ELŐSZÓ
Az ország elveszett s az ország újra — élni akar.
Rengeteg akadály és ellenség az egyik oldalon, rengeteg jószándék és elszántság a másikon. De ahol a jószándék és az elszántság van, ugyanott — ez az érzésem — rengeteg a tájékozatlanság is és roppantul ritka a leszállás a problémák mélyéig. A rettenetes katasztrófákból tanultunk, de, úgy látszik, csak felszínesen; szenvedéseinkből ki akarunk lábalni, de nem keressük a bajok igazibb forrásait s a gyógyulás teljes és mélyreható eszközeit. Így az a veszély fenyeget, hogy nemzeti és keresztény ébredésünk múló és eredménytelen vergődés lesz csupán s az úgynevezett keresztény kurzus csakugyan csak — „kurzus” marad.
Az alábbi fejtegetések egy hazája sorsán aggódó lélek elmélkedéseinek s tanulmányainak eredményei, aki részben már a szovjeturalom idején, részben azóta állandóan azon a kérdésen tűnődik, miként lehetne honfitársainak legalább értékesebb részét a teljes és nagyarányú országmentés módszereinek megnyerni s kiragadni abból az optimizmusból vagy felületességből, amely némi felbuzdulással, néhány hazafias vagy antiszemita szólammal, küszöbalatti sejtések és érzések e feltörő eredőivel véli megmenthetni a sír szélére roskadt hazát.
A szerző előre sejtette, hogy az országrombolás egészséges reakciójaként nemzeti és keresztény felbuzdulás fog jelentkezni, de előre látta azt is, hogy ez az ébredés, hacsak határozott célpontok és biztos, világos, keresztény meggyőződések nem alakulnak ki a nemzet lelkében, felszínes és meddő marad, esetleg új bajokba, visszaesésekbe és — szégyenbe juttat bennünket. Ennek a veszélynek némi megelőzése végett írta meg könyvét.
Ezt a könyvet elejétől végig erős meggyőződés és hit fűti át. Előre sejtem, hogy sokan a szerző egyéniségét fogják olyannak tekinteni, mint akit világnézetében s okoskodásaiban szükségképp előítéletek vezetnek. Ezt a felfogást leghatározottabban vissza kell utasítanom. Nem azért vallom a kereszténységet minden egészséges nemzetépítő munka egyedül biztos alapjául, mert pap vagyok s a Jézustársaság tagja, hanem inkább fordítva: azért vagyok szívvel-lélekkel az, aki és ami vagyok, mert a meggyőződéseim ide vezettek és ide vezetnek minden felkelő nappal újból és újból. Az elfogultság vádját azokra hárítom vissza, akik minden meggyőződést és nézetet szentnek és jogosultnak tartanak, csak azt nem, amely a divatos liberális doktrínákkal ellenkezni mer.
Célomat félig már azzal is elérem, ha sikerül honfitársaimat legalább gondolkozóba ejtenem. Nagyról: mindenről van szó s ha egészségesen tenni akarunk, mindenekelőtt nem szabad félnünk az elfogulatlan, komoly és őszinte gondolkozástól.
Budapest, 1920 tavaszán.
Bangha Béla S. J.
BEVEZETÉS
Magyarország katasztrófája
«S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül
S az ember millióinak
Szemében gyászkönny ül.»
Vörösmarty.
A nagypénteki lamentáció szavai, Jeremiás siralmai tolulnak ma ajkunkra, ha nemzetünk szörnyű katasztrófáiról emlékezünk. Mintha csak rólunk szólna a szomorkodás bús zsoltára szóról-szóra:
«Miképpen ül magában a város, mely néppel volt tele; özveggyé lett a népek asszonya; a tartományok fejedelme adófizetővé lett! Sírván sír éjjel és könnyei folynak orcáin; nincs, aki vigasztalja őt minden szerelmesei közül; minden barátai megvetik őt és ellenségeivé lettek… Sion útjai szomorkodnak, azért hogy nincsenek, kik az ünnepre jöjjenek; kapui mind lerontattak; papjai sírnak, szüzei epekednek s önmaga elnyomatott a keserűségtől. Ellenségei az ő fejévé lettek, gyűlölői meggazdagodtak, kisdedei fogságra vitettek a nyomorgató színe előtt. Oda van Sion leányának minden ékessége; fejedelmei olyanokká lettek, mint a legelőt nem találó kosok és erőtlenül mennek a kergető színe előtt… Minden népe fohászkodik és kenyeret keres; minden drágaságaikat odaadják eledelért, hogy megéledjenek… Ó, ti mindnyájan, kik átmentek az úton, figyelmezzetek és lássátok, ha vagyon-e fájdalom, mint az én fájdalmam! Elhomályosodnak a könnyhullatás miatt szemeim; felháborodnak belső részeim, májam a földre omlik az én népem leányának romlása miatt, midőn a kisded és csecsemő eleped a város utcáin… Feltátják terád szájukat minden ellenségeid; süvöltenek és csikorgatják fogaikat és mondják: Nyeljük el őt! Íme ez a nap, melyet vártunk! A csecsemő nyelve ínyéhez ragadott a szomjúságban; kenyeret kérnek a kisdedek és nincs, ki szegne nekik. Akik gyönyörűségben lakmároztak, elvesznek az utakon; akik bíborban neveltettek, a sarat ölelgetik… Örökségünk idegenekre szállott, házaink a külföldiekre. Árvák lettünk atya nélkül, anyáink mint az özvegyek. Vizünket pénzen isszuk, fánkat pénzen vesszük. Szolgák uralkodnak rajtunk és nincs, ki megszabadítson azok kezéből!»
