A vallásszakadás egyik szomorú öröksége: a tagadás divatja. Először csak a pápaság tekintélyének s az Egyház tanítójogának tagadása szerepelt az új világnézet követelései közt, de hovahamar a tagadás jogát kiterjesztették a kereszténység egész területére, az evangéliumokra s Jézus istenségére is. A modern racionalista szentíráskritika ötven év óta alig tesz egyebet, mint új meg új címeken megtépdesi a kereszténység alapvető tanait. Ebbe a szomorú sorba áll bele egy ma nagyon felkapott német író is, Rudolf Thiel, akinek könyvét, mint hírlik, Németországban hatósági támogatás mellett terjesztik.[1]
Rudolf Thielről egyet meg kell engedni: jó csevegő. Fel tudja kelteni az érdeklődést. Mindjárt a munkája bevezetésében igazi német alapossággal önti az — ígéreteket. Hogy ami eddig volt, az mind semmi, most majd jön ő, Rudolf Thiel. Ami hallatlan erőfeszítéseket a teológiai tudomány eddig tett, hogy Jézus kilétét s a róla szóló történeti forrásokat tökéletesen tisztázza, az mind nagyon szép, de végeredményben merő szobatudomány; ellenben most jön ő, Rudolf Thiel s egészen új utakat jelöl meg a kérdés tisztázására. Ő új dolgokat talált, lélegzetelállítóan érdekes dolgokat: rábukkant, egészen váratlanul, meglepetésszerűleg Jézus Krisztus életének egyetlen biztos és történeti forrására. Jézus életét „egy szemtanú” előadása alapján rekonstruálja. Most ezentúl legalább tudjuk, mit lehet Jézus életéből igaznak tartani s mit kell a legenda és a „hit” számlájára írni.
Ennyi ígéret után bizonyos szorongással láttunk neki a könyv olvasásának. Nagyon jól ismerjük a német modernista és racionalista Jézus-irodalmat, azt a teológiát, amely az evangélium egy-egy szava vagy fordulata körül aprólékos kutatásokat végez, de a lényegben mindig negatív eredményre jut és csalhatatlan bizonyossággal mindig azzal végzi, hogy Jézusról semmi bizonyosat nem lehet tudni, a Jézus-talányt másképp, mint racionalista-materialista alapon megoldani nem lehet. A negatív szentírási kritika annyi vállalkozása után vajon mi újat, jobbat, perdöntőbbet hoz Rudolf Thiel? Valamit, aminek kivizsgálására s megcáfolására a pozitív és hívő teológia még talán fel sem készült? Az „új”, amit ígér, nem jelent-e majd komoly nehézséget a hit tételei ellen?
Hát ezek az aggodalmak tökéletesen alaptalanoknak bizonyulnak. Thiel könyve az ég alatt semmit sem hoz, ami valóban új és meglepő volna, vagy ami a tudományos Jézus-kutatást csak egy hajszállal is előbbre vinné. Bár nagyon hangoztatja, hogy neki nem célja 3000 teológiai értekezés után egyszerűen még egy 3001-iket írni, mégis pontosan ezt teszi. Azzal a különbséggel, hogy az ő műve még a racionalista teológiai értekezések nagyon lejárt műfajába is csak nagy jóakarattal sorozható be. Amit a Jülicherek, Bousset-ek, Wredék, Pfleidererek már régen elvégeztek; hogy az evangéliumot jóformán minden betűjéből kiforgatták, abból minden csodás és természetfölötti vonást kilúgoztak, kidisztingváltak és kiszűrtek, azt most a laikus regényíró hangján, könnyed és fontoskodó stílusban, brutális önkényességgel és nevettető magabízással megismétli s felmelegíti egy nemzeti szocialista öntudós, vagy ami ettől nem esik messze: egy tudományos tárcaíró.
Mert tárcaírónak aztán Rudolf Thiel jó. Le tud kötni s a hozzá nem értő előtt úgy tudja kelletni a portékáját, hogy a nemszakember feltétlenül beleesik a csapdába. Nem vagdalkozik maga körül, mint egy fanatikus, nem tagad mindent, ami hit és komoly teológiai bizonyosság, nem. Ehhez túlságosan óvatos és számító. Tudja, hogy így sokak előtt eleve elvesztené a hitelét. Sokat megenged, néha meg is dicséri az ősegyházat, hogy milyen okosan cselekedett, amikor pl. az apokrif, hamis szentiratokat kivetette az igazi szentirati könyvek közül. Érvelése sokszor megejtően logikus is — öt-hat érven keresztül, de aztán a hetedikben és nyolcadikban annál észrevétlenebben csempészi be a gyanútlan olvasó lelkébe a tiszta és merő szofizmát, a kizárólag egyéni ötletre és önkényre támaszkodó fantáziaköltést.
