A francia Fonsegrive 1917-ben könyvet tett közzé e címmel: „De Taine à Péguy. L’évolution des idées dans la France contemporaine”, melynek bevezetésében ez a mondat áll: „A francia értelmiség, amely 30 évvel ezelőtt nagyjából túlhaladottnak tekintette a kereszténységet s névleg a katolicizmust s amolyan alacsonyabb értelmiségű embernek nézte a katolikus embert, ma elismeri a vallási probléma jelentőségét; elismeri, hogy a katolicizmus kérdésében revízióra van szükség s hogy a katolikusokat a hitük semmiképp sem helyezi másodsorba bármiféle embertársaik megett”.
Ezek a szavak érdekes megvilágítást kaptak abban a nagy port vert körkérdésben, amelyet Robert de Flers francia akadémikus és a Figaro akkori irodalmi rovatvezetője 1926-ban intézett a francia Académie des Sciences (Természettudományos Akadémia) tagjaihoz, csupa világhírű nagy francia tudóshoz és felfedezőhöz. A kérdés tárgya a következő volt: vajon mi a véleményük, ellenkezik-e a modern természettudomány a vallásos érzülettel?
A beérkezett 74 válasz rendkívül élesen cáfol rá arra a széles rétegekben ma is elterjedt, a szabadkőműves, szocialista és kommunista agitáció által dogmaként hangoztatott hiedelemre, mintha a természettudomány modern képviselői a vallást a mesék közé sorolnák, benne a tudományos kutatás és haladás kerékkötőjét látnák. Ez az eredmény annál meglepőbb, mert a megkérdezett tudósok közt vannak, akiket sehogy sem számíthatunk a hívő és gyakorló katolikusok közé. De még ezeknek válasza közt sincs egyetlenegy sem, amely Haeckel gyűlölködő antiklerikalizmusára, Anatole France fölényes vallásgúnyolására, a nemrég még divatos szabadgondolkodó és szabadkőműves frazeológiára emlékeztetne. A tudósok egy része bizonyos fokig tartózkodó választ adott, a többi valóságos hitvallást tett a vallásosság mellett, de egyetlenegy sem állította, hogy a természettudomány ellentétben állna a vallással mint ilyennel.[1]
Az egyik ingadozó válasz Jean Perrin-é, aki így ír: „Ha határozott dogmákról van szó, tagadhatatlannak tartom, hogy a létező vallások bármelyikében való hit nehezebben áll meg s még nehezebben ver gyökeret olyan emberben, aki a természettudományos okoskodás módszereihez van szokva, mint olyannál, aki a természettudomány területén kívül áll”. A másik ingadozó választ a matematikus Emilé Borel, balpárti képviselő, volt tengerészügyi miniszter adta. Elismeri, hogy elméletben „nincs lélektani összeférhetetlenség a vallásos érzület s a, hogy úgy mondjam, természettudományos érzület között, vagyis a tudomány szeretete között; ez a két érzület ugyanazon elmében együtt is jól megfér”. Mégis úgy hiszi, hogy „a vallásos érzületnek bizonyos szociális megnyilatkozásai gyakorlati ellentétben állanak a gondolkozás szabadságával s a tudomány nélkülözhetetlen megvitatásának elvével”. S Borel két példát idéz: Galileit az inkvizíció előtt s azt az újabb esetet, amikor az amerikai Daytonban egy tanárt megrendszabályoztak a darwinista elmélet tanítása miatt.
Voltak aztán a válaszadó tudósok között, akik kollektív válaszokat adtak. Egy ilyen közös választ 14 tudós írt alá, köztük Painlevé, akkori hadügyminiszter Ez a válasz a következő mondatból állt: „A természettudomány megtanít arra, hogy szerények legyünk és tartsuk tiszteletben a mások véleményeit”. Ez bizonyos fokig kitérés a nyílt válaszadás elől, de mégis inkább pozitív, mint negatív irányú. A másik közös választ 12-en írták alá s ez következőképp hangzott: „A tudomány a szónak szorosabb (a természettudományra korlátozott) értelmében a vallási eszmével sem ellentétben, sem összhangban nincs, mert a vallás és a természettudomány az emberi gondolatnak két különálló birodalma”. E válaszokon kívül azután az összes többi feleletek egyéniek és kivétel nélkül azt hangsúlyozzák, hogy a vallás és a természettudomány között ellentét nincs. Rendkívül érdekes és tanulságos a mód, ahogy a francia természettudósok ezt az álláspontjukat megokolják.
