Népfelvilágosítás.
Ha már most e program alapján az újjáépítő munkát meg akarjuk kezdeni, elengedhetetlen s legelső teendőnknek a tömegek felvilágosítását, a mentalitások megnevelését kell tekintenünk. A közfelfogás évtizedek óta félre van vezetve s tanácstalan; azért a közönséget és a népet mindenekelőtt fel kell világosítanunk, neki a nagy feladatokat, melyeket meg kell oldanunk s a nagy irányelveket, melyek szerint dolgoznunk kell, meggyőző erővel kell bemutatnunk. A jövő irányításában a nép maga mint törvényhozó az eddiginél sokkal jelentékenyebb szerepet fog játszani; a nép született vezéreinek, hivatott prófétáinak tehát utat kell mutatniok neki a helyes irány felé. A népfelvilágosítást — hasonlóan a forradalmi kormányok úgynevezett propagandabizottságaihoz — a rekonstrukció vezetőinek erős kézzel s tervszerűen kell művelniök; sajtó, röpiratok, népgyűlések, előadások, kurzusok révén először ki kell ábrándítanunk népünket a szociáldemokrata és kommunista, általában a felforgató ideológia képtelenségeiből, azután ki kell fejtenünk előtte az egészséges szociális és nemzeti reformpolitika elveit. Oda kell jutnunk, hogy egyszerű népünk is megértse egyrészt a liberális-plutokratikus rendszernek, másrészt a marxizmus- és kommunizmusnak hátrányait, bűneit, tarthatatlanságát; hogy belássa, miért van szükség társadalmi szolidarizmusra, erkölcsi erőkre, ideálok kultuszára s mindenekelőtt kereszténységre s ezek szellemében önfegyelmezésre, komolyabb művelődésre s önzetlen, szerves alkotó munkára. Annak az új társadalmi ideológiának, annak az új rendszernek, melyet egyrészt a régi slendrián s a liberális plutokrácia uralma, másrészt a kommunista őrjöngés, terror és országrombolás helyébe állítunk, ugyanolyan meggyőződéses, hogy ne mondjuk: fanatikus apostolokat és agitátorokat kell teremtenie s az ország minden részébe kiküldenie, mint aminőkkel a destrukció vette körül intézményeit. Ennek az új törekvésnek: az egészséges, erős szociális egyensúlyt megteremteni akarásnak hovahamar éppúgy át kell járnia társadalmunk minden rétegét, mintahogy a nemzeti és hazafiúi eszme volt — jobb időkben — mindnyájunk közös tulajdona s összekötő kapcsa, a török és az osztrák elnyomás idején a nemzet elpusztíthatatlanságának kovásza, vagy ahogy eddig a szociáldemokrata frazeológia eszméi járták át a munkásság nagy részét. Csakhogy amint a szocializmus nem vette birtokba a munkásság lelkét másképp, mint lankadatlan propagátori és agitátori munkával, úgy a mi rekonstruktiv ideológiánk kifejtésében, megértetésében sem lesz szabad munkát és fáradságot kímélnünk.
Amint a felforgatás uralomra jutván, a saját szolgálatába kényszerítette az iskola minden típusát, a népiskolától fel az egyetemekig, úgy nekünk is különös gondot kell szánnunk egyrészt a hitvallásos-erkölcsi nevelésre, másrészt a szociális népnevelés munkájára a különböző iskolákban: az elemitől fel az egyetemig. A társadalomtudomány alapelveiről, a társadalmi reformmunka célpontjairól s legfőbb törvényeiről már az elemi népiskolákban kell beszélnünk, annál inkább pedig külön erre vonatkozó tantárgyat kell beállítanunk a középiskolák legfelsőbb osztályaiba, ha csak heti egy órában is;[1] az egyetemeken pedig valamennyi fakultás hallgatóit legalább egy féléven át hasonló tárgyú szociológiai «bevezetés» hallgatására kellene köteleznünk minden szakon kötelező vizsgálattal. A tanító- és tanárképző intézetekben e tárgykör alapos ismeretét a képesítés lényeges feltételévé kell tennünk.
Csak ha a haza valamennyi polgára okosan s egységesen fog gondolkozni a nemzeti élet legfőbb céljairól, a társadalmi viszonylatok egyensúlyi törvényeiről, a korunkat leginkább mozgató eszmékről és uralkodó társadalmi irányokról, remélhetjük, hogy a nemzet fiai úgy is mint magánemberek, úgy is mint törvényhozók meg fognak tudni felelni a nagy feladatoknak, melyeknek megoldásában mindnyájára jelentős szerep vár s amelyek egységes megoldása nélkül társadalmi béke s egyensúly sohasem lesz köztünk, amelyek nélkül a demokratikus önkormányzat anarchiára, nemzeti öngyilkosságra, a demagógia egyeduralmára vezet.
Éppen ez volt népfelvilágosításunk s népnevelésünk eddigi rendszerének legfőbb hibája, hogy mindenféle másra vonatkozott, csak azokra a kérdésekre nem, amelyeken pedig egész jelenkori életünk legnagyobb s legsarkalatosabb mozgalmai megfordulnak. A sajtó és az iskola mindenfélével foglalkoztatta kis és nagy tanítványait: történelemmel és irodalommal, fizikával és technikával; de hol volt iskoláinkban, talán a hittant kivéve, csak nyoma is a legelemibb szociális kiképzésnek, a minden fölött uralkodó társadalmi rendszerek kritikájának, a szociális ethika s a kereszténység társadalomalkotó ereje hangsúlyozásának? S hol volt a sajtóban, a felnőttek e nagy nevelőjében, csak nyoma is az állandó törekvésnek, hogy a napi események, politikai pártküzdelmek és botrányok regisztrálása mellett mindenekelőtt hatalmas szociális gondolatok, kulturális javak, erkölcsi elvek és társadalmi reformtörekvések felé tereljék a figyelmet és közérdeklődést?