Ez ma a mi helyzetünk. Álmunkból fel-felriadva kérdezzük: lehetséges-e? Csakugyan megtörtént-e mindez? Hogy a háborút elvesztettük, hogy forradalmak közé sodródtunk, hogy rémuralom volt nálunk, hogy felforgatták, felnégyelték az országot s a megmaradt részét is kifosztotta az idegen megszállás, hogy most éhínség s irtózatos gazdasági pangás, van s mindennek tetejébe a békeszerződés zsarnoki önkényeit nyögjük? Igaz az, hogy Szent István birodalma romokban hever? Hogy történeti tradícióinktól megfosztva, természetes földrajzi kereteinkből kiforgatva, gazdaságilag életképtelenül meredünk, mint a leégett ember, a romok közé? Hogy olyanok vagyunk, mint egy magányos őrtorony az összeomló vár közepén? Egy villámsújtotta tölgy, amelynek törzsét kicsiny részben meghagyta ugyan a tüzes égierő, de letépte lombját, lehántotta kérgét s elperzselte gyökerét? Sajnos, mindez igaz, s ha nem bíznánk egy felsőbb Irgalom csodáiban, abban, hogy a Szentírás szerint «Isten gyógyíthatókká teremtette a népeket», fel kellene kiáltanunk a lengyel szabadsághős szavát magunkra fordítva: Finis Hungariae, vége Magyarországnak!
S hogy oly hirtelenül jött a vég! Két évvel, öt évvel ezelőtt kinevettük volna, megbotoztuk volna, aki azt jósolja, hogy 1920-ban Magyarország 14—20 megyéből fog állni, hogy Kassa, Pozsony, Temesvár s Arad külföldön fognak feküdni s a Nagyalföldön vetőmag sem lesz elég! Ki hitte volna, hogy ily kevés kell ahhoz, hogy egy ezeréves ország romba dőljön, s amely évszázadokon át dacolt törökkel, tatárral, nyugattal, egyszerre ily közel sodródjék a nemzeti összeomlás szélére!
Pedig a katasztrófa közeledtét Kasszandrák hirdették előre, akiket kinevettek; próféták emelték fel intő, feddő, fenyegető szavukat; a szörnyű vég nem egy vészjósló tünetben vetette előre komor árnyékát; nem volt túl nehéz a destrukció lassú őrlőmunkájának messze előrehaladottságát észrevenni. De, sajnos, a nemzet nem ébredt rá a szörnyű veszedelem tudatára. Cinikus összeesküvők kedvükre áshatták alá az ezeréves falakat; a nemzet egy része gondtalanul éhezte a napsütés kellemességét, a másik rész vigadt és pénzt gyűjtött, a harmadiknak pártversengés kötötte le erejét és figyelmét, a negyedik rész — vérzett és tűrt s nem tekintett messzebb a holnapnál. S az ár nőttön-nőtt, feltartóztathatatlanul dagadt fel az ablakaink alatt s leperdült az idők óráján a végső homokszem, eltemetve magával a nemzeti talpraállás utolsó lehetőségeit… És jött a vég: háború — defetizmus — a háború elvesztése — a radikálisok és szocialisták forradalma — anarkia — rémuralom — idegen megszállás — Neuilly!
Nemzetünk üszkös romhalmazán ülve, mint valami népek Jóbja vagy Lázárja, nem érhetjük be a tehetetlen siránkozással, s nem temetkezhetünk bele a kétségbeesés rezignációiba, mert ez halálunk megpecsételése volna, hanem keresnünk kell az okokat, melyek ezt a rettenetes földindulást és végítéletet a fejünkre hozták s a módokat, ahogy ezeknek a kártevő okoknak továbbható pusztításait megakadályozhatjuk. Nem a felszínes oknyomozást értjük ezalatt, ahogy azt a kávéházi bölcselkedők és felületes újságírók divatossá tették, hanem azoknak a mélyebb s igazibb okoknak felderítését, amelyek lehetővé tették, hogy gazdasági és politikai ellentétekből ilyen gigantikus összecsapások s ilyen kíméletlen embermorzsolás származhatott s a huszadik század civilizált világa az elszabadult démonok megfékezésére sem erkölcsi, sem világnézeti, sem kulturális öntudatában nem talált elegendő ellensúlyozó erőt. A nagy kérdés nem az, hogy ennek vagy annak a politikusnak, kormánynak, államnak mekkora része és bűne volt a háború közvetlen felidézésében, hanem hogy miként jutott le a civilizált, a magát nagyrészben kereszténynek nevezett világ oly mélyre, hogy a gazdasági és politikai érdekellentéteket a XX. században is csak a világtörténelem legbarbárabb háborújával s még barbárabb kényszerbékéivel véli kiegyenlíthetni? Az a kérdés: miért s hogyan keveredett a modern emberiség, hogyan keveredtek az egyének, pártok, osztályok, nemzetek és nemzetcsoportok abba a túlfűtött, állandó háborús lázba, abba a „bellum omnium contra omnes”-be, a „mindenki háborújába mindenki ellen”, amelynek természetes és valószínűleg nem utolsó exploziója volt a háború is, a forradalom is, a bolsevizmus is? Kellett-e jönniök mindezeknek? Kellett-e és miért vagy kikért kellett ez az öt- vagy hatesztendős őrület, amelyben milliók véreztek és vesztek el? Amelyben százezrek gazdagodtak meg s tízmilliók jutottak koldusbotra? S ha meg kellett kezdenünk a háborút, el kellett-e és miért kellett elvesztenünk? S ha elvesztettük, kellett-e s miért kellett még azontúl a forradalom haláltáncába is belelovagolnunk s megengednünk a vérben vonagló nemzettesten a legőrültebb szadista viviszekciót? Ki volt itt a háttérben? Ki vagy mi csinálta mindezt? Kinek volt mindez érdeke? S miért nem tudott a nemzet és a nemzetek értékesebb része ellenállni a rettenetes öncsonkító, önmarcangoló őrületek egész sorozatának?
