A modern bankuralom
A modern gazdasági élet liberális visszaélései közt különösen a modern bankgazdálkodás és bankuralom az, amely ellen minden komoly nemzetgazdász felemeli tiltakozó szavát s ha valahol, itt lesz szükség a jövő társadalom újjászervezésében radikális reformpolitikára. Senkinek sem jut eszébe a bankok létjogosultságát, szükségességét, gazdasági és társadalmi hivatását kétségbe vonni. A baj csak ott kezdődik, hogy a modern bankok nem ritkán teljesen megfeledkeznek voltaképpeni hivatásukról s az e hivatással járó erkölcsi kötelességekről s a merő, lelkiismeretlen üzérkedés jelentős tényezőivé válnak. A modern bankok hitelforgalma Sombart szerint egy-egy nemzet gazdasági életének voltaképpeni szabályozója és fokmérője lett. E nagy jelentőségnek megfelelően a bankok hatalma is annyira megnövekedett, hogy ugyancsak W. Sombart szerint a nagy pénzintézetek hivatalos helyiségeiben döntenek ma már nemcsak a háború és béke, nagy államok barátságos vagy ellenséges viszonya fölött, de végső elemzésben a lengyel határszélen élő kis szatócs sorsa s a leghatalmasabb kohótelep fennmaradása fölött is.[1]
A bankok nemcsak hitelt adnak, hanem maguk is önálló gazdasági vállalkozókként lépnek fel. Ennél a kettős ténykedésnél a vezető szempont, sajnos, nem mindig a nép, a köz haszna, nem a kulturális haladás és gazdasági közjólét, hanem egyszerűen a nagyobb haszon, a várható s elérhető legnagyobb nyereség. A bankok ma már nem annyira támogatni akarják tőkéikkel a munkát, mint inkább fordítva: ki akarják használni a munkát a kezükben levő tőke segítségével. Ennélfogva nemcsak nem dolgoznak mindig a közjó s a kultúra érdekében, de mindkettőt könyörtelenül alárendelik az önhaszonnak s nem ritkán a kultúra és erkölcs legelemibb szabályait is megvetik. «Nem lehet az ember milliomossá, — hangzik itt a Rothschildi szó — hacsak legalább könyökével nem súrolja a fegyházat». A pénzzel való kereskedésben nem keresik az egyenes és legegyszerűbb utakat, hanem ellenkezőleg: iparkodnak a kínálat és kereslet értelmetlen szaporítása által minél több közvetítői haszonhoz jutni. Nem annak nyitnak mindenekelőtt hitelt, aki a köz s a kultúra érdekében hasznos munkát végez, hanem aki a legtöbb kamatot fizeti; szívesen támogatnak ingyenélő parazitákat és csalókat, lánckereskedőket s árdrágítókat is, hacsak magasabb kamatot remélhetnek tőlük. Alapításaiknál, hitelnyújtásaiknál nem azt nézik első helyen, hogy a becsületes munkát, a nemzet és a nép érdekében álló vállalkozásokat, kulturális és szociális szempontból hasznosabb üzemi formákat támogassanak, hanem egyszerűen a jövedelmezőség mértéke szerint cselekszenek; ezért támogatják a nagyüzemeket, részvénytársaságokat, kartelleket a kisexisztenciák és a kézműipar megfojtásával, az ipart és kereskedelmet a mezőgazdaság elhanyagolásával s nem ritkán megnyomorításával. Főleg a börze bizonyul a munkanélküli üzletek és jövedelmek eldorádójának. A bankszakértő Mager Alfréd szerint csak Európa értékbörzéin a nagyrészt bankkörökből való börzejátszók a termelők és fogyasztók kétoldalú megkopasztásából évi 12 milliárdnyi munka nélkül szerzett márkát vágnak zsebre.