A liberalizmus és a szabadkőművesség.
A liberális jelszó mindkét értelemben: filozófiai és gazdasági értelemben különösen egy szervezetnek: a szabadkőművességnek céltudatos működése folytán lett csaknem általános érvényűvé. Nem tartozunk azok közé, akik mindenütt és mindenben a szabadkőművesség kísértetét vélik felfedezhetni s névleg nem tartozunk azok közé, akik a szabadkőművességet a szatanizmussal tévesztik össze s azt hiszik, a szabadkőművességnél minden esetben a vallásgyűlölet a fő s a kereszténység elleni harc az öncél. Nem; nézetünk szerint itt is ugyanazzal a megkülönböztetéssel kell élnünk, mint a liberalizmusnál általában: a szabadkőművességben (legalább nagyon sok esetben) a lényeg a világnézeti és gazdasági önösség, az erkölcsi és vallási korlátok félrelökése az egyéni szabadság kiterjesztésének és a gazdasági érdekek hajszolásának útjából. A szabadkőművesség a legtöbb esetben elsősorban érdekszövetség: néhányak összeesküvése a többiek és a közösség ellen; ügyes és tehetős emberek összeállása abból a célból, hogy a hatalmi és vagyonos pozíciókat kölcsönös összejátszással magukhoz ragadják. A vallásellenességre, a «babonák» — értsd: lelkiismeret és tízparancsolat — félrelökésére, a sokat emlegetett «világosságra», «progresszióra», «szabadgondolkozásra» s hasonló dolgokra inkább csak mint eszközre van szükségük liberális elveik és praktikáik védelmében, igazolásában, érvényesítésében. De épp azáltal, hogy a liberalizmus védelmére s a liberalizmus alapján folytatott hódító hadjáratukra külön, szoros szervezetet alkotnak s a társadalom világnézeti félrevezetésére és gazdasági kizsákmányolására külön kartellbe lépnek, válnak a szabadkőművesek országos és világveszedelemmé; nem is említve azt a súlyosbító körülményt, hogy a szabadkőművesség fővezetése majdnem mindenütt a legkétesebb jellegű elemek kezében van s titkosan gyakoroltatik. Hogy a szabadkőművesség kebelében sok a jóhiszemű félrevezetett ember, aki maga sem látja tisztán egyesületének végső céljait, mentő lehet az illetőkre, de súlyosbító körülmény magára a szabadkőművességre nézve. Hogy főleg nálunk, de részben külföldön is már, a szabadkőművesség mindinkább zsidó intézménnyé fajult át, szintén a fentebbi felfogást igazolja: a zsidónak a világnézeti és gazdasági liberalizmus valósággal éltető eleme, lelkivilágának, ideáltalan materializmusának legmegfelelőbb levegő; amihez itt hozzájárul még a zsidó faji érdekszolidaritásnak közmondásosán ismert ösztöne, mely a szabadkőműves érdektömörülésben különösen hatásos és ránézve a faji összetartás erejénél fogva is vonzó érvényesülést talál.
A szabadkőművesség mint tagjait a köz rovására s érdemesebbek legázolásával is kölcsönösen támogató, előbbrevivő, protegáló intézmény már e jellegénél fogva állam- és társadalomellenes. Az államnak és társadalomnak nem volna szabad megtűrni, hogy egyesek arra beszéljenek össze, hogy a társadalom többi elemeinek igazságtalan leszorításával lehetőleg minden jogot, hatalmat s gazdasági előnyt maguknak foglaljanak le s az államéletben nem az állam javát, hanem saját érdekkörük előmozdítását tekintsék főcélnak. A szabadkőművesség alig leplezett összeesküvés az államélet tisztasága és a gazdasági érvényesülés egyenlősége és univerzalitása ellen; valóságos kartell a társadalom nagy többségének politikai és gazdasági kizsákmányolására, ami megint igazi liberális gondolat, az individualizmusnak a közjó teljes félretaszításával való érvényesítése. Ausztriában ezért volt a szabadkőművesség sokáig államilag tiltott egyesület, a közös hadseregben is ezért — nemcsak éppen a vallásellenességért — volt kötelező a tiszti becsületszó annak igazolására, hogy a katonatiszt nem tagja a szabadkőművességnek s csak egyfelől a liberális-szabadkőműves sajtó tolvajnyelve, másfelől a liberális jelszavak járszalagján vezetett «elfogulatlan» gondolkodás a hiszékeny közönségben s a kormánykörökben tehette lehetségessé, hogy a szabadkőművességet nálunk