Számosan arra mutatnak rá, hogy akik a vallás és a tudomány között ellentétet hangoztatnak, ezt olyan indítóokokból teszik, melyeknek a tudományhoz semmi közük, pl. tájékozatlanságból, gőgből, vallásgyűlöletből, íme néhány példa a válaszok közül:
G. André, az Institut National Agronomique tanára ezt írja: „Azok, akik a vallás ellen beszélnek, ezt legtöbbnyire emberi elkapatottságból teszik”. Paul Sabatier, a toulouse-i egyetem tanára, hasonló határozottsággal beszél: „Semmi értelme, hogy a vallást és a tudományt egymással szembeállítsuk; erre rendesen éppen olyanok vállalkoznak, akik sem az egyik, sem a másik téren nem tájékozottak”. Sejourné, a franciaországi hidak és utak főfelügyelője így ír: „A konstruktív tudomány és vallás között semmiféle ellentét nincs s ilyen ellentétet csak az lát, aki látni akar: tudatlanságból, vallásgyűlöletből, a renegát rosszmájúságából, a kellemetlen fegyelmi következményektől való félelemből, vagy pedig politikai ellenfelek megtámadásának vágyából”. Le Chatelier ebben az ellentét-állításban „legfeljebb a féltudósok” művét látja, „legtöbb esetben pedig olyan írókét, akiknek semmi közük a tudományos ismeretekhez”. Lecomte, a Múzeum tanára szerint „a tudomány és vallás közt ellentétet csak azok látnak, akik ezt az ellentétet kívánják… Ilyen ellentétet csak az állít, aki mindkét területen járatlan”. Maurice d’Ocagne, az École Polytechnique tanára nem érti meg, „hogyan merészkedhetnek egyes féltudósok, akiket csekély tudományuk megrészegít, arra vállalkozni, hogy a tudomány nevében megdöntsék a vallásos lelkekben azokat a törekvéseket, amelyekből erkölcsi erejüket s minden reményüket merítik. Legtöbbször úgyis kézzelfogható, hogy a vallásos érzelem szenvedélyes ellenségeit rossz ösztöneik s alantas szenvedélyeik vezetik s ebben szövetségestársul szeretnék szegődtetni maguk mellé a tudományt, amelyhez kevés közük van. Az igazi tudósok nagy általánosságban a legnagyobb toleranciát gyakorolják vallási téren s tiszteletben tartják az őszintén vallásos meggyőződéseket, amelyeknek sokan közülük maguk is lelkes híveik”.
A megkérdezett tudósok közül sokan válaszuk megokolásában a történelemre hivatkoznak. Így Ch. Richet, orvosprofesszor hangsúlyozza: „Nagyon sok tudós példája áll előttünk, aki őszinte és lelkes hívő volt, ami több, mint pusztán vallásos érzület”. P. Vieille, a füstnélküli puskapor feltalálója figyelmeztet azokra a nagy tudósokra a különböző korszakokban, akiket élő hitük semmiképp sem akadályozott abban, hogy a kételkedőkkel együtt dolgozzanak a természet titkainak felkutatásában. Ezért „a voltaképpeni tudományos kutatásban vagy a megfigyelt tények következményeinek megfigyelésében semmi esetre sem rejtőzhetik a kétféle világnézet összeütközésének alapja; az illetők becsületessége és tudományos lelkiismeretessége kizárja ezt a feltevést”. H. Le Chatelier szerint a tudomány és a vallás között nincs semmiféle összeférhetetlenség, mint ezt éppen a tapasztalati tények igazolják: „Pascal, Ampere, Cauchy mélyen vallásos emberek s ugyanakkor nagy tudósok voltak”. D’Arsonvalnak, a Collége de France tanárának nyilatkozata ugyanezt erősíti: „Voltak-e s vannak-e nagyszámban vallásos lelkű nagy tudósaink? Igen, voltak. Ez a megállapítás ellentmondást nem tűrően igaz. Ebből azonban következik, hogy a kérdés nem kérdés többé”.