[2] A mesterségesen felhajtott papírok piacra dobása, a mesterségesen leszorítottak visszavásárlása, újabb emelkedésnél újra eladása stb. által a bankok évente megszámlálhatatlan összegeket «keresnek». «A börzén a részvények s egyéb értékpapírok folytonos mesterséges áreltolódásai révén a népet naponkint számos millióval károsítják meg, anélkül, hogy erről a legtöbb embernek fogalma is volna».[3] Egy éppen nem gyanús tanú: Diner-Dénes szerint (1917) a bankok a tőkéjük jókora részét ipari tőkévé változtatták, még pedig főleg a szanálási eljárás révén. Ennek a receptje, úgymond, elég egyszerű. Először egy iparvállalatnak erős hiteleket nyitnak, ezzel könnyelműségre csalogatja s zavarba hozzák; aztán «szanálják» a vállalatot, azaz: nem segítik ki barátságosan a zavarból, hanem egyszerűen annektálják, affiliálják, azaz: elnyelik. A vállalatba belefektetett tőke így egyszerűen a bank kezébe kerül. A kisebb pénzintézetekkel más az eljárás. Ezeket nem annektálják, hanem felhasználják azokra a hitelműveletekre a perifériákon, amelyek a nagybankra nézve mégis kompromittálók lehetnének; korlátlan hitelnyújtással s óriási kamat ellenében támogatják őket s ha aztán valamelyik ilyen kis- vagy középbank zavarba jut, egyszerűen megfojtják, alaptőkéjét lefoglaltatják, miután általuk a környék lakosságát s vállalatait alaposan kizsarolták.[4] A 100 százalékos osztalékok s a 200, 300 s még több ezer koronás jutalékok és tiszteletdíjak így állnak elő meglehetősen munka nélkül — a máséból. A bankok nagy része a háború folyamán alaptőkéjének egy-, sőt kétszeresét is megkereste, bár az eligazodás a bankkönyvekben ugyancsak nehéz, mert egy hozzáértő szerint «a bankok mérlegének 90, sőt 95 százaléka hamisnak tekinthető».[5] Németországban, Ausztriában és Magyarországon száz és száz olyan pénzember, bankhivatalnok, igazgatósági vagy felügyelőbizottsági tag van, aki évente 300.000, 500.000, egy millió és még több koronát spekulál össze. Sőt gyakran ugyanazok a bankemberek nemcsak egy, de 10—20—30 s még több vállalattól húznak különféle évi tantiémeket. A háború folyamán a rendes nyereségek sokhelyütt megkétszereződtek, sőt meg is háromszorozódtak. A bankrészvények árfolyamának magassága folytán a csaknem mindenütt megejtett tőkeemeléseknél bőven volt alkalom a kisebbség kijátszására s a közönség lelketlen kizsákmányolására, ami ilyen tranzakcióknál nem ritkán 30—40 millió tiszta ázsióhasznot jelentett.
Az ilyen bankgazdálkodást senki sem nevezheti többé a nemzetgazdaság segítőeszközének; ez nagyrészben uzsora és rablás. A rizikót, a fáradságot, az esetleges veszteséget a vállalkozó, termelő, dolgozó közönség viseli; a bank pedig csaknem minden rizikó, minden fáradság s minden igazán termelő munka nélkül a közönség betétjei és részvényvásárlásai segítségével végigrabolja, végignyúzza a fáradó, szenvedő, kockázatot viselő közönséget. S mivel a bank, a hitel keze mindenütt ott van, a közönség nem használhat el egy cérnaszálat, egy gyufát, egy öltözetet, egy papírlapot anélkül, hogy mindenütt és mindenben egy-egy banknak ne adózzék. Az élet elviselhetetlenül drága lesz, mert a pénzintézetek ott állnak minden termelés, minden ipar s minden forgalom mögött s láthatatlan csatornákon milliárdszámra szívják ki a pénzt, az értéket a termelők és fogyasztók millióiból. A nép nem érti ezeket a műveleteket; de hatásaikat megérzi: az élet megnehezülése, milliók fokozódó elkeseredése e liberális bankuralom következménye.
Modern nemzetgazdászok a bankuralom ellen.