Népfelvilágosító reformmunkánknak különös figyelemmel kell lennie az úgynevezett alsóbb osztályok, főleg a munkásosztály igényeire s kulturális elmaradottságára, melyet a szociáldemokrácia oly ügyesen tudott céljai érdekében kizsákmányolni. Az állam, ha élni akar, nem tűrheti meg továbbra is, hogy a csekélyebb értelmi képzettségű osztályok tudatlanságát lelkiismeretlen spekulánsok a munkásság nagyarányú félrevezetésére kihasználják. Nem tűrheti meg egyáltalán, hogy oly fontos kérdésekben, melyekből a nemzet fennmaradása, az egész nemzeti társadalom egyensúlya s boldogulása függ, a vezetés, az irányítás, a népfelvilágosítás joga a legmegbízhatatlanabb, legfelelőtlenebb kezekben maradjon. Az állam (mindenütt a világon) féltékenyen őrködik a közoktatásügy s az iskolák felett; aggodalmas gyámkodással őrzi ellen az állam és társadalom szempontjából legkevésbé veszedelmes hitvallásos iskolákat és tanerőket; a legvitálisabb népoktatás eszközeit pedig: a szociális irányítást és nevelést ráhagyja jöttment felforgatók táborára. Az írás-olvasás, a számtan és torna tanítását szellemi és erkölcsi kvalifikációkhoz köti; ellenben a sokkal jelentősebb s esetleg sokkal veszedelmesebb szociális kitanítást és irányítást ráhagyja ismeretlen, kvalifikálatlan, semmiféle biztosítékot nem nyújtó újságírókra és népvezérekre. Az ifjú honpolgár végigfuthatja az állam összes iskoláit anélkül, hogy a kor legfőbb s legbonyolultabb mozgató eszméire nézve komoly eligazodást és tájékozódást szerezhetett volna. A munkásifjúságot az állam megtanítja olvasni s ezzel szárnyra ereszti; ez a tudás pedig éppen csak arra elég, hogy az ifjú munkás ezentúl el tudja olvasni a Népszavát, a Galilei-kör s a Conti-utca füzeteit; az állami közoktatás nem vértezi fel a tömegfélrevezetés szervezett demagógiájával szemben; ellenkezőleg: felkészíti rá, hogy annak minél előbb áldozatául essék. Nem észnélkül való, öngyilkos népoktatás-e ez?
Elengedhetetlen követelmény továbbá az is, hogy a népfelvilágosítás összes eszközei és tényezői, ezek között első helyen a sajtó, az államfenntartó fórumok részéről nagyobb figyelemben, sőt ellenőrzésben részesíttessenek. Bármennyire szokatlannak lássék ez, szükségesnek s természetesnek fogjuk találni, mihelyt e tényezők roppant társadalmi s nemzeti jelentőségét meggondoljuk s pl. az iskolák hatásával összehasonlítjuk. Ha az iskolát ellenőrzi az állam, miért nem őrzi ellen az iskolánál hatásban sokkal jelentősebb s elfajulásaiban sokkal végzetesebb többi népoktató s népirányító tényezőket? Ha az iskolák ellenőrzése nem szünteti meg az oktatás szabadságát, miért és mennyiben szüntetné meg a sajtó s hasonló népirányító eszközök fokozottabb szemmeltartása és ellenőrzése a gondolat szabadságát? Elvégre a korlátlan szabadság maga nem lehet cél; ezzel a rövidlátó filozófiával végezhettünk volna már. Nem cenzúrát és szabadságelfojtó gyámkodást értünk ezalatt, hanem igenis: szemmeltartást, a nyilvánvaló néprontás, félrevezetés és rosszakaratú izgatás megakadályozását s általában a népművelő és népirányító munkának valamelyes szellemi és erkölcsi kvalifikációhoz kötését. Elsősorban a hivatásos újságírást kellene ilyen kettős kvalifikációhoz kötni. A «tehetségek szabad versenyének» némi korlátozása százszor kisebb kulturális baj és veszély lesz, mint az, hogy ma minden tudatlan szószátyár, minden felelőtlen sehonnai, hacsak svádája van és jól tud játszani a közönség tudatlanságának, hiszékenységének, szenvedélyeinek húrjain, bármely pillanatban százezrek szellemi irányítója, tanítója, prófétája lehet s oly elveket hirdethet nyíltan vagy burkoltan, amelyek egyenesen az államélet alappilléreit kezdik ki, gyűlöletet, felforgatási vágyakat, forradalmi hajlamokat lobbanthat ki s büntetlenül öntheti le a társadalom legértékesebb eszméit, intézményeit, embereit a gúny, szitok és rágalom szennyvizével. Szegényebb lenne-e ma kultúránk, ha a budapesti és vidéki izgató- és szennylapok évtizedeken át nem nevelhették volna korlátolttá, barbárrá, szinte állativá a mi félművelt vagy egészen műveletlen népünk nagy tömegeit? Érdeke-e az államnak, a kultúrának, a tisztességes embereknek az ilyenfajta sajtószabadság további fenntartása, a sajtó elvtelen szegénylegényeinek további akadálytalan garázdálkodása? Nem vagyunk-e amúgyis eléggé ázsiaiak, hogy még azt a kevés kultúrát is leronthassák szentségtörő üzérkezek, amit egyház és állam évezredes munkája nevelt népünkbe?
