«La liberté du fort c’est l’oppression du faible.»
Lacordaire.
Az újkor pirkadása óta a liberális gondolat a társadalmi fejlődés irányelve. Odakünn és nálunk. Mi a liberalizmus? Legszélesebb alapon véve: az a világnézeti és társadalmi elv, mely a keresztény hittől és szolidaritásérzettől elszakadt embert, az egyént teszi meg minden jog és törvény forrásának, az élet végcéljának, az erkölcsiség és kulturális haladás autonóm zsinórmértékének. A liberalizmus az a rendszer, amely sem a természetes emberi szolidaritásérzettel, sem még kevésbé a kereszténység magasztos igazságosság- és szeretettanával nem törődik s az emberi önzést, a «szabadságot» teszi meg a közélet, kulturális és gazdasági élet sarkalatos elvévé.
Ez a liberalizmus, a kereszténység félrelökése a közéletből s a pogányság újkori felelevenítése, lassan és fokozatosan bontakozott ki az újkor folyamán. Legelőször a kulturális életben jelentkezett a középkor végén, mint irodalmi és művészeti forradalom, mint visszatérés a pogánysághoz, mint humanizmus és reneszánsz. Sok szépet és hasznosat is eredményezett, friss szellemet vitt bele a tudományos és művészeti életbe; de önmagában megélni nem tudott s fénykorában is minden éltető impulzusát a kereszténységtől kölcsönözte. Ugyanez a liberalizmus: az egyénnek felszabadítása a nagy emberi és keresztény közösség korlátai és kapcsai közül, vallási téren mint reformáció jelentkezett s a szabadgondolkodás és egyéni világnézetalkotás elvével évszázadokra összetörte, felekezetekre bontotta s jórészt közönyre és szkepszisre váltotta a középkor meleg egységben összeforrt kereszténységét. A filozófiában ugyanez a liberális gondolat teremtette meg a szubjektivizmus dogmatikáját, azt az ismeretelméletet és ethikát, amely tárgyi világot és tárgyi erkölcsnormákat el nem ismer, hanem immanentizmust űz egy Hume, egy Kant, egy Hegel s a modernek ízlése szerint. A politikában a liberalizmus óriási átalakulásokat eredményezett: első lépése az abszolutizmus volt, második: az egyházpolitikai beavatkozások, a gallikanizmus és jozefinizmus, harmadik: a forradalmak, szeparációk és szekularizációk. Mindennek reflexeként a gazdasági élet terén felütötte fejét a gazdasági liberalizmus, a manchesterizmus, Quesnay, Adam Smith, Ricardo, Malthus és Spencer rendszere; a szabad verseny elve, ennek nyomában a gyár- és gépipar, a kereskedelem és közlekedésügy, a nagybankok s a plutokrácia kialakulása, egyik oldalon a fényűzés és kényelem ezeregyéji csodáival, másikon a pauperizmussal és szociáldemokráciával.
