minden nő számára a „proletári öntudat” kötelességévé tette, hogy bármely férfinak bármikor rendelkezésére álljon. Még az iskolás gyermekekkel is aktokat rajzoltatnak az orosz iskolákban, élő modellekről, és mindenképp hozzá akarják „szoktatni” őket a meztelenség „elfogulatlan” szemléléséhez. Németországban hasonló célból újra divatba tették s vakmerőén, intézményesen gyakorolják az ú. n. Nacktkulturt, a férfiak s nők teljesen meztelen együtt-tornázását, játszását, fürdését. Az eredmény mindkét helyen — Szodoma és Gomorra. Szó sincs ott „megszokásról” és „elfogulatlanságról”, csak annál vadabb és féktelenebb nemi indulatokról s természetellenes elfajultságról.

A szemérem csak a szoktatás és vallási kényszerképzetek eredménye.

Őrület így beszélni! A nemi érzés vad és szenvedélyes csapongása az emberi természet veleszületett gyengéje, amely minden népnél egyformán megvan s amelynek a szemérem nem felkeltője, hanem éppen ellenkezőleg: ellenszere és fékezője. A vallás csak tudomásul veszi ezt a helyzetet: a maga eszközeivel is erősíti híveiben a szemérem őrzését, s ezzel az erkölcsi ellenállóképességet. Ez persze a szabados embereknek nem tetszik s azért kiáltanak kígyót-békát az Egyházra, mint a tolvaj a csendőrre s a gyilkos a törvényszékre.

Az Egyház tiltja a házasságonkívüli nemi életet, pedig a nőtlen élet egészséges embernél lehetetlen.

Ha az Egyház túlozna, maga Isten túlozna, mert az Egyház csak azt parancsolja e téren, amit maga az Isten parancsol a VI. és IX. parancsolatban, A tiszta élet nehéz, de nem lehetetlen, főleg annak nem, aki imádkozik s a szentségekkel gyakran él. Persze, a maga erejére hagyatkozó, a világ minden kísértését örömmel felkereső, könnyelmű ember nem tudja megtartani a VI. és IX. parancsot, de ez az ő hibája. Ha használná az Úristen s az Egyház nyújtotta kegyelmi eszközöket, megtarthatná a parancsokat ő is, mintahogy meg tudják tartani ezrek és tízezrek, akik élnek a kegyelem erősítő eszközeivel.

Az Egyház tiltja a születésszabályozást, pedig sok esetben ezt a körülmények egyenesen megkövetelik.

Nem is az Egyház, inkább az isteni törvény maga tiltja a házas jogokkal való visszaélést. Ezért is, és mert az Egyház jobban bele tudja nevelni híveibe a gyermek szeretetét, mutatkozik az egyke és semmiké sokkal inkább a nemkatolikusok, mint a katolikusok, legalább a hitéletet élő katolikusok között. Viszont, nem tiltja sem Isten, sem az Egyház a születésszabályozásnak az állandó vagy időszaki megtartóztatáson alapuló módját, amely utóbbi az újabb tudományos megállapítások szerint (Ogino-Knaus-elmélet), úgy látszik, a születésszabályozásnak természetes és így megengedett módja. Egyébként a vallás kegyelmi eszközei a teljes megtartóztatás nehéz áldozataira is felképesítik az embert.

A katolikusok Isten mellett még Máriát is imádják.

Ezt ugyan számos protestáns hittani tankönyv csökönyösen ismétli; mindazonáltal nem egyéb, mint teljes és tökéletes félreértés. Imádni, vagyis Istenként tisztelni a katolikusok is csak az egy igaz Istent tisztelik és imádják. Más a vallásos alapon álló egyszerű tisztelet és más az imádás. Ez a fogalmi különbség minden nyelvben megvan (adorare — venerari, anbeten — verehren, adorer — vénérer). Hogy bizonyos helyen négyszáz év óta nem akarnak tudomást venni erről a szembeszökő különbségről, annak megvannak a maga lélektani okai. Mi arról nem tehetünk.

De igenis, a katolikusok letérdelnek Szűz Mária képe előtt s imádkoznak hozzá.