A forradalomelőtti Magyarországnak is voltak törvényei az államellenes eszmék terjesztői, a vallásellenes izgatok, a közerkölcsiség aláásói ellen; voltak törvényeink s rendelkezéseink a sajtóval, színházzal, mozival visszaélők megfékezésére. Ezek a törvények nem bizonyultak elégségeseknek s ami fő, még e hiányos törvényeket sem tudtuk komolyan végrehajtani. A Népszava és a Világ, a Galilei-kör és Társadalomtudományi Társaság, a szabadkőmívesség és szociáldemokrácia legbrutálisabb vallásellenes izgatásai, paphajszái, forradalmi nógatásai, az úgynevezett élclapok legkiáltóbb erkölcssértései is elkerülték az ügyész figyelmét, vagy ha nem kerülték el, az esküdtszéknek gyakran faji motívumokon múló túlzott «humanitása» csaknem minden esetben felmentvényt s ezzel újabb biztatást adott az izgatás és demoralizálás szegénylegényeinek. Aki a zsidóság viselkedését tette szóvá, szinte az volt az egyetlen, aki sajtóvétségért vád alá kerülhetett; a kereszténység tanai, szertartásai, képviselői, morálja, az állam s egyes osztályai ellen írhatott mindenki, amit, amikor s amilyen hangnemben akart. Az elfogulatlansághoz tartózott, hogy ezeket az inzultusokat a keresztény ügyész és bíró, de még a keresztény közönség is, ne vegyék észre; a nemkeresztény tábornak pedig bajosan is lehet zokon venni, hogy nem sietett ellenük tiltakozni. A jövőben ezeket s a még okvetlenül hozandó megszorító s fenyítő rendelkezéseket a legkomolyabban kell a gyakorlatban is végrehajtanunk; a törvénynek nemcsak betűjét és kijátszható paragrafusait, de szellemét is szemelőtt tartanunk: nem egy osztály vagy vallás védelmére csupán, hanem a társadalom nemesebb iránya, erkölcsi kultúrája, békéje s egyensúlya szempontjából. A bűnnek és kulturálatlanságnak, az esztelenségnek és gonoszságnak nem lehet igénye a «szabadságra». A kalózok soká bevált taktikája: a több szabadságért való ordítás és a «reakció» rémének falrafestése nem adhat többé salvus conductust a gonoszság és eszementség szabadcsapatainak. A népfelvilágosítás és népnevelés e munkájára annál inkább szükség van, mert népünk általános műveltsége az átlagos európai színvonalnak jelentékenyen alatta áll s mert főleg a városokban s nevezetesen a szocialista népnevelés és sajtó hatása alatt a lakosság erkölcsi és társadalmi műveltsége ijesztően mélyreszállt. A munkásság s a fiatalság nagy részének körében még ma is az a Kunfi-féle morál járja, mely nem ismer tiszteletet semmi iránt, ami magasztos, szent és nemes, amely szégyenletesnek tartja a szerénységet, amely a követelőzésben, a felületes lebírálásban és látatlanul leszólásban virtust lát; amely durva kiszól ásókkal, útszéli káromkodások és betyárkodásokkal rútítja el utcáinkat, szórakozóhelyeinket, vasútainkat, villanyosainkat. Hasonlítsuk össze egy szocialista kultúrától érintetlen falusi béres tisztességtudását, hűségét, őszinteségét, ragaszkodását, elégedettségét — egy amerikázó, mást becsapni vágyó, durvabeszédű, ideáltalan szocialista munkás modorával és erkölcseivel s azonnal látni fogjuk, mily szörnyű kulturális, ethikai és pedagógiai tatárjárást jelentett népünkre nézve a szociáldemokrata és liberális agitáció; mily mélyre süllyedtek igazi műveltség dolgában azok, akiket ez a métely elért s akik mégis azóta tartják magukat művelteknek, amióta a műveletlenség lejtőjére léptek.
A népnevelés és népművelés munkája, amelyre szükség van, nem lehet pusztán elméleti, ismeretközvetítő, hanem lelki és erkölcsi kiművelésre is törekednie kell. A puszta tudás még nem műveltség; ellenkezőleg, a tudás romlott jellemmel párosulva kettős veszedelem. Az utóbbi évtizedek vétkes érzéktelenségei s mulasztásai után e téren gyökeres jobbulásnak van helye s szüksége: be kell látnunk végre, hogy nem az analfabéták számának csökkentése egyedül, hanem a nép erkölcsi kvalitásainak s lelki erejének növelése teszi a nemzetet naggyá, egészségessé, ellenállóképessé s boldoggá. A morált ismét az őt megillető polcra kell helyeznünk. Be kell láttatnunk a néppel, hogy a keresztény morál nem terhes nyűg csupán, de a társadalom békéjének s boldogulásának feltétele.
A falu népe.
Nemzetmentő munkánknak különös figyelemben kell részesítenie a falu népét, mint amely az országnak ma is legnagyobb számú s népi és erkölcsi erőkben nagyrészt még romlatlan rétege s nemzeti megújulásunknak kiapadhatatlannak tartott ősforrása. E figyelemre annál is inkább szükség van, mert nem zárkózhatunk el ama veszedelem meglátása elől, hogy az a liberalizmus és az a szociáldemokrácia, amely eddig meglehetősen a városok különlegessége volt, hovatovább a falura is kiterjeszti romboló uralmát.