Nem csoda, ha a modern, szinte korlátlan bankuralom, ellen minden őszinte szociológus felemeli szavát. Vogelsang a modern bankokban látja ama végzetesen téves eszme leghatározottabb alakban való megtestesülését, amely szerint a pénznek egyetlen célja nem a népek java, hanem a minél nagyobb kamatnyereség, még nép- és kultúrjavak árán is.
Braun titkos tanácsos (Berlin) a mai bankéletben dívó értékpapírkereskedést tiszta «csalásnak» nevezi. Azt mondja, hogy akik bizonyos mai pénzügyi módszereket gyakorolnak s védelmeznek, egyik oldalon a legszemérmetlenebb uzsorát, másik oldalon a nép széles rétegeinek kiáltó nyomorát mozdítják elő. Ahol az újkori spekuláció, a pénzmanipuláció és börzejáték ezer fogása a pénzt kizökkenti természetes körforgásából, a népek boldogulása állandó veszélynek van kitéve.
Werner von Kautzsch a mai nagybank-rendszert egyszerűen nagystílű uzsorának nevezi, amely a nemzetgazdaságnak éppoly veszedelme, mint a kultúrának és politikai szabadságnak; rabszolgaságba veti a termelő munkát s főleg az ipart s a népeket a nemzetközi zsidóság jármába viszi.
Schliepmann ezt írja «Mächte des Lebens» cimű művében: «A mi korunknak volt fenntartva, hogy a pénz fogalmát s a pénz «munkájának» gondolatát addig a delelőpontig fejlessze, ahol már az észnek ostobaság, a jótéteménynek kínzás a neve… A kincsnek minél kevesebb kézben, még hozzá minél lelkiismeretlenebb emberek kezében való felhalmozása s a trösztök és kartellek csak kísérő tünetei ennek a pénzgazdálkodásnak, amelyben fődolog, hogy egy minden felebaráti szeretettől alaposan megtisztított logika mindazon előnyöket észrevegye, amelyek a kamatrabszolgaságból és mindenre kaphatóságból folynak».
Richter Henrik szerint: «Amely pillanatban a bankok a kereskedelem, ipar és mezőgazdaság pénzzel való megtermékenyítése címén mindenütt fiókvállalatokat s intézeteket kezdtek alapítani, melyek üzleti hálózatuk körébe vontak egy-egy vidéken mindent, sőt számos kereskedelmi vállalatban a vezető befolyást is magukhoz ragadták, mindjobban bebizonyosodott, hogy a tőkének természetében rejlik a haszonlesés oly mértékben, hogy mindig több és több üzemet iparkodik a saját fennhatósága alá vonni s ezzel a gyöngébb exisztenciák önállóságát tönkretenni. A bankok «megtermékenyítő» tevékenysége abban állt, hogy a legkisebb pénzösszegeket, amelyek tulajdonosaik közvetlen közelében a legáldásosabban közreműködhettek volna, az ország legeldugottabb részeiből is a nagy bankközpontok felé vezették el s ezek segítségével gyakran oly vállalatokat finanszíroztak, amelyek, minden voltak, csak nem nemzetgazdaságilag hasznos intézmények».
Neurath professzor főleg a hitelnyújtásban való önkényességet ítéli el a modern bankrendszerben, a nemtörődést általános emberi és népi szempontokkal, a kockázattól való félelmet s a felelősség folytonos másrahárítását. Szerinte ma a pénzemberek, a hitelezők, a bankok a mi pénzügyi rendszerünk és a hitelkötvények alapján többé-kevésbé teljesen ki vannak véve, fel vannak mentve mindennemű nemzeti, társadalmi és nemzetgazdasági szolidaritás kötelessége alól; kivonhatják a pénzt a forgalomból, külföldre vihetik, ezzel megakaszthatják a nemzetgazdaság normális folyását, teljességgel kivonják magukat a kötelesség alól, hogy a gazdasági élettel állandóan együttjáró veszteségeket is viselni segítsenek.