Sem a letérdelés, sem az imádkozás még nem imádás. Imádás annyi, mint Isten gyanánt elismerés és Istenként való tisztelés. Ha mi katolikusok letérdelünk a Mária-kép előtt, ezt azért tesszük, mert Szűz Máriát igenis mély tisztelettel tiszteljük s ennek a tiszteletnek a térdreereszkedés egyik méltó és megengedett kifejezése. Ha a protestánsok azt mondják, hogy csak az az igaz, ami a Szentírásban van, hát mutassák ki egyszer, hol tiltja a Szentírás a nemimádó tiszteletnek térdelés által való kifejezését? A Szűz Máriához való imádkozás egyszerű könyörgés és segítségülhívás. Hol van a Szentírásban kimondva, hogy tilos az Isten anyját segítségül hívni s hozzá fohászkodni? Egyébként maga az Üdvözlégy fele részben nem egyéb, mint annak az üdvözlésnek ismétlése, amelyet maga az Isten intéztetett az angyal által Szűz Máriához s amelyet Erzsébet intézett a Szent Szűzhöz. Ha vétek volna Szűz Máriát így szólítani, „Üdvözlégy, malaszttal teljes”, akkor ezt a vétket elsőnek maga az Úristen követte volna el!

Az Üdvözlégy első fele kifejezetten benne van a Szentírásban.

A Szentírás szerint „egyedül az Istené a tisztelet és dicsőség”; a katolikusok pedig megosztják ezt a dicsőséget a szentekkel.

Abban a korlátlan értelemben, amelyben a dicsőség Istent illeti meg, mi katolikusok senki mást nem dicsőítünk az egy igaz Istenen kívül. Csak neki hódolunk így, csak őt ismerjük el a mindenség egyetlen legfőbb urának. De vajon úgy kell-e érteni a fenti szentírási szót, hogy mármost senkinek az Istenen kívül semmiféle dicsőséget és tiszteletet nem szabad juttatnunk? Vajon nem maga az Isten parancsolja-e az ellenkezőt? Nem ő követeli-e pl. a 4. parancsban, hogy szüleinket tiszteljük? A nagy embereket, királyokat, kormányzókat, tudósokat, költőket, hazafiakat tisztelhetjük; nem érdemlik-e meg akkor a szentek is, főleg Krisztus szűzi anyja, hogy éppen azért részesítsük őket különleges, vallási tiszteletben, mert ők az Isten barátai, leghívebb szolgálói s kegyelmének kitüntetettjei? Főleg a Szent Szűz, akit Jézus maga a legnagyobb dicsőséggel és tisztelettel árasztott el már azzal, hogy anyjául választotta őt?

Mária egyáltalán nem „Isten anyja” volt, hanem csak az ember Jézus anyja.

Természetes, hogy az Istennek mint ilyennek anyja nem lehetett. De mert Jézus egy személyben Isten is, ember is volt, tehát tökéletesen helyes, ha Szűz Máriát „Isten anyjának” nevezzük. Mert bár nem az Istennek mint ilyennek volt anyja, de anyja volt annak a Jézusnak, aki Isten is volt. A pápa anyját is joggal nevezzük a pápa anyjának, bár a pápát nem mint pápát, hanem mint kicsi gyermeket hozta a világra.

A Szeplőtelen Fogantatás tana ellentmond a természeti törvényeknek, a biológiának.

Akik így beszélnek, — és számuk légió — csak azt árulják el, hogy fogalmuk sincs a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának tartalmáról. Összekeverik a szeplőtelen fogantatást Szűz Mária szüzességével. A szeplőtelen fogantatásnak semmi köze Jézus születésének módjához, hanem csak annyit jelent, hogy Szűz Mária lelke fölött egy pillanatig sem uralkodott az ősbűn átka; vagyis, hogy Szűz Mária lelkét kezdettől fogva az Isten kegyelme töltötte el. Mi köze ehhez a biológiának?

Mária szüzességének tana nincs benne a Szentírásban.

De mennyire benne van! Nem szólva arról, hogy már Izaiás megjövendölte (7, 14) a Messiás természetfölötti és rendkívüli születésmódját, amikor így írt: „Az Úr maga ad majd nektek jelt: íme, a Szűz méhében fogan és fiat szül s neve Emmánuel lesz”, Szent Lukács maga evangéliuma elején így beszél: „Elküldé az Isten Gábriel angyalt… egy szűzhöz… a szűz neve Mária vala” (1, 26 k.). Az angyal értesíti Máriát, hogy őt szemelte ki Isten a Messiás anyjául, mire Mária a roppant kitüntetés ellenére ijedten kérdezi: „Miképpen lesz ez, mikor férfit nem ismerek?” Mire az angyal megnyugtatja, hogy nem is férfi közbejöttével, hanem a Magasságbelinek ereje által megárnyékoztatva fogja fiát a világra hozni. Mária csak ekkor mondja ki a „legyen” szót.