Csak néhány példát! Honnan vette Jézus a tudományát? — kérdezi szerzőnk. A zsidóktól? Vagy a görögöktől? (Hogy egy harmadik helyről is vehette: felülről — ezt a lehetőséget természetesen fel sem említi, fel sem tételezi; neki minden bizonyíték és érv nélkül világos, hogy Jézus nem lehetett Isten Fia.) Ha a zsidóktól vette a tudományát, mint ezt a Biblia, az evangéliumok alapján bizonyos fokig hinni lehetne, akkor a régi hitnek volna igaza s ez nem igen illenék bele a hivatalos antiszemita világnézetbe. Tehát nem vehette máshonnan, mint a görögöktől!
Van-e erre bizonyíték? Nincs! De Thiel közöl egy hosszú Seneca-idézetet, erkölcsi tanácsokat, amelyek bizonyos fokig — de csak nagyon „bizonyos fokig” — Jézus erkölcsi tanácsaihoz hasonlítanak, hozzátéve nagyobb őszinteség okáért, hogy ezek a senecai mondatok „sind nur beim Übersetzen leicht lutherisch gefärbt worden”. Azután hosszasan és nem erudíció nélkül magyarázza, hogy a görög filozófia Jézus idejében már erősen befolyásolta a zsidó kultúrát (ezt minden kezdő teológus tudja), hogy görög kereskedelmi utak haladtak át Palesztinán s görög városok is épültek benne, sőt „valószínű”, hogy Jézus görögül is tudott, mint korában népének minden művelt embere… tehát kétségtelen, hogy Jézus a görög filozófusoktól merítette eszméit.
Igaz, a Biblia Jézust zsidó származásúnak mondja, Dávid fiának. Azonban nem hiába régi és jellegzetes vonása a racionalista bibliakritikának, hogy minden útjában álló bizonyítékot egyszerűen hazugságnak s füllentésnek tesz meg. Thiel szerint is azok a nemzetségfák, amelyek Jézust Dávid fiának tüntetik fel, nyilvánvalóan későbbi, irányzatos őskeresztény betoldások, amelyek Jézust mindenáron egy zsidó királlyal akarják vérségi kapcsolatba hozni, mégpedig azzal, akinek utódjaként a próféták szerint a Messiásnak születnie kellett. (25, 69.)
„Das Ergebnis aller Diskussionen lautet also”, — folytatja Thiel a racionalistáknál szokásos önkénnyel: „Jézus tanítása, ha egyáltalán külső forrásokból eredeztethető, inkább a késői görög kultúra talaján, mint a zsidó szellemiségből eredt”. „Das Ergebnis aller Diskussionen?” „Minden vitatkozás eredménye?” Szó sincs róla! Semmiféle eredmény! Közönséges önkény és fantázia, hiszen a tételt még semmivel sem bizonyította be, csak igazi modern szellemeskedéssel elsiklott felette. Mert abból, hogy görög kereskedelmi utak vezettek át Galileán, talán mégsem következik még, hogy Jézus a görög filozófusoktól vette át tanításainak elemeit s még kevésbé következik abból, hogy Senecánál, „Jézus kortársánál” bizonyos némileg hasonló morális elvek találhatók, mint a Hegyi beszédben. Mert nem szólva arról, hogy Seneca nem görög volt, hanem római s hogy a „leicht lutherisch gefärbt” fordítás ellenére erkölcsi maximái szépek ugyan, de az evangélium erkölcsi tanításaival csak nagyon messziről hasonlíthatók össze: a hasonlóság fordítva éppúgy eredhetett onnan is, hogy Jézus tanításai valami formában Senecáig eljutottak (ezt a feltevést már a keresztény őskor ismerte) s bizonyos hasonlóság a természeti erkölcstörvény magyarázgatásában minden nyelvben, minden irodalomban, a hinduizmusban is, Konfuciusnál is, Zarathustránál is természetszerűleg mutatkozik.