Ez a világnézeti és gazdasági liberalizmus a mai napig szinte korlátlan s ellenmondásnélküli úrként rendezkedett be a társadalmi és állami életben. A modern ember és a modern állam megszokta a keresztény hitet és morált a legfölöslegesebb dolognak tekinteni a világon s annak követelményeit mellőzni a társadalmi berendezkedésekben; a vallás szerinte jó a magánéletben s a családok csendjében, de a közélet irányítására nem való, a fórumon nincs semmi keresnivalója. Ezt a liberális krédót követtük mi is. Keresztényeknek neveztük magunkat a magánéletben s pogányok voltunk a nyilvános életben. Ahol csak bírtuk, letörtük és lefaragtuk a kereszténységnek régebb időkből megmaradt jogait és befolyását a társadalom épületének megszervezésére: jogi, irodalmi, erkölcsi s gazdasági életünket úgy rendeztük be, mintha a kereszténység egyszersmindenkorra a múlté volna s a merőben atheisztikus, modern-pogány alap, az önzés és materializmus volna az egyetlen lehetséges talaj, amelyen az újkor társadalmának mozognia s élnie szabad. Az állam csak a közszabadságokat őrizte s a mindig több terjeszkedési szabadságot követelők igényeire figyelt; szolidaritásra s társadalmi egyensúlyra törekvő szociálpolitikát alig folytatott. Nem törődött azokkal, akik az irodalom, a gazdasági élet, a tanítás s a szervezkedés szabadságával visszaéltek; nem kérdezte, mi úton gazdagodnak egyesek és szegényednek le a tömegek; hányan s mi célból furakodik annyi közvetítő a fogyasztó és termelő közé. Ránehezedett ez a liberalizmus kereskedelmünkre, iparunkra, törvényhozásunkra, sajtónkra, nevelésünkre is. Mint valami dogmát, hirdették nekünk csaknem egy évszázadon át ezernyi változatban a liberalizmus krédóját: a szabadság önmagának szabályozója s a legfőbb jó; minél kevesebb legyen a korlát és a törvény; az emberiség akkor lesz legboldogabb, ha mindenkinek szabad minden, ha hitben, filozófiában, morálban, politikában, gazdasági versenyben mindenkinek a legteljesebb mozgásszabadságot engedjük. Az egyéniség szabad érvényesülése a fő, ez a társadalom boldogulásának is kulcsa.
A liberalizmus mindenekelőtt filozófiai s világnézeti rendszernek indult, de a gazdasági liberalizmussal szoros összeköttetésben áll; emez az előbbinek logikai folyománya. A filozófiai liberalizmus a szabadság nevében fokról-fokra kivonta magát nemcsak a természetfölötti gondolatok, a személyes Isten hite s az Egyház törvényhozó hatalma alól, hanem megkérdőjelezte magának az emberi gondolkodásnak örök törvényeit, a gondolkodás szabályait is. Kant és iskolája Németországban, Hume és Tyndall Angliában, Helvetius, Rousseau s az enciklopedisták Franciaországban ugyanazzal az eszmemenettel függetlenítették az ész és gondolkodás autonómiáját a logikai törvények hatálya alól, mint amellyel emancipálták azt a hit szabályainak kötelékéből. E kettős felszabadítás következményeit csak alkalmazni kellett a társadalmi és gazdasági életre s megszületett a liberális nemzetgazdaság rendszere. A társadalom mint ilyen nem érdemel külön figyelmet; fő az egyén individuális érdeke és szabadsága; mennél nagyobb ez a szabadság, annál jobban boldogul a világ. Felsőbb törvények, felebaráti szeretet, társadalmi szolidaritás, a társadalomnak mint organizmusnak: élőszervezetnek külön igényei s törvényei nem jöhetnek számba; nem a közjó a legfőbb szempont, melynek oltalma alatt az erőst fékezni, a gyengébbet védeni kell, hanem engedni kell mindenkit, hogy erejéhez képest kiélje magát. Szabad a verseny; s ez a szabadverseny csak hadd gázolja el azt, aki mást elgázolni nem tud vagy nem akar. Ez a liberalizmus filozófiai krédója, ez lett gazdasági alapelve is és ebből az elvből meg kellett születnie a mai túlhajtott kapitalizmusnak, a szabadkereskedelem szabadrablássá fajulásának, a mindent a haszon elve alá gyűrő pénz mindenhatóságának, a trösztök és kartellek, a bankok s a börze uralmának, a milliárdos vagyonok felhalmozódásának, de ezzel együtt a pauperizmusnak és tömegnyomornak s a forradalmi kirobbanásokra kész proletárelkeseredésnek is.