A forradalmak előtt sokan lehetetlennek tartották a parasztszocializmust; sajnos, ma már nemcsak lehetetlen az, de szinte meg is van. A nemzetközi, forradalmi, osztályharcalapon álló szociáldemokrácia, sajnos, már a faluba is megtartotta bevonulását. A bolsevizmus képtelen őrületei ugyan látszólag kijózanították a falu népét, úgy, hogy az ma még a «keresztény-szocialista» összetételben is irtózik a «szocialista» szótól; de ne áltassuk magunkat, ha a név nem kell is neki, a lényeg: az osztálygőg és osztályharc szelleme, a más tulajdonának tiszteletben nem tartása, a forradalmi készség és mértéknélküli követelőzés megvan már a falu lelkében is s a hamu alatt égő parázs alkalmas pillanatban hirtelen lángra lobbanhat.
Éppen ezért szükséges egyrészt, hogy a szükséges és kívánatos szociális reformmunkát a falun ezúttal magunk vegyük kezünkbe s ne várjunk itt is, mint az ipari, városi munkásságnál, míg elkésünk; másrészt, hogy falusi népünket kellő időben felvilágosítsuk s erkölcsileg megneveljük, hogy ne a romboló marxizmus eszméinek irányában keresse boldogulásának utait.
A magyar földmíves lelkében megbecsülhetetlen kincsek s ősi jótulajdonságok rejtőznek, de ott rejtőzik ezek mellett az önzés szelleme is, az anyagi meggazdagodás utáni féktelen vágy s a hagyományos úrgyűlölet. Ha nem vigyázunk, ha pártszempontokból, mandátumhajhászásból ezeket a lappangó szenvedélyeket talán magunk is fűtjük, ha mindig csak jogokat és soha sem kötelességeket emlegetünk neki, ha földes pénzéhségét esztelenül csiklandozzuk, nagyon könnyen meglehet, hogy ezzel csak a destrukció apostolainak készítjük elő a talajt. A földbirtokreformot meg kell csinálni, ez semmi esetre sem árt, hanem használ; de amíg meg nem csináljuk s róla csak beszélünk: baj s a legveszedelmesebb játékok egyike, mert a parasztban azt az illúziót kelti, hogy a «földosztástól» szinte munka- és rizikó nélküli hirtelen meggazdagodást remélhet. Pedig olyan földbirtokreformot a legelmésebb szociálreformer sem hozhat, amely az osztályharc szenvedélyeit, a demagóg szólamokkal felcsigázott várakozásokat egyszer s mindenkorra kielégíthetné. Erkölcsi szempontok bevonása nélkül nyugalmat s egyensúlyt teremteni a faluban sem lehet. A politikai célokból folytatott, sokszor lelkiismeretlen s meggondolatlan agitáció nagyon kevéssé látszik számolni azzal, hogy nemcsak Kun Béláék és az ipari proletariátus diktatúrája rombolhatja le az országot, hanem éppúgy tönkreteheti a parasztdiktatúra őrülete is és ha az ipari munkásságot bele lehetett vinni a marxista eszmék segítségével a felforgató haláltáncba, fog akadni Kun Bélája a parasztmarxizmus rémuralmi törekvéseinek is. Következetlenség dörögni a kommunizmus és az ipari zsidószocializmus ellen s ugyanakkor ugyanazokat az eszméket és szenvedélyeket, ugyanazt az osztálygőgöt és diktatúravágyat vinni bele a falu népének lelkébe, amely az ipari proletárok rémuralmára vezetett. Sőt nem szabad felednünk, hogy a parasztdiktatúra sok tekintetben még borzalmasabb és nemzeti szempontból még végzetesebb lenne az ipari proletárok diktatúrájánál is. Nem őrület-e tőlünk, ha nemzeti létünk törzsökét, a nagyjából még romlatlan, keresztény hitéhez, erkölcséhez, hazájához ragaszkodó földmívességet magunk kezdjük megmételyezni azokkal a jelszavakkal és szenvedélyekkel, amelyek ezt a romlatlan népet majd szintén a zsidószocializmus karmaiba kergetik?
A puszta anyagi önzés elvei, a materialista gondolkozásmód, az úrgyűlölet, a más tulajdonjogának (pl. akár a nagybirtokosénak is) nem-becsülése, az erkölcsi szempontok elmosódottsága, az osztálygőg és osztályuralomra törekvés elharapózása nem sok jót engednek remélni falusi népünk fejlődése tekintetében. A jelszavakkal dobálózó demagógia nem fog jóra vezetni itt sem, s keservesen csalódni fogunk, ha azt hisszük, hogy a parasztság mozgalmainak és szervezésének egészséges fejlődését pusztán anyagi és gazdasági előnyök szorgalmazásával is elegendőképen biztosíthatjuk. A helyes szociálpolitika mindkét tényezőt egyaránt kell, hogy szemelőtt tartsa: az anyagi-gazdaságit s a szellemi-erkölcsit.
Az erkölcsi szempontok szomorú elhomályosodását látjuk a parasztliberalizmus terjedésében is. A háború folyamán földmíveseink tehermentesítették földjeiket s meggazdagodtak. Ez örvendetes jelenség, de kevésbé örvendetes, hogy gazdáink ugyanazon fokban eltanulták a várostól a kíméletlen önzést s a más szorult helyzetével való visszaélést. Eltanulták, sőt sok tekintetben a várost is megszégyenítve űzték az árdrágítást is. A meggazdagodás szenvedélye, mint nem egy lelkipásztor, tanító stb., nyilatkozataiból megállapíthatjuk, nagyon sok helyen egészen kiforgatta valójából az eddig józan, becsületes gazdanépet. Egyszerre nem érdekli a pénzen és földön kívül semmi, elhanyagolja az Isten házát, megtagadja puritán erkölcseit s merő materialistává lesz. S ma már arra hallgat s az után indul, aki a legtöbb anyagi előnyt ígéri neki, tekintet nélkül magasabb, erkölcsi, vallási vagy nemzeti szempontokra.