Szűz és anya: ellentmondó fogalmak.

Tévedés. Az anyaság annyit jelent, hogy egy nő gyermeket hoz a világra; a szüzesség pedig: hogy férfivel nincs dolga. A természet rendjében ez a kettő sohasem lép fel együttesen, de Isten nem lenne Isten, ha a természet erőit a maga mindenhatóságával adott esetekben nem pótolhatná.

Jézusnak az evangélium szerint testvérei is voltak, tehát Máriát mégsem lehet szűznek nevezni.

A „testvér” a keleti nyelvekben s a Szentírásban nagyon gyakran unokatestvért, vagy általában rokont is jeleni Máté ugyan (13, 55) Jakabot és Józsefet, Simont és Júdást mint „Jézus atyjafiait” említi, és „Jézus nővéreiről” is beszél (13, 55 k), de ugyanő alább más Máriát említ a kereszt alatt, mint „Jakab és József anyját” (27, 56), aki Szent János evangélista szerint nem Szűz Mária volt, hanem Kleofás (görögösen Alfeus) felesége és Szűz Mária rokona. Az említettek tehát Jézus rokonai voltak, de semmiképp sem Jézus igazi testvérei; maga a biblia tanúsítja ezt. Egyébként, ha Jézusnak igazi testvérei lettek volna, érthetetlen lenne, hogy a kereszten haldokló Jézus nem valamelyik testvérének, hanem az idegen Jánosnak oltalmába ajánlotta volna édesanyját.

A Mária-tiszteletnek Jézus maga is ellentmond, hiszen a kánai menyegzőn azzal utasítja el Máriát: „Mi közöm neked és nekem, ó asszony” (Ján. 2, 4).

Kevés ellenvetés mutatja bizonyos katolikusellenes vádaskodók elfogultságát oly meggyőzően, mint ez. Talán bizony azt akarják kihozni Jézusnak ezekből a szavaiból, hogy Jézus egyáltalán megtagadta anyját s mint valami rossz és engedetlen gyermek, elutasította őt magától? Pedig erről a valóságban szó sem lehet. Az idézett szavak értelme semmiképp sem az, hogy „mi közöm neked hozzád?”, hanem: mit érint minket az a kérdés, elég bor áll-e a menyegzői vendégek rendelkezésére? Egyébként éppen a kánai csoda bizonyítja, hogy Jézus csakugyan figyelembe vette a Szűzanya esdő közbelépését, mert az ő kérésére csodát művelt s a vizet borrá változtatta. A kánai menyegző tehát nemhogy a Mária-tisztelet jogosultsága ellen beszélne, ellenkezőleg, éppen érv mellette.

Szűz Mária testi felvétele a mennybe nincs a Szentírásban.

Éppúgy nincs benn a Szentírásban az sem, hogy Szűz Mária teste a sírban maradt volna. Viszont a legrégibb egyházi hagyomány mindig azt vallotta, hogy Isten a Szent Szüzet halála után testben és lélekben felvette a mennybe. Az őskeresztények kezdettől fogva nagy tiszteletben tartották Szent Péter és Pál s a többi szentek sírjait, de soha egyetlen egyházközség sem vallotta, hogy a Szent Szűz teste itt vagy ott volna eltemetve. Egyébként mindenkép méltó feltevés is, hogy Isten nem hagyta az enyészet sorsára az Istenember szűzi anyjának testét, nemcsak ama szoros, anyai viszonynál fogva, amellyel az Istenemberrel kapcsolatban kitüntette, hanem azért is, mert hiszen a halál és az enyészet annak az ősbűnnek közvetlen folyománya, amelytől Szűz Máriát a szeplőtelen fogantatás kegyelme által kezdettől fogva megőrizte.

A Mária-kegyhelyek a babonaság ősfészkei; így Lourdes-ról régóta megállapították, hogy az ott történő állítólagos csodák merő szuggesztiók és hallucinációk eredményei.