Ilyen hallatlanul gyenge alapokra állítani fel azt a tételt, hogy Jézus a görög filozófia termékein nevelkedett, még egy Wells-regényben is csak a fantázia vad szárnyalásának volna tulajdonítható, hát még „tudományos” műben!
Az is önkényesség, ahogyan Thiel Jézus nemzetségtábláját egyszerűen hamisnak jelenti ki, többi közt azzal az érveléssel, hogy hiszen ezek a nemzetségtáblák különbözők: az egyiknél Jézusnak már a nagyapja más, mint a másiknál. Nagyszerű felfedezés! Azt hiszi Thiel, hogy ezt a szembeszökő különbözőséget ő fedezte fel? Nem ismerte azt az egész 1900 éves teológia s maga a keresztény őskor? Dehogy nem ismerte s meg is találta természetes, kézenfekvő magyarázatát: az egyik nemzetségfa a valóságos apaság, a másik a jogi (levirátusi vagy adoptív) apaság szerint igazodik. Ez a két nemzetségtábla tehát kiegészíti, nem pedig lerontja egymást s nagy naivság lett volna az ősegyház részéről a két különböző nemzetségtáblát nyugodtan a helyén hagyni, mindkettőt igaznak s jogosultnak elismerni, ha nyilvánvaló ellentmondást tartalmazott volna.
Thiel is megemlíti, hogy „némely teológusok” szerint ugyan a nemzetségtáblák egyike Jézus jogi hovatartozását volt hivatva igazolni, mert a zsidó jog szerint a fogadott fiú is belépett a fogadóapa nemzetség-sorába. Erre a „kibúvóra” azonban diadalmasan rá is cáfol: „Aber das stimmt nicht mehr — mondja —, wenn wir die alte Lesart im Matthäus-evangelium anerkennen: „Joseph zeugte Jesus”. Vagyis: ha elfogadjuk, hogy a sokszáz ősi kézirat közül éppen csak az az egy vagy kettő igaz és eredeti, amely a kérdéses helyen Józsefet Jézus testi atyjának teszi meg, akkor csakugyan nincs értelme, hogy Józsefet Jézusnak pusztán nevelőatyjául tekintsük. Ez igaz, de éppen azért bizonyítani kellene az altételt: márpedig az a szír kódex, amely ezt az olvasási módot tartalmazza, valóban hitelt érdemlő, mégpedig egyedül hitelt érdemlő minden egyéb ősi kézirattal szemben. Ezt azonban Thiel úr egyetlen szóval sem bizonyítja, meg sem kísérli, hanem helyette teljes határozottsággal így szaval; „Die Wissenschaft kommt also zum Schluss”: „a tudomány ahhoz a következtetéshez jut, hogy Jézust a legrégibb időkben József testi fiának tartották”. Megáll az ember esze, hogy a XX. században egy magát komoly írónak s gondolkodónak tekintő német tudós ennyire megfeledhezhetik a logika legelemibb szabályairól! Ha elfogadjuk, akkor ez és ez következik. Ám ha nem fogadjuk és nem fogadhatjuk el? Hogyan lehet egy feltételes főtételből kategorikus következtetést levonni?
Igaz, arra is utal Thiel, hogy Szent Pál szerint Jézus „test szerint” Dávid törzséből való volt. Íme, kiált fel diadallal, ez csak József apasága alapján lehetséges. Szó sincs róla! Tessék bizonyítani! A „test szerint” itt a „lélek szerint” ellentéte csupán, de nem jelent biológiai apaságot!
Megemlíti azt is, hogy Lukács szerint (3, 23.) Jézust sokan József fiának „vélték” s megint itt a diadalmas következtetés: „Ezzel be van bizonyítva, hogy (Jézusnak Józseftől való származása) nem csupán jogi alapon értendő”. Be van bizonyítva? Abból, mert egyesek vagy akár sokan Jézust József testi fiának vélték? Persze, hogy annak vélték, hiszen nem volt az utcán kiplakátozva Jézus szűzi születése s csak természetes, hogy akik a szentcsalád titkaiba közelebbről beavatva nem voltak, azok Jézust egyszerűen „József fiának” tartották. De ebből a vélekedésből arra következtetni, hogy tehát a „legrégibb korban”, a keresztény őskorban Jézus szűzi születéséről még senki sem tudott: logikai halálugrás, szemfényvesztés és a legrosszabb fajta bűvészkedés. Ha csak ilyen érvekkel tudják ellenfeleink Jézus istenségét vagy szűzi származását megcáfolni, akkor a racionalizmusnak ugyancsak rosszul áll a szénája!