egyetlen kormány sem merte nyíltan üldözni s mint lényegében államfelforgató, aknamunkát űző társaságot megbélyegezni; sőt vezető államférfiaink még csak nem is beszéltek róla soha ebben az értelemben nyilvánosan. Magyarországon, sajnos, még olyan világos fők is, mint Tisza, Andrássy, Apponyi, ezer más dologban láttak jelentősebb államveszedelmet, mint a szabadkőművességben s hiába jelentek meg az utóbbi évtized folyamán kül- és belföldi munkák, melyek számokkal, adatokkal, nyilatkozatokkal, idézetekkel érveltek a szabadkőművesség nemzeti veszedelem-jellege mellett: ezeket az érveléseket észre nem venni szinte a «szabadelvűség» és elfogulatlan gondolkodás tartozékának tekintetett, A szabadkőművesség ilyképen szabadon garázdálkodhatott, a legszemérmetlenebb nyíltsággal vehetett intéző részt a szarajevói trónörökösgyilkolásban, valamint a háború megindításában s kiterjesztésében is s űzhetett már a béke idején alig leplezetten monarchiaellenes propagandát: az ú. n. «klerikális» sajtón kívül senki sem merte támadni, senki ellene fel nem szólalt s a szabadkőműves frondőrök elfogulatlanságból elfogult vezető államférfiak sok végzetes mulasztása folytán állandóan ama kellemes helyzetben voltak, hogy az ellenük hellyel-közzel felemelkedő hangokat mint pusztán klerikális és reakciós jajveszékelést tehették nevetségessé és ártalmatlanná.
Egy ezeréves ország veszte s pusztulása adta meg ennek a vétkes mulasztásnak s önámításnak az árát.[1]
A liberalizmus és a zsidóság.
A liberalizmus uralomra juttatásában végül óriási szerepe volt a zsidóságnak. Sombart, ki a mai zsidókérdés egyik legalaposabb, ismerője, erre vonatkozó nézetét e mondatokban foglalja össze: «A kapitalisztikus gazdasági elv kifejlesztése a zsidók műve.» «A mi nemzetgazdaságunk nemcsak annyiban köszöni jellegét nagyrészt a zsidóknak, amennyiben külső struktúrájának számos része az ő alkotásuk, hanem még inkább, amennyiben a modern gazdasági életnek belső üzeme, a gazdasági eljárásokban uralkodó elvek, hogy úgy mondjuk: a mai gazdasági érzület is legnagyobbrészt zsidó befolyásokra vezethetők vissza.» «A zsidó a kizárólag pénzszerzésre törekvő gazdasági érzület képviselője: a csak-üzletember típusáé, aki minden természetes életcél fölött a vagyonszerzésnek adja az elsőséget.» «Nem az különböztette meg a kereszténytől, hogy uzsorát űzött, hogy vagyoni haszonra törekedett, hogy kincset kincsre halmozott, hanem hogy mindezt nyíltan tette, hogy ezeket a törekvéseit szégyen nélkül bevallotta.» «Amit a zsidó, mint gazdasági vállalkozó évszázadokon át az uralkodó felfogásokkal szemben képviselt, az a gazdasági életnek elvből individualisztikus fölfogása volt, hogy a gazdasági életben az egyes alany működési szféráját sem fölfelé, sem lefelé semmiféle objektív szabály nem határolja el, sem az elhelyezés mennyiségét, sem a pályák tagolását illetőleg; hogy minden gazdasági alany állandóan maga köteles újból visszahódítani helyzetét s megvédeni a támadások ellen, de viszont a jog is megilleti, hogy mások kárával nem törődve, akkora érvényesülési területet hódítson meg magának, amennyire ereje képes; hogy a harc eszközei elsősorban szellemi részen feküsznek s cselben, ravaszságban, merészségben állnak; hogy a büntetőtörvényen kívül másra nem kell tekintettel lenni; hogy minden gazdasági eljárást az egyes ember van hivatva belátása szerint oly hasznosan, mint lehet, irányítani.» Csakugyan a liberalizmus legtipikusabb gyakorlati alkalmazói és elméleti hirdetői mindenütt a zsidók. Hogy vallásukban vagy fajiságukban, történelmükben és tradícióikban rejlik-e ennek nyitja, itt fölösleges kutatnunk. Tény, hogy egyrészt a bank és börzevilágban, a nagyiparban és nagykereskedelemben, másrészt a sajtóban és nemzetgazdasági irodalomban számarányukat ezer- és többezerszeresen meghaladó mértékben találunk zsidókat és zsidó befolyásokat. Oly tények ezek, melyeket nem szükség statisztikai apparátussal bizonyítani; bármily csalogató ez a feladat.