Nagy szerencsénk, hogy a liberalizmus káros eredményei, elsősorban maga a háború és a nyomor s főleg a kommunista forradalom annyira szemmelláthatólag bemutatták ennek a módszernek tarthatatlanságát; ráeszméltünk, mennyire hamis utakon haladtunk, hirtelen beláttuk az eddig követett irányelvek elégtelen és helytelen voltát és felfedeztük, helyesebben: valami ösztönszerű érzéssel megsejtettük, hogy a gyógyulás érdekében legelső teendőnk a visszatérés a keresztény alaphoz. A politika keresztény jellegének programbavétele, keresztény jelszavak hangoztatása, az antiszemitizmus fellendülése s a «keresztény kurzus» ennek a megsejtésnek folyományai; sajnos, hogy csak megsejtésnek. Öntudatossá és teljessé ezt a megismerést csak úgy tehetjük, ha a liberalizmusnak eddig uralkodott elveit és eddig elért eredményeit vizsgálat tárgyává tesszük s vele a keresztény társadalmi rekonstrukció elveit és kilátásait szembehelyezzük.
Az egyén joga vagy a közjó kultusza?
A liberalizmusnak mindkét megjelenési formája: a filozófiai és gazdasági liberalizmus ellen mélyebb gondolkozók régóta felemelték óvó s intő szavukat. Rámutattak arra a végzetes tévedésre, amely a szabadságnak öncéllá emelésében rejlik s arra a szabadságtiprásra, mellyel az erősebbnek korlátlan szabadságjoga szükségkép együttjár. Szabadság kell; a szabadság hatalmas érték; csak hadd érvényesüljenek az erők és tehetségek, az egyéni leleményesség, kezdeményező kedv és vállalkozási készség. De a szabadsággal szemben érvényesülnie kell más, éppoly fontos szempontoknak is. A szabadságnak veszedelmei is vannak. Mennél több szabadságom van nekem veled szemben, annál kevesebb a te szabadságod velem szemben. Kötelesség nélkül nincs emberhez méltó élet, nincs kölcsönösség, nincs kölcsönös szabadságtisztelet; már pedig minden kötelesség szükségképpen megszorítása a szabadságnak. A szabadság jelszava éppen azért félrevezető jelszó, mert ugyanannyi rosszat is jelenthet, mint jót; ugyanúgy ráhúzható minden bűnre és aljasságra, mint jótettre. A tolvaj, a rabló, az uzsorás, a kéjenc, a gyilkos mind szabadságot akar: több szabadságot a saját céljai érdekében.
A szabadság korlát nélkül őrület és gonoszság. Tisztán látja ezt mindenki, de a liberalizmus frazeológiájának uralma akkora volt, hogy ilyesmit hangoztatni senki sem mert; ezekről a modern jelszavakról is állt az, amit a halottakról mondanak: «nihil nisi bene», ezeket csak magasztalni volt szabad.
A svéd Kjellen mondja találóan, hogy bár a szabadság fogalma a XVIII. században rég elvégezte dolgát az akkori világ gonosz hatalmasságai, főleg az abszolutizmus ellen, a legtöbben ma is úgy ragaszkodnak hozzá, mint valami fétishez. Ennek következménye, hogy ez a fogalom: szabadság, minden kötelék meglazítására vezetett. Az 1789-es eszmék hívei azt hitték, hogy a szabadság elve magában foglalja a szabadság szükséges fékeit is; de ez téves hitnek bizonyult. A fegyelmet sehol sem lehet szabadságból eredeztetni. A szabadság, mint az egyed önuralma hitben s cselekvésben, csakis bomlasztólag hathat. Csakugyan, a liberalizmusnak végül is áldozatává esik az állam, a társadalom, egyház, család, törvény, erkölcs, lelkiismeret, röviden: az egész kultúra. «A párisi és stockholmi apacsok megannyi tiszta fajgyümölcsök az 1789-iki szabadságdogma fáján»[1]