A feleletet ezekre a mindennél súlyosabb kérdésekre teljes egészében majd csak a történelem fogja megadhatni. Az fogja felderíteni, mekkora tudatos szerepe volt mindabban, ami történt, a nemzetközi szabadkőmívességnek[1], a szociáldemokráciának, a plutokrácia és a sajtó koronátlan nemzetközi királyainak és egyéb tényezőknek. De az általános irányelveket, melyek szerint korunk közélete berendezkedett, s amelyeknek érvényesüléséből fakadt végeredményben mindaz, ami megrázó és rettenetes, embertelen és főleg ránk magyarokra nézve szinte megsemmisítő dolog történt az utóbbi hat év folyamán, nem nehéz megállapítani már ma is s amit ezekből a megállapításokból tanulságként leszűrhetünk, magában véve is elegendő annak beláttatására, hogy nemzetünk épületét sürgősen le kell emelnünk ezeknek az irányelveknek talajáról s bátorságosabb, igazabb, béketeremtőbb elvek alapjára kell helyeznünk.
Katasztrófánk okai
Mint egy kétséget nem tűrő axióma áll előttünk a tétel, hogy Magyarország nem egy napon, nem is néhány hónap alatt tört össze, hanem évek sora óta került oly útra, melyen halálos válságok elé kellett jutnia.
Beteg volt az ország. Beteg volt mindenekelőtt a közélete. A 40-es évek, különösen a 48-iki s a kiegyezés utáni törvényhozás abba a végzetes hibába esett, hogy nem tartotta tiszteletben nemzeti alkotmányunk fejlődésének folytonosságát, s az akkor Európa szerte divatos forradalmi láztól érintetve, akkor is sietett nemzeti intézményeinket külföldi mintáknak és a pillanat divatos előítéleteinek áldozatul hozni, mikor arra semmi ok és szükség nem volt. Parlamentarizmusunk folytonos válságai, hosszú és lassú haldoklása, a magyar parlamentnek évtizedeken át bebizonyosodott meddősége és tehetetlensége csak egyik klasszikus példája ennek a végzetes külföld-majmolásnak, mert hiszen a parlamentarizmusnak azokról a feltételeiről, melyek ezt az intézményt Angolországban virágzóvá tették, nálunk a mai napig szó alig lehet. A magyar alkotmánytörténet tanúsága szerint alkotmányos életünk kezdet óta meglehetősen külön utakon járt, s hogy nemzetünk annyi vihar közt fennmaradt, hogy annyi benső ellenálló erőt, sőt, hogy úgy mondjam: elpusztíthatatlanságot tanúsított, annak egyik főtényezője az volt, hogy intézményeit, berendezéseit, törvényeit nem külföldi mintákról másolta, hanem a szükség és a helyi viszonyok szerint fokról-fokra, a múltnak állandó tiszteletbentartásával fejlesztette. Mint e téren, úgy általában is az eszmei áramlatok anarkiája és kritikátlan befogadása bizonyult a nemzet életére nézve, főleg az utóbbi évtizedekben, végzetesnek. Az alkotmányosságot merő jónak, a szabadság biztosítójának tekintettük s nem vettük észre, hogy az alkotmányosság csak keret, melyben minden jó, de minden rossz is elfér s a közszabadságokat egyre jobban kiterjesztő államnak vigyáznia kell, hogy a sok szabadság közt a maga létét is megtarthassa. A liberális jelszavak, a zsidók recepciója, a latin államok páholyainak irányában mozgó s nálunk azonnal elzsidósodott szabadkőművesség gyors elterjedése és a plutokrata-szabadkőműves-pánszemita uralom alá került sajtó Magyarország szellemi ábrázatát úgyszólva egy-két éven belül kicserélték, a nemzet gondolkodását és érzésvilágát a speciálisan szemita ízű logika és morál felé terelték. A nemzet védtelen lett belső árulóival, felforgatóival, a mérges miazmák terjesztőivel szemben. A liberális és plutokrata gazdasági éra fellendülése, mely értette a módját, hogy agrárállam létünkre a kormányzatot nagyipari és merkantil sínekre terelje, végzetes visszahatással volt az ipari proletariátus fejlődésére, melyet aztán ugyanazok szerveztek meg Marx és Lassalle elméletei alapján, akik a plutokrata indusztrializálás érdekében a proletariátust megteremtették. A szociáldemokrata mozgalom sokáig exotikus növény maradt hazánk földjén, minek élénk bizonyítéka, hogy még az utolsó háborúelőtti parlamenti választásokon se tudott egyetlen képviselőt sem behozni az országházba. Félelmetes nagyhatalommá nálunk a szociáldemokrácia szinte máról-hol napra erősödött és sokkal hamarabb nyílt alkalma azt a forradalmi átalakulást és proletárdiktatúrát megvalósítani, amit a szociáldemokrácia egész világirodalma 50 év óta a távol jövő boldog zenéje gyanánt tervezgetett, mint azokban a nyugati országokban, ahol ez a mozgalom évtizedek óta hihetetlen erőfeszítéssel és szívóssággal hódított el sok-sok talpalattnyi földet a polgári pártok elől.