Ennek éppen az ellenkezőjét állapította meg minden elfogulatlan kutató, többi közt az a több mint 10.000 orvos, aki eddig aláírásával bizonyította, hogy az általa megvizsgált lourdesi gyógyulások semmiféle orvosi alapon nem magyarázhatók. Csakugyan, Lourdesben százszámra gyógyultak meg olyanok, akiknek betegségében az idegműködési ráhatás, tehát főleg a hallucináció és szuggesztió, egyáltalán nem játszhatik szerepet. Rákot, előhaladott tüdővészt, hatalmas sebeket, zúzódásokat, csonttöréseket s hasonlókat szuggesztióval gyógyítani nem lehet.

Aki erről bővebbet akar tudni, olvassa el Bertrin francia egyetemi tanár Lourdes című könyvét. Maga a hitetlen és frivol regényíró, Zola Emil is, Lourdesban járván, tanúk előtt kijelentette, hogy az ottani orvosi felülvizsgáló iroda megállapításai a csodákat illetőleg kétségtelen valóságok; később azonban letagadta ezt a vallomását s Lourdes című regényében a tények nyílt meghamisításával próbálta elmagyarázni a csodás gyógyulásokat. Mikor erre a regényében szereplő gyógyultak levélben kérdőre vonták, azt mondta, hogy ő regényt ír és nem történetet s azért regényeinek alakjával azt tesz, amit akar. Ennek ellenére a német atheisták egykori vezére, Haeckel Ernő, Zola regényére mint történeti forrásműre utal s a hitetlen világ inkább hisz ennek a szélhámosnak, mint 10.000 komoly orvos írásos, ünnepélyes nyilatkozásának.

Az Egyház egyébként a lourdesi csodák kérdésében hivatalosan még nem nyilatkozott, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy ezekben a csodás eseményekben is Jézusnak az az ígérete teljesül (Mk. 16, 17 k.), hogy Egyházában a csodák adománya sohasem fog megszűnni.

Isten határozottan tiltja, hogy faragott képeket csináljunk; a katolikus Egyház pedig, éppúgy mint a görög, csupa feszületet, szent szobrot farag ki és képekkel akasztja tele templomait.

Az Isten törvénye nem azt mondja, hogy faragott képet ne csináljunk, hanem: faragott képet ne csináljunk abból a célból, hogy azt imádjuk. Jellemző példája ez a Szentírás önkényes és megcsonkított értelmezésének, ami különben állandó jelenség a katolikusellenes hitvitákban. Hajánál fogva kirántanak valahonnan egy szentírási idézetet, kiemelik az összefüggésből, elhallgatják a helyes értelmezéshez szükséges körülményeket, vagy a tételükkel ellentétben álló egyéb, világosabb szentírási helyeket — s ezzel kész az érvelésük. Így csakugyan mindent be lehet „bizonyítani” a Szentírásból.

A különbség bálványozás és keresztény képtisztelet között ott van, hogy a bálványimádó imádja az istenszobrot vagy a fétist, vagyis: istennek tartja s isteni erőkkel ruházza fel; a keresztény katolikus ember viszont a szentképeket, szobrokat s a feszületet semmiképp sem imádja, nem tekinti isteni lényeknek, hanem csak mint Istenre s az Ő szentjeire emlékeztető jelet, becsben tartja azokat. Ha letérdelünk a feszület előtt, nem a fa vagy a kő az, amit tisztelünk, hanem az, akit az a feszület ábrázol: Jézus Krisztus. Ezt nálunk minden gyermek tudja s tudják a protestánsok is, de azért ügyes, túlbuzgó embereik váltig felmelegítik ezt a rosszhiszemű mesebeszédet.

Egyébként keresztet, szobrot, szentképet a lutheránusok templomaiban is találunk: hogyan van akkor, hogy ez ellen a kálvinisták sohasem dörögnek, csak a katolikusoknál botránkoznak meg rajta szörnyen? Világos jele tehát ez annak, hogy itt nem a józan ész vagy a vallásos buzgóság beszél, hanem a szenvedély és gyűlölködés.

Vajon, ha valaki szobájában a meghalt édesanyja képét, hivatalában az államfő képét tisztelete jeléül kifüggeszti, ezzel bálványimádást követ el?

A feszület kitűzése azonban politikum és bántja a reformátusokat; azért legalább is nyilvános helyiségekben kerülendő.