A szabadság elvnek csakugyan kevés. Rend is kell, nemcsak szabadság s rendet nem lehet teremteni másképp, mint a szabadság megszorítása, önfegyelmezés és korlát által. «Több szabadság után kiáltozni oly korban, amely a túlságos szabadságnak máris betege, semmivel sem jobb dolog erkölcsi és gyakorlati szempontból, mint ha az alkoholista még több szeszt kíván, hogy részegsége következményeiből kigyógyuljon».[2]
Nem nehéz belátni, hogy ha egy társadalmat egészséges alapon akarunk megépíteni, abban nem lehet a szeszélyek, szenvedélyek és korlátoltságok káoszában révedező egyén féktelen mozgásszabadsága a főszempont, hanem az össztársadalom java, hatalmas, igaz, biztos eszmék, ideálok és adottságok alapján. A liberalizmus, az egyén autonómiája mindig társadalombontó, kultúrsorvasztó elvnek bizonyult. Ha minden naplopó és eszelős vezér lehet, nem az fog győzni, ami igaz, szép és jó, hanem ami hangzatosabb, hízelgőbb, vakítóbb. Plátó mondja Protagoraszról s a szofistákról, az autonóm gondolat akkori hirdetőiről, hogy szép csendben egész Hellaszt megrontották. Szabadságot, individualizmust hangoztattak s ezzel elvakították és megmérgezték az ifjúságot. Vakok voltak, úgymond, az ifjak, kik ily tanítókra hallgattak; még vakabbak a szülők, kik őket ily tanítókra bízták; de legelvakultabb az állam, mely ily tanítóknak szabad teret engedett s őket el nem kergette.[3]
A szabadság nagy jó, elengedhetetlen feltétele a kulturális fejlődésnek, az emberi tehetségek s nemes aspirációk érvényesülésének. De a szabadság elve nem döntheti halomra a társadalmi rend, az erkölcs, a közjó, a kultúra, a vallás s a többi éppoly nagy és éppoly abszolút elvnek értékeit.
A tudomány szabadsága — így fejti ki Chamberlain — értékes kincs, de a bujaság, a csalás, az antikrisztianizmus szabadsága, a tisztességtudás ledöntésének szabadsága szóban, írásban, képben, könyvben, folyóiratban, napilapban, színházban s moziban, ez — úgymond — maró méreg, melytől a népeknek tönkre kell menniök; politikai újjászületésről addig szó sem lehet, amíg megtűrjük, hogy az aljasság is szabadon, szemtelenül és hivalkodva terpeszkedhessék a nyilvános életben.[4]
Főleg a gazdasági életben kell gyökeres revízió alá vennünk a liberalizmus uralmát. Ami baj és nyomorúság reánk szakadt, tömegelkeseredés és felforgatás, a középosztály tönkremente s a pauperizmus kiáltó nyomora, a világháború és a bolsevizmus, közvetve vagy közvetlenül mind az eddig uralkodott liberális gazdasági rend következménye. Nem a kapitalizmus, a magánvagyonnal való magángazdálkodás, hanem a kapitalizmusnak liberális elfejlődése teremtette meg azt az egészségtelen plutokrata-kapitalista gazdálkodást, mely a társadalom egyensúlyi helyzetét végleg megrontotta s minden középkori feudalizmusnál százszorta rosszabb és alacsonyabb fokra vetette vissza gazdasági s társadalmi életünket.
Kötetek kellenének ahhoz, hogy a liberalizmus hatásait az újabb és legújabb történelemben ismertessük s rámutassunk azokra a gyászos következményekre, melyek uralmának nyomában jártak. Jót is alkotott, amidőn az egyéniség jogait hangoztatta s utat teremtett a tehetségeknek; azáltal azonban, hogy az egyént felszabadító munkájában sem korlátot, sem magasabb erkölcsi célt el nem ismert, elsősorban mégsem az emberi haladásnak, hanem az önzésnek, nem a teljes értékű s erkölcsileg is magasan álló tehetségeknek, hanem üzérzseniknek és ügyes kalandoroknak nyitott pályát.