A magyar közélet fel sem ismerte a bomlasztó kórságokat, amelyek a nemzet testén rágódtak. Belefúrta magát a liberális doktrínákba s vakon követte, amit ennek nevében tőle a meghamisított közvélemény követelt. 67 óta a magyar országgyűlés sokszor a legmeddőbb közjogi-, személyi- és pártviták, obstrukciók, taktikák és egyéb játékok mutatványos bódéjává süllyedt alá; nagystílű nemzetépítő és nemzetvédő munkára, komoly szociális problémák megoldására, a nemzet erőinek céltudatos növelésére, a legjobb fejek és szívek harmonikus összemunkálására, a szociális népjólét, kulturális fejlődés és nemzetiségi béke megszilárdítására sokakban hiányzott a kellő műveltség, másokban a komolyság és önzetlenség. Mint egy gúny, úgy hat ma a 10—20 év előtti parlamenti naplók olvasása: mennyi hűhó semmiért s mennyi hiánya a stílusnak, a nagyságnak, a céltudatosságnak! Mennyivel fontosabb örökké az egyének hatalmi harca s a pártszempont, mint a nemzet java! S mennyire diadalmaskodik ezek mögött és által a számító, a háttérben rejlő harmadik!
Kiss Sándor feltűnést keltő cikkeiben („A Cél”-ban) remekül s nagy igazsággal fejtette ki, hogy a magyar közéletnek ez a meddősége elsősorban a zsidó-szabadkőműves sajtó céltudatos félrevezető s uszító munkájának eredménye: ez a sajtó mindig gondoskodott új és új izgató és uszító eszmékről — majd egyházpolitika, majd magyar vezényszó, majd önálló vámterület, majd külön jegybank, majd általános választói jog, majd külön hadsereg, majd háború, majd pacifizmus — csakhogy a szenzációból soha ki ne fogyjunk, s hogy a keresztény népek és a törvényhozás figyelme az ország voltaképpeni elerőtlenedéséről, a plutokrácia gazdasági elhatalmasodásáról eltereltessék. Csakugyan, míg mi izgultunk és veszekedtünk azon, hogy Tiszáé legyen-e a vezetés vagy Wekerléé, hogy magyar legyen-e a vezényszó, vagy német, hogy megtűrjük-e az iskolákban a Mária-kongregációkat vagy sem, azalatt Magyarország a bankok és a tőzsde uralma alá került s a számító munkásvezérek államot szerveztek az államban.
Ez a céljatévesztett, meddőn közjogi politizálás felejttette el vezetőembereinkkel a szociális kérdés óriási horderejét és fenyegető sürgősségét. Azt hitték, csak Bécs vagy a politikai ellenpártok a veszedelmesek s nem vették észre, hogy legveszedelmesebbé az a harmadik vagy negyedik rend lett, amelynek a forradalomig a parlamentben egyetlenegy képviselője sem volt. Nem vették észre, hogy a kizsarolt, kiéheztetett tömegek, azok, akik közt két évtized óta a legcéltudatosabb marxista izgatás folyt, az alkotmányosság kereteit is szétbontó állammá az államban tömörülnek, még pedig olyanok diktátori vezetése mellett, akiknek egyénisége, elvei és eljárásmódja semminemű biztosítékot nem nyújtottak arra, hogy a kezükben összpontosult hatalmat a nemzet egyetemének javára fogják felhasználni. A szociáldemokrata népfélrevezetésnek és izgatásnak legteljesebb teret engedtek, ahelyett, hogy a mozgalom államellenes, romboló és erkölcstelen jellegét felismerték s vele eszerint elbántak volna. A munkásmozgalmakat a legmegbízhatatlanabb kalandorkezekre bízni, amellett szociális politikát nem folytatni, hanem közjogi és párturalmi kérdéseken vitázni évek-hosszat, oly kettős mulasztás volt, amelyből a romlás, a felelőtlen felforgatók felülkerekedése, az országvesztés és végül a proletárdiktatúrának nevezett kalandorfogás orosz lökés nélkül is előbb-utóbb bekövetkezett volna.