«Mint egy démon, úgy lebeg a kölcsöntőke a vagyonok fölött s uralkodik fölöttük, anélkül, hogy a való élet tényezői elérhetnék. A ház leéghet, de a reávezetett zálogkölcsönök nem égnek el vele együtt. A háború szörnyű eseményei mérhetetlen értékeket zúznak össze; csak egyet nem érinthetnek: a plutokrácia uralmát»; írja Roderich-Stoltheim.[6] A bankok teljes hasznát élvezik a vállalatoknak, amelyeket «támogatnak», de kockázataikat alig viselik. A börze az az eszköz, amellyel a kockázatot mindig harmadik személyekre lehet áthárítani. A bankok szeretik magukhoz ragadni a részvénytársaságok papírjait, amíg ezek jól jövedelmeznek; mihelyt ezek megszűnnek jövedelmezők lenni, a börze révén még idején rásózzák azokat a félrevezetett közönségre. «Az utolsót pedig hadd marják a kutyák» — ez az álláspontjuk.[7]
Ruhland szerint a német nép évi adója, melyet a bank-és börzenagytőkének kamat, ázsió, alapítások, spekulációk stb. fejében fizet, nem kevesebb mint 9 milliárd márka. A Rothschildok, Bleichröderek, Cecil Rhodes-ek s más Krözusok vagyonának jókora része börzespekuláció eredménye. Amennyit azonban a vagyongyarapodás az egyik részen kitesz, ugyanannyit tesz ki természetesen a vagyonveszteség a másik részen. Ha pl. a statisztikus Ernst Engels szerint a «gründolás» éveiben a papírok értéke a berlini börzén összesen vagy 700 millió tallérral esett, ez annyit jelent, hogy ügyes spekulánsok ugyanennyit loptak ki a közönség zsebéből. Nem csoda, ha a német politikus Lasker a börzében a «törvények büntetlen áthágásának akadémiáját» látja, Maybach miniszter pedig a börzét «mérges fának» nevezi. Vogelsang helyesen jegyzi meg: Korunk gúnyolódik a régebbi boszorkánypörök babonaságain, pedig a boszorkánypörök által okozott károk elenyészők azokhoz a szörnyű szenvedésekhez képest, amelyeket a civilizált népeknek a papírhitel s a börzespekuláció nap-nap mellett okoz. Az emberiséget tehetetlen martalékként dobják oda a mammonizmusnak, a tiszta nyereség kedvéért egész néposztályokat, sőt népeket tesznek fizikailag s erkölcsileg tönkre. Az árakat önkényesen szabják meg s aki megpróbálná, hogy a természetes árakat visszaállítsa, menthetetlenül elveszne. A mulatságot pedig végső fokon a termelőbirtok és a munka, szóval a nép tömegei fizetik meg. Aghad Európa kontinentális nagykereskedelméről 1912-ben azt mondja, hogy népei erkölcstelen spekulánsoknak vannak kiszolgáltatva, akiknek főtörekvésük, hogy zsebüket idegen pénzzel töltsék meg. Nordau Miksa, aki maga is zsidó, «Die konventionellen Lügen der Kulturmenschheit» című művében azt írja, hogy a börze valóságos rablóbarlang, amelyben a középkori rablólovagok örökösei ülnek s az arra elhaladóknak nyakát metszik. «Mint a rablólovagok, úgy ezek a börzespekulánsok is bizonyos fajta arisztokráciát alkotnak, amely a nép nagy tömegei által bőségben eltartatja magát; mint a rablólovagok, úgy ők is igényt tartanak arra a jogra, hogy a kereskedőtől és kézművestől tizedet szedjenek; abban azonban szerencsésebbek az egykori rablólovagoknál, hogy nem kell attól tartaniok, hogy ha egy még erősebb kéz utóléri őket, maguk is hurokra s akasztófára kerülhetnek».[8]
Bankvilág és közélet.