A liberalizmusnak köszönhetjük mindenekelőtt azt a káoszt, mely mai kultúréletünket jellemzi, a nagy egységek és összefoglaló szempontok teljes hiányát a vezető modern gondolatokban. A szabadság egyoldalú hangsúlyozása voltaképp ellensége a testvériségnek is, az egyenlőségnek is; mert hiszen a korlátlan szabadság annyi, mint szétszakadozás, atomizálás, mellyel a testvériség meg nem fér s az erősebb, merészebb és gazdagabb felülkerekedése, ami meg az egyenlőségnek halála. A liberalizmus lehetetlenné teszi a tömegek nagy erőegységesítését magas kultúrcélok érdekében; mert hiszen hogyan lehessen egyesülni s tömegerőt kifejteni ott, ahol mindenkinek a maga nézete és érdeke a fő, hol az egyik jónak tartja, amit a másik rossznak hisz, az egyik igaznak vallja, amit a másik hamisnak vél. A liberalizmus pulverizál; itt nincs többé közös talaj, amelyen megérthetnők egymást, csak egy marad: a vélemények szétágazása a szélrózsa minden irányában, az akaratok és érdekek ellentétessége, mely igen hamar kíméletlen harccá fajul el; megmarad a «bellum omnium contra omnes», a «mindenkinek harca mindenki ellen», a permanens világháború kicsinyben és nagyban.
A liberalizmusnak köszönhetjük azokat az óriási ellentéteket, amelyek ma az egyik társadalmi osztályt a másiktól elválasztják s amelyek sokkal mélyebb szakadékokat vágnak a mai gazdagok és szegények közé, mint aminőket a feudális korok úr és szolga közt valaha is ismertek. Egyik oldalon a mammutvagyonok, másik oldalon mérhetetlen nyomor; amott esztelen fényűzés és a nyomában járó erkölcsi tartalmatlanság, emitt az elkeseredés, a gazdasági pusztulással együtt az erkölcsi züllés, mindezeknek nyomában a minden erkölcstelenségre és őrületre kaphatóság s a demagógia uralma a tömegeken.
«A túlzott nagyüzemi munka nemcsak a testet sorvasztja el, hanem elernyeszti a lelket is — mondja Sombart. — Az élet minden szépsége s értéke a Molochnak esik áldozatul, a szellem és kedély minden megmozdulása felperzselődik az egyetlen érdek: az üzleti haszon oltárán. A mindenható üzletember körül kiszikkad minden; meghal az élet, elpusztul minden érték. A vállalkozónak a szülőföldje is idegenné válik. Természet, irodalom, művészet, állam, barátság, mindez belevész előtte a titokzatos semmiségbe, miután nem ér rá többé, hogy ilyesmikkel is törődjék. Még a családi életet is, az utolsó zöld szigetet a pusztában, felperzseli az üzleti vállalkozás emésztő tüze.» Csak minél több ipartelep és gyárváros legyen, minél nagyobb forgalom s kamatnyereség; hadd menjenek mellette tönkre milliók, hadd sorvadjanak el testileg-lelkileg az embertársak, pusztuljon erkölcs, kultúra, szellemi értékek, népjavak, — ez a liberalizmus a valóságban.
A liberalizmusnak köszönhetjük végül a tőke túltengő uralmát, melynek folytán egész közgazdasági életünk úgy van berendezve, hogy a pénz mindig több pénzt hódít meg s a pénztelen szegénység mindig nagyobb nyomorba süllyed, s amelynél fogva a tőke urai szinte abban az arányban válnak a közélet, a kulturális élet s a világfejlődés korlátlan uraivá, amily arányban nélkülözik a szociális szolidaritásérzetet s a liberalizmus által megvetett s maradinak gúnyolt keresztény erkölcsiséget. A tőke úr ma a sajtón, az irodalmon, a közgazdaságtanon, a parlamenteken és kormányokon; az vámolja meg az elsőrendű életszükségleti cikkeket éppúgy, mint a gondolatokat; mindenütt az történik, amit ő akar; akkor indít háborút, amikor akar s addig nyújtja el, ameddig neki tetszik és akkor buktat el egy-egy kisebb vagy nagyobb nemzetet, amikor az nemzetközi vállalkozásai szempontjából neki legelőnyösebb.