A fenti hajmeresztő logikai bakugrás azonban egészen jellegzetes a mi derék újpogányainknál.
A modern evangélium-félremagyarázók önkényességének s logikátlanságának egyik tipikus sajátsága, hogy a bizonyítás főtételét feltételesen fogalmazzák meg s bizonyítatlanul hagyják (többre nem mernek vállalkozni), a következtetésben pedig már úgy beszélnek, mintha a főtétel nem is feltételes, hanem abszolút és kategorikus tartalmú, bizonyítottan vagy magától értetődően igaz tétel lenne. Logikailag éppoly törvénytelen okoskodás ez, mintha azt mondanám: „Ha Napoleon nem létezett, akkor a Code Napoleon is hamisítvány, tehát a Code Napoleon bebizonyítottan hamisítvány”. Vagy ha így beszélnék: „Ha te nekem 1000 pengővel tartozol, akkor meg kell azt adnod, tehát biztos, hogy meg kell adnod”. Tökéletesen ilyen Thiel érvelése is, amelyet ugyancsak az ismert Jülicher-féle bibliakutató társaságtól tanult el: „Ha az az egyetlen kézirat az irányadó, amely ezer más kézirattal szemben József által nemezteti Jézust, akkor Jézus Józsefnek fia volt; tehát bebizonyítottuk, hogy Jézus Józsefnek testileg is fia volt”! Die Wissenschaft kommt zum Schluss! Ez a következtetési mód már a természetes emberi gondolkozásnak a fejtetőre állítása. Olyan elemi logikai baklövés, amelyért a skolasztikus teológia iskoláiban az első félévben elbuktatnák a hallgatót.
Mi ez mind? A legközönségesebb vásári mutatvány, trükk, tudományos szélhámoskodás. Szomorú tudományosság, amely az ilyesmit észre sem veszi az ilyen fércmunkát hatóságilag támogatja!
Ami pedig azt a rég ismert szír kéziratot illeti: érdekes, hogy egy lappal élőbb szerzőnk maga is megemlíti az ebionitákat, mint akik Jézusnak szűzi születését tagadták. Azt is ismételten emlegeti, hogy a Szentírás másolói szerették a maguk felfogásait belecsempészni a leírt szent szövegbe (ezzel aztán furcsa ellentétben áll az az eldugott helyen ugyan, de Thiel által is elismert, mert tudományos körökben közkeletű megjegyzés, hogy a szentírási kéziratok közt a másolási eltérések alig egy-két helyen mutatnak némi értelembevágó különbözőséget!). Hogyan van azonban akkor, hogy nem jut eszébe azt a bizonyos szír kéziratot, amely Józsefet teszi meg Jézus apjává, valamelyik ebionita másoló becsempészésének, tudatos torzításának tekinteni? Ezek a derék német Szentírás-rontók egyszerű recept szerint dolgoznak: szerintük a komoly, hagyományos, keresztény szerzők vagy másolók mind csalók, hamisítók, akiknek egyetlen szavát sem kell komolyan venni, ellenben minden eretnek, különc és hamisító egyszerre „eredeti”, „régi”, „megbízható”, sőt megfellebbezhetetlen tekintély a szemükben! Ezt nevezik ma egyesek elfogulatlan tudományosságnak!
Thiel könyve véges-végig tele van ennek az abszolút önkénynek s tudatlanságnak szellemével. Diadalmasan megjegyzi egy helyen, hogy az egyetlen hely, amely a Szentírásban a Szentháromságról szól, az ismert János-levélbeli toldás, az ú. n. Comma Johannaeum, hamisítvány. Ezzel persze újat nem mond, ellenben hamisat igen. Mert azt mindenki régen tudja, hogy a János-levélben foglalt toldás: toldás, az Egyház sem tekinti másnak; ellenben hamis, hogy csak ez volna az egyetlen helye a Szentírásnak, amely a Szentháromságról beszél; mert ott van pl. a Jézustól elrendelt keresztelési formula is (Máté 28, 19.) s ott van az Atya, Fiú és Szentlélekről szóló jézusi tanok egész sorozata, amelyekből a Szentháromság tana a János-féle toldás nélkül is tökéletesen igazolható. De hát azok az átlagolvasók, akiknek ez a könyv szánva van, az ilyen kis hamisításokat nem veszik észre. Csak ez az egy marad az eszükben: hogy a Szentháromság tana nincs benne a Bibliában! Közönséges hazugság!