«A modern liberalizmus a zsidóságot példátlan hatalomhoz juttatta s azért érthető, hogy a zsidók túlnyomó része — dicséretes kivételektől eltekintve — rajongó híve a liberális gondolatnak. Érthető, hogy a zsidó újságírók a liberalizmust hirdetik, amely nekik szinte monopóliumszerű helyzetet teremtett a sajtó terén. Érthető, hogy a zsidó tudósok a liberalizmust védelmezik, mely nekik a nyilvános tanszékeken tízszer, húszszor akkora szerepet juttatott, mint amennyit létszámuk arányában igényelhettek volna. Érthető, hogy a zsidó politikusok propagálják azt a liberalizmust, mely egész pártok vezetését a zsidóság kezébe, juttatja s ezzel neki az államéletre növekvő befolyást biztosít. Érthető, hogy a zsidó pénzkirályok támogatják azt a liberalizmust, mely a kapitalizmust (az ő értelmükben) fejlesztette s általa Izrael gazdasági világuralmának legmerészebb álmait is megvalósítani segített. Bár ők maguk nagyrészt orthodoxok, orthodoxabbak, mint a világtörténelem bármely népe; bár ők maguk egyesülve voltak évezredeken, országokon, tengereken keresztül, egyesülve ugyanazon hagyományok tiszteletében, közös sors, közös remények, közös fajiság által, s bár maguk nagymértékben tekintélytisztelők és szervezettek — mégis kifelé, tán inkább öntudatlan önfenntartási és növekvési ösztönből, mint tudatos politikából, a zsidók azt a «szabad»-gondolkodást, azt a jogi individualizmust, azt az atomizáló és pulverizáló «laisser aller, laisser passer»-elvet terjesztik a politikában s nemzetgazdaságban egyaránt, amely a külvilágnak okvetlenül végtelen meggyengülésére vezet s amely csak azok uralmát biztosítja a világ felett, akik máris uralomra s nagy hatalomra jutottak benne.»[2] «A liberalizmus — mondja Weisz Albert — az embereket szinte zsákmányul dobta oda a zsidóságnak.» Egy zsidó tudós, L. Friedländer, egyenesen azt a «vádat» emeli a kereszténység ellen, hogy védelmezi a kicsinyek és gyengék jogát s Istenre és erkölcstörvényekre hivatkozva, megakadályozza az erősebbet abban, hogy «jogait» akadálytalanul érvényesítse.
A liberalizmus bukása.
Valósággal tragikus vonása korunk közéletének, hogy míg a destrukció annyi raffináltan számító, élesen látó és vakmerően cselekvő képviselővel rendelkezett, a konstruktív nemzeti és keresztény iránynak, a világnézeti és gazdasági becsületességnek, az idealizmusnak és a társadalmat átfogó szolidarizmusnak oly kevés kimagasló és bátor szóvivője akadt, főleg Magyarországon. Károlyi Sándor és Zichy Nándor grófok óta imponáló keresztény politikusunk alig volt; kimagasló embereink közt is a legtisztább jellemek és legnagyobb tehetségek csodálatos naívsággal siklottak el a társadalmi és közélet e legfőbb és leglatbaesőbb hátsó vezetékei mellett; még Tisza István is, bár egyénileg önérzetes keresztény, nyilván félt keresztény politikát csinálni, melyet ő maga is egyszerűen «klerikális demagógiával» tekintett egyértelműnek. A liberális jelszóval burkolózó destrukció előtt szabad volt a szervezés, agitálás, tömegfélrevezetés, izgatás és uralomra jutás minden tere; mi pedig még csak észre sem mertük venni a veszélyt, féltünk nevén nevezni a gyermeket, reszkettünk attól, hogy meggyőződéses antiliberálisok, a közéletben is keresztények és hazafiak legyünk. Mint mikor egy útvesztőben az egyetlen kivezető út előtt mumust állítanak fel, úgy őrizte a kibontakozás egyetlen lehetséges útját:a keresztény erkölcsi alapon álló, őszintén nemzeti politika útját az ellenfél s mumusokat állított eléje, amelyek a közeledőt, a tapogatódzót, az útkeresőt liberális jelszavakkal és gúnynevekkel: «klerikális», «fekete», «reakciós», «antiliberális», «ultramontán» s egyéb semmitmondó ostobaságokkal hessegették el az egyedül nemzetmentő iránytól. És sikert ért ezzel a taktikával. Az ellenfél kitűnően dolgozott: a saját agyunkat csavarta el, saját mentalitásunkat idomította el a maga szándékai szerint, saját magunkat tett érzéketlenné, kábulttá, lethargikussá és tehetetlenné a gyógyulás útjainak keresésére.