A liberalizmus a könyörtelen önzés rendszere. Azé az önzésé, amelynek szemében a köz nem számít többé; amelynek elve a minél nagyobb egyéni haszon, tekintet nélkül a tényleges szükségletekre, tekintet nélkül a kisebb eszközökkel fáradságosabban dolgozó kisexisztenciákra, tekintet nélkül a társadalom organikus jellegére s tekintet nélkül a kultúra magasabb javaira vagy az erkölcs és társadalmi szolidarizmus törvényeire. Minél több termelés, bármily úton s bármely eszközökkel, minél több forgalom, minél több nagyüzem, minél több osztalék: akár van szüksége a közönségnek a termelt javakra, akár nem; akár megél mellettük a kézműves, a kisbirtokos, a kisember, akár nem; akár van haszna belőle az államnak, a társadalomnak, a kultúrának, akár nem; akár tönkremegy belé ezrek és százezrek egész életöröme, egészsége, lelke, egész vidékek s országok népjóléte, természeti kincsei, szellemi kultúrája, erkölcsisége, akár nem; akár béke s boldogság fakad a működésünk nyomán, akár elkeseredés és gyűlölet, osztályharc és forradalom. A gép, a gyár nem felmentője lett az embernek, hanem új rabszolgaságba döntötte őket; milliók lettek a gép és a gyár rabszolgái. A füstös, poros, gőzös levegő, mely ezekben a gyárakban terjeng, millióknak lelkére is ráülepedett; száz- és százezer emberlélek sorvadt el a kattogó, forgó, sistergő kerekek között, mintha ő is csak kerék, csak apró kis szög, tű vagy kalapács volna a modern gyáripar óriási gépezeteiben. A lélek nem számít többé; az ember csak annyit ér, amennyi az izomereje és fürgesége; az árútonnák fontosabbak, mint a szellemi értékek, az üzlet nagyobb dolog, mint a nagy és örök népjavak, a kereskedelmi érdekek előbbrevalók, mint a kultúra és a népjólét. A gyárak és áruházak gyarapodásának kímélet nélkül áldozatul esnek az erkölcsi és kultúrjavak; halhatatlan emberi lelkek millióit könyörtelen hidegvérűséggel dobják oda Moloch izzó karjaiba. «A nagyvárosok és nagybankárok jelentősebb személyiségek lesznek a püspököknél és tudósoknál; «közhasznú tevékenységet» csak az folytat, aki termel és üzleteket köt.»[5]
Gazdasági élet és szabadrablás.
A liberalizmus rablógarázdálkodását élénk színekben mutatja be az utóbbi 50 év története. Kétségtelen, hogy sok volt benne a vállalkozó szellem s a pihenést nem ismerő munka; nagyszerű volt a folyton növekvő kereskedelem és közlekedés mindig új találmányok s felfedezések alapján; óriási vívmányokkal dicsekedhetett a technika és civilizáció. De ennek a fejlődésnek mélyén mégis ott volt a szomorú való: a féktelen kapzsiság, a mindenki harca mindenki ellen, a lelkiismeretlenség győzelme, széles tömegek elnyomatása s világuralomra vergődése a Gould, Field, Rockefeller, Rothschild-stilű legkétesebb értékű elemeknek.