A szerző önkénye és elfogultsága szembeszökően kiviláglik többi közt az evangéliumok eredetéről szóló részben is. A neki nem tetsző őskeresztény irodalmi bizonyítékokat egyszerűen letagadja és természetesen letagadja, minden bizonyíték ellenére, a Szent János evangéliumának János apostoltól való eredetét. Bebizonyítottnak veszi egyfelől, hogy ezt az evangéliumot „János a presbyter” írta s másfelől, hogy ez a János presbyter nem lehetett azonos János apostollal. A cél természetesen csak az, hogy így a János-evangéliumot késői hamisítványként tüntethesse fel. Ennélfogva aztán mindaz, amit a János-evangélium tartalmaz, értéktelen legenda.
Megint a régi recept: ami pozitívum, azt kereken s komoly bizonyíték nélkül tagadni; ami negatív irányban felhasználható, azt minden további nélkül bebizonyított igazságként elfogadni. Az evangéliumokban is minden, ami csoda, ami természetfölöttiség, ami jövendölés, ami isteni vonás: hamisítvány, amely minden további szó és magyarázat nélkül mellőzendő; ami megmarad, az az igazi, az ősi, az eredeti, az történetileg és tudományosan elfogadható. Csakhogy ez a racionalista bűvészmutatvány minden inkább, mint tudományos.
Thiel aztán ezen az alapon végül összeállítja a maga evangéliumát, a „szemtanú” Jézus-elbeszélését. Mert a „szemtanú”, a bizonyíték, a végső fórum s az eredeti szöveg végérvényes eldöntője: természetesen megint csak ő maga, Thiel Rudolf úr. Ő a „szemtanú”! Risum teneatis! Azon az alapon, hogy a valóságos szemtanuk feljegyzéseiből önkényesen kiszemezi, mi lehetett egy igazi szemtanú eredeti feljegyzése Jézus Krisztusról! Egy összefaragdált, nemzeti szocialista evangélium!
A Miatyánkot pl. így faragdálja össze: „Mi Atyánk a mennyben. Szenteltessék a te neved. Jöjjön el országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És bocsásd meg bűneinket, mint mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. És ne vigy minket kísértésbe”. Miért marad el a „Legyen meg a te akaratod” s a „Szabadíts meg a gonosztól”? Ez Thiel úr titka. Talán azért, mert a „gonosz” az ördögöt jelenti s azt már egy igazi felvilágosodott csak nem fogadhatja el! „Legyen meg a te akaratod”? Még csak az kellene! Még kiderülne, hogy a világon az Úristennek is van joga valamit akarni és parancsolni!
Így vagdal körül, kilúgoz, kipárol, kiseprűz Thiel úr az evangéliumból s az őskeresztény irodalom tanúbizonyságaiból mindent, ami neki és elvbarátainak kellemetlen lehet. A végeredmény, a kívánatos végcél: az elv, hogy a hitnek ugyan megvan a maga jogosultsága, mint érzületnek és álomképnek, de igazságra nem tarthat igényt, a tudomány a hitet megdöntötte.
Ezt magyarázza, inkább a napi politika szólamaihoz, mint tudományos értekezéshez illő nyelven az utószó is, amelyben a német közoktatásügy legfőbb őre fejti ki dagályos stílusban, hogy a tudomány végzett a hittel, helyreállította a világegyetem mechanisztikus magyarázatának uralmát (vagyis az istentagadást) s ennek az elvnek büszke eredménye az exakt természettudomány (?). Ennek az exakt, istenmentes természettudománynak segítségével aztán a germán szellemnek sikerült a „római katolikus Egyház s a keresztény hellén tudományosság által tanított világképet lerombolni, mint tudományos önámítást leleplezni s bebizonyítani, hogy ha a germánok szembehelyezkedtek az Egyháznak az emberi tudás területére való belenyúlásával, ez a viselkedésük nemcsak jogos-, hanem szükséges volt és ma is az” (368. k.). A hitet a tudástól el kell választani, amint ezt már Kant megtette, aki „egyszersmindenkorra megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a tudomány és a vallás közt áthidalhatatlan űr tátong”. Nem, Herr Reichsminister Hanns Kerrl, ezt Kant sem egyszersmindenkorra, sem kétszersmindenkorra be nem bizonyította, legfeljebb állította. Minden mesterséges Kant-imádat nem tüntetheti el az ellentmondást annak a filozófusnak munkájában, aki kétségtelen analitikus elmeéle mellett nem vette észre azt a szintetikus képtelenséget, hogy a tiszta ész kritikáját akarta megírni a tiszta ész segítségével; ki akarta mutatni az ész elégtelenségét az ész segítségével. Vagy igaza volt s akkor épp e tétel alapján nem hihetünk neki, vagy nem volt igaza s akkor — önök „hihetnek” benne, de mi „tudjuk”, hogy mit kell róla tartanunk.