Ennek a materialista gondolkodásnak számlájára tartozik nemzetirtó szellemének terjeszkedése gazdáink körében is. Eddig leginkább a szintén erősen materialista gondolkozású bánsági svábok közt volt elterjedve; azonban tiszta magyar vidékeken is, főleg a Tisza mentén és Somogy-Baranyában, ijesztő mértékben elharapózik.
Aki földmíves és gazdanépünket, általában a falut megőrizni s megmenteni akarja, ne az osztálygőgöt és osztályérdekhajszát szítsa benne, hanem gazdasági érdekeinek védelme mellett gondoljon a falu ősi, tradicionális kincseinek: a hithűségnek tiszta erkölcsnek, önzetlen hazaszeretetnek és társadalmi együttérzésnek ápolására is, s ezeket a mindennél drágább nemzeti kincseket ne rendelje alá pillanatnyi politikai érdekeknek.
Demokrácia.
A demokrácia ma vezető jelszó, amelyet úton-útfélen hallunk, amelyet ajkára vesz s hatásos érvényesülési eszköznek tekint az a liberalizmus és az a szociáldemokrácia is, amelynek törekvései semmitől sem állnak oly messze, mint az igazi demokráciától s amelynek igazi értelmét oly kevesen látják s oly kevesen is elemzik!
Mit jelent ez a szó demokrácia, népuralom? Jelentheti a Rousseau-féle népszuverenitás eszméjét; jelentheti ennek alapján vagy ettől teljesen függetlenül a nép széles rétegeinek részesedését az államhatalom gyakorlásában s jelentheti e részesedésnek oly fokozását, amely a felségjogokkal körülbástyázott s élethossziglan való, vagy egyenesen örökösödő fejedelemséget teljesen mellőzi (köztársaság).
A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak. A kereszténység szerint a nép választhatja, megjelölheti a kormányformát s az államhatalom gyakorlóit, de a voltaképpeni államhatalom és kormányzótekintély, a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt felsőbb törvény és jogrend szentesíti.
A nép széles rétegeinek a kormányzatban való részesedése ellen a kereszténységnek nincs észrevétele. Itt is áll, hogy ami a legjobb, ami a természetes erkölcstörvénnyel s a természetes fejlődéssel megegyez, azt a kereszténység is szentesíti s akceptálja. A kereszténység nyitva hagyja az államforma kérdését is, de az egyszer megállapított törvényes rendet vagy uralkodót védi s könnyelműen s kényszerítő ok nélkül megváltoztatni nem engedi. A kereszténység legnagyobb nevű theologusai s állambölcselői, mint Aquinói Szent Tamás, a demokráciát kifejezetten helyeslik, bár semmi esetre sem abban a szélsőséges irányban, ahogyan azt újabban a demagógia értelmezni szokta. A legjobb kormányzati rendszerhez, úgymond a nevezett egyháztudós, hozzátartozik, hogy valamelyes része az állam kormányzatában mindenkinek legyen, mert ez növeli a népben a békét és megnyugvást s mindenki szívesen ragaszkodik oly államkormányzathoz, amelyben neki is része van. De épp úgy kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjobbak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén.[2]
A demokrácia újabbkori erős hangoztatása megállapíthatóképpen abból a korból ered, amikor a monarchikus államrend mindinkább szakított a gyakorlati kereszténységgel, amióta a fejedelmek megszűntek hatalmukat «Isten kegyelméből» valónak s épen ezért feltétlenül kötelező magasabb törvényekkel körül határoknak tekinteni. A demokrácia reakció az abszolutizmussá fajult fejedelmiség ellen. S valóban, ha a fejedelmek joga nem felsőbb jogon épül fel többé, ha csak diplomáciai és katonai konstellációk tartják uralmon, nincs értelme annak, hogy a nép elismerje felsőbbségüket s meghajoljon uralmuk előtt; a legelső alkalommal ki is fogja vonni magát kormánypálcájuk alól s forradalmat csinál. A trónt csak addig lehet szentnek tekinteni, amíg az oltárral áll kapcsolatban.
Ha már most általános állambölcseleti s főleg keresztény nemzeti szempontból vizsgáljuk a több vagy kevesebb demokrácia jogosultságának kérdését, mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy ha demokrácia alatt a nép legszélesebb rétegeinek javát és boldogulását értjük — amit II. Frigyes porosz király úgy fejezett ki, hogy: «Alles für das Volk, nichts durch das Volk» — ebben az értelemben a minél több demokráciáé a pálma. Ha azonban a kormányzatnak a néppel való tényleges megosztását értjük demokrácia alatt, a több vagy kevesebb demokrácia jogosultságának s célszerűségének kérdése már nem oly egyszerű kérdés.
A több demokrácia mellett szól kétségtelenül az ellenőrzés nagyobb lehetősége s a különböző jogos igények könnyebb érvényesülése — legalább elméletben. A monarchia vagy oligarchia bizonyos fokig mindig azzal a veszéllyel jár, hogy felelőtlen abszolutizmussá fajul; s bárha elméletben nagyon vonzónak találjuk is azt a tételt, hogy valamennyi kormányforma közt legideálisabb az igazságos és megvilágosodott abszolutizmus, ezzel szemben mégis kénytelenek vagyunk azt kérdezni: mi biztosítja azt, hogy az abszolutizmus igazságos és megvilágosodott leszen? A kereszténység kétségtelenül nagyon jól megfér a királyság eszméjével s mégis az abszolút fejedelmi rendszertől minden időleges pártfogás mellett is legtöbbet a kereszténység szenvedett.