«A nemzetgazdaság középponti részévé válik a termelés a termelés kedvéért; az erők és hitelek kizárólag a legnagyobb haszon irányelvei szerint dolgoznak, aminek folytán igen hasznos munkaterületek maradnak parlagon, mások túlontúl műveltetnek; a mezőgazdaság elnyomorodik, míg a legfölöslegesebb ágak túltengenék s túltápláltatnak. Az arc verejtékével s becsületes munkával szerzett jövedelem mellett mind nagyobb jelentőségre tesz szert az a jövedelem, amely tisztességtelen forrásokból, uzsorakamatból, ámító spekulációból, a puszta pénz gyümölcsöztetéséből ered, míg végül a puszta pénz gyümölcsöztetése válik a gazdasági élet voltaképpeni gerincévé. A pénz, amelynek eredeti rendeltetése az, hogy a nemzetgazdaságnak egyik segédeszköze legyen, hovahamar annak célpontjává s középpontjává lesz, amelynek főrendeltetése az, hogy minél több pénzt, azaz minél több kamatot szüljön. A kamatkilátásoknak alárendelik az egész termelést, míg végül minden munkának s fáradságnak már csak ez az egy célja: minél nagyobb kamatadók előteremtése. A haszon kedvéért emberen és természeten rablógazdaságot űznek, a haza fogalmát megvetik, a kultúra értékeit sárba tapossák. A bankok és börzék, a nagyiparosok és nagykereskedők körzetében óriási mammutvagyonok halmozódnak fel, míg a vidék néptömegei nyomorult bérért törik-nyúzzák magukat s az észnélküli iparfejlesztés által hirtelen nagyranőtt városok proletárseregei világosság, levegő, napfény után lihegve, bérkaszárnyák, padlásszobák és pinceoduk nyomorúságában, a napi kenyérért folytatott sorvasztó küzdelemben vesztik el a magasabb emberi élet értékeit. S ha háború jön, nos igen — akkor csak hadd vérezzenek ismét a falu és a város tömegei a hazáért és a kultúráért — a krözusok és kalmárok pedig soha nem látott nagyszerű konjunktúrát élnek meg s készek azonnal hátat is fordítani a hazának kincseikkel, rebachjaikkal egyetemben, mihelyt a hadiisten az ellenpárt felé mosolyog.»[6]
A liberalizmus közveszélyes elméleteivel s gyakorlati megnyilvánulásaival szemben már a XIX. század második felétől kezdve megindul a mélyebben gondolkozók erélyes tiltakozása. Legelsőrendű nemzetgazdászok: egy Rodbertus, Roscher, Schaffle, Schultze-Delitzsch, Schmoller, Wagner, Philippovich, Sombart, Ihering, Herkner emelték fel szavukat a liberalizmus ellen; valamennyi közt legelőkelőbb és leghatározottabb tiltakozással a nagy szociális pápa, XIII. Leó. Rodbertus azt mondja, a mai szabadgazdálkodás éppoly veszedelmes, mint a régi Rómában volt. Ott is fokozódó romlás követte nyomon a szabadkereskedelmet; a nemzeti vagyon eloszlása mind egyenlőtlenebbé vált s végül a szeszély és fényűzés ültek orgiát, amelyek kedvéért egész városokat elpusztítottak, hogy kéjpalotáknak és kolónuskunyhóknak csináljanak helyet. Schäffle szerint a liberális gazdasági rend messze elvetette az embereket a társadalmi kiegyenlítődések útjáról: «egyesek mások élete árán híznak meg; egyesek szórják a pénzt, míg mások tönkremennek.» Chatterton-Hill szerint a darvinisztikus kiválasztódás elve, ha valahol, az emberi társadalomban cáfolja meg önmagát, mert itt, mint az erősebb, mindig az marad fölül, aki legkevésbé lelkiismeretes és aki a legantiszociálisabb lelkületű. A Rockefeller, Vanderbildt, Gould, Field, Hill, Strausz, Hirsch, Cassel, Pereire, Rothschild, Gutmann, Reitzes és Königswarter-típusú parvenükben komoly nemzetgazdászok nem a kereskedelmi zsenialitást bámulják, hanem a lelkiismeretlen és aggálytalan morál mentességet ostorozzák. Schäffle kijelenti: «Milliók és milliókra rúgó régi és új vagyonuknak erőszak, hatalmi visszaélés és újabban főleg a nagystílű csalás a forrása. Elfogulatlan emberrel nem lehet elhitetni, hogy azok a milliók, amelyeket bizonyos cézárok és hatalmasok, miniszterek és tábornokok, bankárok és jobberek a börzén nyernek, csakugyan a becsületes munka hozadékai».