A megkérdezett tudósok közül többen saját személyes tapasztalataikra hivatkoznak e kérdésben. Közülük főleg háromnak nyilatkozata érdemel figyelmet. C. Matignon, a Collège de France tanára így ír: „Az én életpályám folyamán soha a legkisebb ellentétet sem éreztem a tudomány és saját vallásos érzületem között”. A botanikus Dangeard, a párisi Faculté de Sciences tanára így nyilatkozik: „A tudomány, amelynek életemet szenteltem, sohasem hazudtolta meg a spirituális irány eszméit, amelyekben nevelkedtem; ezek az eszmék és érzelmek sohasem akadályoztak azoknak a kérdéseknek szabad vizsgálatában, amelyek a fejlődéselméletben a meggyőződésesen hívő természettudós elé vetődnek”. Legtanulságosabb a kémikus Charles Moureu nyilatkozata, aki hosszasan fejti ki világnézetének kifejlődését s benne a vallás és a tudomány viszonyát. Fiatalkorában, úgymond, azt hitte, hogy „A természettudomány minden problémának megoldására alkalmas”. Akkor bizonyos fokig materialista volt s abban a hiedelemben élt, hogy Isten s a léleknek halhatatlansága csak együgyű emberek számára kigondolt fogalmak, amelyektől a szabad értelmiségű embernek fel kell szabadítania magát; ám később, úgymond, hosszú személyes kutatás után „észrevettem, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint ahogy én 25 éves korom naivitásában hittem”. Észre kellett vennie, hogy minél többet tanult, „annál szélesebben tárult ki előtte az ismeretlen dolgok birodalma s annál szűkebbnek bizonyult a tudomány pozitív hódításainak területe”. Azután kifejti, milyen nyugtalanítólag hatott rá a végtelen, amelybe tudományos kutatásai közt mindenütt beleütközött s hosszú nyilatkozatát így fejezi be: „Kezdetben a vallás és a tudomány úgy tűntek fel nekem, mint amelyek bizonyos fokig kizárják egymást. Utóbb ismereteim növekedésével mindinkább beláttam a tudomány elégtelenségét. Erre az említett ellentét érzése megszűnt bennem s már régóta csak mint emlékezés él a lelkemben”.
Míg az itt idézett tudósok inkább történelmi alapon s egyéni fejlődésükre hivatkozva szólnak a kérdéshez, a következők a probléma mélyére hatolnak. Megállapítják, hogy a tudomány és a vallásosság közt nemcsak nincs ellentét, de nem is lehet. Egy részük a két gondolatkörnek egymástól való függetlenségét hangoztatja, más részük — helyesebben — a két eszme belső kapcsolatait is kiemeli.
Az előbbiek közül Bourgeois tábornok, csillagász nem lát ellentétet a tudomány és a teremtés története közt, mert „Mózes I. könyve sohasem akart tudományos értekezés lenni az égi mechanikáról” és „minél előbbre halad a tudomány, annál jobban látjuk a lelki tényezők felsőbbségét a merőben anyagi tényezők felett… Nevezetesen a csillagászat terén, ahol tán legelőbb várhatnánk ellentmondást a két eszmeirány közt, az újabb felfedezések napról-napra világosabban bizonyítják, hogy az egész világegyetemben ugyanazok a mozgási törvények, ugyanazok a kémiai összetételek uralkodnak s mindennek közös az eredete. Ez pedig arra vall, hogy az anyag nem diktálhatta meg saját maga a törvényeket, amelyek hatásait igazgatják s a világok fejlődésére csakis egy teremtő és irányító gondolat hathatott”.
A csoda sem állhat ellentétben a természettudománnyal, hangoztatja de Launay, aki egyébként e kérdésnek külön könyvet szentelt Le Christianisme címmel. Szerinte a csodák ellenségei nem a tudósok, hanem az „irodalmárok” között keresendők. A csodát tagadni annyi, mint bizonyíték nélkül állítani, hogy minden eseménynek okvetlenül természetes okának kell lennie, azaz minden bizonyíték nélkül a tudomány determinista jellegét vallani. Aki ezen az alapon állítja, hogy a vallás ellentmond a tudománynak, circulus vitiosusba esik. „A determinista tétel, amely bizonyítás nélkül, bizonyos egyszerűsítési alapon, félretolt útjából minden metafizikát, valamikor a haladás lendítő kerekének látszott… Ez a determinizmus hasonlít az olyan törvénytárhoz, amelyet senkinek sincs joga kétségbevonni, ha azt akarja, hogy a társadalom békében éljen. Ez nem azt jelenti, hogy helyes és megfelel a tudományosság kívánalmainak; csak azt, hogy rendkívül kényelmes.”