A feszület nem politikum, hacsak valaki erőszakosan azzá nem teszi, hanem a világ Megváltójának emlékeztető jele. Ha ki szabad függeszteni pl. az aradi vértanúk képét, miért ne volna szabad kifüggeszteni az értünk szenvedő s meghaló Úr Jézus képét?

De a kálvinistákat bántja a feszület.

Nagyon szomorú, hogy bántja, mert nincs rá semmi okuk, hogy bántónak érezzék az Úr Jézus képét. Ez csak a régi ellentétszítás egyik kákán is csomót kereső taktikája volt. Lám, ebben a lutheránusok belátóbbak, mert nekik nincs kifogásuk a kereszt s a feszület ellen.

Elég a puszta keresztet kitenni, feszület nélkül.

Sok helyen így teszik, a béke kedvéért. De elég szomorú, hogy így kell tenni s hogy vannak keresztények, akik a kereszt jelét mégcsak elviselik, de már Jézus képét nem tűrik.

Nem mintha nem tudnák, hogy a feszület illő kitétele s tiszteletbentartása nem bálványimádás, mert ezt nagyon is jól tudják, hanem, mert egyes heveskedő vezetőik mindenáron fenn akarják tartani a vádat, hogy a katolikusok a feszület tiszteletével bálványimádást követnek el. Így tűnnek el lassan a közéletből a kereszténységre emlékeztető szent és felemelő jelképek. A legtöbb hősi emléken pl. ebből a hamis békeszeretetből kifolyólag mellőztek minden vallási vonatkozást s olyan hősi emlékeket állítottak, amelyeket bármely pogány nemzet állíthatott volna. Jó ez?

A katolikus nép olyan kultuszt űz a szentképekből, hogy az már babonaság.

Előfordulhat, hogy egy katolikus hívő túlságba megy a szentek tiszteletével s a szentképek és szobrok közt már alig veszi észre a legfőbbet s legfontosabbat: az Istent, az Úr Jézust az Oltáriszentségben. De ez egyesek tévedése, amely miatt kár volna templomainkat s vallási életünket azoktól a kedves és áhítatra indító, sokszor művészileg is kiváló, szent jelektől megfosztani, amelyeknek célja éppen az, hogy a szentek lelkesítő példájának nyomában mi is minél többet gondoljunk Istenre s minél jobban szeressük és imádjuk őt.

Az Egyház szerint tehát a szentek tisztelete is Isten tisztelete?

Visszavezethetőleg természetesen az, éppen ez is a lényege. A szenteket elsősorban nem azért tiszteljük és szeretjük, mert erényes és kiváló emberek voltak, — bár ezért is tiszteletet érdemelnek — hanem főleg azért, mert Istent csodálatos odaadással szerették és szolgálták s azért Isten elé is nagyobb bizalommal léphetünk az ő társaságukban. A szentekben mi, katolikusok végeredményben szintén az Istent tiszteljük és szeretjük.

Nekem nincs szükségem szentekre, hogy Isten elé léphessek.

Igaz, Isten elé léphetsz egyedül is. Sőt, ha a szentek pártfogását kéred, még akkor is fő az, hogy te magad borulj oda teljes lélekkel az Isten elé. De nem lehet kifogásod az ellen, ha valaki szívesebben lép a király elé úgy, hogy előzőleg már a király édesanyját s meghitt szolgáit is megkérte, hogy ők is szóljanak egy jó szót az érdekében.

Isten úgyis tudja, mit akarok kérni tőle; felesleges, hogy akkor előbb a szentek megmondják neki, hogy mit akarok.

Nem is azért kérem a mennyei pártfogók segítségét, hogy „megmondják” az Istennek, amit ő úgyis tud, hanem hogy ők is imádkozzanak értem, mert így nagyobb a reményem, hogy Isten az ő könyörgésükre való tekintettel méginkább hajlandó lesz meghallgatni az imádságomat.

Szóval protekciózás van a mennyekben is?

Ha protekción sógorság-komaság vagy pajtásságon alapuló érdektámogatást értünk, ilyesmiről persze az Istennél szó sem lehet. De ha a protekció szót eredeti értelmében vesszük („protegere” = oltalmazni), igenis, jól tesszük, ha Isten barátainak oltalmát keressük.

Az olaszok azon veszekszenek, melyik falujuknak a Madonnája hatalmasabb, mint a másiké.