Hasonlókép beteg volt az ország gazdasági, társadalmi, erkölcsi és szellemi élete is. Gazdasági életünkön a kufárszellemű plutokrácia lett úrrá; idegeneké lett kereskedelmünk, nagyiparunk, pénzügyünk, jórészt földünk is; a tisztességtelen elemek vitték itt a nagy szót s a magyarság értékes elemei, főleg a középosztálybeliek, elszegényedtek. A háború elvesztésének, az itthoni front összeomlásának nem csekély részben az a hallatlanul sok bűn és igazságtalanság volt az oka, amelyet ettől az üzérvilágtól, a «magyar kereskedelem» tipikus képviselőitől kellett eltűrnünk — s ebben a korrupcióban nem csak zsidók szerepeltek. Hasonlókép beteg volt a kultúránk is, melyet a nyugati országok ideáltalan külső kultúrájának szolgai másolása jellemzett, de nagydarab balkáni műveletlenséggel megtoldva s jókora galíciai felületességgel és szemérmetlenséggel elegyesen. Irodalmunk és sajtónk dekadenciája hű tükre s egyben leglényegesebb előmozdítója volt a nemzet e kulturális lesüllyedésének. Más, nyugati országokban is vannak ideáltalan írók és vezető egyéniségek bőven, de ott legalább megtaláljuk mellettük a legmagasabb keresztény ideáloknak is elszánt, képzett s kiemelkedően kvalitásos képviselőit; nálunk, sajnos, talán épen az idegenfajú szelekció folyományaképpen, a nyugatnak úgyszólva csak a destruktív, hitellenes, eszmeileg felszínes irodalma és kultúrája talált bebocsáttatásra s utánzókra. Ami tehetség az országban mutatkozott, azt a liberális hatalmi szféra, az üzéri szellemtől irányított könyvpiac, színház és sajtó tudatosan és öntudatlanul mindig balfelé terelte, s csak ha balfelé tért, nyújtott neki ösztönzést, biztatást, dicséretet, érvényesülést s anyagi sikereket. Nagyjaink pedig nem látták a veszélyt, mely kulturális és társadalmi életünk e rendszeres megrontásából a nemzetre hárult; nem látták s nem tettek ellene jóformán semmit. Arisztokráciánk, vezetőink, politikusaink nagy része mintha vak és siket lett volna e veszedelmekkel szemben: örökké izgett-mozgott, száz egérszülő hegyet mozgatott, szakadatlanul szónokolt és szerepelt s a lényeges kérdést mindig, mintegy varázsálomban járva, mintegy megbűvölve egy átkos babonától, messze elkerülte. Ki törekedett kultúránknak szilárd alapot keresni, biztos célpontokat tűzni ki? Ki sürgette az írás-olvasáson, a magyar nyelv tanulásán s néhány népnevelési exotikumon kívül az igazán nagystílű s mélyreható népművelő munkát? Ki szabott hatalmas ösvényt a komoly tudományos életnek és kutatásnak? Ki alkotott Pázmány, Széchenyi és Fogarasi óta korszakos intézményeket a tudománynak, az erkölcsnek, a nemzeti irodalomnak? Ki teremtett nem a pártok és üzletek, nem a bankok és plutokraták, hanem a nemzetfenntartó erkölcsi értékek védelmére erős, versenyképes, modern és hatalmas sajtót? Az eszközeink mind megvoltak hozzá, évtizedek hosszú sora állt rendelkezésünkre, de nem tettünk semmit; nem használtuk fel erőinket s az egyetlen igazán nagyszabású s komoly kísérlet, hogy a nemzet kultúráját, gondolkozását, erkölcsi s társadalmi életét ismét kereszténnyé és magyarrá tegyük, a nagy keresztény sajtóakció az összeomlás megakasztása szempontjából szintén — későn érkezett.
Ilykép mind a két téren: politikailag és társadalmilag, közhatalmi pozícióinkban és eszmei téren teljesen fegyvertelenek s védtelenek voltunk az anarkia felszaporodó hatalmasságaival szemben. Catilinák sürögtek-forogtak köztünk; ott voltak mindenütt; beleszóltak mindenbe, irányítottak mindent, paralizáltak minden komoly, nemzetvédő törekvést; a gúny és gyűlöletszítás fegyvereivel tették előre lehetetlenné azokat, akikben tehetséget s akaratot láttak a nemzet felrázására, észretérítésére. A Catilinák e kémserege nem tudott volna teljes győzelmet aratni saját vezető embereink csodálatos rövidlátása és félénksége nélkül, akik részben maguk is a Catilinák által mesterségesen divatba hozott jelszavak hatása alatt állottak vagy meg voltak félemlítve s nem mertek szembefordulni az árral. Mint valami gúny hat utólag az a szinte gyermekies félelem és megjuhászodottság, mellyel számos vezető emberünk az utóbbi évek során pl. a demokráciáról, a szociáldemokráciáról, a zsidókérdésről stb. nyilatkozott: egyik sem meri nevén nevezni a gyermeket, egyik sem mond kemény őszinteségű véleményeket, mindegyik, hímez-hámoz, odaidomítja meggyőződését a napi divathoz, az újságok által kolportált s felkapott nézetekhez és jelszavakhoz; sehol egy bátor, energikus hang, sehol a teljes igazság leplezetlen s kíméletlen hangoztatása. Glaszékesztyűsen bántunk notórius betörőkkel, előzékenyen hajladoztunk ravasz népámítók és zsarnokok előtt. Vagy legalább megtettük nekik azt a nagy szívességet, hogy hallgattunk róluk s nem lepleztük le gonosz törekvéseiket. Egész sor magyar író, részben kimagasló államférfiak, nyilatkoztak, sőt könyveket írtak pl. a háború okairól; de a nemzetközi szabadkőművességről s a nagytőke szerepéről a háború felidézésében nem mondtak, nem írtak egyetlen sort. Miért? Mert féltek a zsurnaliszták kritikájától, a pánszemiták bosszújától. «Nem vagyok antiszemita» — ez volt a krédójuk, az egyetlen szilárd elv, amelyhez ragaszkodtak, s amelyben a miniszteri zsöllyeszék, a képviselőházi mandátum, a pénzbárók aranyat érő kegye, a közéleti szereplés s a szeplőtelen hírnév felé vezető út nyitját látták. Tudták hogy a zsidókérdés bátor megtárgyalása nélkül Magyarországon sem az események összefüggését megérteni, sem szociális politikát csinálni nem lehet; de azt is tudták, hogy aki a zsidókérdésről őszintén, tárgyilagosan nyilatkozni s aszerint cselekedni mer, az holnap összetört ember, kigúnyolt, lehetetlenné vált roncs lesz, s azért buzgón járták a tojástáncot, ahelyett, hogy oltani mentek volna az égő házat. Filozófiát, történelmet, szociológiát, statisztikát, publicisztikát mindenki űzhetett, az égről és a föld alól hozhatott gondolatokat, megállapításokat, konjekturákat, csak a dolog velejére nem volt szabad ráérinteni; s a mi nagyjaink, szinte egész közéleti társadalmunk vezető emberei hűségesen el is kerülték minden fontos kérdésben éppen a lényeget. És maguk is kerülték, mint a bélpoklost, azt a néhány elszánt, nekikeseredett magyart, aki nem engedett kendőt kötni a szemére, s aki ki merte mondani, ami a lelkén feküdt, még ha a bőrét vitte is vele vásárra.