Nem lehet célunk, hogy a «monarchia vagy köztársaság» kérdését eldöntsük. Csak rá akarunk mutatni azokra a félrevezető okoskodásokra, amelyekkel a mérleget egyesek — nagyon határozott irányú emberek — nálunk is okvetlenül a több demokrácia és a köztársaság irányában szerették volna eldönteni.
Azzal az álokoskodással, hogy a monarchia avult intézmény, a demokrácia és a köztársaság pedig az új, modern gondolat vívmánya: szóba sem érdemes állni. A történelem tanúsága szerint a dolog éppen fordítva áll: köztársaságok már évezredekkel ezelőtt voltak s ismét helyet adtak a monarchiának, sőt a dolgok természetét figyelve, nem kételkedhetünk benne, hogy a köztársaság az államformák kialakulásának primitívebb formája, mint a monarchia. A «modernséggel» való érvelés tehát e téren is, mint annyi máson, merő visszaélés a közönség tájékozatlanságával. Egyébként, ha a köztársaság csakugyan «modern» vívmány volna is, minden divatlázzal szemben fenn kell tartanunk azt a véleményt, hogy minden modern vagy régi dolog annyit ér, amennyi a belső értéke; a mai vagy tegnapi kelet még nem okvetetlen bizonyítéka a portéka kiválóbbságának.
Éppúgy nem bizonyít sokat a demokratikus jelszavak értéke mellett az a körülmény, hogy ma «a levegőben vannak». Ez igaz; de az a kérdés: hogyan kerültek oda? Mint a kor valódi követelményei, megfontolások és tapasztalatok eredményei, hódították-e meg a lelkeket, avagy mesterséges szabadkőmíves propaganda és népszerűséget hajhászó politikusok egymást-túlkiabáló versengése tette-e divattá a demokratikus fétis tiszteletét? Ez az a kérdés, amelynek eldöntése előtt az «argumentum ex consensu» értékét e téren el nem ismerhetjük.
A demokrácia és a köztársaság tagadhatatlan előnyeivel szemben csakugyan az tesz bennünket leginkább kételkedőkké, hogy a demokrácia és köztársaság mellett a leghevesebb agitációt rendszerint azok fejtik ki, akiknek őszinte népszeretetében, nemzetfenntartó törekvéseiben semmi okunk sincs megbízni. Liberalizmus és szociáldemokrácia, sajtó, szabadkőmívesség és zsidóság oly gyanús egyöntetűséggel trombitálják a demokrácia egyedül üdvözítő voltát, hogy már ez az egy tény is gondolkodóba ejti azt, aki megszokta a külső események titkos rugózatát keresni. Ezek az irányok egészen bizonyosan nem a «népuralmat» értik, mikor a «demokráciát» éltetik; a demokratizmus az ő törekvéseikben kétségtelenül más célokat leplez — oly célokat, melyeknek elérésében a keresztény monarchikus eszme erős felsőbb tekintélye nekik akadály. Ha semmi más nem dönti el a mérleg serpenyőjét a monarchia felé, mint az az indián üvöltözés, amellyel a destrukció éppen ez ellen fordul, már szinte ez is elegendő volna ahhoz, hogy figyelemmel és rokonérzéssel hajoljunk a monarchia s a kevesebb demokrácia felé. Az az egy körülmény, hogy a «demokrata» szó maholnap egyet fog jelenteni a «zsidó»-val, skeptikussá tesz és gondolkozóba ejt a demokrata bálvánnyal szemben.
S csakugyan: nem elég-e szemünket felnyitnunk, hogy a demokrácia égig magasztalt rendszerének hátsó kulisszái közé lássunk? A demokrácia és a köztársaság nem felhőben élő abstrakciók, hanem itt vannak szemünk előtt Franciaországban, az Egyesült Államokban, Svájcban, Dél- és Közép-Amerika számos államában, s itt voltak közvetlenül előttünk a Károlyi-féle köztársaságban. Hagyjuk el azonban ez utóbbit; mert erről azt mondhatná valaki, hogy ál-köztársaság volt. De Franciaországban, de az Egyesült Államokban: igazán demokrácia-e ott az, amit annak hívnak? Szó sincs róla! Franciaország a centralizált abszolutizmus országa ma is, csak éppenhogy nem királyok, hanem bankemberek s rutinos demagógok abszolutizmusáé; az Egyesült Államok demokratizmusa pedig csodálatosképpen szintén mindig a trösztök és milliárdosok akarata szerint juttatja érvényre a «népuralmat». (Svájc sokkal kisebb köztársaságok köztársasága, Közép- és Dél-Amerika köztársaságai pedig annyira ingadozók és forradalmakkal telvék, hogy ha tételünk mellett nem is, de ellene semmi esetre fel nem sorolhatók.) Hogy a fölséges népet mily könnyű pénzzel és ígéretekkel bármily szekér elé fogni, éppen nem ismeretlen dolog s hogy mily könnyű a sajtóval a falnak vezetni: azt is éppen elégszer tapasztaltuk. A «Népszava» évhosszat azzal érvelgetett a demokrácia mellett, hogy lenne csak nálunk általános választói jog, lennénk csak mi is köztársaság: bezzeg nem lenne soha többé sem militarizmus, sem háború. És az uralomra hivatott fölségesek még ezt is elhitték neki; még az sem jutott eszükbe, hogy az entente-országokba átpillantsanak, ahol régóta van általános-titkos és ahol részben nagy köztársaságok vannak és ahol mégis kíméletlen harci vággyal szavazta meg a demokratikus «nép» a háborút s tartott ki a háború végnélküli folytatása mellett. A liberalizmus, a plutokrácia és a szociáldemokrácia vezetői, a szabadkőmívesség és a zsidóság azért lelkesednek annyira a demokratizmusért és köztársaságért, mert abban a pénz, az agitáció és a sajtó révén korlátlan uralomra tehetnek szert: a fölséges nép többé-kevésbé mindig azt fogja ott tenni, amit ők akarnak.