A feldicsérő utószó aztán a szokásos módon kiterjeszkedik terjeszkedik még a ma Németországban divatos kultúrhóbortokra, a vér és hasonló legendák ismételgetésére, de semmit sem tesz hozzá Thiel Rudolf szerencsétlen tudományos kalandozásainak értékéhez. Legföllebb egy dologban járul hozzá a helyzet tisztázásához: amennyiben itt aztán egészen nyilvánvalóan szembeötlik ennek a tudományosságnak pártpolitikai színezettsége. Egy irányzat, amely szembehelyezkedik a pozitív kereszténységgel s annak hadat üzen, valóban csak ilyen teológiára tarthat igényt s egészen stílszerű, ha az ilyen tudományosságot nevezi ki egyedül illetékesnek. Ez a divat is el fog múlni, mint a rosenbergi mesék egész ferdítésen és tudatlanságon alapuló szappanbuborék-fellege.
Azonban három dolgon mégis el kell gondolkoznunk. Egyik az, hogy ez a tudományosság ma egyes országokban hivatalos támogatásban részesül. Parancsuralmi tudomány. A parancsuralom talán kitűnő a kormányzatban, a pénzügyi manipulációkban, politikai sakkhúzásokban, még munkaalkalmak teremtésében is; de egyben nem lehet áldásos: a tudomány területén. Valamikor az emberek a hajuk gyökeréig szégyellni fogják, hogy a tudomány nevével ennyire visszaéltek s szellemiségüket ennyire a politika szolgálatába engedték lesiklani.
A másik: hogy az ilyen „tudományossággal”, főleg ha hivatalos körök is támogatják azt, milyen rettentő pusztításokat lehet okozni a félműveltek, a nép és az ifjúság körében. Főleg ha nincsenek már helyükön azok a katolikus vagy akár protestáns tudományos folyóiratok, amelyek az ilyen fércmunkák tudománytalanságát ott a helyszínen kimutathatnák s be vannak zárva azok a teológiai fakultások, amelyeknek színe előtt ezek a harsogóan üres szófecsérlések egy percig sem állhatnának meg. Nem az az igazi egyházüldözés, ha valamelyik országban bezárják a templomokat és börtönbe cipelik a papokat. Van egy még veszedelmesebb és álnokabb: az, amikor kegyesen meghagyják a hit birodalmát álombirodalmi létében, sőt a beavatatlanok megtévesztésére még a „Heiland” és „Gott” szavakat is látszólag nagy tisztelettel sűrűn emlegetik, de ugyanakkor alapjaiban ingatják meg a tömegek Krisztus-hitét s ügyesen gondoskodnak róla, hogy a Krisztus-hitet romboló iratokat még tudományos vizsgálat és cáfolat tárgyává se lehessen tenni.
A harmadik megdöbbentő eszmélődés: hogy milyen kegyetlenül megbosszulja most magát a lutheri szabadkutatás elve, az egyházi tekintély gyökeres félreállítása, mint a vallásszakadás szomorú öröksége. Hogyan féltették valamikor az Egyháztól a bibliát! Ma pedig ugyanazok, akik az Egyház tekintélyét megtagadták, következetesen eljutottak a biblia tekintélyének végső megtagadásáig s az evangéliumokból alig hagynak meg egyebet, mint néhány önkényesen megcsonkított, elszíntelenített, minden természetfölötti zamatától s ihletétől megfosztott lapot!
Valamikor Jézus vallását akarták reformálni az Egyházzal szemben, ma pedig nyakló nélkül rohannak lefelé a lejtőn s magából Jézusból alig hagynak meg mást, mint néhány görög etikai axiómán nevelkedett vándortanítót! A kőszikláról való lecsúszás valóban nem állt meg a vallási nihilizmus mélységei előtt!
[1] Rudolf Thiel: Jesus Christus und die Wissenschaft. Paul Neff Verlag, 1938. Berlin. 372 lap.