Ezt a mesét főleg nemkatolikus regényírók — mint Axel Munthe — szeretik terjeszteni; valóságban igen kevés az alapja. Senkinek sincs joga az olasz nép tízmillióit műveltségileg olyan alacsonyfokúnak tekinteni, hogy néhány meghibbant falusi anyókával vagy egyszerű emberrel volna szabad őket azonosítani. Lehet, hogy egyes falvak elmaradt s félrenevelt lakossága olyan összehasonlításokat tesz a különféle „madonnák” között, mintha azok csupa különféle személyiségek volnának, ez azonban éppolyan babona, mint amilyen szórványosan minden népnél és minden felekezet hívei közt található. Hány ember gúnyolódik a katolikus „babonákon”, aki világért nem laknék 13-as számú szobában s nem indul útnak pénteken. Vajon nem ez az igazi babona?

Az ereklyetisztelet is babonaság.

Igen? Akkor miért rendezünk be Petőfi-szobákat, Arany János-szobákat, Goethe-szobákat? S miért őrizzük kegyelettel pl. Lehel kürtjét vagy más történeti ereklyéket? Vagy talán imádjuk mi katolikusok a szentek ereklyéit? Ez olyan közönséges és gyermeki ráfogás, hogy szégyene arra hull vissza, aki ilyen zagyvaságokkal még ma is elő mer hozakodni. Mi az ereklyéket tiszteletben tartjuk, de csak amennyiben azok a szent személyekkel kapcsolatban álltak: tehát az ereklyében is az embereket tiszteljük, akikre vonatkoznak. Ha meghalt édesanyámnak egy hajfürtjét, édesapámnak egy kedvenc bútorát kegyelettel őrzöm: miért ne őrizhetném kegyelettel ennek vagy annak a vértanúnak vagy más szentnek egy ereklyéjét, vagy éppen a szent keresztfa egy töredékét, amelyen Krisztus a világot megváltotta s amelyet az ő szent vére öntözött?

Rengeteg hamis ereklye van forgalomban.

Ez sajnos, igaz, mert egy időben, főleg a keresztesháborúk korában sok élelmes és lelkiismeretlen ember hamis ereklyéket hozott forgalomba, hogy ezzel jövedelemre tegyen szert. Az ilyen visszaélések megakadályozására rendelte el az Egyház már jóideje, hogy ereklyéket csak kellő vizsgálat alapján s az illetékes megyéspüspök okiratos bizonyságtétele mellett szabad ilyenekül elfogadni. Egyébként, ha valaki még hamis ereklyét tartana is tiszteletben: az sem olyan nagy baj, mert hiszen a tisztelet igazi tárgya nem az az anyagi tárgy, amelyet ereklyének tekintünk, hanem az a szent személy, akit az ereklyén keresztül tisztelni kívánunk s végeredményben maga az Isten, akit a szentekben tisztelünk.

Az állítólagos krisztusi keresztnek annyi részecskéje van elterjedve a világon, hogy abból tíz kereszt is kitelnék.

Ez nem áll. Valaki egyszer nagyon komoly számításba vette az összes elérhető szentkereszt-ereklyéket s megállapította, hogy azok többnyire alig porszem-nagyságúak; ha valamennyit összeraknék, még mindig legfeljebb egy fél keresztfa jönne ki belőle. De elvégre, itt is áll: nem a fa a fontos, hanem az Úr Jézus, aki ezen a fán szenvedett s nem bűn, ha szeretettel, kegyelettel szorítom magamhoz azt a kis fa-ereklyét, amely valószínűleg az ő kínhalálának eszköze volt, még ha esetleg anyagszerűleg nem is ugyanabból a fából származnék.

A katolikus Egyház bűbájosságot, mágiát űz, amikor a szentségeknek kegyelemszerző erőt tulajdonít.

Az Egyház nem a külső jeleknek maguknak tulajdonít kegyelmi hatást, pl. a keresztségben a víznek, hanem a külső jelnek s Krisztus rendelésének együtt. Mégpedig azért, mert maga Krisztus Urunk rendelte e jeleket a kegyelem eszközéül, pl. a keresztelésben a vizet. (Jn. 3, 5; Mt. 28, 19; Mk. 16, 16). Vagyis, a víznek vagy más külső jelnek magában véve semmiféle természetfölötti hatása nincs ugyan, de igenis, a kegyelem külső eszközévé lehet, mihelyt Isten szava és akarata járul hozzá. Krisztusnak sem volt szüksége nyállal csinált sárra, hogy a beteg ember fülét meggyógyítsa, mégis ezt az egészen primitív eszközt használta; mert tudta, hogy az ember a lelki hatásokat is jobban megérti, ha testi és anyagi jelekhez fűződnek.