A modern bank- és börzeuralom nemcsak annyiban végzetes, amennyiben milliók természetes gazdasági elhelyezkedését s boldogulását gátolja, amennyiben a nemzetek vérét lelkiismeretlen spekulánsok javára kiszívja s a kívánatos gazdasági és társadalmi egyensúly helyébe mérhetetlen osztálykülönbségeket, egyenlőtlenségeket és elkeseredést állít, hanem annyiban is, amennyiben a pénz mindenhatóságának segítségével politikát, kultúrát, sajtót, tudományt a saját érdekének szekerébe fog. Egyik leggyakoribb fogása a modern bankuralomnak, hogy a vele szemben engedékeny és tanulékony politikusoknak és egyéb befolyásos közéleti embereknek 20 vagy még több ezer koronás igazgatósági tagságokat juttat; ezzel őket hallgatásra bírja s ezerféle szálon át biztosítja műveleteinek szabadságát s érdekeinek érvényesülését a nyilvános életben. A bankvilág s a nagytőke egyébként roppantul megválogatja embereit s szaktudást követel tőlük; ha mégis igazgatósági s felügyelőbizottsági tagjai közé előszeretettel választ be olyanokat, akik hitelügyekhez, bank- és bányaműveletekhez, vas-, szén-, petróleumvállalatokhoz, vasúthoz és hajózáshoz annyit sem értenek, mint a néger a szent Tamás «Summájához», ezt bizonnyal nem azért teszi, hogy nemszakemberektől kérjen tanácsot, sem a szép szemük kedvéért, hanem hogy bennük pártfogókat nyerjen a parlamentben, a minisztériumokban, a magas és legmagasabb társaságok szalonjaiban. S ebben valóban nem számít rosszul![9]
A modern parlamentek és minisztériumok világszerte igen nagy fokban érzik már a plutokrácia mindenható befolyását. Franciaországról Anatole France mondja, hogy nem köztársaság többé, hanem bankárállam. Nem elnökei és miniszterei kormányozzák, hanem pénzintézetei; minden a bankok által s a bankok javára történik. A bankok kedvéért történt az egyház és állam szétválasztása; az egyházi vagyon elrablása is. A francia szocialista Delaisi írja «La démocratie et les financiers» című iratában, hogy ugyanaz a 100 ember, aki a legfőbb bankok, közlekedési, iparvállalatok és villanyossági telepek igazgatóságában ül, tartja kezében az egész francia államéletet is. «A francia parlamentarizmus — mondja Spahn — Delaisi szerint már csak a spanyolfal szerepét játssza, melyre a tőkének önmaga s a nép közt szüksége van, hogy mögötte az államot a leghallatlanabb módon kihasználja s arra kényszerítse, hogy az ő üzleteit helyette megcsinálja. Aki csak részt vesz az állami gépezet forgatásában, mind alárendeltje már a kapitalizmusnak. A parlament s a sajtó, a modern demokrácia e két leghatalmasabb nyilvános intézménye teljesen el van adva a tőkének». A «Dresdener Anzeiger» «Frankreichs innere Fäulnis» címen 1914. október 30-án figyelemreméltó cikket közölt, melyben a következő mondatok állnak: «Franciaország egész gazdasági életét a nagybankok tartják kezükben. Uralmukat az ipari központi kartellekkel való szoros egyességük csak növeli. Csaknem az egész sajtó e pénzügyi pasáktól függ; ők töltik meg a pártkasszákat is és támogatásuk nélkül politikai választások nem lehetségesek. A francia politikusok négyötödrésze közvetve vagy közvetlenül ennek a kicsiny, de korlátlan uralmú kasztnak szolgálatában áll. Csak az ostobák hiszik, hogy a minisztériumokat a képviselőház válogatja össze; valóságban a kormányokat mindig a nagy pénzügyi és vállalkozócsoportok érdekei