Hány nemes alakja társadalmunknak tört le az utóbbi évek során — Barkóczyn kezdve — csak azért, mert saját pártfeleik cserbenhagyták, amikor ellenük a szervezett destrukció pergőtüzet indított!?
Társadalmunk jobbik felének ez a szellemi és erkölcsi megbénulása, ez a rendszeres elzárkózás a politikai és szociális tisztánlátás elől, ez a kritikátlan elfogadása azoknak a mesterségesen szőtt jelszó-hálóknak, melyeket a Catilinák egyre növekvő serege vont a magyarság szeme elé, s közéletünknek ez a meddő párt- és közjogi vitákba torlódása kitűnő alkalmat, s teljes szabadságot biztosított azoknak, akik régtől fogva tudták, hogy az ország sorsának, s jövőjének intézése ma már derékrészben egészen más tereken folyik, mint a parlamentben, s a miniszteri szobákban. A destrukció a gazdasági téren szervezkedett: kezébe kaparította az ország iparát, kereskedelmét, pénzét, részben már földjét is, kezébe vette a munkásság szervezeteinek irányítását s pozícióinak megvédésére és mozdulatainak fedezésére föltétlen uralma alá ragadta a milliók gondolkodásának vezetőjét: a sajtót. Maszknak ideig-óráig meghagyta a királyt, meghagyta a parlamentet, meghagyta a gyönyörű mondásokban parádézó politikusokat, tényleg pedig lassankint kezébe vette az ország irányítását ott, ahonnan minden impulzus, minden fék, minden tömegmozgalom igazi vezetékei összefutnak: kezébe vette a pénzt s a sajtót. Más szóval: mindent.
Világos, hogy ilykép az országnak el kellett vesznie. Legföljebb az lehetett kérdés: felülről vagy alulról buktatják-e meg a magyarságot. Felülről: a bankokrácia mindenhatóvá fejlődése útján, olyfélekép, ahogy ma Franciaországban s az Egyesült Államokban — a pszeudodemokrácia e két klasszikus hazájában — a plutokrácia az egyetlen valódi politikai s társadalmi hatalom, melynek a köztársaság az ő elnökével, parlamentjével s általános választói jogával csak statisztája és kifelé kiállított strohmannja; avagy alulról: a szocialista mozgalmak által, melyekben a proletárok ismét csak kulisszák és sakkfigurák, a szemita kalandoruralom a lényeg. Október 31-én mindkét irányból egyszerre indították meg a döntő támadást, a látszatra még mindig adva annyit, hogy egy a gyermekiességig naiv magyar csoportot is felhasználtak átmenetileg cégérül — éppen úgy, mint ahogy a zsidóbankok is mindig szerették igazgatósági tagul választott keresztény mágnások nevével festeni fehérre sok sáron keresztülrángatott cégtáblájukat. A plutokrata szabadkőművességet képviselő radikális párt s a szociáldemokraták versengéséből végre is az utóbbiak kerültek ki győztesül s ezek is vitték az országot oda, ahová jutott. Nem volt az események sorában semmi meglepő vagy csak olyan is, amit előre nem láttak, biztos előérzettel s leghatározottabb szavakban meg nem jövendöltek volna azok az egynéhányak, akikben volt éleslátás a helyzet valódi rugóinak megítélésére és volt bátorság az igazság kimondására, de akiket meg nem hallott, figyelembe nem vett senki, akiket a vezető politikusok maguk is hagytak kigúnyoltatni, félrelöketni, eszelősnek, izgatónak híreszteltetni, s akiknek mégis egyedül volt igazuk. S viszont éppen az, hogy akik évtizedek óta Magyarország sorsának irányítására voltak hivatva, ennyire meglepődtek az események hirtelen fordultán — pedig nem fordulat volt ez, hanem logikus kifejlődés — éppen ez az álmélkodó, ez a megrémültén kapkodó, hirtelen földrevágódó elképedés, ez a hatalmas «nem hittük volna» bizonyítja legmegrázóbban, hogy a magyar közélet évtizedeken át tévutakon bolygott.