A liberalizmus teljesen félreismeri, helyesebben: fel nem ismeri az emberi társadalom és nemzet lényegét, a közösség és testvéri összetartozás fogalmát, az egymásrautalt és egymás támogatására hivatott emberi szolidaritás kötelességeit. Éppen ezért nem lehet helyt adni neki. Legkevésbé a háború véres áldozatai, idealizmusa, veszteségei után. Ha nem tartozunk egyik a másiknak többel, mint a fenevadak, ha nincsenek közös és még az egyéni életnél is értékesebb javaink, ha nem vagyunk testvérek és egy test tagjai, ha a haza és a társadalom nem egyebek, mint nyerészkedési terület a minél nagyobb nyereségre dolgozó, semmi mással nem törődő individuum számára: akkor gyalázatos gonoszság volt azt követelni millióktól, hogy ezer kín és nélkülözés között töltsenek éveket lövészárkokban és pergőtüzekben, hogy ezerszámra hagyják ott ifjú életüket, döntsenek gyászba s nyomorba családokat, csak azért, hogy az otthonmaradtak vagy hazakerültek tovább is gseftelhessenek, folytathassák az embertárs könyörtelen kizsákmányolását, mammutvagyonok gyűjtését, a kulturális és nemzeti népjavak lelketlen porba tiprását. A háború vértanúi, a nemzeti szolidaritás áldozatai nem azért küzdtek, éheztek és véreztek odakünn oly soká, hogy a háború után továbbra is csak a gazdaságilag erősebbé, versenytbíróbbá, tőkeszilárdabbá legyen az élet és a napsugár, hogy nemzetközi modern rablóvárak — bankok, börzék, gyárak, áruházak — szedjék le a gyapjút és a bőrt a dolgozó népmilliók kiaszott csontjairól. A kalmármorál és kalmárszellem, a manchesteri önzés és liberális szabadrablás egyeduralmának a háború után meg kell dőlnie; a jelszó az új világrend megépítésénél — bármily akadályokba ütközik is ez az építőmunka egyelőre — csak ez lehet: szolidaritás, az egyén alárendelése a társadalmi egyensúly és kultúra szempontjainak; őszinte testvériség, az összetartozás érzete, a tudat, hogy nemcsak szabadság kell, hanem kötelességek is vannak és nemcsak anyagi javak kellenek: termelés, forgalom, kamat és vagyon, hanem szellemi kincsek is: hit és bizalom, szeretet és testvériség, vallás és erkölcs, kultúra és ideálizmus és ezeket amazoknak egyszerűen alárendelni, áldozatul dobni ezentúl semmi esetre sem szabad!
[1] «Die Ideen von 1914» 1915. 30. s k.
[2] Kjellen, u. o. 32. s k.
[3] «Menon», I. Willmann, Gesch. Des Idealismus. III2 355.
[4] Politische Ideale. Eberle Z. 18. Az alábbiakban főleg az adatok terén sűrűn fogjuk használni dr. Eberle József két újabb, valóban korszakalkotó művét: «Zertrümmert die Götzen!» és «Die Überwindung der Plutokratie». (Tyrolia, Wien-Innsbruck 1918.) Előbbit röviden Z.-vel, utóbbit Ü.-vel jelezzük.
[5] Eberle Z. 62.
[6] Eberle, Z. 62, s k.