Az következik-e ebből, hogy a demokráciát félre kell löknünk? Nem. A demokrácia szép és helyes dolog; de biztosítani kell, hogy igazi demokrácia legyen, nem pedig a népet jobban félrevezetni tudók lappangó oligarchiája. A demokratizmus úgynevezett klasszikus hazájának, Angliának később annyit szerepelt miniszterelnöke, Lloyd George már 1909 júliusában kijelentette egy nyilvános lakoma alkalmával, hogy Angliában nem lehet gazdasági reformpolitikát folytatni, nem lehet örökösödési adót, műveletlen földek adóját, jövedelmi adót, aggkori munkásbiztosítást behozni, de ehelyett folyton új dreadnoughtokat kell építeni — miért? Mert, úgymond, Rothschild és barátjai így akarják.[3] A «peerage» Angliában mindinkább «Beerage»-zsé válik. A legbefolyásosabb politikusok Disraeli nemzetiségéből valók: Kassel, Hirsch, Sassoon, Neumann, Rothschild, báró Reuter, lord Northcliff (Sterk Ábrahám unokája), Sir Isaac Rufus, Sir Simon Seman, lord Paarbrigt (azelőtt Wormseles) stb. Egy magasrangú angol egyházi férfiú VII. Eduárd megkoronáztatásakor megjegyezte, hogy a koronázási prédikáció legjobb jeligéje ez lett volna: «Valóban, ez a zsidók királya». «Szerencsétlen Itália! — írta már évekkel ezelőtt egy olasz lap — amelynek parlamentjét a zsinagógával lehetne összecserélni!» A demokratizált Franciaország igazi urairól Eduárd Drumont hírneves könyve: «La Francé juive» hozott megdöbbentő leleplezéseket. A «szabad» Amerikáról W. Sombart mondja, hogy egyetlen ország sincs a világon, mely annyira a plutokrácia zsákmánya volna, mint az Egyesült Államok; s egyetlen országban sem jutott a zsidóság akkora hatalomra, mint ott.[4] Oroszországot a cárizmus szolgaságából megváltotta a «demokrácia»; de nem a nép uralma, hanem a kalmároké. Kerenski a háború folytatására milliárdokat kért és kapott Londonból és Amerikából; ennek fejében az ország legjobb érc-, petróleum- és fatermelései magas kamat mellett angol és amerikai kalmárok kezébe kerültek zálogul s a kölcsön egyik feltétele a zsidók emancipációja volt, akikről Dostojewski azt mondja, hogyha a tanulatlan, hiszékeny, passzív orosz népre ráeresztik őket, ez olyan lesz, mintha farkasokat bocsátanának neki egy juhnyájnak.[5]
Call szenátor szerint Amerikában nem a nép választ, hanem a trösztök befolyásolják a törvényszékek ítéletét s a kormányok ténykedéseit. Notórius antikarakterek, mint Pulitzer és Gordon Bennet viszik benne a szót s a közvéleményt annyira megmérgezik, hogy George Henry szerint tisztességes emberek, mint Washington és Franklin, ma semmiképpen sem remélhetnék, hogy a parlamentbe beválasztassanak. Wilsonról köztudomású, hogy követi és hivatalnoki állások árúba bocsátása révén 300 millió koronát szerzett pártja választási pénztárának.[6] «Chi dice parlamento dice guastamento», mondja a népszólás Olaszországban (aki parlamentet mond, üzletet mond) és Anatole France szerint Franciaország nem köztársaság többé, hanem bankország. Tudják-e, meggondolják-e ezeket a dolgokat azok, akik a demokráciában — minden egyéb nélkül — minden sebet meggyógyító panaceát látnak?