Szinte csodálatos, hogy a liberalizmus Magyarországon végül — március 21-én — mégis bajba került. Önmaga fojtotta meg magát. Mint ahogyan a világháború végén a központi hatalmakat nem az entente katonai ereje verte le, hanem önmaguk verték le magukat, úgy ölték meg a liberalizmust is nem természetes ellenségei, hanem saját elbizakodásából eredő balfogásai. A liberalizmus túlságosan erősnek hitte magát s ez, csakis ez, nem a nemzetfenntartó erők győzelme lett a veszte. Hogy a «reakció» táborát gyengítsék s a liberális kapitalizmus természetes gyermekét: a proletármozgalmakat a maguk kedve szerint kormányozzák, a liberális körök túlságosan támogatták a szociáldemokráciát. Minthogy a szociáldemokrácia világnézetileg is, vezetőinek fajiságában is nagyon közel állt a liberális táborhoz, s minthogy ez a tábor abban bízott, hogy a szociáldemokrácia mint a nagy nyugati államokban, állandóan kormányozható lesz s mindig oly irányban engedi vezettetni magát, amely a liberális kapitalizmusnak soha komoly aggodalomra okot nem ad, azért sajtójában, politikájában, szabadkőműves szervezeteiben egyre simogatta, dédelgette, sőt pénzzel is támogatta a szociáldemokráciát. A liberalizmus a Marx-féle forradalmi fenyegetéseket nem vette komolyan; hiszen számtalanszor tapasztalhatta, hogy a szociáldemokrácia forradalmi frázisai végeredményben sohasem vezettek burzsoá-ellenességre, hanem mindig csak antiklerikalizmusra és antifeudalizmusra, tehát a liberalizmus két nagy ellenségének: a vallásnak és a tradíciókon épült nemzeti társadalomnak gyengítésére. A proletárszervezetekben a liberális burzsoázia, főleg a zsidóság, csak kellemes szövetséges társakat vélt felfedezhetni a nemzeti és keresztény tábor, az idealizmus és szolidarizmus elvei ellen.
S itt számította el magát. Nem gondolt arra, hogy a természetes fiú egyszer mégis az apja ellen fordulhat; nem számolt azzal, hogy a proletárcsapatok élére állított fajtestvérek megfelelő pillanatban okosabbnak fogják tartani, hogy egyedül ragadják magukhoz az uralmat, mintsemhogy abban a gazdag zsidókkal osztozzanak; s hogy a közös ellenségen: a keresztény és nemzeti társadalmon kívül hirtelen eddigi szövetséges társaik ellen is fordíthatják a fegyvert.
Így is történt. Az orosz mintára átszervezett szociáldemokrácia mint kommunizmus a liberális burzsoáziának is nyakára tette a kést: félrelökte magától a radikális pártnak nevezett liberális-szabadkőműves csoportot s ezúttal nemcsak az egyház és a földesurak, hanem a bankárok és nagykereskedők ellen is megindította a «szocializáló» gilottint. A magyar bolsevizmus szomorú garázdálkodásának letűntével azonban azonnal visszatért a régi rend; a kapitalisztikus gazdálkodással a liberális plutokrácia is ismét nyeregbe lendült s hacsak keresztény politikusaink céltudatos munkával nem sietnek egész közgazdasági és közéletünket új alapokra helyezni, a liberalizmus pusztításai elölről fognak kezdődni.
[1] A Neue Züricher Nachrichten a következő tényeket közli: 1918. december 17-én az algiri szabadkőművesség teljes gyűléséből a következő táviratot küldték Wilsonnak: «Algir négy páholyának szabadkőműves testvérei teljes gyűlésükből testvéri hódolatukat s meleg szerencsekívánataikat küldik kiváló testvérüknek, Wilsonnak ama szabadkőművesi tevékenységéhez, amelyet a háborúban a népek szabadsága és joga érdekében kifejtett.» Aulard testvér a szabadkőműves Le Pays-ban (1918. máj. 10.) kifejtette, hogy Wilson az egész háborúban s a békeügyben, mint a nemzetközi szabadkőművesség ügyvivője járt el. Wilson tevékenysége szerinte nem volt egyéb, mint a szabadkőművesi laicizmus diadalrasegítése s egy népszövetség létesítése, amely az egyházat helyettesíthesse. «Egy új katholicizmus van kialakulóban, amelyben Franciaország s az egész világ testvérei fognak helyet foglalni. S büszkék lehetünk rá, hogy egy szabad ember szava, nem pedig a múltak pápájának szózata vezette el a háború által meggyötört, szegény emberiséget a jövő békéjének küszöbére.» (Das Neue Reich, 1920. márc. 7. S. 365.) A szabadkőművesség szerepéről a világháború felidézésében bőséges anyagot nyújt Wichtl: «Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik» című művében.
[2] Eberle, Z. 113.