Desgrez orvosprofesszor szerint vallás és tudomány közt „nincs is oly mély különbség, mint állították”. Titkok nemcsak a vallás területén vannak s hitre a tudományban is szükség van.
Richet professzor szerint „a kémikus nagyszerű felfedezéseket tehet a szilícium vegyületeiről anélkül, hogy azzal az áteredő bűn kérdését bármiképp érintené. Ez a két külön terület, amelyet szét is kell választani”. Lecornu, az École Polytechnique volt tanára szerint „ez a két terület annyira külön áll, hogy lehetetlenség ellentétet találni a természettudományos igazság és a vallási érzület között”. A tudományos módszerek „nem elegendők arra, hogy az emberi lélek minden szükségletét kielégítsék”. Appell, a párizsi egyetem tiszteletbeli rektora hasonlókép beszél: „A vallás és a tudomány két teljesen különböző lakosztályt foglalnak el az ember értelmében”. Azért semmiféle ellentét nem merülhet fel közöttük, amíg mindegyikük a maga területén marad. Goursat, a Sorbonne tanára azt mondja, hogy „ezek a nagy problémák: Isten léte s a lélek halhatatlansága” nem a matematikus kérdései; „a világ legnagyobb geometrája sem tud ezekben a dolgokban többet, mint az iskolai kisdiák”. „Mégis, úgymond, részemről úgy találom, hogy a hatalmas összhang látványa, amely a számok birodalmában uralkodik, szinte ráutal a lelki megoldásokra (solutions spiritualistes).”
Talán Termier mélyed el leginkább ennek a megoldásnak fejtegetésébe. Termier ma az egyik legnagyobb élő tekintély a geológia terén s meggyőződéses katolikus. Mindenekelőtt kifejti, hogy a „tudomány szelleme az igazság folytonos keresése, a mindig többet tudni kívánás, a megismerés állandó vágya, a több és jobb megismerés állandó szenvedélye”. Nem szabad megengednünk, hogy a természeti jelenségek vizsgálatának hatalmas eredményei, melyek annyira átalakították az élet anyagi feltételeit, mintegy hipnotizáljanak bennünket. Amennyiben ezek a felfedezések merőben anyagi jelenségek törvényszerűségeit állapítják meg, semmi közük a vallási kérdésekhez. Számos tudós nem is lépi túl a természeti tények és törvények kutatásának területét; ezért nem beszél Istenről. A puszta tények és törvények megállapításán túl azonban van bölcseleti gondolkodás is s ez a legmagasabb tudomány, amely, bárha az egyes tudományszakoktól különbözik is, tőlük tökéletesen el nem választható. „Az egyes tudományszakok csak lépcsőfokok az egésznek, az egyetemesnek megismerése felé.” A tudós, aki ezen a lépcsőn halad, gyermekesnek tartaná, hogy a vallásos érzület tényével ne lehessen tudományosan foglalkozni; épp azért „az ilyen tudós szemében vallás és tudomány közt nincs ellentét. Ellenkezőleg, a tudomány, amely szükségképp korlátozott, az ő meglátásában több titkot hoz felszínre, mint amennyit meg tud oldani s az embert arra ösztönzi, hogy túlhaladva rajta, metafizikával is foglalkozzék; felkészíti rá, hogy az Isten létének bizonyítékait befogadja”.
Sokan az igazi tudóst annyira jellemző szerénységgel hangsúlyozzák a tudomány határolt voltát. így Émile Pacard, az Académie des Sciences örökös főtitkára így ír: „Hagyjuk meg az ő dogmatizmusukban azokat, akik a természettudományból bálványt csinálnak. A tudomány, mint már Montaigne megmondta, kétségtelenül nagy dísz és kiváló szolgálatok eszköze, de el kell ismernünk, hogy határai vannak s nem szabad túlságosan sokat várni tőle… Bizony sok dolog van, amit nem lehet természettudományos ismerettel megoldani… A tudomány világa csak egyik része a nagy egésznek, amelyben más rendbeli értékek is vannak, amelyek az egész embert s az ő érzelmi és erkölcsi oldalát is illetik”.