szerint állapítják meg, amelyeknek képviselői ott ülnek jóformán valamennyi pártban. Az utca közönsége számára a miniszterelnök magasröptű politikai hitvallást tesz és munkaprogramot mutat be; a köztársaság igazi urai előtt pedig azt köteles kimutatni, milyen állami szállításokat hajlandó a nagyipari szindikátusnak kezére csúsztatni, milyen új koncessziókat és vámkedvezményeket kíván adni s milyen kövér kölcsönügyletekre nyit kilátást a haszonszomjas emissziós-bankoknak…» Hasonló a helyzet Amerikában, melyet nem ok nélkül neveztek el Dollarikának, a dollár és a dollárkirályok mindenhatósága alapján. Az elnök, a szenátorok, a miniszterek választására lényeges befolyással vannak itt a trösztök. Egy bécsi lap newyorki tudósítója leírja, mily kabinettet erőszakoltak rá az eredetileg jóakaratú, idealista professzor-elnökre, Wilsonra az amerikai tröszturak: államtitkárul a nagy bankcég «Kuhn, Löb és Co.» egyik vezetőjét kellett elfogadnia, kereskedelmi titkárul az egyik tröszt fejét, földmívelésügyi titkárul a Rockefeller-alapítvány egyik stipendistáját, hadügyi titkárul a Pennsylvania vasúti társaság egyik bizalmi emberét, főügyészül pedig egy híres trösztügyvéd védencét. — Angolországban már Disraeli óta plutokrata körök kezébe került jóformán minden politikai hatalom. Az angol alsóház túlnyomó része a bankok, vasúti, kereskedelmi és iparvállalatok kiküldötteiből áll. — Ausztriáról joggal írta (1914-ben) a «Leipziger Neueste Nachrichten» egyik szakírója: «Minthogy Ausztriában szokás, hogy volt miniszterek és miniszteri tanácsosok később az Urak-házába hivatnak meg, sőt már hivataloskodásuk idején is annak tagjai, azért a bankcsoportok iparkodnak nyugalmazott kegyelmes urakat nyerni meg maguknak. Hasonlókép vadásznak arisztokratákra is. Többször utaltak már arra, hogy míg azelőtt az Urak-háza nem ritkán szemére vetette a képviselőknek, hogy pénzintézeti igazgatósági tagságokat vállalnak, később maga az Urak-háza követte legtágabb mértékben ezt a kárhoztatott példát. Hogy a főúri igazgatósági tagok sok esetben csak reprezentációs célokat szolgálnak, nemcsak nem jobbít a helyzeten, hanem inkább ront».
Magyarországon e tekintetben még sokkal rosszabbul álltunk. A nagybankok és nagyvállalatok intézői nemcsak maguk vittek döntő szerepet a politikai életben, de a születési és szellemi arisztokráciát is óriási mértékben magukhoz láncolták. A legfényesebb nevek s a legbefolyásosabb állami hivatalok hordozói ezer aranylánccal voltak a plutokrácia szekerébe fogva. S midőn 1917-ben a néppárt részéről Rakovszky István erélyesen rendreutasította a budapesti nagybankokat, amiért a háborús konjunktúrát uzsoraüzletekre használták ki, Sándor Pál, a zsidó plutokrácia egyik vezérkombattánsa, azzal vélte elháríthatni a csapást, hogy rámutatott a keresztény főúri világ részvételére a megtámadott nagyvállalatokban. Felütötte a «Kompaszt» s gúnyosan mutatott rá a fényes arisztokratikus nevekre a szóban forgó vállalatok igazgatósági tagjai között. Rakovszky szerint, úgymond, a Hitelbank űzte a legnagyobb háborús uzsorát. A Hitelbank elnöke azonban gróf Cziráky titkos tanácsos, főrendiházi tag s magyar zászlósúr; ugyanő a Wiener Kreditanstalt igazgatóságának is tagja. Mindkét intézet, a budapesti és a bécsi, a Rothschild-ház alapítása s merőben zsidó pénzekből létesült; igazgatósága