Ebben a rettenetes helyzetben kerültünk bele a világháború forgatagába, a nemzetközi plutokrácia által rendezett emez óriási földrengetésbe. Sorsunk előre meg volt pecsételve: bennünket a nemzetközi szabadkőművesség és plutokrácia az enyészetnek — európai gyarmatnak — szánt és erre a célra eszközül — miként Oroszországban — a szociáldemokrata forradalmat szemelte ki. A négy és egynegyedéves példátlan vérontás után a liberalizmusnak mostoha gyermeke, a szociáldemokrácia csakugyan kicsavarta a nemzet kezéből a fegyvert, megakadályozta még abban is, hogy visszaözönlő hadával legalább a saját határait megvédje, szétzüllesztette a hadsereget, terrorizálta a jobbérzelmű, de passzív természetű polgárságot s a proletárforradalom vöröstengerébe fullasztotta az ország megmaradt kevés értékét. A forradalmak során az ellenség minden oldalról hatalmas darabokat kanyarított le az ország testéből: Szent István ezeréves birodalma darabokra szakadt. Végül pedig a proletáruralom végzetes baklövései maguk után vonták az oláh megszállást s a nemzet végleges kifosztását. A termelés e válságos időkben megakadt, a háború s még inkább a forradalmak őrült költekezései, a megszállás és kiraboltatás végleg megrontották pénzügyi helyzetünket: az egykor dús Kánaán ma éhínség és nyomor hazája.
A nemzet megmaradt fiai ma koldus-királyfiak gyanánt bujdosnak ősi örökük elhamvadt üszkein. Belátják, hogy maguk voltak a hibásak: miért engedték nemzetükön úrrá lenni a keresztényellenes és nemzetgyilkos idegen áramlatokat, miért nem állták útját a liberális és szocialista mételynek mindjárt kezdettől fogva! S föltették magukban, hogy minden erejük latbavetésével fel fogják támasztani a nemzetet végzetes aléltságából, s új életet lehelnek a halálra bágyadt csontokba. Tudják, érzik, hogy a nemzet nem roskadt volna így le, nem lett volna liberális szabadrablók és sajtóbérencek, szocialista agitátorok és országfosztók áldozatává, ha benső erőiben rég meg nem torpan, ha értelmileg és erkölcsileg meg nem gyöngül s el nem veszti belső ellenállóképességét. Éppen ezért a nemzet újjáépítése munkáját elsősorban benső megújhodással akarják kezdeni. Titáni feladat, melyben megrokkanni könnyű, amelyben kitartani halálos kötelesség!
Az újjáépítés
Magyarország értékes erői ma minden elmei és fizikai képességükkel azon fáradoznak, hogy a romok helyén új Magyarországot építsenek. Újjáépíteni egy elsodort nemzetet, életre kelteni egy halódó országot — óriási feladat. De lehet-e balfogás végzetesebb, mintha az újjáépítésnél nem sietünk elkerülni ugyanazokat a hibákat, amelyek miatt az első elsodortatás lehetségessé lett? Ezeket a hibákat mindenekelőtt tisztán kell meglátnunk, hogy a rekonstrukció munkájánál ne ismét homokra építsünk. Nem elég tisztogatnunk, nem elég száműznünk vagy törvény elé állítanunk az országpusztítás közvetlen tetteseit. Az új magyar Bakony megtisztogatása és a szegénylegények megbélyegzése és számonkérése csak igen csekély része lehet a rekonstrukció feltételeinek. A közvetlenül égető politikai vagy szociális feladatok: elsősorban a béke biztosítása, az éhínség megakadályozása, a termelés megindítása, a vörösláz okozta anarkisztikus jelenségek legyőzése, az ország gazdasági és pénzügyi csődjének elkerülése — mind csupa Szólont és Perikleszt igénylő feladatok — maguk még mindig nem elegendők ott, ahol magát a nemzettestet kell megszabadítanunk a fertőző kóranyagoktól, amelyek a jelenkor szomorú eseményeiben, mint egy kelevényben fakadtak fel, s amelyeknek folytonos erjedése, ha ma kinyomtuk és betapasztottuk is a sebet, állandóan a bomlás csiráit termelik a nemzet testében s előbb-utóbb ismét külső-belső válságokba s konvulziókba kergetik a sír széléről alig feltápászkodott országot.
A nagy, nemzetújjáépítő munkában nem bízhatjuk magunkat a vakszerencsére sem, s nem elégedhetünk meg félig átgondolt tervek, ötletek s öntudatlan érzések vagy ösztönök figyelembevételével. Itt elejétől végig jól kigondolt célkitűzésekkel s határozott, tiszta programmal kell dolgoznunk. Be kell látnunk, hogy a régi „renddel” a régi slendriánt egyszerűen visszaállítanunk nem szabad; hogy nem szabad közéletünket tovább is azzal az eszmei és elvi ürességgel, az alapkérdésekben is bizonytalanul tapogatódzó tájékozatlansággal, a végső célpontok amaz elmosottságával vezetnünk tovább, aminővel az utóbbi félévszázad folyamán nemzetünket az örvény szélére vittük. Be kell látnunk, hogy minden társadalom s minden nemzet életének legfőbb irányítói mindig nemcsak gazdasági és politikai érdekek, hanem legelsősorban eszmék, elvek és ideálok voltak; eszmék állnak minden világtörténeti alakulás, fejlődés és fordulat hátterében; eszmékre, helyes vagy helytelen gondolatirányokra vezethető vissza mindaz, ami a múltban s jelenben jó vagy rossz, áldásos vagy kárhozatos. Minden korra a vezető s uralkodó eszmék sütik rá bélyegüket s egy-egy nemzet naggyá nem lehet irányító eszméinek s ideáljainak nagysága és tisztasága nélkül. Azért legelső teendő a nemzet újjáépítésének munkájában, hogy mindenekelőtt azokat az eszméket tisztázzuk és vegyük megfigyelés alá, amelyek nemzetünk életét a közelmúltban kormányozták és bajba vitték, s keressük azokat a nemzeti ideálokat, amelyek jövőnk szerencsésebb fejlődése szempontjából biztosabb irányításul szolgálhatnak.