Mindaz, ami a lelkiismeretet illeti, hangoztatja George Claude, kívül áll a természettudományon, amely „nem képes minden ismeretlent, minden szorongató titkot felderíteni. S mennyire tudja is ő ezt! A végtelennek megdöbbentő eszméje, az első okokig való eljutás lehetetlensége, a dolgok nagy összhangja, sőt a puszta léte, a gondolat s az élet titkai, minden csupa nagy titok: mennyi ok ez a tudomány szemében, hogy tudatlanságát fennen bevallja!… Mennyi ok mindez annak megvallására, hogy nincs jogunk sokat tagadni és állítani!”
Éppen ezért a tudomány mellett helye van a hit birodalmának is. De Launay szerint „a helyes és okos tudomány tisztelettel áll meg a hit birodalma előtt, amint a morál előtt is, aminek szintén a hitre kell támaszkodnia, ha erősebb alapot keres, mint a szokást vagy a hatalmat”.
Mások mélyebbre hatolnak s a tudomány és vallás területének kapcsolatait is határozottan észreveszik, így Fichot tengerészmérnök szerint „az ész és a hit két olyan terület, amely egymásba nyílik anélkül, hogy egybefolyna”. Bouviers, a Museum tanára hasonlókép beszél. Haton de la Goupillière, az Académie doyenja azt mondja, hogy „az emberi értelem e két világa között tökéletes megegyezés van”; a vallás „nemcsak a lelket nyugtatja meg, hanem világosságot gyújt benne a természettudományos vonatkozásokban is”. Főleg a geológus Barrois hangoztatja a tudománynak és a hitnek ezt a kölcsönhatását s azt mondja, hogy őt a geológia a Genezis szavának ismétlésére kényszeríti: „az Úr mindent mértékkel és súllyal alkotott” (Omnia in mensura et pondere fecit). A geológia „napjainkban is csak odáig jutott, hogy az Isten létének klasszikus érveit modernizálta”. Az azóta elhalt Foch tábornagy ugyanezt hangsúlyozza: „A vallástudomány mindinkább felöleli a természet ismereteit is; a természettudomány pedig semmit sem bizonyít, ami ellene mondana a vallási tanításnak. Két tevékenység ez, amely egymás mellett fejlődik, anélkül, hogy egymást gátolná. Az elfogulatlan elme közeledési pontokat talál a kettőnek őszinte kutatásai között”. Röviden, tömören így fejezi ki ugyanezt Guillet, az École Centrale igazgatója: „A tudomány természetszerűleg a valláshoz vezet”.
Fordítva azt is kiemelik, hogy a vallás a természettudomány fejlődésének egyik pozitív támasza. A csillagász Puyseux szerint: „A vallásos érzület kedvező alapot teremt a természettudományos kutatásra s mint nélkülözhetetlen segítő áll mellette”. Majd kifejti, hogy „a vallásellenes tanítások álláspontján az igazi tudós nem maradhat meg” s hozzáfűzi: „Mennyivel vonzóbb a tudósra nézve a kutatás, ha hisz egy szabad s végtelen értelmiségben, amely a világot fenntartja, s hiszi, hogy a ködfátyoltól az atomig minden elérhető tárgy az örök rendnek egy-egy vonását van hivatva felfedezni!” „Részemről — mondja a már fentebb idézett Bouvier — azt tartom, hogy a vallásos eszme a természettudományos haladást is előmozdítja, mert a dolgok forrása és eredete felé hajt, amely a tudománynak is végső célja. Henri Poincaré azt mondotta akadémiai összefoglalójában Pascallal: „aki Istent keresi, már meg is találta őt. Az igazságot keresni annyi, mint Istent, a legfőbb igazságot keresni”. Andoyer, a csillagászat tanára a Sorbonne-on, azért látja a tudomány szellemében a vallásos szellem támogatóját, mert „értelmünknek az a természete, hogy egyszerű és egyetemes törvényeket keres s a dolgok lényegét nem tudja megállapítani, szükségképp Istenhez, a nagy építészhez, mérnökhöz és mechanikushoz, vagyis egyszerűen: a Teremtőhöz vezet, akinek mi csak visszfénye vagyunk”. Külön figyelmet érdemel, hogy egyesek a megkérdezettek közül az erkölcs szükségén keresztül jutnak