1913-ban egy tekintélyes angol folyóirat, a British Review így írt: «Franciaország s az Egyesült Államok példája tán a legszembeötlőbb, de majdnem minden államban ugyanezeket a törekvéset látjuk munkában: majdnem minden nemzet, mely a parlamentarizmus áldásait egy ideig élvezte, kétségbeesve kiált egy ember hatalma után, hogy a «Kaukus»-politikusokat sakkban tartsa és letörje azokat a képviselőket, akik a valóságban senkit sem képviselnek. Talán öntudatlanul is az a belátás vezeti őket, hogy egy ember előbb felelős a tetteiért, mint az a határozatlan testület; hogy egy «zsarnok» könnyebben meghajol a nép akarata előtt, mint néhány száz zsarnok…» Angolországról így ír tovább ugyanaz a folyóirat: «Nincs kétség benne, hogy a parlament nem foglalja el már azt a magas helyet, mint azelőtt. Minden néposztályból állandóan kitör a megvetés kifejezése a parlament s a képviselők ellen… A nép érzi, hogy a politikában ma nincs őszinteség, hogy a plutokrata érdekek mindenféle fajtája lett úrrá mindkét párt gépezete fölött s hogy az egész inkább csak piszkos játék, melyben sem összefüggés a valósággal, sem egyezés a nemzeti önérzettel nincs. Ezért követeltek egyes hangok Angolországban is több jogot a koronának.[7]
Mindezekre azt mondhatná valaki: ezek visszaélések, ezekből nem lehet a rendszerre magára következtetni. — Nem egészen igaz ez sem, mert ezeket a hibákat éppen a rendszer teszi lehetőkké és akadálytalanokká. De engedjük meg egy pillanatra, így van; engedjük meg, hogy a demokratizmusnak valami olyan rendszerét tudjuk kitalálni, amely ezeket a bajokat minimális fokra csökkenti — bár ne felejtsük el: ezt a rendszert még nem találták ki — akkor is megmaradnak a demokratizmusnak azok a belső gyengéi, amelyek természetével adva vannak s ezért teljesen soha ki nem irthatok. Ami a demokratizmusban jó: a mindenkinek részvétele a közügyek intézésében s ellenőrzésében, ugyanaz benne a rossz is; mert a «mindenki» fogalma a hasznavehetetlen népelemeket éppúgy magában foglalja, mint a jókat, s a mérkőzés e kettő között többnyire egyenlőtlen harcot eredményez. A felületesség, tudatlanság és szenvedély mindig nagyobb erőt tud kifejteni, mint az alaposság, okosság, józanság. Mennél több a demokratizálás — így panaszkodott Earl Grey már 50 évvel ezelőtt Angolországban — annál több a politikai dilettáns a parlamentben, aki a népies napi vélemények után indul, s egyre kevesebb a megállapodott gondolkozású és önálló jellemű ember. S a «dilettánsok» hamarosan átengedik helyüket s befolyásukat a ravasz üzletembereknek.
S amint a hozzáértés és a függetlenség szenvednek a túlzott demokratizmus alatt, ugyanúgy szenved alatta szükségképp a felelősségérzet A demokráciában senki sem a lelkiismeretének, hanem mindenki a nép kegyének felelős. A nép kegye ingatag és változó; a nép kegye ritkán kíséri a csendben, céltudatosan, nagy feladatokért küszködőket, de annál inkább a látszatra dolgozókat, a pillanatnyi sikerekre pályázókat, a tapsokért mindent feláldozókat. WiIson, még mint az amerikai alkotmányjog tanára, abban látta az amerikai demokrácia egyik főhibáját, hogy az elnökben, a kongresszusban s a hivatalokban szétdarabolja s elsekélyesíti a felelősségérzést. Mindenki csak arra tekint, hogy újra megválasszák: a tömeg kegyeinek hajhászása a főcél, nem az állam java. Goethe az ebben rejlő mélyebb igazságot így fejezte ki: «Az ész mindig csak kevesek kiváltsága». Szerinte a nagy tömeg a mindennapi életben ugyan elég értelmes, de messzebb ritkán lát, mint a holnapig. S Thiers a francia forradalomról írt művében így foglalja össze következtetéseit: «A nemzetnek mindig csak bizonyos választott részében van érzék nagyság, magasztos és fennkölt gondolatok iránt; csak ez a kis rész hajlandó ezekért a javakért áldozatot is hozni. A tömeg azt akarja, hogy nyugodtan élhessen, magasabbra nem igen törekszik».[8] A tömeg a sajtó és az agitáció után indul; ebből az következik, hogy akinek több tőkéje s öblösebb hangja van, aki ravaszabbul s lelkiismeretlenebbik kezeli a tömegszuggesztió és szenvedélykeltés eszközeit, az győz s uralmát a tömeg nem is érzi oligarchikusnak vagy abszolutisztikusnak, mert azt hiszi, hogy ő uralkodik, mikor a demagógok szavalatait utánukszajkózza s törvénnyé emeli.
Demokrácia abban az értelemben, hogy ne egyesek hatalmi érdeke, hanem a nép java legyen a közéleten uralkodó tényező — nagyon helyes. Demokrácia abban az értelemben is, hogy a nép minél szélesebb tömegei érezzék magukat egynek az államhatalommal s vegyenek részt valamely formában a közügyek intézésében s ellenőrzésében — szintén nagyon helyes. Azért: éljen a demokrácia, de ne korlátok és ne biztosítékok nélkül. Az igazi demokráciától legkevésbé a keresztény nemzeti iránynak kell félnie; hiszen az ország túlnyomó többsége, ha csakugyan szíve szerint szavaz s nem vezeti félre cselvetés, izgatás, erőszak és sajtó-jelszavak, okvetlenül a keresztény nemzeti irányt ülteti kormányra. De ugye éppen a demokrácia legsürgetőbb szorgalmazói tudták mindig nagyon jól, hogy a mellett a demokrácia mellett, amelyet ők akarnak, az ország túlnyomóan keresztény és nemzeti jellege sohasem fog érvényesülni.
[1] Örömmel kell üdvözölnünk dr. Pintér Jenő tanker. főigazgató eszméjét, aki középiskolai oktatásügyünk reformtervezetébe a 9-ik osztály hittani anyagául a keresztény társadalomtudományt állítja be.
[2] L. Szabó Szádok O. P.: Der heilige Thomas von Aquin und die moderne Demokratie. (Das Neue Reich, 1920, Nr. 21. S. 505.)
[3] Eberle, Ü. 284.
[4] Die Juden und das Wirtschaftsleben, 1913. 30., 38. s k.
[5] L. Die Fackel, 1915. Dec. Nr. 423. s k.
[6] Eberle, Ü. 273.
[7] 1913. augusztus, 201 s köv., l. Stimmen der Zeit. 1919. febr. 392 s köv.
[8] Eberle, Ü. 272., 266.