Vajon miben különbözik a szenteltvíz a közönséges víztől?

Fizikailag és vegytanilag természetesen semmiben. De különbözik abban, hogy az egyikhez az Anyaszentegyház imádsága fűződik, a másikhoz nem. Amikor szenteltvizet használok (ami különben nem szentség, hanem csak szentelmény), akkor voltaképen az imádkozó Egyház áldását kérem magamra, mert az Egyház a víz megszentelése alkalmával azért imádkozik, hogy aki ezt a vizet hívő lélekkel használja, azt a jó Isten külön is áldja meg.

Lehetetlen, hogy egy pár csepp víz legyen az Isten áldásának feltétele.

Nem is a víz, mint ilyen az, hanem az Egyház imája, amely mint látható jelhez, kapcsolódik hozzá. Miért ne? Épp olyan ez, mint a bankjegy vagy a színházban a belépőjegy. Itt is azt mondhatná valami bölcs: lehetetlen, hogy egy darabka értéktelen, holt papiros adjon nekem jogot valaminek a megvásárlására, egy nagyszerű színházi előadás vagy egy hangverseny végighallgatására! A papíros mint ilyen persze nem ad jogot, de mint jegy, igenis eszköze és feltétele lehet a hozzáfűződő jognak.

Az Egyház végeredményben az örök életet tekinti legfontosabbnak. Pedig nem az a fontos, mi van a síron túl, hanem hogy mi van Itt a földön!

Elképesztően szűklátókörű és egyoldalú beszéd! Persze, hogy az is fontos, mi van itt a földön; ezt senki sem vonja kétségbe. De ha a kettőt összehasonlítjuk: mi a nagyobb, mi a fontosabb, mi az életbevágóbb, nem lehet vitás, hogy a végtelen sokkalta több, mint a véges, az örökkévaló milliószor több és fontosabb, mint a percekig vagy évekig tartó múlandóság. Aki ezt felejti, olyan mint az esztelen gyermek, aki egy csillogó rézfillért többre becsül egy gyűrött, de milliós vagyont jelentő okiratnál.

Örökkévalóság! Tudod, te ember, mi ez? Tudod mit jelent: örökké élni, túlcsorduló boldogságban vagy mondhatatlan boldogtalanságban? Tudod, mennyivel több az örökkévalóság, mint nemcsak egy élet, nemcsak ezer vagy millió vagy tízmilliárd év, hanem minden elgondolható és elképzelhető időmennyiség? Lenni úgy, hogy soha meg ne szűnjünk, soha létünknek vége ne szakadjon, soha ne fejeződjék be, soha át ne forduljon a nemlétbe? Az Isten országának boldog kincseit élvezni, szeretetét és fényét, szépségek és édesség özönét, tudást és megbecsülést, minden vágyunk beteljesülését örökös-örökkön-örökké? Vagy pedig kínokban fetrengeni, kétségbeesetten, nyöszörögve, sikoltva a fájdalomtól, fogat csikorgatva örökké a lángbörtönben? Évről-évre, évezredről évezredre, évmilliárdról évmilliárdra és még ezen is túl… Mindenkorra, minden következendő időkre… Amíg csak Isten Isten marad s amíg a létrend törvényei meg nem szűnnek.

Tudod te, ember, mi ez? Le mered tagadni? Tagadhatod éppen, csak akkor szembekerülsz Azzal, aki százszor jobban tudja a dolgot, mint te: az Istennel magával. Jézus Krisztussal. Nem vonhatod kétségbe, hogy Jézus, az Isten Igéje, az örök élet és örök büntetés tanát hirdette, legünnepélyesebben s félreérthetetlenül. Egy ilyen lehetőséggel, egy ilyen bizonyossággal szemben egyszerűen a tompa-elméjűt adni, elfordítani tőle a tekintetedet, behunyni a szemedet: ó, igen, ezt is lehet, mert az ember minden őrületre képes; de józanul, észszerűen, magad irtózatos kára nélkül nem teheted!

S éppen azért nem mondhatsz olyan esztelenséget, hogy a földi élet fontosabb, mint az örökkévalóság!

Nyomtatható változat