A kor vezető eszméinek vizsgálata azzal a célzattal, hogy ami nemzeti szempontból jó bennük, kiválasszuk, s ami rossz, megbélyegezzük s elvessük: ez a jelen fejtegetéseknek célja.
Alig szükséges külön hangsúlyoznunk, hogy ebben a vizsgálódó munkában semmitől sem kell jobban tartózkodnunk, mint az igazság elleplezésétől vagy csak félig leleplező, kendőző, simogató bemutatásából. Semmi sem ártott a múltban ügyünknek annyit, mint a féligazságokkal operálás, a kesztyűs kezű eltussolás, a bátortalan őszinteséghiány, a radikális igazmondástól, a következetesség és az egész rendszabályok kíméletlenségétől való félelem. A rekonstrukció munkája sokkal nagyobb és fontosabb, a cél: egy nép feltámasztása halottaiból, sokkal szentebb és kockázatot nem tűrőbb, hogysem féligazságokkal, félmunkával, félrendszabályokkal lenne szabad eredményét veszélyeztetnünk. Most nem finom bókok és tósztok mondásáról van szó, hanem a lét vagy nemlétről, a nemzeti katasztrófa borzalmas tanulságainak teljes levonásáról, új hon-alapításról, egy tatárjárás romjainak eltakarításáról s mi több: bizton várható újabb tatárjárások veszedelmének hosszú időkre való elhárításáról. Félre most minden aggodalmas kendőzéssel, minden féligazsággal s félelhallgatással, félre minden gyávasággal s következetlenséggel. Legyünk egyszer már jó irányban is radikálisak!
A kíméletlen őszinteség s a tudat, hogy szellemileg fertőzött légkörben élünk, melynek ellenségeink terjesztette miazmáit a jobbak is akaratlanul s állandóan magukba szívják, kétszeresen indokolttá teszi, hogy semmiben se helyezkedjünk vakon azokra az álláspontokra, amelyeket sokan maguktól értetődőknek s helyeseknek tartanak, holott valójában azokat csak a destrukció apostolai, elsősorban a felforgatást előkészítő álmagyar sajtó, tették divatosakká. Nem ismerhetünk el bálványokat. Nem hajthatunk térdet jelszavak s mesterségesen uralomra juttatott elvek fétisei előtt. Revízió alá kell fognunk nagyon sok oly eszmét és szólamot, amellyel az ellenséges agitáció és taktika félrevezetett, fanatizált, uszított s dróton ráncigált bennünket. Azért, mert valamit újnak, modernnek, vívmánynak kiáltottak ki bizonyos oldalakon, még nem szabad leborulnunk előtte és sem a réginek mint ilyennek, sem az újnak mint ilyennek, hanem egyedül az igaznak és jónak kell utat és érvényesülést nyitnunk.
Melyek azok az eszmék, melyeknek alapján a jövő társadalom életének és békéjének épületét felemelhetjük? Melyik az az irány, amelynek követése kivezethet egy nemzetet a belső meghasonlás, iránytalanság, ingadozás, társadalmi harc és erkölcsi erőtlenség káoszából?
Három vezető eszme kínálkozik ma irányítóul: a liberalizmus, a szocializmus és a kereszténység.
A liberalizmus nyomta rá az utóbbi száz esztendő társadalmi, politikai és kulturális életére az uralkodó bélyeget. Ma is szinte korlátlan úr még s uralmához görcsösen ragaszkodik.
Vele állig fegyverben áll szemközt a szocialista gondolat. A liberalizmust okolva minden bajért, az ellenkező végletekbe csap s azok uralomrajuttatásától várja a jövő társadalom boldogulását.
Harmadiknak a küzdőtéren a keresztény társadalmi gondolat jelentkezik. A két véglet túlzásait egyként elítéli s a társadalmi testvériség, szolidarizmus és egyensúly megteremtésében látja a jobb jövő biztosítékait.
Mind a három magáénak vallja a demokratikus, népuralmi gondolatot, csakhogy mind a három más fogalmazásban. S hasonlóképp mind a három más-más értékelésben részesíti a nemzeti gondolatot, korunknak ezt a néha eltemetettként kezelt, de valójában szintén kimagaslón jelentékeny mozgató erejét.
Mi e gondolatok értéke? Mi bennük a helyes és elfogadható s mi bennük a kivihetetlen, a helytelen, a kártokozó? S mi legyen az újjáépítő munka álláspontja velük szemben? — íme, erről van most már szó.
[1] Dr. Fr. X. Wichtl, Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik. (Lehmenn, München.)