el a vallás szükségességének hangoztatására a tudomány mellett. Henri Poincaré szerint a tudomány „ismeri ugyan az állító módot, de nem ismeri a parancsoló módot”, megállapítja a tényeket, de nem támasztja alá a morált. „Az erkölcs helyreállítását a vallásos eszme segítsége nélkül nem remélhetjük”, mondja Quenu, egyetemi orvosprofesszor. Gyönyörűen fejti ki ezt az eszmemenetet a kémikus George Claude: „Hogyan állíthatja valaki, hogy a tudomány tiltja a hitet? Ha a vallás nem volna is hasznos az erkölcsre nézve, akkor is a tudományos alaposság nevében tiltakoznunk kellene ilyen állítások ellen. Amidőn azonban látjuk, hogy ezzel rengeteg szívet törünk össze s a kételkedéssel rengeteg reményt s vigaszt pusztítanak el a világban, amikor az erkölcsileg oly mélyre süllyedt, a családi élet már-már felbomlik, az egyke terjed, a kötelességérzés meginog, nem kell-e Jaurès-szel azt kérdeznünk: helyes volt-e szakítani a régi dallal, amely az emberi nyomorúságot megenyhítette?” De nemcsak ez a gyakorlati szempont vezeti G. Claude-ot, mint őmaga hangoztatja, hanem a tárgyi tény is: „De vajon a vallási eszme magában nem igaz-e, vajon csak az erkölcs megtámasztására való fikció-e?… Minden tudásunk mellett, úgymond, sokat nem tudunk s Pasteur szava szerint újra meg újra fel kell fedeznünk magunkban az érzelmi embert, az embert, aki siratja gyermekét s hiszi és reméli, ha nem tudja is bebizonyítani, hogy viszont fogja látni; aki nem akar a halálban úgy elpusztulni, mint egy baktérium”. Azért elveti magától „a dermesztő determinizmust, amely a világban csak hajlíthatatlan egyenleteket lát”; mert akkor „a jó annyit érne, mint a rossz, akár a vörös és a fekete szín a rulettasztalon; akkor a nemes lelkesedés, a jóság, könyörület, igazság, kötelességérzés, remény s mindaz, ami a kicsiny embert olyan naggyá teheti, semmit sem jelentene”.
Mindezekből a következményt Matignon így szövegezi meg: „A természettudomány, amely az anyag kutatására szorítkozik, nem teremthet erkölcstant, nem adhat az emberiségnek irányelveket; ezeknek alapjait tehát másutt kell keresni”. Vagy ahogy André Blondel, az École Nationale des Ponts et Chaussées tanára mondja: „A tudományos eszmék rávezetnek az érzületnek és a vallásos fegyelemnek fontosságára és szükségességére, mert csak így jutunk el az emberi lélek tökéletes kifejlesztésére, valamint az emberi társadalom megmentésére”.
*
A francia természettudósoknak ez a szinte egyöntetű tanúságtétele a vallás és a természettudomány összhangjára vonatkozólag távolról sem részesült abban a figyelemben, amelyet akár a felvetett kérdés fontosságánál, akár a nyilatkozattevők jelentőségénél fogva megérdemelt volna. Az európai sajtó alig vett róla tudomást; a liberális lapok azért nem, mert ez a hitvallás nagyon is elevenére tapintott az olcsó materializmusnak, amelyet eddig ezek a lapok a tudományosság nevében hirdettek; a katolikus sajtó valószínűleg azért nem foglalkozott vele bővebben, mert megszervezetlensége és lassúdadsága miatt talán tudomást sem szerzett róla. Pedig ez a körkérdés és eredménye megérdemelte volna, hogy elsőrendű szenzációként járja be a világ sajtóját és közvéleményét.
A vallás ellenségeinek eddig sem volt, ezentúl pedig még kevésbé lesz legcsekélyebb joguk sem ahhoz, hogy ateista portékájukat a természettudomány nevében lopják be a társadalom s főleg a csekélyebb műveltségű, félrevezetett munkástársadalom lelkébe. Hit és tudás mindig ikertestvérek voltak, ma is azok s mindig azok fognak maradni. A francia természettudósok csak újabb tanúi ennek a régi igazságnak.
[1] Documentation catholique, Paris, Maison de la Bonne Presse, 19 février 1927.