összeállításában azonban mindkettő erősen szemmel tartja a Góthai-almanachot, abból vesz erősen feudális hangzású neveket s e feudális nevek viselői nagyon jól érzik magukat a zsidó nagytőke árnyékában… A Hitelbank igazgatóságában — folytatta Sándor Pál — ott ül továbbá Esterházy Miklós herceg is, Magyarország legelső arisztokratája, 400.000 hold magyar föld ura, valamint gróf Majláth József és gróf Esterházy Sándor, akik egyúttal a Hitelbank cukorgyárának is igazgatósági tagjai, amelyet szintén hevesen támadtak. A Hitelbank egyik vállalatában, a fiumei rizstisztítóban ő maga, Sándor Pál, oly szerencsés, úgymond, hogy gróf Zichy Aladárral, a néppárt elnökével ülhet egyazon igazgatóságban; míg a Hungária-gőzmalom igazgatóságában ifj. gróf Zichy Nándorral van együtt, kinek atyja a Hitelbank elnöke volt. A Hungária-gőzmalom alelnöke Pallavicini őrgróf. A Hungária-bank az élelmiszerüzleten keresett rendkívül sokat; ennek a banknak igazgatósági tagjai közt ott van gróf Sztáray Sándor, gróf Apponyi Gyula, báró Prónay Szilveszter, gróf Scher-Toss s még három francia gróf; elnöke pedig gróf Zichy Lipót Géza. A Magyar Bank élén gróf Károlyi Imre áll, mellette az igazgatóságban: Ottlik Iván titkos tanácsos, Stettina József és Szinyei-Merse István; a Leszámítolóbank igazgatóságában szintén arisztokraták ülnek. A Magyar Telepítő- és Parcellázóbanknak, mely telepítés és földparcellázás helyett a háborúban sertéseket telepített és parcellázott s tízezrével adta el a hízott sertést, amikor a kisember nem tudott tengerihez jutni s egyébként is óriási élelmiszer- és hadiszállítási üzleteket bonyolított le, úgy hogy papírjai mesébe illő árfolyamokat értek el, ennek a banknak elnökigazgatója gróf Keglevich Gábor. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatóságában ott látjuk gróf Széchényi Bélát, a magyar szent korona őrét stb. — Sándor Pál e felsorolással vádmentesíteni akarta a plutokrata vállalatokat s intézeteket; a valóságban keserű vád alá fogta a keresztény főnemességet és politikusokat, kik talán részben tájékozatlanságból s megfontolatlanságból, de valóban jelentékenyen előmozdították a fényes neveket köpenyül használó lelkiismeretlen üzérkedés büntetlen terpeszkedését.
A feudális nevek s keresztény bankigazgatók szereplése ellen a modern bankokban s vállalataikban nem lehetne kifogás, ha ottszereplésük csakugyan mérséklőleg hatna az igazgatás túl-merkantil irányára s érvényre juttatná ott az erkölcsi szempontokat. Sajnos, ez a befolyásolás nem tudott mindenütt kellőleg érvényesülni.
Hogy a tőke uralma nálunk is mekkora befolyással volt a közélet egyoldalú irányítására, arra az utolsót kivéve, szinte valamennyi magyar képviselőválasztás klasszikus példának tekinthető. Nálunk nem az emberek választottak, hanem a pénz. Elég e tekintetben a hírhedtté vált munkapárti választásokra és a Magyar Bank több milliónyi «sópénzére» utalnunk. A hivatalos politika számos vezéregyéniségének a pénzintézetekkel és nagyvállalatokkal való szoros kapcsolatára nem szükség hosszasan kiterjeszkednünk.
[1] Eberle, Ü. 86.
[2] «Hammer», 1916. május, 334. sz.
[3] Fritsch, «Hammer», 1914. március, 281. sz.
[4] «Arbeiterzeitung», 1916. február 2.
[5] Heinrich Richter, Eberle, Ü. 108.
[6] «Hammer», 1916. márc. 15.
[7] Eberle, Ü. 111, 112, 119. s k.
[8] Eberle, Ü. 161. s k.
[9] Eberle, Ü. 172.
